eszti blogja

Szombat este. Eszti ül a nappaliban, -bár van fűtés, de fagyos a lelkem, így múmiaként- nyakig plédbe bugyolálva, ölében egy kétajtós szekrény méretű laptoppal, laptop peremén kávéscsészét egyensúlyozva, amikor is megcsörren a telefon.
Életem Szerelme hívott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, biztonságba helyeztem a bögrém & tartalmát, kihámoztam magam a pokrócölelésből, összecsuktam a bőröndnyi laptopom, félre hajítottam, majd elvergődtem magam a telefonig, és lihegve felkaptam.
-…rosszkor? – kérdezte Életem Párja.
-Tudsz Te olyant, Drágám…?!
-Szerintem csak olyant tudok…
-Dehogyis, csak… – és akkor elmeséltem Neki az előbbi, cirka másfél percet igénybe vevő jelenetet. Életem Párja abszolút megragadta a lényegét a történetnek:
-…de miért csuktad össze a laptopot?!
-Hát azért, hogy ne pazarolja az áramot egy órán keresztül!
-Ne reménykedj, hogy addig fogunk beszélni…!
Én nem reménykedtem. Én pusztán tisztában voltam a képességeinkkel. Azzal, hogy én sem szoktam attól tartani, hogy kihűl a kis gyuhám, ha sokat jártatom a számat, de Életem sem az a szófukar típus. Mi egy óra alatt nem szoktunk tudni lezongorázni egy beszélgetést. Mi mindig úgy járunk, hogy 59 perc 59 másodpercnél szétbontja a központ a vonalat. Akkor tesz pontot a beszélgetésünkre a rendszer, amikor mi még érdemi dolgokról el sem kezdtünk tárgyalni. Ilyenkor Életem újra fel szokott hívni, majd ismételten le szoktunk nyomni egy újabb 59:59-est. De ha nagyon elemünkben vagyunk, és épp öljük egymást, akkor a 2 órányi telefonálás simán 3-3,5 órányi, a magas C hangnemében lefolytatott ereszd el a hajamat-ban manifesztálódik.
Ugyan most nem állt szándékában egyikőnknek sem levisítani a frizurát a másik fejéről, tehát ha nem is maratoni beszélgetésre, de azért kicsit hosszabb csacsogásra éreztem magamban ingerenciát – ellentétben Életemmel.
-Mi az, hogy ne reménykedjek?! Miért akarsz ennyire lezavarni, hova sietsz? – kérdeztem, majd abban a pillanatban jött is a felismerés: Óóó, elfelejtettem, szombat van…!
Ha szombat, akkor diszkónap… Szombatonként -ha törik, ha szakad, ha esik, ha fúj- Életem -képességeihez mérten- kirittyenti magát, és felcsámpázik a dizsibe…
Mindegy, mit sem törődve az éjszakai programjával, én heves élménybeszámolóba kezdtem a hétvége -roppantmód érdekfeszítő- történéseiről:
-Képzeld el, Drágám, van egy egerünk! Sikerült vennünk egy finom sütőtököt, aminek a magjait el akartuk tenni, hogy majd a Mamával elvettessük, hát nem megette az összeset…?! Erre Anyu felállított neki többféle, különböző befogási technikával bíró csapdát, és hajtóvadászatot indított ellene…!
Életem Szerelméről tudni kell, hogy -hozzám hasonlóan- abszolút állatbarát. Azt hiszem, ez a tulajdonsága nagy mértékben hozzásegítette ahhoz, hogy immáron több, mint 9 éve, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, néha lábon kihordva miattam egy-egy agyvérzést, de összességében: el tudjon viselni.
Ugyan -velem ellentétben- Ő eszik húst -bár az elsőrandis buktató tesztkérdéssoromon, miszerint kocsonya-pacal-körömpörkölt jöhet-e? abszolút átment a rostán-, de nem az a csúcsragadozó, állatgyilkos fajta. Nem bántja az állatokat. Nem csapja agyon a legyet, a pókot kimenekíti a házból a szabad levegőre, de még a kertjébe tévedő siklókat sem sokszorosítja egy ásó segítségével sok rövid kis apró darabra. Legfeljebb áttelepíti a csizmánakvalókat a kert egy általam be nem botorkált zugába akkor, ha várható az érkezésem, a velem együtt járó sikítófrászt viszont szeretné megúszni.
Szóval, egy szó, mint száz, biztos voltam benne, hogy állatbarát Életem velem egy húron fog pendülni, és osztja a véleményem, miszerint egérkének élnie kell. Ehhez képest:
-Igaza van Anyádnak! Nincs helye az egérnek! Nem tudom, mit csinálnál, ha megrágná a fontos jegyzeteid, könyveid, vagy esetleg valamelyik ruhád? Azt hiszem, akkor te csapnád agyon! – mondta.
-Drágám, Te valamit félre értettél! Nem a házban van az egér, hanem a garázsban! Nem fenyegeti veszély sem a könyveim, sem a ruháim. Az autónak a gumiját meg csak nem cakkozza ki…!
Nem is értettem Életem feltételezését. Hogy juthatott eszébe, hogy a házban van az egér?! Az összes nyílászárónk hermetikusan zár, mindenhol szúnyoghálóval vagyunk körülbástyázva, egy bolha nem talál rést a pajzson, nem ám, hogy egy egér bejusson…! Meg különben is, nem vagyunk az a csótányos-bogaras népség. Nálunk mindig rend és patika tisztaság van. Nekem sem szutyokpanna a fedőnevem, Anyukám meg aztán nálam hatványozottabban rend- és tisztaságmániás. Ő azt sem tudja elviselni, amivel én azért gyakran próbálom bomlasztani a lakás Szép házak-ba való katalógusfotózhatóságát: az elől hagyott rengeteg pár cipőmmel…
Cipőőrült vagyok. Rengeteg cipőm van. A cipősszekrényünket viszont nem ekkora mennyiségre kalibrálták. Képtelenség ennyi topánkát belenyomorgatni, és nem is akarok: vigyázok rájuk nagyon, és utálom, ha egymás hegyén-hátán vannak. Így szépen ki szoktam sorakoztatni a szezonnak megfelelő, épp aktuális darabokat az előszobában. A cipősszekrény mellé. És elé. És a lépcsőre. Végig szoktam velük dekorálni a lépcsőfokokat. Mindegyiket. Mindkét oldalról. Olyan szinten, hogy egy lábon szökellve lehet a végén csak közlekedni az emeletek között nálunk. Ez az, ami az én rendszeretetembe még belefér, ellentétben Anyukáméval, aki ezt a dekort és dizájnt abszolútli nem tolerálja. Ellenben nemes egyszerűséggel orvosolja…!
Anyukám -Zsákos Frodó módjára- jól bevált módszerként fogni szokott egy 120 literes kukás nejlont, majd a kis cipőimet -a rajtuk fityegő elég borsos árcédulát maximális mértékben figyelmen kívül hagyva…- csöppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül bele szokta gyűjtögetni, majd egy laza csuklómozdulattal ki szokta vágni. Mikor hova. Van, hogy az ajtó elé, a csillagos ég alá. Meg sem rezdülve azon, hogy éppen a hó esik-e, netán az eső szakad, esetleg a 40 fokos napsütés cserzi-e szikkadtra a cipellőim. Máskor a garázsba kerül a nejlon. Kivágja őket szívfájdalom nélkül…
…Életem szerelme, a beszélgetésünk 48. percében úgy döntött, eleget hallott belőlem és Little Stuart kalandjaiból, és igyekezett rövidre zárni a társalgást. Én viszont marhára szerettem volna jártatni még a kis számat, így -időhúzásként- feltettem Neki a szokásos, mindig kíváncsi kérdésem:
-Mit veszel fel, Drágám? Miben mész a diszkóba?
Megkérdeztem, bár biztos voltam a szokásos, sablon válaszban, amit már kaptam is:
-Hát honnét tudjam én még azt?! Addig még rengeteg tennivalóm van, majd kitalálom.
Nem szokta megfogadni Életem a stílustanácsaim, mégsem bírtam megállni, hogy ne osztogassak divattippeket:
-Vedd fel a Dolce&Gabbana inged, Drágám!
-Melyiket?
-Én nem tudom, hány van, és milyenek, arra gondoltam, amelyiket tőlem kaptad.
Neki dóccsegábánná inget vettem, magamnak pedig cipőt.
…és akkor tört fel bennem a felismerés:
-Akkkurvaéletbe…!
-Mi a baj?
-Tegyük le a telefont, Drágám!
-Na, még nem is tartunk a szétkapcsolásnál! Nem azt mondtad, hogy egy órára kalibráltad a beszélgetésünket?
-Nem baj, tegyük le, Drágám, most!!!
-Mi történt???
-A cipőim!
-Na, mi van már megint a cipőiddel…?!
A hanglejtéséből ítélve a lelki szemeim előtt láttam, ahogy Életem összes párszál haja az égnek mered. Ki van rám nagyon akadva a cipőgyűjtési-szenvedélyem miatt. Rendre leharapja a fejem, ha gazdagítom a kollekcióm. Mindig azt mondja, ha csak öt pár cipőt ott tudnék hagyni a cipőboltban, akkor lehetne egy normális autó a fenekem alatt. De engem ilyenekkel sajnos nem lehet motiválni. És megveszem -nem csak- azt az öt párat… Nekem egy a lényeg: a cipőm legyen méregdrága, és mindig patyolat tiszta. A többi nem számít. Az meg főleg nem, hogy egy ’88-as évjáratú Wartburg Touristból botladozok kifelé – egy havi fizetésemmel a lábamon. Igen. Ahogy Ő mondaná: az eszem megvan…
-Ki kell rohannom értük!
-Hova???
-A garázsba!
-A garázsbaaa?!
-Igen! Anyám bezsákolta őket és kivágta mind a kocsi mellé! Mi van, ha megrágta őket az egér?!?!?!
Nagy vigyorgás a telefonvonal túlvégén:
-Mondtam én, hogy te fogod agyoncsapni azt az egeret, nem az egérfogó!
-Az egeret…? Az egeret nem!

…na de Anyámat…!

Van a házunkkal szemben egy óvoda. Egy pici ovi, ahova én is jártam, és ahol az Anyukám is dolgozott húsz éven keresztül.

Húsz éven át -leszámítva az egy-két Pécsen és Pesten töltött éveket- én mindennap átmentem Anyuhoz az oviba. Ott kezdtem a napjaimat, reggel, iskola előtt is levizitáltam, és délután, suli után is lejelentkeztem Anyumnál. A húsz év alatt rengeteg gyereket megismertem, nagyon sok kisfiúval és kislánnyal barátkoztam össze. Húsz évre visszamenőleg szinte minden gyereknek emlékszem a nevére, meg tudom mondani, ki melyik csoportba járt, kit milyen autóval hordtak. Egyrészt találkoztam velük nap, mint nap, másrészt itthon is sokat hallottam róluk Anyutól. Aztán három évvel ezelőtt egy “új” Kisfiúról kezdtek el szólni Anyukám élménybeszámolói.

Egy Kisfiúról, aki akkor valamivel több volt, mint három és fél éves. Akit nem sokkal korábban írattak be az oviba. És akinek nagyon keservesen ment a beszoktatása. Mindig elmesélte Anyu, hogy ez a Kisfiú mennyire bújik, ragaszkodik a Szüleihez, a Nagyszüleihez. Hogy képtelenség reggelente otthagynia Őt a Családnak, mert olyan vigasztalhatatlan-éktelen sírásban tör ki.

Anyukám, aki egyébként gazdasági területen dolgozott az oviban, nem óvónő volt, Ő vette pártfogásába a Kisfiút. Megesett Rajta a szíve. Nem bírta hallgatni a keserves sírást, és nem bírta megállni, hogy ne menjen be a Gyerekhez a csoportba.

Vigasztalta, bevitte magához az irodába, feltérdeltette az íróasztalára, ahonnét pont kilátott az ablakon, és ahonnét addig integethetett a Szüleinek, amíg csak látta Őket. Bekapcsolta Neki Anyu a nagy, csörgő-zörgő, kattogó és csilingelő elektromos, slejfnis számológépét, amit hatalmas élvezettel, nagy boldogan nyomkodott a Gyerek. Néha, amikor rosszabb napja volt, akkor kiadta az ukázt Anyumnak, hogy:
-Majika néni, hívjad fel azs Apát, és mondd meg Neki, hogy nagyon sijessen éjtem!
Anyukám pedig felemelte a telefont, lenyomott rajta néhány találomra kiválasztott gombot, és hívást színlelve, korholón-sürgetőn továbbította az üzenetet az Apuka felé. Akkor a Kisfiú megnyugodott, tudta, hogy amennyire csak tud, sietni fog érte az Apukája, és megbékélve, egy hang nélkül visszament a csoportba.

Nagyon megszerette Anyukám ezt a Kisfiút, és a Kisfiú is Őt, így szinte mindennapos téma volt a Kisgyerek nálunk. Minden nap mesélt Róla valamit Anyukám. Minden áldott délután, hazaérve a munkából, Anyukám beállított a szobámba, és minden nap elmesélte, hogy aznap épp mi történt a Kisfiúval.

Annyira nem voltam boldog ezektől az élménybeszámolóktól, mert ki sem látszottam a tanulnivalóból. Vizsgaidőszakom volt, a határidők hurokként kígyóztak a nyakam körül és fojtogatták azt, én pedig azt sem tudtam, mihez kapjak, hol áll a fejem.
De Anyukám nem zavartatta magát. A napi minimum tíz perces kis élménybeszámolóját nem hagyta ki. Minden nap meghallgathattam, hogy mennyire helyes, mennyire aranyos, mennyire szép és mennyire illemtudó ez a Kisgyerek. Gondoltam magamban, hogy persze, persze, biztos az, pont ugyanúgy, mint a többi ötven gyerek. Aztán ahogy telt az idő, a végén -hála Anyukám rengeteg duruzsolásának-, csak belekerült az a kis bogár a fülembe, ami nem hagyott nyugodni. Kezdtem egyre kíváncsibbá válni, már én kezdeményeztem az élménybeszámolókat, és ott tartottam, hogy szerettem volna megnézni magamnak ezt a Kisfiút. Elhatároztam, hogy megismerkedek Vele.

A munkahelyemen, ahol akkoriban dolgoztam, fél tizenkettőtől fél egyig tartott az ebédszünet. Ugyan fél órányi távolságra volt egymástól a munkahelyem és az otthonom, és vele együtt az óvoda is, ennek ellenére egyik nap felkerekedtem, hogy eljöjjek az oviba. Elindultam a munkahelyemről 11:30-kor, nyakamba vettem a várost, és sűrűn kapkodva a kis virgácsaim, délben befutottam az oviba. Egyenesen Anyukám irodájába siettem, és csak annyit mondtam Neki, hogy mutassa meg azt a Kisfiút, akiről annyit mesélt. El is indultunk a csoport felé, amikor az irodaajtóból Anyut visszafordította a megcsörrenő vezetékes telefon hangja. Ő visszalépett az irodájába, én pedig elindultam egyedül a csoport felé. Akkor jöttek vissza a mosdóból a gyerekek, ebéd előtt voltak. Az ajtó előtt sorakoztak, és hatalmas lármát csapva köszöntek-kiabáltak nekem. Óriási hangzavar kerekedett, nyúltak, integettek felém a kis kezek, húzgálták a ruhám alját, belecsimpaszkodtak a karomba, amikor is megpillantottam egy Kisfiút. Egy tündéri, tüneményes, pöttöm Kisgyereket, aki csak állt ott, a többiek gyűrűjében, nézett rám a nagy barna szemecskéivel, de nem szólt egy szót sem, csak figyelt. Számomra ott, akkor megszűnt minden. Megszűnt a külvilág, elnémult a sok kis hangos száj, nem láttam a kapálózó kezeket, nem láttam és nem hallottam semmit. Álltam ott, mint aki kővé dermedt, mozdulatlanul, megbabonázva. Csak Őt láttam, csak ezt a Kisfiút, és csak Őrá figyeltem. Csak Ő létezett onnantól nekem.
Leguggoltam Hozzá, néztem a hatalmas barna szemeit, a szép kis arcát, és épp csak köszönni tudtam Neki, amikor megjelent Anyukám, csodálkozva nézve ránk:
-Ti már össze is ismerkedtetek? Honnét tudtad, Eszter, hogy Ő az a Kisfiú, akiről meséltem?!
Nem tudtam. És mégis tudtam. Gondolkodás nélkül, ösztönösen Hozzá léptem oda, megéreztem, hogy Ő az. Tudtam, hogy csakis Ő lehet ez a Kisfiú, senki más.
-Nézd csak, ő az én lányom -mondta Anyukám a Kisfiúnak-, Eszternek hívják. Megmondod neki Te is a neved?
Pár pillanatnyi hezitálás következett, majd nagyon halkan, félszegen, a teljes nevét elárulva bemutatkozott – egy pillanatra sem véve le rólam a szemét.
-Gyönyörű neved van! – mondtam Neki, majd miután láttam, hogy elindult a sor a csoport felé, megsimogattam a pocakját, és ennyit kérdeztem Tőle:
-Hékás, az ebédet ki fogja megenni, ha Maga már most jóllakik ezzel a nyaklánccal?!
Ugyan a kis borostyán lánc rágicsálását nem hagyta

, de egy kis mosolyt megeresztett felém. Közben pedig biztos azt gondolta magában, hogy a hülye néninek még annyi esze sincs, hogy tudja, a láncok nem ehetőek…
Nyomtam egy puszit a feje búbjára, aztán Ő eltűnt a csoportban, én pedig futóra fogtam a lépést, és az ebédszünetemet ebéd nélkül töltve, visszarohantam dolgozni.

Annyira elvarázsolt ez a röpke pár perces találkozás, hogy úgy döntöttem, ha korogni fog a gyomrom, ha nem, másnap újra hazajövök ebédszünetben, és megpróbálok újra találkozni Vele. Így is tettem.

Másnap újra hazasiettem. Pont az óvoda kapujához értem, amikor megcsörrent a telefonom. Egy barátom hívott, elkezdtünk beszélgetni, de közben bementem az épületbe. Május volt, szikrázó napsütéses, így szememen a hatalmas napszemüvegemmel, fülemen a telefonnal siettem Anyukám irodája felé. A folyosó végén, ahonnét az iroda balra nyílt, vetetettem egy gyors pillantást a másik irányba, a csoportok felé. Ahogy odanéztem, megpillantottam a Kisfiút, amint épp a csoportba akart bemenni. Ahogy észrevett, egy pillanatra meghőkölt, és már nyújtotta is felém a kis kezét és integetett. Én azzal a lendülettel nyomtam ki a barátom telefonhívását, kaptam le a napszemüveget magamról, és már ott is térdeltem a Kisfiú előtt.
-Szia, Drága! Hát Teneked ilyen jó szemed van, így megismertél engem?
Egy mosoly volt a válaszom, amikor Anyukám hirtelen mellettünk termett:
-Megismerted a lányomat? – kérdezte.
Egy bólintás volt a felelet.
-És arra is emlékszel, hogy hogy hívják?
Újabb bólintás következett.
-Na, akkor mondd meg, hogy mi a lányomnak a neve! – biztatta Anyukám a Kisfiút, miközben én meg bosszús-szemrehányó szikrákat szórtam Anyum felé, hogy hogy kérdezhet ilyent?! Hogy hozhatja szegény Gyereket ilyen kellemetlen helyzetbe, amikor ezer százalék, hogy nem tudja a nevemet. És láss csodát, tátva maradt a szám. A Kisfiú megszólalt. Mély, dörmögő, és kicsit pösze hangon így szólt:
-Sija Ezster!
-Hát szia, Gyönyörűm! Hát Te tényleg nem felejtetted el a nevem! Hogy Te milyen okos vagy! És milyen szép ez a lánc a nyakadban! Látod, milyen jó, hogy tegnap nem ezzel laktál jól? Viszont most is ebédelni mentek, ugye?
-Igen, Ezster!
-Akkor menj csak, egyél, jó étvágyat, Drágám! Egy puszit még adhatok Neked? – kérdeztem, és válaszként máris kaptam két finom kis cuppanóst az arcomra.

Miután túljutottam a vizsgáimon, se tanulnom, se dolgoznom nem kellett, onnantól fogva minden áldott nap átmentem az óvodába Hozzá. Egy nyáron át, minden nap. Reggel felkeltem, megittam az életmentő kis kávém, megmosakodtam, felöltöztem, és már szaladtam is át Hozzá. De volt olyan is, hogy kimaradt a fogmosás is, a mosakodás is, épp csak a pizsim cseréltem le valami szalonképesebbre…

Utcafrontra nyílik az ablakom, az óvodára néz a szobám. Nyáron nyitott ablaknál alszom, mégsem szokott zavarni a reggeli zaj. Az autóajtó csapódások, a gyerekzsivaj, a lárma. Mindig úgy aludtam, mint a bunda, nem ébresztett fel -a vekkeren kívül- soha semmi. Egyik reggel viszont a Kis Tündérem hangjára ébredtem. Arra a senkiével össze nem keverhető, összetéveszthetetlen hangra. És arra az éktelen keserves- panaszos, nagyon fájdalmas sírásra, amit az óvodában rendezett a Drágám. Hatásosabb volt mindenféle kávénál ez az ébresztő. Fejvesztve ugrottam ki az ágyamból, magamra rángattam egy farmert és egy pólót, és csipásan, fésületlenül futottam át Hozzá. Mire átértem az oviba, Ő már a mosdóban volt, és kis hideg vízzel mosogatta a sírásba belevörösödött, lángoló arcocskáját. Ahogy odaértem Mellé, felnézett rám, a kis könnyes szemek egyből kikerekedtek, mosolygósra váltottak, és fülig szaladt a kis száj. Büszkén-huncutul jött a vallomás:
-Síjtam ám, Ezster!
-Hát, képzeld el, hogy hallottam! Arra ébredtem fel, Drágám! Úgy siettem át Hozzád, hogy még meg sem fésülködtem, ide nézz!
-De máj nem síjok ám, Ezster!
-Ennek nagyon örülök, Szívem! De mi volt a hiba? Miért sírtál?
-Mert a Mama hozsott azs óvodába, de én Apát akajtam!
-Figyelj, Drágám, ezért ne sírj! A Mami nagyon szeret Téged, inkább örülj neki, ha Vele jöhetsz!
-Jó, Ezster!
-Na, gyere, töröljük meg azt a szép arcocskádat meg a kezedet, aztán nyomás reggelizni!
-Nem vagyok éhes, Ezster, ettem pejecet. Van még a hátizsákomban belőle, kérs?
-Edd csak meg, Szívem, az a Tiéd! – válaszoltam, de látva az elszomorodó szemeket mégis törtem egy kis darabot magamnak.
És mindig törtem. Mindenből. Perecből, kifliből, Kinder tojásból. Mindenből, amivel megkínált. Mert megkínált. Bármi lapult is a Mickey egeres hátizsákban, mindenből kaptam kóstolót.

Sőt, volt, hogy nem csak kóstolót, hanem komplett menüsort ehettem végig!

…álltam a csoportajtóban, bent játszottak a gyerekek. Egyszer csak észrevett a Kis Drágám is, egy olvadoztató “Sija, Ezster!”-t odaköszönt nekem, majd folytatta a játékot.
-Mit dolgozol ennyire, Gyönyörűségem?
-Főzsök, Ezster!
-És mi lesz az ebéd?
-Répaleves. Nézsd, Ezster, már kés is van. – hozta oda nekem a kis tányérban a művét.
-Hű, ez nagyon finomnak néz ki, megkóstolhatom?
-Hát perse, Ezster, hisz’ neked csináltam!
-Hú, Drágám, ez isteni volt!
-Második is van, Ezster!
-Komolyan? Mit főztél még?
-Csak dara, Ezster.
-Hmmm, ez is nagyon finom!
-És van palacsinta is!
-Na ne! Teljesen el fogok hízni, ha ennyi mindent adsz nekem!
-Kakaós, Ezster!
-Kakaós? Pont az a kedvencem!
-Tudtam ám, Ezster!

Miután megettem mindent, elköszöntem a Kis Barátomtól, mert kezdődött a pakolás és a tényleges ebéd ideje a csoportban. Hazajöttem, majd pont úgy jött ki a lépés, hogy ebéd után, amikor a Nagyszülei vitték haza az oviból, újra találkoztunk. Meséltem is a Mamának, Papának, hogy micsoda kiszolgálásban volt részem. Beszéltünk pár szót, aztán Ők is indultak volna haza, én is a dolgomra, de nem tudtunk. Mert a Kis Drágám nem akart elindulni, és engem sem akart az utamra engedni.
-Gyere el hozzsánk, Ezster!
-Jól van, Szívem, egyszer elmegyek! – próbáltam ezzel a szemfényvesztő dumával megnyugtatni.
-De mikor, Ezster?
-Hát, majd ha kicsit jobb idő lesz. Most nagyon hideg van, úgysem tudnád megmutatni, hogy milyen gyorsan tudsz a gokartoddal menni!
-Jó, Ezster! -csillantak föl azok a gyönyörű szemek-, ha jó idő les, azst is megmutatom neked, hogy hogy tudok a rolleremmel egykerekezni!
-Megmutathatsz bármit, Szívem, ha megígéred, hogy nem esel el és nem töröd össze magad!
-Jó, Ezster! De tudod, hogy hol lakom?
-Nem, Drágám… – és meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot, átváltozott egy apró, két lábon járó GPS-szé:
-Més kifelé a városból, Ezster. Més, més, més, ahogy elhagyod a Kapozsvár táblát, elkanyarods jobbra. Azstán balra. Azstán megint jobbra. Azs les a mi utcánk. Egy nagy fehér házsat keress, ezsüst kerítéssel. Ott lakom, Ezster. Nincsen kutyánk, nem kell félned, nyugodtan bejöhetsz.
Megígértem, hogy sosem fogom elfelejteni az útbaigazítását, és egyszer meglátogatom.
-Adok egy puszit, Drágám, aztán csüccs be az autóba, mert a Mamiék megfagynak!
-Én is adok neked, Ezster! De kettőt! Mindegyik arcodra!
Bezsebeltem a puszikat, Ő hezitálva, de azért beült az autóba. Becsuktam a kocsiajtót, és vártam, hogy elinduljanak, hogy integethessek Neki. De az autó csak nem indult. Állt, állt, majd egyszer csak az ablak indult el lefelé:
-Mondtam a Papának, hogy húzzsa le azs ablakot, hogy tudjak integetni neked, Ezster!
-Lefagy a kezed, Drágám! Felhúzott ablakon át is látlak, úgy is tudsz integetni! Kérjük meg a Papát, hogy húzza vissza az ablakot, jó?
-Nem, Ezster!
És tényleg lehúzva maradt az ablak. Az autó elindult, egy aprócska kesztyűs kéz kandikált kifelé belőle -a nagy mínuszban-, és amíg el nem tűnt a kocsi, az a kis kéz addig integetett nekem…

Több, mint két hónapon át minden nap átjártam az oviba. Minden nap átmentem Hozzá. Együtt voltunk minden délelőtt. Játszottam Vele, mesét olvastam Neki, könyvet nézegettünk. Fogtam a kezét, kifújtam az orrát, kísértem, amerre ment.

-Drágám, nem kell pisilni, ne menjünk be…?
-Nem kell, Ezster!
-Biztos, Szívem?
-Bistos, Ezster!
-Szerintem menjünk be mégis, jó?
-Ne, Ezster!
-De miért ne?
-Mert nem akarom, hogy lássál!
-Figyi, Szívem, megállok a mosdóknál, nem fogok leskelődni, ígérem. Jó így?
-Jó, Ezster, akkor menjünk.
Bementünk az épületbe, én pár méterrel korábban, a kézmosóknál lecövekeltem, Ő pedig beljebb ment. Pár másodperc múlva hallom ám:
-Ezster! Itt vagy, Ezster?
-Itt vagyok, Drágám!
-Gyere közselebb, Ezster, hogy lássalak!
-Nem megyek, mert megígértem, hogy nem leskelődöm! De mit szólsz ahhoz, ha beszélek Hozzád, amíg pisilsz? Akkor hallod, hogy itt vagyok.
-Jó, Ezster!

Ha a többiek, a nagyobb óvodások nem játszottak Vele, mondván, hogy még kicsi, akkor játszottam Vele én. Nem hagytam, hogy elvegyék Tőle a kismotorját. Kölcsönkértem Neki a rollert, amit ki szeretett volna próbálni. Feltettem a mászókára, amit nem ért fel. Segítettem Neki a csúszdát visszafelé megmászni. Tologattam Vele a kisautókat. Fociztunk, készítettünk sütit a homokból, építettünk homokvárat is.

-Ezster, a Peti dobálja a homokot!
-Látom, Drágám, a hajadat is teleszórta… Hajtsd le a buksid, kiporolom belőle!
-Mondjad neki, Ezster, hogy est nem szabad!
-Gyere, Szívem, szólok a Petinek! Hátrakötöm neki a sarkát!
-Jó, Ezster, kössed neki hátra! – ragyogott fel a kis arca. Majd pár pillanatnyi hatásszünet után jött a ‘te most engem hülyének nézel?!’ nézés & kérdés:
-Hogyan kötöd neki hátra, Ezster?! Hisen hátul van neki!
Na, erre varrjál gombot, Eszter!

Nagyon sokat beszélgettünk egymással. Én leguggoltam Hozzá, Ő pedig vagy ült a kismotorján, és onnét mesélt, vagy állt előttem, vagy kisszéknek nézve engem és a combjaim, egy határozott mozdulattal az ölembe kucorodott:
-Hékás, Hékás! Hát nem vagyok ám én olyan erős lány! Most majdnem felborultunk!
-Áhhh, Ezster, tudom, hogy nem ejtes te el engem!
Így beszélgettünk, mesélt és mesélt, véget nem értek a “Képzseld el, Ezster…” kezdetű mondatok, amikor is egyszer gondolt egyet, közölte velem, hogy:
-Jaj, Ezster, nagyon meleg ez a pulóvered! – és azzal a lendülettel ki is pattant a kisszékké változtatott ölelésemből, és állva folytatta a véget érni nem akaró mondatokat.

Akárhányszor szólt hozzám, akármit mondott is, soha nem hagyta ki egyetlen mondatából sem a nevem. Mindig a nevemen szólított, mindig a nevemmel megtoldva a sziá-t köszönt. Mindig Eszternek hívott. Sosem becézett, sosem mondott mást, csak azt, hogy Eszter. Pontosabban Ezster. Nem annyira szeretem, ha Eszternek szólítanak. Az olyan szigorú, rideg. De ahogy Ő mondja… Úgy nem mondja senki más. Úgy nem szólít senki más. És Tőle egyből elolvadok…

Ő Ezsternek hívott engem mindig, én viszont ritkábban szólítottam a nevén. Én becéztem folyton. Egyszer meg is kérdezte:

-Miért beséls mindig ilyen sépen velem, Ezster?
-Szerinted miért, Drágám?
-…azsért, Ezster, mert seretsz?
-Hát, Drágám, tudod, hogy szerintem Te egy nagyon okos Kisfiú vagy, de most az egyszer nincs igazad. Tévedsz.
-Mijért, Ezster?
-Mert nem szeretlek.
-Nem, Ezster? – nézett rám hitetlenül a gyönyörű szempár.
-Nem, Drágám! Hanem imádlak!
Halkan, de annál csillogóbb szemekkel, mosolyba futó szájjal érkezett a válasz:
-Én is téged, Ezster.

Tudtam, hogy szeret. És azt is, hogy ragaszkodik hozzám. És ettől egy kicsit féltem is. Attól, hogy jobban hozzám nő a ‘kelleténél’. Hogy túlzottan fog kötődni hozzám, és ha a többiek be is fogadnák a játékba, miattam nem áll majd be. Mert velem akar játszani, nem a többiekkel. Mert az én kezem akarja majd fogni, nem az óvónéniét. Mert hozzászokik ahhoz, hogy ott vagyok neki, mint egy saját gardedám, és képtelen lesz beilleszkedni. Így fájó szívvel, és nagyon nehezen, de volt, hogy egyedül hagytam az óvodában. Erőnek erejével ugyan, de volt, hogy elkísértem Anyukámat a másik óvodába, vagy elszaladtam bevásárolni. Az első alkalmakkor nehezebben ment az elválás, kifeszítette magát a Kis Drága az óvodakapu elé. Megmarkolta a kapu két szélén a vasoszlopot, elállta, eltorlaszolta az utat:

-Nem mehets el, Ezster, nem engedlek el!
-Figylej, Drágám! A Marika néninek el kell mennie a másik oviba, én pedig elkísérem. De vissza fogok jönni Hozzád.
-Vissajöss, Ezster?
-Visszajövök. Tudod, hogy mindig betartottam, amit ígértem Neked, úgyhogy hidd el, vissza fogok jönni. Mikor fekszetek le, addigra már itt leszek, és segítek majd Neked levetkőzni, oké?
-Jó, Ezster.
-Addig viszont játsszál a többiekkel, jó? Biztos jó lesz velük. Aztán ha visszajöttem, elmeséled majd, hogy mit csináltatok.
-Jó, Ezster. De azsért siessél!
-Sietni fogok, Drágám!

Így is lett. Siettünk vissza Anyummal az oviba. Olyannyira jó időt futottunk, hogy még csak akkor indultak befelé az udvarról a gyerekek, amikor vissza értünk. A bejárati ajtóban álltak, a homokot rázták ki a kis cipőjükből.

-Na, mit szólsz, Drágám, látod, mennyire siettem?! Na, muti azt a szandált, mennyi homok van benne?
-Nincsen benne homok, Ezster!
-Nem baj, kapjuk le, kirázzuk, aztán már mehetünk is kezet mosni.

Ebéd után, altatás előtt mentem be újra a csoportba:

-Gyere, Szívem, segítek levetkőzni, oké?
-Kösi, Ezster!
Gondoltam, kezdjük a zoknival a sort. Levettem a -póló színével és árnyalatával mindig megegyező, akkor épp- kis sötétzöld zoknikat az aprócska lábakról:
-Hékás! Még hogy nem homokos a Maga lába! Hát egy egész homokozót meg lehetne tölteni ennyi homokkal!
Göndör kacaj volt a jussom. Kis Mezítlábasom felpattant a székről, egy hirtelen és határozott mozdulattal lekapta a nadrágot magáról, majd nekem szegezte a kérdést:
-És a bugyogó, Ezster?!
-Isten őrizz, hogy a bugyogódat is levedd nekem! Jól néznénk ki… Az marad!
Boldogan-vigyorogva bújt bele a pizsomába, nyomott két puszit az arcomra, és már el is nyújtózott a takaró alatt. Én pedig fél fenékkel ott ültem-egyensúlyoztam a kis vasvázas ágy szélén, hallgattam az óvónénit, ahogy mesét mesélt, és addig simogattam a Kis Drágám hátát, amíg el nem aludt. Akkor megnyugodva, boldogan hazajöttem.

Így ment ez köztünk nap nap után. A délelőttöket együtt töltöttük, délutánonként pedig hagytam, hadd játsszon a többiekkel. Akkor már nem voltam Vele, viszont itthonról figyeltem minden lépését. Figyeltem, lestem, vigyáztam. És aggódtam. Hogy nem esik-e el, hogy nem üti-e meg magát, hogy nem bántják-e a többiek, hogy játszanak-e vele, hogy befogadják-e, hogy nem veszik-e el a játékát. De szerencsére az aggodalmam alaptalan volt. A többiek gyorsan megszerették, és könnyen beilleszkedett közéjük. Örült, ha látott, de nem volt elveszett és szomorú akkor sem, amikor nem voltam Vele.

Én viszont rosszul viseltem, ha nem láthattam. Amikor Pesten tanultam, akkor ez a helyzet óhatatlanul is előállt. Hosszú heteken át nem tudtam hazajönni, ha itthon voltam, akkor is hétvégére értem haza, nem óvodaidőben, így nem láthattam Őt. Anyukámmal viszont minden áldott este e-maileztünk, telefonáltunk, SMS-eztünk (köztünk sem vágták még el a köldökzsinórt…!). Nem volt olyan levelem, aminek az első kérdésre ne a Kis Drágámra irányult volna. Képtelen voltam nem érdeklődni Felőle. Tudni akartam Róla mindent. És Anyukám -bár utált gépelni, az óvodai munkáját is mindig én csináltam meg Helyette a számítógépen- nekiült, és írta, és írta az élménybeszámolókat. Olyankor megnyugodtam, és boldog voltam, hogy -ha nem is láttam, de tudtam- jól van.

Telt-múlt az idő, két éve már, hogy Anyukám sem dolgozik az oviban, így nekem sincs már létjogosultságom átmenni oda. Egyre kevesebbet találkoztam az utóbbi két évben a Kisfiúval. Néha láttam. Volt, hogy a városban találkoztam Vele, amikor az ovisokkal kirándult, de olyan is volt, hogy a Családjával együtt láttam. Néha beszélgettünk az óvoda kerítésén keresztül, volt, hogy az autóból szállt ki, amikor már mehetett volna haza – mert meglátott. Egyre kevesebbet találkoztunk egymással, én viszont semmivel sem gondoltam Rá kevesebbet, mint máskor. Minden percben, minden pillanatban eszembe jut, itt van a fejemben, a gondolataimban, a szívemben.

…csütörtök reggel, munkába készülődtem, amikor élesen belém hasított a felismerés, hogy a Kis Tündérem szeptember 1-jétől iskolás lesz. Hogy nem jön többet oviba, hogy hiába lesem, nem látom többet reggelente kiszállni az autóból. Hogy nem fog többet a kerítésre csimpaszkodva “Hova més, Ezster?”-t kiabálni utánam. Hogy nem fogom többet túl sűrűn látni…

Tudtam ezt eddig is, tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, amikor búcsút kell vegyek Tőle. De valahogy olyan hirtelen lett itt. Olyan hirtelen, olyan gyorsan nőtt meg az a láncocskáját csócsáló, Pöttöm Kisfiú… Megnőtt. Magas lett. A gyönyörű, hófehér tejfogicái egy részét -ahogy Ő mondaná- “cápafogakra” cserélte. A hangja megváltozott. Komolyabb lett. A kis imádni valóan édes pöszeségét kinőtte. Már nem Ezsternek hív. Hanem kimondja szépen a nevemet. Megnőtt. Nagyfiú lett Belőle. De számomra mit sem változott. Ugyanúgy imádom.

Csütörtök reggel ezekkel a gondolatokkal a fejemben, és egy mázsás súllyal a mellkasomban indultam dolgozni. Tudtam, hogy ez az élet rendje, így van ez jól, mégis szomorú voltam. De ahogy kiléptem a kapunkon, megpillantottam egy ismerős autót az óvoda kerítése előtt leparkolni, egy ismerős, tündéri buksit kikászálódni a hátsó ülésről – és már szaladtam is át a túloldalra, oda Hozzá:

-Ezer éve nem láttalak, Gyönyörűségem, adok egy puszit! – hajoltam le Hozzá ezzel a lendülettel.
A pusziváltás Vele mindig úgy történt, hogy Ő szokott nyomni az én “két arcomra” egy-egy puszit, én meg ott pusziltam Őt, ahol csak értem. Mindig hagyta magát, de azt sosem szalasztotta el, hogy Ő is adjon nekem. Most viszont, ahogy lehajoltam Hozzá, nem adott puszit. Nem adott puszit, hanem a két karjával átfonta a nyakam, és húzott magához, és ölelt, és szorított. Hosszú, hosszú másodpercekig szorította a nyakam. Olyan szorosan, és olyan erővel, hogy szinte fájt. A vállgödrébe esett az arcom, pusziltam, amíg csak el nem engedett.

Pár szót beszélgettem Vele, aztán elköszöntünk egymástól:

-Figyelj, Drágám, biztos vagyok benne, hogy Te leszel a legügyesebb és legokosabb Kisfiú az osztályban. Tuti nagyon jól fogod magad érezni az iskolában. De azért egyvalamit ígérj meg nekem!
-Mit, Eszter?
-Tudod, az a sok piros pont marha rosszul mutat önmagában. Kell közéjük néha egy kis fekete is. Úgyhogy azért egyet-kettőt szerezz ám be azokból is!
Vette a lapot a Drágám, és egy cinkos mosoly keretében meg is villantotta a kis csipkés fogakat.
-Gyere, Szívem, adok még egy puszit, aztán nem tartalak föl!
Ahogy lehajoltam Hozzá újra, megint megelevenedett az előző jelenet. Újra belecsimpaszkodott a nyakamba, átfűzte a kis karjait a tarkóm alatt, és húzott magához, és szorított. Olyan erővel, olyan szorosan, úgy, ahogy még soha.

Remegett mindenem. Kezem, a lábam, a szívem, a lelkem. És a könnycsepp is a szememben.

Hosszú másodpercekig álltunk így, összefonódva. Ha tehetném, még most így állnék. Ott, az óvoda előtt. A nyakamban a kis kezeivel. A nyakamban Vele.

Elcsukló, fátyolos hangon búcsúztam el Tőle, és indultam el dolgozni. A szám a fülemig ért, a lelkem ragyogott, de a napszemüvegem lencséi alatt ott csillogtak a könnycseppek.

Az egyik szemem sírt, de a másik nevetett.

Azt mondják, a legszebb ékszer, amit egy nő viselhet, a gyermeke karjai a nyaka körül.

Nekem nincs gyerekem. Nem tudom, mit jelent egy “saját” gyerek. Nem tudom, mit jelent az a bizonyos kilenc hónap. De azt tudom, hogy én még nem szerettem soha így senkit, mint amennyire Őt szeretem. Hogy számomra Ő a tökéletes Gyerek. A legszebb, a legokosabb, a legtündéribb, a legdrágább. Az etalon. Az überelhetetlen. “A” Gyerek. És kilenc hónap ide, vagy oda, nem hiszem, hogy valaha is tudnék bárkit Nála jobban szeretni. Az fizikai képtelenség lenne.

Nincs gyerekem. Ékszerem viszont rengeteg. De egytől-egyig, az utolsó darabig mindet odaadnám cserébe az Ő öleléséért…

Nem tehetek róla, de egyszerűen imádom…

Ahogy minden embernek egyedi, sajátos, csak őrá jellemző, senkivel össze nem keverhető, “ujjlenyomatszerű” illata van, ugyanígy veszik át a dolgaink, a használati tárgyaink is a szagunkat. A helyiségek, amikben sokat tartózkodunk, az autónk, mind-mind őrzik a lenyomatainkat, a kipárolgásainkat, és teszik ezáltal egyedülállóvá a teret.
Életem (ex)Szerelmének a háza is ilyen. Valami megmagyarázhatatlan, semmihez sem hasonlítható illat van nála. Illat, nem szag. Bár tipikus legénylakásról van szó, ami rend és tisztaság terén nem mindig up to date (bár a hétvégén én nem sajnáltam a domesztoszt és adtam Nála a higiéniának), mégsem a takarítatlanság érződik Nála a levegőben – és nem azért, mert a szemétdomb kellős közepén néha rányom és megsziszegteti az ambipur flakonját…
Mondtam is Neki, hogy:
-Drágám, ha engem valaki elrabolna, és bekötött szemmel idehozna Hozzád, rögtön tudnám, hogy hol vagyok. Hogy Nálad vagyok.
A válasz indulatosan érkezett, amit én az aggódás számlájára írtam:
-Azt agyonverném!
Eszter szíve megdobbant. A pulzusom az egekbe szökött. Előtörtek belőlem a régi szerelmes érzések. Sűrű szempilla-rebegtetésekkel próbálva a leereszkedő lila köd fátylát megbontani – csak ennyit tudtam kérdezni:
-Kit vernél agyon, Szívem? Azt, aki elrabolna?
A lila köd egy huszárvágással foszlott megannyi darabra:
-Nem! Azt, bazd meg, aki idehozna a nyakamra! Jössz te magadtól is eleget…
…hát, azt hiszem, ezúttal csalt az a híres szimatom. Mert ennek közelről sem aggódás-szaga van…

Szeretnék reggel kávét főzni. Szeretném Neked az ágyba vinni. Szeretnék míg iszod, Hozzád bújni. Szeretnélek simogatni. Szeretnélek a csókjaimmal ébresztgetni. Szeretnék a csókjaidba belefulladni. Szeretnélek öltözés közben nézni. Szeretnék mögéd állni. Szeretném a pólód felhúzni. Szeretnék a hátadra puszit adni. Szeretnélek visszavetkőztetni. Szeretnélek átkarolni. Szeretnélek nem engedni készülni. Szeretném az arcod borotvahabbal bekenni. Szeretnélek megborotválni. Szeretnék borotvahabot venni. Szeretnék Neked borotvát venni. Szeretnék a tükör elé állni. Szeretnélek hátráltatni. Szeretnélek beparfümözni. Szeretnék túl sok parfümöt Rád fújni. Szeretnék Veled együtt fogat mosni. Szeretném a fogkeféd újra cserélni. Szeretnék a fürdőben sokáig szöszmötölni. Szeretnélek kora reggel felbosszantani. Szeretnélek vidáman kiengesztelni. Szeretnélek az ajtóból visszafordítani. Szeretnélek nem engedni dolgozni. Szeretnék a küszöbön szeretkezni. Szeretnélek levetkőztetni. Szeretnék a kád szélén ülni. Szeretnélek zuhanyzás közben nézni. Szeretném a hajad megmosni. Szeretném levágni. Szeretnék Veled együtt fürödni. Szeretnék a kádba túl sok habfürdőt önteni. Szeretném a sok szappanbuborékot nehezen leöblíteni. Szeretnélek megfürdetni. Szeretnélek beszappanozni. Szeretnélek lecsutakolni. Szeretném a nyakad csókolni. Szeretnék a füledbe suttogni. Szeretnék belepuszilni. Szeretném minden porcikád megtisztogatni. Szeretném a lábam a kád szélére tenni. Szeretnék a kádban dugni. Szeretnélek betestápolózni. Szeretném a lábad bekrémezni. Szeretném masszírozni a nyakad, a vállad. Szeretném vakargatni, simogatni a hátad. Szeretném a fejem a vállgödrödbe hajtani. Szeretném az illatod érezni. Szeretnélek magamban érezni. Szeretnék így elaludni. Szeretnék Veled aludni. Szeretném a szívdobbanásod számolni. Szeretnék a hangjától megnyugodni. Szeretnék miattad aggódni. Szeretném a gyógyszered kiváltani. Szeretnélek ápolni. Szeretnék kalapkúrát tartani. Szeretném a szuszogásod hallgatni. Szeretnék a horkolásodtól nem aludni. Szeretnék az orrodra csíptetőt tenni. Szeretnék fázni, mert lehúzod rólam a takarót. Szeretnék összekuporodni, ha elfoglalod az egész ágyat. Szeretnélek ezért nem felébreszteni. Szeretnék a kispárnán veszekedni. Szeretnélek álmomban is érezni. Szeretnélek alvás közben is érinteni. Szeretnék Veled ébredni. Szeretnélek szexszel ébreszteni. Szeretném a Te arcod elsőnek megpillantani. Szeretném a ruhád kikészíteni. Szeretnélek felöltöztetni. Szeretném a zoknid felhúzni. Szeretném a cipőd bekötni. Szeretném a gallérod megigazítani. Szeretném az inged kivasalni. Szeretném “véletlenül” kiégetni. Szeretném az öltönyeid kikefélni. Szeretném a Converse-eid kisikálni. Szeretném árnyalatonként a szennyesed szétválogatni. Szeretném kimosni. Szeretnék egy piros rucit a fehérek közé bekeverni. Szeretnék a fehér ruháidból rózsaszínt csinálni. Szeretnék színsorrendben kiteregetni. Szeretném a zoknijaid összepározni. Szeretném a ruháid összehajtogatni. Szeretném illatosan helyre tenni. Szeretnék vasalni. Szeretném a gombod felvarrni. Szeretnék a kabátod zsebébe meglepiket rejteni. Szeretném a cipőid kitisztogatni. Szeretnék cipőt venni Veled. Szeretnék ruhákat venni Neked. Szeretnék sapkát és sálat venni. Szeretnék nyakkendőt venni. Szeretném én megkötni. Szeretném az öltönyödhöz kiválasztani. Szeretném néha én is felvenni. Szeretnék Neked parfümöt venni. Szeretnék utánad elpakolni. Szeretnék körülötted rendet rakni. Szeretnék takarítani. Szeretnék felmosni. Szeretném, ha összetopognád. Szeretnélek érte lecseszni. Szeretnék munka után Érted menni. Szeretnélek munka közben zavarni. Szeretném a szemüveged levenni. Szeretném a lencséit megtisztítani. Szeretnék az öledbe ülni. Szeretnék a szorításodban levegőt nem kapni. Szeretnék az asztalod alá bújni. Szeretnék az asztal tetejére ülni. Szeretnék az íróasztalodon pakolni. Szeretnék a naptáradba belefirkálni. Szeretném a tollaid elcsenni. Szeretném a sajtóközleményed átírni. Szeretném a helyesírási hibákat kijavítani. Szeretnék Veled bevásárolni. Szeretnék a szupermarketbe elmenni. Szeretnék új tányérokat venni. Szeretnék reggelit készíteni. Szeretnék pirítóst enni. Szeretnék a fokhagymaszagtól bűzölögni. Szeretnék helyes szendvicseket gyártani. Szeretnék narancsot pucolni. Szeretnék almát enni. Szeretnélek zöldségekkel etetni. Szeretnék zöldségeket beszélni. Szeretnék főzni Neked. Szeretném elsózni az ebédedet. Szeretnék húslevest főzni. Szeretnék kocsonyát dermeszteni. Szeretnék lekvárt befőzni. Szeretnék ehetetlent főzni. Szeretnék ezen nagyokat derülni. Szeretnék nevetni, amikor leeszed magad. Szeretnék ebéd után lepihenni. Szeretnék TV-t nézni. Szeretnék a film alatt félni. Szeretném a szemem a kezeddel eltakarni. Szeretnék csak ülni, és hallgatni. Szeretnék mélyen a szemedbe nézni. Szeretnélek szavak nélkül is érteni. Szeretnék összebújva olvasni. Szeretnék a kanapén a hátad mögé ülni. Szeretnélek olvasás közben ölelni. Szeretnék Rád rengeteg puszit lehelni. Szeretnék könyveket venni. Szeretném előtted kiolvasni. Szeretnék benne jegyzeteket hagyni. Szeretnék a Balaton partján ülni. Szeretném a vizet nézni. Szeretnék hattyúkat etetni. Szeretném a nádas susogását hallgatni. Szeretnék siklót látni. Szeretnék beleborzongani. Szeretnék Melletted semmitől sem félni. Szeretnék a tóra kievezni. Szeretnék verset mondani. Szeretnélek vele az őrületbe kergetni. Szeretném végig elmondani, hogy “Távolban egy fehér vitorla, kék tenger ködén átragyog. Miért indult messzi országokba? És otthonában mit hagyott?…”. Szeretnék vitorlásra szállni. Szeretném az ég és a víz kékjét egyszerre látni. Szeretném a naplementét nézni. Szeretnék korán kelni, napfelkeltét csodálni. Szeretném a Duna vizét bámulni. Szeretnék kirándulni. Szeretnék a Duna-parton elaludni. Szeretnék Veled együtt felébredni. Szeretnék hegyet mászni. Szeretnék erdőben járni. Szeretnék sétálni. Szeretnék temetőben járni. Szeretném éjjel, a kihalt utcát róni. Szeretnék kéz a kézben menni. Szeretnék Beléd karolni. Szeretném a karom a derekad köré fonni. Szeretném az embereket megbotránkoztatni. Szeretnék Veled nyilvánosan szexelni. Szeretnélek a legképtelenebb helyeken megkívánni. Szeretnék a legváratlanabb pillanatokban Neked esni. Szeretnék esőben sétálni. Szeretnék nyakamat behúzva fedett helyre szaladni. Szeretnék bőrig ázni. Szeretnék sétálni szélben. Szeretnék sétálni hóesésben. Szeretnék a metsző hidegben kint lenni. Szeretnék a hóban Veled nevetni. Szeretnék a hóban Veled feküdni. Szeretnélek hanyatt dönteni. Szeretnék Rád feküdni. Szeretnélek csókolni. Szeretnék sikítani. Szeretnék felszabadult lenni. Szeretnék semmin nem görcsölni. Szeretnélek megfürdetni benne. Szeretnék hógolyózni Veled. Szeretnélek síelés közben nézni. Szeretnék egy kávézóba télen beülni. Szeretnélek megpuszilni, amikor lekávézod az inged. Szeretnék vidáman felfogni mindent. Szeretnék forralt bort inni. Szeretnék egy hideg nap után együtt felmelegedni. Szeretnék gyertyákat gyújtani. Szeretnék karácsonyfát díszíteni. Szeretném a lakást feldíszíteni. Szeretnék villanykörtét kicserélni. Szeretnék fényfüzéreket feltenni. Szeretnék a fa mellett Veled ülni. Szeretnék Neked ajándékokat venni. Szeretném a karácsonyi ajándékod odaadni. Szeretnék új bútorokat venni. Szeretném a lakást átrendezni. Szeretném az ágyneműdet lecserélni. Szeretnék színes párnákat és plédeket venni. Szeretném a szobákat kifesteni. Szeretném a parkettát felvakszolni. Szeretnék új lámpákat venni. Szeretnék ólomkristály lámpákba beleszeretni. Szeretném a csempe fugáját fogkefével kisikálni. Szeretnék Neked örömet szerezni. Szeretném magam Veled bevackolni. Szeretnék a takaró alatt Veled együtt lenni. Szeretném a hétvégéket ágyban tölteni. Szeretnék napokig szerelmeskedni. Szeretném a meleg szobából a hóesést nézni. Szeretném a hétköznapokat ünnepként megélni. Szeretném Veled együtt a tavasz illatát érezni. Szeretném Veled együtt a táj ébredését nézni. Szeretném a virágokat nyílni látni. Szeretnék virágot ültetni. Szeretnék fát ültetni. Szeretnék füvet nyírni. Szeretnék gyümölcsöt szedni. Szeretném a létrát megfogni. Szeretném a madarak énekét hallgatni. Szeretnék madáretetőt állítani. Szeretném benne a madarakat nézni. Szeretnék hintaágyban ülni. Szeretnék nyitott ablaknál aludni. Szeretném a csillagokat nézni. Szeretném a villámokat figyelni. Szeretném az eső kopogását hallgatni. Szeretnék a dörgéstől megijedni. Szeretnék szorosan Hozzád tapadni. Szeretnék a tücskök ciripelésére elaludni. Szeretnék friss levegőre Veled felébredni. Szeretném a langy meleg simogatását Veled együtt érezni. Szeretnék Veled együtt lenni, amikor előbújik a nap. Szeretném egyszerre érezni a bőrünkön a sugarakat. Szeretném a májust Veled átélni. Szeretnék szerelmeseket látni. Szeretnék mindig szerelmes lenni. Szeretnék Belőled sosem kigyógyulni. Szeretnék mindig csillogó szemmel nézni Rád. Szeretnék mosolyogni a hangod hallatán. Szeretnék esküvőn járni. Szeretnék lakodalomban táncolni. Szeretnék cigányzenét hallani. Szeretnék orgonát szagolni. Szeretnék virágot lopni. Szeretnék hegedűszót hallani. Szeretnék szerenádozókat látni. Szeretnék zenét hallgatni. Szeretnék CD-t venni. Szeretnék otthon egy CD-t feltenni. Szeretnék a füledbe dúdolni. Szeretnék Veled koncertre elmenni. Szeretnék teli torokból énekelni. Szeretnék bort és whiskyt inni. Szeretnék becsípni. Szeretnék hátra dőlni. Szeretnék a karjaidba hullni. Szeretném magam jól érezni. Szeretnélek megpuszilni. Szeretnék kiállításokra elmenni. Szeretnék múzeumokat látogatni. Szeretnék biciklire ülni. Szeretném a Balatont körbetekerni. Szeretnék városokat nézni. Szeretnék Bécsben sétálni. Szeretnék bécsi kávét inni. Szeretnék templomokba bemenni. Szeretnék templomokat fényképezni. Szeretnék egy misét meghallgatni. Szeretnélek a padok között lopva megcsókolni. Szeretnék rendetlenül viselkedni. Szeretnék a nevetéstől pukkadozni. Szeretnék fényképezkedni. Szeretném a fényképeket albumokba beragasztani. Szeretnék rokonlátogatóba menni. Szeretnék régi fényképeket nézegetni. Szeretném a gyerekkorod megismerni. Szeretnék Rólad történeteket hallani. Szeretnélek a hátad mögött kibeszélni. Szeretnék utazni. Szeretném a kocsid lemosni. Szeretném belül kiporszívózni. Szeretném az üléseid bőrápolóval bekenni. Szeretném a hóláncod feltenni. Szeretnék Neked ásványvizet bekészíteni. Szeretnék Veled autóban ülni. Szeretnék nehezen beszállni. Szeretnék az autód magassága miatt zsörtölődni. Szeretnék vezetés közben rengeteget csacsogni. Szeretném a GPS-ed végzetesen elállítani. Szeretnék a célba nem odatalálni. Szeretnék rengeteget bóklászni. Szeretném a napszemüveged felpróbálni. Szeretném megtörölni. Szeretném titokban az enyémmel kicserélni. Szeretnék csokit csempészni a kartámaszodba. Szeretnék új DVD-t tenni a lejátszódba. Szeretnék cédulát hagyni a napellenződ visszáján. Szeretnélek vezetés közben simogatni. Szeretnék világot látni. Szeretnék mindig Veled lenni. Szeretnélek mindenhova elkísérni. Szeretném mindig gondodat viselni. Szeretnélek mindig, mindentől megóvni. Szeretnélek félteni. Szeretnélek mindentől megvédeni. Szeretnék vigyázni Rád. Szeretnék mindig jó lenni Hozzád. Szeretnélek átölelni. Szeretnélek soha nem elengedni. Szeretnélek csókolni. Szeretnélek szeretni. Szeretném a tested végig simogatni. Szeretném minden porcikád végigcsókolni. Szeretnélek kényeztetni. Szeretnék szeretkezni. Szeretnék a hátadba belekarmolni. Szeretném a feneked markolni. Szeretném kinyalni. Szeretnék eggyé olvadni Veled. Szeretnék gyereket szülni Neked. Szeretném szopni a farkadat. Szeretném, hogy nagyon megbassz. Szeretnék gyengéd lenni Hozzád. Szeretnék én lenni a szexrabszolgád. Szeretnék Veled rengeteget beszélgetni. Szeretném minden érzésedet megismerni. Szeretnék rengeteget nevetni. Szeretnélek mindig megnevettetni. Szeretnék Veled veszekedni. Szeretnék duzzogni. Szeretnék jelenetet rendezni. Szeretnék tányért tördelni. Szeretnélek a sodrodból kihozni. Szeretnék kiabálni. Szeretnék lecsillapodva Hozzád bújni. Szeretnélek az ujjam köré csavarni. Szeretnélek féltékenynek látni. Szeretnélek meghallgatni. Szeretnék Neked tanácsot adni. Szeretném eloszlatni a kételyed. Szeretném elűzni minden félelmed. Szeretnélek megnyugtatni, ha ideges vagy. Szeretnélek puhán körbevenni magammal. Szeretnék én mindig lenni Neked. Szeretném, ha mindig lennél nekem. Szeretnélek boldoggá tenni. Szeretnélek sosem látni sírni. Szeretném, ha többet sosem fájna semmi. Szeretnék az életedben ajándék lenni. Szeretnélek sosem elveszíteni. Szeretnélek örökké szeretni.

Ritkán csörög a telefonom. Ha mégis, akkor rittig mindig olyankor, amikor elhagyom. Pedig nem szokásom. Mindig rajtam lóg, mindig nálam van, és mindig be van kapcsolva. Sosem némítom le. Nem szeretem, ha nem vagyok elérhető. Nem bírom elviselni. Szeretem megadni az esélyt mindenkinek, hogy felhívhasson. Más kérdés, hogy utálok telefonálni, így erősen megszelektálom, hogy kinek a hívását veszem fel… De azért a lehetőség adott.
Éjszakára sem halkítom le a telefont. Csak rezgőre állítom. Aztán előfordul, hogy amikor a legeslegszebb álmaim kellős közepén kezd el rezegni, akkor félálomban egy kecses mozdulattal kinyomom -az ébresztőnek hitt rezgést…-, és ezáltal bontom a vonalat…
Tegnap este -szokásomhoz híven- későn feküdtem le nagyon. Hulla fáradt voltam, szívem szerint elvágódtam volna, mint a krumplis zsák, de nem tehettem. Mert délután lusta voltam felhúzni az ágyneműm, így késő éjjel várt rám ez a feladat. Nekiláttam felhuzatolni a friss ágyruhát, amikor is azt hallottam, hogy rezeg a telefonom. Mire odafordultam, hogy felvegyem, már elhallgatott a rezgés, és csak a sötét kijelzőt láttam. Kíváncsian oldottam fel a billentyűzárat, hogy megnézzem, kinek hiányoztam – bár ezerszázalékosan biztos voltam benne, hogy Életem Exe hívott, az Ő szokása az éjszakai cseveghetnék. Kioldottam a billentyűket, és akkor lepődtem csak meg igazán: egy nem fogadott hívásom sem volt. Pedig én kristálytisztán hallottam a rezgést… Na mindegy, betudtam a dolgot a fáradtságnak, és ráfogtam, hogy hallucinálok.
Befejeztem az ágyazást, leoltottam a villanyt, és lefeküdtem. Betakaróztam nyakig, eligazgattam a kispárnát a fejem alatt, elhelyezkedtem kényelmesen, és vártam, hogy rám zuhanjon az álom és az éjszaka. Amikor is újra meghallottam a rezgő hangot, ami ismét nem a telefonomból érkezett. Akkor már éreztem, hogy nem az álmosság űz tréfát velem, így kitakaróztam, kimásztam az ágyból és felkapcsoltam a lámpát. De nem láttam, és nem is hallottam újra a furcsa hangokat. Már kezdtem volna mégiscsak elhinni, hogy a tudatalattim sikít és üzen rezgő hang formájában alvásért, amikor is a lámpa alatt állva, egy hatalmas imádkozó sáska húzott el a fejem mellett.
Egyszerre nyugtáztam, hogy mégis jó a fülem, és mégsem bolondultam meg teljesen, illetve azt is, hogy mi a francot csináljak az éjszaka közepén egy sáskával egy légtérben?!
Felrepült a plafonra a drága, és megpihenni látszott ott. Gondoltam, ha kibírja ott az éjszakát, és nem repked a fejem fölött éjjel, hagy aludni, akkor felőlem ott maradhat. Felkenni a falra nem akartam, hisz’ erősen állatbarát vagyok, meg mégiscsak friss a festés…, de valahogy nekiállni és befogni, és kimenekíteni a csillagfényes éjszakába sem volt energiám. Úgy döntöttem, egy éjszakát mindketten kibírunk egymással.
Hát, ahogy ezt így elterveztem, és indultam volna a villanykapcsolóhoz, a sáskám -mint a Duracell-nyuszi- energikus-fáradhatatlan röpködésbe kezdett. Éreztem, hogy ha nem teszek vele valamit, akkor lehet, hogy ő túléli az éjszakát, én viszont egy szemhunyásnyit sem fogok aludni. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek, hogyan hatástalanítsam, amikor is megpillantottam a táskám. A kis női retikült, aminek “faltól-falig” cipzáros a szája, és ami hermetikusan (be)zárható. Hát, én hermetikusan bele is zártam a zöld szörnyeteget. Beleterelgettem a kis ájtatost a ridikülbe, és jól rácipzároztam a száját.
Gondoltam, ezzel megoldódott a probléma, végre minden zavaró körülményt kiiktattam, és nyugovóra hajthatom azt a szép és okos(…) fejem. Leoltottam a villanyt ismét, magamra húztam -jobb híján- a paplant, bevackoltam magam az ágyamba, és pillanatokon belül félálomba szenderültem.
Nyitott ablaknál alszom. És itthon elég éberen. Itthon minden apró kis zajra felébredek (mert azt hiszem, megjöttél). Minden nesz felver az álmomból, minden zörejre kiugrok az ágyból, és futok az ablakhoz, amióta megpróbáltak betörni hozzánk. A Balatonon viszont más a helyzet. Ott úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Nyitott bejárati ajtónál, a legnagyobb viharokat is képes vagyok átaludni. Nem ébredek fel sem arra, hogy leszakad az ég, sem arra, ha úgy dörög, hogy az ágy is beleremeg, de arra sem, ha a szomszéd udvarába csap be a villám. Itthon viszont a légyzümmögéstől is kipattannak a szemeim. Hát még a szomszéd kutya ugatásától!
Már kezdtem volna elszunnyadni, amikor a síri csöndben, a néma éjszakában egyszer csak egy nagyon mély, öblös hangon a szomszéd kutya vakkantott egyet. Amúgy is mély hangja van, de ahogy ez az egy vakkantás a sötét éjszakában visszahangzott, attól egyből görcsbe rándult a gyomrom, és egyből felébredtem. Pár másodperc múlva az egy vakkantást folyamatos, hosszú, kitartó ugatás követte. Az ugatás hangján át viszont hallottam valami zeneszót is. Zenét, ami egyre erősödött, hangosodott, és közeledett. Majd egészen közelivé vált, de távolodni nem akart. Akkor kinéztem a redőny résein át, az utcára.
Egy fiú és egy lány sétáltak, majd álltak meg a házunk előtt, és közben zenét hallgattak a telefonjukról. Azt hiszem, nem ilyen hipóreklám-bőrszínűek voltak, mint én vagyok, hanem kicsit sötétebbek – habár sötétben minden tehén…
Amióta átprogramoztam itthon a TV-ket, és amióta sikerült elbaszcsiznom, hogy Nóta TV-t lehessen nézni, na, azóta kegyes hozzám a Sors, és megkímél Jollytól és az ő fantasztikus hangjától, ill. felettébb magasröptű dalszövegeitől. Hát igen, a Sors megkímél, de a csaj és a srác nem voltak ilyen nagylelkűek hozzám az éjjel. A Bulikirály című frenetikus szerzeményt bömböltették az ablakom alatt állva, és énekelve. Ami -ugyan már kezdett dagadni a fejem, de- még hagyján lett volna. Viszont amikor meghallottam, hogy a srác azt mondja a barátnőjének, hogy: “Rázzad, kicsim!”, akkor hirtelen azt hittem, hogy bőrneglizsémben átszakítom a szúnyoghálóm, kiugrok az ablakon, és úgy megrázom mindkettejüket, hogy többet eszükbe nem jut táncolni! De végül lehiggadtam. Lehűtött a friss levegő, és megkíméltem őket a kendőzetlen látványomtól.
A lányzó sem állt neki a csípőjét tekergetni az út szélén, és kisvártatva tovább is álltak az ablakom alól. Így én is visszabújtam az ágyba. Libabőrösen, vacogva húztam magamra a frissen mosott, öblítőillatú takarót, és fázósan visszafészkeltem magam a kispárnám fölé. Szerencsére az álmot sem az ágyazás, sem a sáskám, de a táncbajnokaim sem tudták kiverni a szememből. Éreztem, hogy pár perc sem kell, és én máris az igazak álmát fogom aludni. Vagyis így hittem.
Már kezdtem elszenderülni, sőt, már álomképek úsztak a szemeim elé, amikor felébredtem. Felébredtem, mert meghallottam a jól ismert rezgő hangot. A sáska nem bír magával – gondoltam…
Türelmes vagyok, meg higgadt, meg nyugodt, de egy pillanat alatt elöntött a méreg. Hogy jótett helyébe semmi jót nem várhatok?! Hogy amiért nem kentem fel a falra a kis hitbuzgómat, nem zöldítettem be vele a mázolást, ezért cserébe annyit nem képes megtenni értem, hogy hagy aludni?! Hát ez mégiscsak mindennek a teteje! Ez mégiscsak pofátlanság!
Hirtelen haragomban megfordult a fejemben, hogy megfogom a táskám, és kivágom sáskástól együtt az ablakon. De mivel utcára nyílik -nem csak a kocsmaajtó, hanem- az én szobám ablaka is, így ez a megoldás kevésbé tűnt jó ötletnek. De valamit mégiscsak ki kellett találjak, így kinyitottam a kis csipás szemeim -na nem mintha lenne összefüggés a szemeim állapota, és a fejemben levő fogaskerekek működésének sebessége között sajnos…-, és akkor vettem észre, hogy fényárba borult a szobám. Hogy világos van, holott még nem pirkadt.
A telefonom kijelzője világította be a teret, és az rezgett, nem a sáska vergődött…
Sok meglepetést nem okozott, és nagy találgatást sem igényelt, hogy rájöjjek, ki van a vonal túlvégén. Az “Emlegetett Szamár”, Életem Expárja. Sáska helyett a “Drága”.
…én is szeretlek éjjel fél 2-kor…!

Nem úgy van, mint régen volt. Megváltozott a világ. Felgyorsult. Az események felpörögtek, a folyamatok pedig lerövidültek. Igaz ez mindenre, de talán a legjobban az ismerkedésre, és a társkeresésre.
A mai fiúk nem udvarolnak. Persze, vannak szabályt erősítő kivételek, de a többsége nem udvarol. Vagy azért, mert nem tud, nem tudja, hogyan kell, nem tudja, mit mondjon; vagy pedig azért, mert a lányok sem igénylik ezt. A legtöbb lány szkippeli a dolgot, és szívesen átugorja ezt a lassabb, ismerkedős, bókolós részt, és vált hirtelen “in medias res”-re.
Be kell valljam, én is ilyen vagyok. Persze nem mondom, szívesen hallgatok nagy eposzokat arról, hogy milyen szépokoskedves csinosaranyostüneményes igazifőnyeremény vagyok, de beérem nagy szavak nélkül is. Nekem nem kell a duma, nem kell a dicsfény. Van önértékelésem (meg túlönértékelt egóm is…), meg önkritikám, tisztában vagyok a képességeimmel (de a korlátaimmal is). Imádom én magam más helyett is. Non-stop.
Szóval, én is azon lányok táborát bővítem, akik nem futtatnak plusz köröket a pasikkal. Akik nem várnak el hosszú, romantikus udvarlást, sem olvadós bókokat. Nem húzom az időt, és nem kéretem magam sokáig.
Lehet, hogy rosszul teszem. Rosszul teszem, mert a férfiak nem a könnyű prédát szeretik, hanem azt, akiért harcolhatnak. Aki feladat elé állítja őket, aki feladja nekik a leckét. Akiért küzdeniük kell, aki nem hullik könnyen az ölükbe.
A lányok viszont ennek a cselnek a szellemében sokszor átesnek a ló túloldalára, és sokszor túl sokáig kéretik magukat. Addig húzzák a fiúkat és az időt, és addig játsszák az érinthetetlent, míg a fiúk megunják a dolgot, és feladják a küzdelmet. Odébb állnak egy könnyebb préda reményében.
Nem állítom, hogy könnyű préda lennék. Nem vagyok. Minden esetre nem szoktam túl nagy kihívás elé állítani azokat, akiket szeretnék a finishben látni. Akik felkeltik az érdeklődésemet, nekik lejjebb szoktam venni a tételek számát a kihívások listáján.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a “Kő kóla?” kérdésre egyből “Meg hát!” a válaszom. Abszolút nem. Sőt, ha valaki igazán érdekel, és valaki fontossá válik nekem, akkor -még ha erőszakot kell is elkövessek magamon, de- visszább szoktam venni, és lassítani szoktam a tempón. Szóval, nem kő a kóla, de megbotránkozni sem szoktam a kérdésen.
Ahhoz már elég sok “udvarlós” dumát hallottam, hogy megbotránkozzam. Nem vagyok az a pirulós, könnyen zavarba hozható fajta. És elég korán keltem ahhoz is, hogy meglepetés se érjen már a csajozós szövegektől. Újat már nem nagyon mond nekem senki. Vagyis így hittem. Nem gondoltam, hogy van még olyan “szerelmi vallomás”, amitől elkerekedjenek a szemeim. Amitől az állam a padlón koppanjon. Hát, tévedtem. Van!
Egy ismerősöm -hozzáteszem, nem ex, nem jelenlegi, semmi közöm nem volt / van hozzá- megkérdezte, hogy tudok-e szeretni. Hogy képes vagyok-e érzelmekre?
Hát, hogy őszinte legyek, első körben nem értettem a kérdést. Nem tartom magam egy rideg, szívtelen, érzéketlen, érzelemmentes jégcsapnak. Sőt. Abszolút nem ilyen vagyok. Nagyon is tudok szeretni. Bolondulásig. Őrülten tudok égni és lángolni bárkiért. Fülig szerelmes tudok lenni. Egészen három napig… Amilyen gyorsan és intenzíven jönnek a nagy szerelmek az életembe, pont olyan szélsebesen távoznak is belőle. Nálam nagyon gyorsan kihunynak a lángok, és iszonyat sebességgel múlnak el az érzelmek… Hogy ez mennyire áldás, vagy mennyire átok, az már egészen más kérdés…
Erre azt mondta az ismerősöm, hogy ő nem így van ezzel. Ő nagyon kitartó, nagyon hősszerelmes, és nagyon mélyek az érzései. Ő nem ilyen csapodár, mint én vagyok, hanem képes valakit konstans, megállás nélkül, szűnni nem akaró intenzitással szeretni. Sőt, ő nem is szeret, hanem szó szerint imád. Mint ahogy engem is. Hogy 3 éve, amióta ismerjük egymást, azóta ő él-hal értem. Hogy tűzbe menne értem minden nap, és mindent megtenne értem. Hogy mindenét odaadná, csak szerethessen engem…
Ezek után messzemenően levontam a konzekvenciát, miszerint az illető vagy most jött ki a zárt osztályról, vagy most fogják oda bezárni. Mert az nem normális, aki így érez irántam. Ott lennie kell valami gubancnak az emeleten. Ennyire azért még én sem vagyok elfogult saját magammal szemben, hogy így érezzek, pedig aztán nagy nálunk a szerelem…
Ezek a gondolatok jártak a fejemben a pasi közveszélyességét illetően, amikor jött a pont az i-re, a hab a tortára, a slusszpoén:
-Én imádlak. Én mindent megtennék érted. Én a tenyeremen hordoználak. Tőlem megkapnál mindent. Én mindent megadnék neked. A rabszolgád lennék. Egy életen át. CSAK TARTSÁL EL!
…na, barátom, neked sem színtiszta kóla volt az ebéded…

Szeretnék laza lenni. Szeretnék fesztelen lenni. Szeretnék szertelen lenni. Olyan, aki nem törődök semmivel. Aki nem zavartatja magát semmi miatt. Akiről leperegnek a kritikák. Aki halálos békével, örök optimizmussal tudja szemlélni a dolgokat és embereket maga körül.
Szeretnék olyan lenni, aki lazán kimegy az utcára mackóalsóban. Aki nem esik kétségbe, ha a tincsei összevissza állnak. Aki nem akar elsüllyedni a szégyentől, ha a megjelenése nem makulátlan. Aki túléli, ha piszkos lesz a cipője. Aki bele mer szívni egy szál cigibe anélkül, hogy attól félne, lebüdösbagósozzák. Aki nem azzal foglalkozik, hogy mások mit gondolnak róla. Hanem aki a saját életét éli. A saját szabályai szerint. A saját magának felállított határokon belül. Szeretnék szembemenni a konvenciókkal. Szeretném a vízszintest függőlegesre fordítani. A csíkosat pöttyösre átfesteni.
De nem ilyen vagyok. Nem vagyok laza. Nagyon is merev vagyok. Görcsös. Szorongó. Karót nyelt. Szabályos. És szabályszerű.
Túl nagy bennem a vágy a maximalizmusra. A precizitásra. A tökéletességre. Hatalmas megfelelési kényszer munkálkodik bennem. Meg akarok felelni mindenkinek. Mindenkinek a kedvében akarok járni. Mindenkinek a kedvére akarok tenni. És azt szeretném, ha mindenki szeretne.
De ez egy oltári nagy baromság. Nem lehet úgy élni, hogy mindenki szeressen. Nem lehet mindenkinek az értékrendszerében jelesre szerepelni. Nem lehet mindenkinek megfelelni. És nem is kell.
Mindig lesznek emberek, akiknek akkor sem leszek elég jó, ha a fejem tetejére állok is. Akik akkor is kevésnek fognak tartani, ha náluk ezerszer többet nyújtok is.
Meg kell tanulnom lejjebb adni az igényeimből. És nem kívánni lehetetlent. Nem kívánni azt, hogy mindenki szeressen. Hogy mindenki csupa szépet és jót mondjon rólam. El kell fogadnom a kritikát is. A negatív véleményt. Meghallgatni, zsebre tenni, mérlegelni. Aztán vagy elengedni, elmenni mellette, átsiklani fölötte, vagy okulni és épülni belőle. De nem engedni, hogy üssön. Nem engedni, hogy fájjon. Nem engedni, hogy túl mélyen érintsen.
Hát, ezt még tanulnom kell. És gyakorolnom. Sokat.
Mert sajnos nagyon nehezen viselem a kritikát. Nagyon rosszul tűröm a legkisebb negatív véleménynyilvánítást is. Csak díszesen-szépen becsomagolva, és rendkívül finoman tálalva csúszik le a torkomon. És csak akkor, ha úgy érzem, van alapja. Az alaptalan rágalmak megmérgeznek.
…felhívott a minap az egyik barátom. Beszélgettünk, beszélgettünk, majd megjegyezte, hogy ő -szó szerint- elmenekül abból a társaságból, ahol én terítékre kerülök, mint beszédtéma. Merthogy gyűlöl rólam olyan kritikákat hallani, amiket. Amik rólam járják.
Bevallom, hirtelen felettébb kíváncsi lettem, hogy ugyan már, mégis mi az, amit mások olyannyira jól tudnak rólam, amit még én se magamról…?! De jobb ne kíváncsiskodtam volna…
Harapófogóval kellett ugyan kihúznom minden egyes mondatot az ismerősömből, mégis dézsa hideg vízként ért ez a pár szó, amit jellemem ábrázolásául felsorolt. Merthogy a közvélemény száján a siposeszter szinonimái a “primitív, buta, egyszerű, mint a faék, közönséges és alpári” szavak.
Jó pár pillanatig csak lestem, szóhoz sem nagyon tudtam jutni ennek hallatán. A már sok cifrát hallott füleim nem akartak hinni maguknak, a sokat látott kis csipásaim pedig görögdinnye méretűre kerekedtek. Ültem, fülemen a telefonnal, kérdezz feleleket mímelve – de a gondolataim messze máshol jártak. Már nem voltak jelen a beszélgetésben. És én sem.
Ültem csak, letaglózva, magamba roskadva, mint akit egy szeneslapáttal vertek félholtra. Ültem az egyre növekvő szégyenérzetem kellős közepén, és azon töprengtem, azzal ostoroztam magam, hogy vajon mivel érdemeltem ezt ki?! Hogy vajon mit tettem, vagy mit teszek, ami miatt pellengérre lettem állítva. Ültem, a föld kezdett alattam megnyílni, de válaszokat nem találtam.
Aztán gondoltam egyet. Jól megforgattam a szemeim, és mélyen magamba néztem. Tükröt állítottam magam elé. Számot vetettem önnönmagammal, a viselkedésemmel, az írásaimmal. Minden írott vagy kimondott gondolatommal. Minden megnyilvánulásommal. És mérleget készítettem. Az eredmény pedig megnyugtatott. Mert az én lelkiismeretem tiszta. A lelkem, mint a friss hó. Az agyam helyén viszont nem hólé lotyog.
Nem szoktam az IQ-m magasságával dobálózni. Nem szeretem kitenni a kirakatba, hogy mim van. Egyrészt, mert a legtöbb férfi -mea culpa a kivételektől!- az üresfejű Barbie-kat keresi. A legtöbb férfi megijed attól, ha egy nőnek agya is van. Tőlem -ezen ismeret hiányában is- félni szoktak a hímneműek (pedig nem harap a néni – csak kérésre)! A másik, ami miatt nem irkálok számokat sehova, annak az az oka, hogy szerintem az IQ EQ nélkül annyi, mint halottnak az a bizonyos jó reggelt puszi. Lehet valaki Einstein, ha az érzelmi intelligenciája a nullához konvergál. A két hányados szerintem egymás nélkül semmit sem ér. Szóval, semmi sem fekete, vagy fehér…
Ezeket átgondolva, megvívva a saját kis harcom saját magammal, hátra dőltem. Hátra dőltem, és elmosolyodtam. Mert eszembe jutott a sablonos frázis. Miszerint a negatív marketing is marketing. És amíg beszélnek az emberről, addig nem közömbös. Lehet szeretni, lehet utálni, de mindegyikhez érzelmi töltet kell. A közömbösség az más. Közömbös azzal tudsz lenni, aki nem mozgat meg. Vagy azért, mert nem ismered, nincs hozzá semmi közöd. Vagy pedig azért, mert már lecsengtek köztetek a dolgok. Elmúltak az érzések, felülkerekedtetek a sérelmeken. Így, vagy úgy, de se harag, se szeretet nem feszül már köztetek. Aki semmilyen reakciót nem vált ki belőled. Közömbös azzal lehetsz, aki hidegen hagy.
Hát, ezek szerint akkor bennem van még egy kis tűz. És nem fázik mellettem senki. Nem hagyom hidegen a “jó népet”…
Hogy ez mennyire jó, vagy mennyire sem, nem tudom. De igyekszem, hogy jó legyen. Igyekszem nem vérig sértődni a bántó szavaktól. És igyekszem erényt kovácsolni a támadásokból.
Először bevallom, elgondolkodtam, hogy most mit csináljak? Hogy mitévő legyek? Hogy tüntessem el magam a föld színéről? Süllyedjek el? Szedjem le az összes írásom? Töröljem a posztjaim? Likvidáljam magam a facebookozók táborából? Delete-eljem a blogom? Pár perc alatt megannyi ötlet és variáció felmerült bennem. Végül úgy döntöttem, egyiket sem teszem. Úgy döntöttem, nem vonom ki magam a forgalomból. Nem szerzem meg senkinek sem ezt az örömöt. Úgy döntöttem, nem teszek mást, mint -nagystílű leszek, és- útjára indítok egy jókívánságot.
Azoknak, akik a fenti véleményt osztják rólam, csak annyit kívánok, hogy számukra jelentsem én az alsó korlátot. Hogy legyek én az életükben az alsó küszöb. Az alsó limit. Hogy nálam butább embereket soha ne sodorjon feléjük a szél. Hogy nálam butábbal soha – soha ne legyen dolguk. Csak ezt kívánom.

Nektek pedig, Drágáim, akik posztról posztra hűséges kis Olvasótáborommá verbuválódtatok, Nektek, akik időről időre biztattok és támogattok, fogjátok a kezem és húztok tovább az írás rögös útjain, Nektek azt kívánom, hogy minden vágyatok beteljesüljön, és minden, amit elképzeltetek, minden, amit megálmodtatok, váljon valóra! Szívből kívánom Nektek!

Nagymamám itt felejtette nálunk a műsorújságját. Gondoltam, ha már úgyis kéznél van, megnézem, mi lesz a TV-ben. Nem mintha túl sok áramot fogyasztana nálam a készülék, de mégis, a kíváncsiság nagy úr.
Lapozgattam az újságot, amikor is megakadt a szemem az m1 tegnap esti programján: Tátrai Tibor koncert. Azt nem figyeltem, hogy melyik eseményről készült a felvétel, koncert koncert, gondoltam; és azzal a lendülettel írtam is Életem Exének az üzenetet. Hogy 22:35-kor ne mást nézzen, hanem az m1-re kapcsoljon. Mert tudtam, hogy Ő szereti ezt a zenét.
Úgy terveztem, megnézem én is a koncertet, de végül egy könyv mellett cövekeltem le, és olvasásba merültem. Valamikor az éjszaka közepén egy telefonhívás zökkentett ki Penészlek szociográfiájából – az Ex telefonált:
-Na, hogy tetszett a koncert?
-Nem néztem meg.
-Akkor miért írtad meg nekem, hogy vetítik?
-Mert tudtam, hogy Te szereted.
-Azt hittem, te is.
-Meghallgatom, szó se róla, de azért jegyet nem vennék rá. Ha annyira szeretném, felmentem volna Veled a jubileumira Pestre.
-Most annak a felvételét adták le.
-A decemberi jubileumiét?!
-Aha! És benne voltam én is a TV-ben!
-Ja, benne voltál. Valahol a tömegben.
-Nem a tömegben, mutattak!
-Szerintem is… Sok ezer ember közül majd biztos Téged mutogattak! Nem vagy Te annyira képernyőbarát, Szívem…!
-Jó, akkor ne hidd el!
-Oké, elhiszem. Na, majd megnézlek az ismétléskor.
-Nem ismétlik.
-Dehogynem, az m2-n meg szokták ismételni az m1 műsorait.
-Hidd el, hogy nem ismétlik!
Nem hittem el. Gyorsan előkaptam újra Mama TVR Hét-jét, és elkezdtem bújni a közszolgálati adók kínálatát. Hát, be kellett lássam, közel s távol sem volt ismétlés a láthatáron. Mivel mégiscsak megskubiztam volna Életemet a képernyőn keresztül is -hátha retusálva jobban mutat-, így beütöttem a koncert címét a youtube-ba, és éjnek évadján elkezdtem koncertkisfilmeket nézni.
Ott ültem majd’ kifolyó, kiguvvadó szemekkel, amikor láss csodát, hosszú másodpercekre Életem tűnt fel a monitoron. És nézett velem farkasszemet. Face to face. Retus nélkül.
Hát, ezek után legyenek szép álmaid! És ne rémálmaid!
Elvégre nem az Elm utcában vagyunk…!

…ugyanaz a piros blúz van rajtam, amit akkor viseltem, tavaly szeptemberben. Akkor, amikor Pista bácsi elhívott egy kávéra.

Szakadt az eső. Csak úgy zuhogott, és nagyon hideg volt. Gumicsizmát húztam. Tűzpiros gumicsizmát, hozzá -mérleg vagyok, lételemem a harmónia- ugyanolyan piros felsőt. Ezt a felsőt. Nem tudom, miért éppen ezt vettem föl ma, ritkán viselem. Mint ahogy azt sem tudtam, mire véljem Pista bácsi meghívását. Nem szokott Ő engem sehova elhívni, sosem találkoztam még Vele kettesben, most mégis igent mondtam az invitálására.
Egy belvárosi, patinás kávéházba beszéltük meg a találkozót. (Rossz) szokásomhoz híven én már bő tíz perccel korábban odaértem. Mivel úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, és fáztam is, úgy döntöttem, nem ácsorgok a cukrászda előtt, hanem bent, a melegben várom meg, míg Ő megérkezik. Vártam, vártam, de csak nem jött. Már 2 óra volt. Annyi, amikorra a találkozót megbeszéltük, de még mindig nem jött. Idegesen nézegettem a lehalkított telefonom, hátha hívott, csak nem vettem észre. De nem volt elszalasztott hívásom. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, Pista bácsi sosem volt egy pontatlan, sem nem szavahihető ember. Elkezdtem gondolkodni, hogy nem én vagyok-e rossz időben rossz helyen? Biztos, hogy mára és biztos, hogy ide beszéltük meg a “randit”? Ahogy így tornáztattam a memóriám, megpillantottam egy furcsa, magas, hajtott hátú alakot, bokáig esőkabátba csomagolva a kávéház teraszán, az esőben le-fel járkálni. Egyből megismertem Pista bácsit, és már szaladtam is, ugrottam a nyakába. De kitörő lelkesedésem nem talált viszonzásra, Pista bácsi mogorván korholt:
-Szerinted ráérek én arra, hogy itt várjak rád?
-De Pista bácsi, én nem késtem, már negyed órája ott bent várlak!
-De nem azt beszéltük meg, hogy a Stühmernél találkozunk?
-Miért, nem ott vagyunk?
-De én úgy gondoltam, hogy előtte. Aztán majd együtt bemegyünk. Te meg bementél. Képes voltál egyedül bemenni egy kávézóba?!
-Nem vagyok egy elveszett lány! És azt hittem, Te már bent vársz engem.
-Na, jól van, nincs nekem erre időm, menjünk már be!
Elindultam az asztal felé, ahol addig ültem.
-Ne oda ülj! Felmegyünk a kakasülőre!
-Rögtön, csak hozom a táskám!
-Nem szeretek itt lent ülni. Itt mindenki belebámul az ember képébe, az ablakon keresztül is belátni, úgy érzem magam, mint egy kirakati portéka. Sokkal jobb fönt.
Egy -félemeletekkel megszakított- szűk lépcsősoron keresztül a galériára tartottunk. Ahogy felértünk, egy pici, meghitt, félhomályos, gyertyafényes, kanapés-foteles kis “szobába” csöppentünk.
-Hogy Te milyen eldugott zugokat ismersz! Sosem tudtam, hogy itt van galéria is!
-Naná, hogy ismerem -kacsintott rám cinkosan-, ide szoktam hozni a lányokat!
Épp valami epés megjegyzéssel akartam viszonozni az előbbi -viccnek szánt- mondatát, de rögtön kizökkentett a gondolataimból:
-Na, mit kérsz?
-Egy hosszú kávét szeretnék!
-Jó, jó, de egyél egy süteményt is! De ne ám valami diétásat!
-Oké, akkor valami extrán csokisat szeretnék!
-Helyes, kell a boldogsághormon.
Rendelt magának is, majd belemerültünk a beszélgetésbe.
Pista bácsi együtt dolgozott a Szüleimmel. A Szüleimmel, akik akkor még nem voltak a Szüleim. Akik akkor még csak kollégák voltak. Akkor, amikor én még nem születtem meg. Amikor az ÁFOR még működött. Anyukám irodán dolgozott, könyvelő volt, Pista bácsi az ÁFOR jogásza volt, Apukám pedig Pista bácsi sofőrje.
Apa fuvarozta Pista bácsit minden áldott nap. Szállította a városon belül, vitte vidékre, mikor hol volt épp dolga. A nap legnagyobb részét együtt töltötték, egymás mellett, összezárva egy autóban. Hosszú – hosszú éveken át. Nagyon megkedvelték egymást, és nagyon mély barátság alakult ki közöttük. Tudtak szinte mindent egymásról, és rengeteg mindent átéltek ott együtt, nap mint nap, valahol az ország útjain.
Ezekről az évekről mesélt nekem Pista bácsi ott, a cukrászda galériáján, a kávéscsészéink fölött. Mesélt, mesélt, én pedig csüngtem a szavain. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, és tátott szájjal figyeltem minden egyes sztoriját. Nem kevés, és csöppet sem unalmas történeteket porolt le a memóriája polcain. Csak ültem ott, hallgattam, és azt kívántam, bárcsak sose hagyná abba. Bárcsak ne lenne vége ennek a délutánnak, bárcsak ne kellene visszamennie az irodájába, bárcsak ne érnének véget a történetei, bárcsak időtlen időkig hallgathatnám a “meséket” Apukámról.
Szeretem, amikor Róla hallok. Amikor valaki Róla beszél. Amikor valami olyan történetet tudok meg Róla, amit addig nem hallottam. De az ezerszer hallott, kívülről ismert történeteket is el tudnám hallgatni vég nélkül. Pedig fájnak. Egyszerre melengetik, olvadoztatják a szívem, és markolják, forgatják benne a kést. De nem bánom. Szeretem, ha valaki Róla mesél.
Kemény vagyok. Nem, ez hazugság. Nem vagyok kemény. Egyáltalán nem. Kurvamód érzékeny vagyok. Nagyon kis szenzitív a lelkem, de a sírást meg tudom állni. Nem szoktam sírni. Nagyon ritka az, amikor eltörik a mécses nálam. Olyan előfordul, hogy bepárásodik a szemem, de sírni nem szoktam. Amikor Pista bácsi megkérdezte tőlem, hogy “Tudod, hogy mennyire szeretett téged Apád?”, akkor viszont éreztem, hogy elhomályosul a látásom. Ültem ott Pista bácsival szemben, a szemem előtt összefolyt minden és mindenki, és arra gondoltam, hogy “Persze, hogy tudom! Hisz’ imádott!” – és akkor elkezdtek legördülni a könnycseppek az arcomon.
Apukám tényleg imádott engem. Tudom, hogy a lányos apák élnek-halnak a lányaikért, de nálunk sokkal mélyebb, sokkal hatványozottabb volt ez a szeretet. Hogy pontosan miért? Nehéz megmondani. Talán mert Apa mindig is kislányt szeretett volna? Talán mert kései gyerek vagyok? Mert akkor lett Belőle Apuka, amikor már javában az unokáival rúghatta volna a bőrt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy 52 éves volt, amikor beléptem az életébe. És 12 közös év volt megírva nekünk a csillagokban.
12 évet tölthettünk el együtt. 12 évet élhettem Vele. De ebben a 12 évben Ő végig, megállás nélkül imádott engem. Megállás nélkül, és mérhetetlenül. Feltétel nélkül. Úgy, ahogy senki más. Ahogy soha nem szeretett, és soha nem is fog szeretni senki…
Azt hiszem, ezen a ponton a szemfestékemnek már annyi volt, de akkor Pista bácsi még feltette a pontot az i-re:
-Tudod mit mondott Apád? A halálos ágyán feküdt, ott ültem Mellette, ketten voltunk csak. Azt mondta: “Pistikém, mi lesz ezzel a lánnyal, ha én meghalok?!”. Nem Anyádat féltette, hanem téged. Csak téged. Minden gondolata te voltál. Arra kért Apád, hogy vigyázzak rád. Ezt nem mondtam el soha senkinek, Anyád sem tudja. Csak neked mondom el. Apád megkért, hogy mindig figyeljek rád, legyen gondom rád, és egyengessem az utad.
Nem vagyok sírós. Mégis zokogtam. Taknyom-nyálam egybefolyt a patinás kávézó falai között. Tényleg szerencse, hogy abban a kis eldugott zugban, és nem a kirakatban telepedtünk le…

Pista bácsinak ma van a születésnapja. Bár a facebook is jelezte, de én is észben tartottam a napot, akartam pár kedves sort írni Neki. Úgy döntöttem, nem csak a sablonos “Boldog születésnapot!” -szmájlival vagy anélkül- köszöntővel tarkítom az üzenőfalát, hanem küldök Neki egy levelet. Néhány sort, amiben megírom, velem épp mi a helyzet, és amiben én is érdeklődhetek a hogyléte felől. Szerettem volna kérni Tőle pár órát a zsúfolt idejéből. Szerettem volna találkozni Vele. Szerettem volna most én meghívni Őt egy kávéra.
Nem itt akartam írni Neki, mert a fb. oldalát ritkán látogatja, hanem egy mélt küldtem volna – de fejből nem tudtam az e-mail címét. Lemenni a táskámban levő határidőnaplómért a nappaliba lusta voltam, gondoltam, beütöm Pista bácsi nevét a keresőbe, úgy biztos kidobja az e-mail címét is a rendszer. De nem az e-mail címét találtam meg. Teljesen más jellegű cikkeket hozott ki a böngésző. Gyászjelentéseket. Gyászjelentéseket, amiket nem akartam elhinni.
Bár Pista bácsi neve nem túl gyakori, mégis biztos voltam benne, hogy nem Ő halt meg. Hogy él valahol egy másik ugyanilyen nevű jogász, hogy neki szól a búcsú. Hogy tőle búcsúzik fél Kaposvár és a fél Ország. De nem az “én” Pista bácsimtól. Nem az én Pista bácsim halt meg. Hogy Pista bácsi nem halhatott meg.
Sorra nyitottam meg a cikkeket, egymás után olvastam el mind, és nem hittem a szememnek. Az agyam még védekezett, gyártotta az ellenérveket, kereste a cáfolatot, de nem akarta elhinni az olvasottakat. Ott volt Pista bácsi fényképe, farkasszemet nézett velem a fotóról, mellette pedig a szomorú sorok… Ott volt előttem feketén-fehéren a megmásíthatatlan és felfoghatatlan tény. Hogy Pista bácsi nincs többé.
Hogy nem fog többet ott állni a hosszú esőkabátjában a Stühmer teraszán. Hogy hiába fürkészem, nem fogom megpillantani a kávézó “kirakatüvegén” át. Hogy nem fog nekem többet mesélni. És hogy arra a kávéra már soha többet nem hívhatom meg…

Itt ülök ugyanabban a piros felsőben, amiben múlt szeptemberben. Abban, amiben Pista bácsi utoljára látott. Ülök, és a könnyeim potyognak. Előveszem a kis zsebnaptárt a táskámból, hogy visszakeressem benne a pontos dátumot. Ahogy kiveszem a táskámból, egyből vinni akarom föl a szobámba. Hogy ott, begubózva a fotelembe, nyugodtan lapozhassam fel. De ahogy megfogom, kinyílik a naptár. Szeptember 13-ánál. Ahol egy bejegyzés áll: “Kávé Pista bácsival, Stühmer, 14:00”. És egy e-mail cím. Amire most már hiába küldök üzenetet. Nincs aki elolvassa…