eszti blogja

Tegnap délután (pontosítok: kora du., sőt, inkább az ebéd utáni időintervallumban) elbattyogtam a postára. Egy csomagot kívántam útjára indítani, továbbá 2 db képeslapra volt szükségem – egyiket bélyeggel kértem. A postán -nem meglepő, mikor nem?- kígyózó sorok fogadtak. Persze, ügyintéző ablak 4 volt nyitva (+2 olyan, ahova úgysem megy senki, vagy maximum óránként 1 delikvens látogatja) – mindegyiknél pont ugyanannyi számú ügyfél tolongott. Gyorsan végigpásztáztam a sorban állók kezét, szatyrát – ki mit, mennyit, mekkorát akar befizetni, feladni. Beálltam egy -látszólag- gyors(abb) ablakhoz. Igen ám, csak egyet nem vettem figyelembe. A postatündér kilétét. Nekem sikerült a tündérkirályfit kiválasztani. Fééérfi… Ebből sok jó nem sülhet ki, gondoltam…, de aztán meggyőztem magam, és sutba dobtam az előítéleteim (korai & kár volt…). Sorra kerültem:
-Ezt a csomagot szeretném feladni elsőbbségivel.
Átveszi, leméri, nyomkodja a számítógépet, ráragasztja az elsőbbségi matricát, majd megkérdi:
-Tudja, ugye, hogy holnapra nem fog oda érni…?
-Hogyhogy nem ér oda holnapra?! Direkt azért elsőbbségivel adom fel! – itt még nyugodt voltam.
-Ilyenkor mindenki mindent elsőbbségivel ad fel. Túl sok a küldemény, nem fogják tudni mind kikézbesíteni a kollégák!
-De akkor miért fizetem az elsőbbségi plusz költségét??? Elvileg, amit tárgynap du. 5 óráig elsőbbségi jelzéssel bocsájtok útjára, annak másnap meg kell érkeznie!
-Igen, Hölgyem, ELVILEG! Vagyis az elsőbbségi küldemények 90 %-át köteles a posta másnap kikézbesíteni. 10 % csúszhat.
Kössz, ennyit még ki tudok számolni én is… Persze visszacsinálni már nem lehetett a folyamatot, a kis kék “priorated” matrica már rajt díszelgett a pakkon, így kénytelen-kelletlen fizethettem a kétséges, vagy ki lesz ma kézbesítve, vagy nem, vagy odaér Karácsonyra, a fa alá, vagy utólag viszi a “Jézuska” különleges elbánás különlegesen magas pluszköltségét…
-Mindegy, odaér, amikor odaér – törődtem bele rezignáltan a sorsomba. Szeretnék még kérni 2 db karácsonyi képeslapot, és az egyikre bélyeget is legyen kedves!
Kiválasztottam a sok förtelmes lap közül kettő kevésbé giccseset, addig ő a bélyegekkel vesződött.
-Én csak 1 db bélyeget szeretnék!
-Ja, nem 2 lesz? De hát 2 képeslapot kért! Portósan akarja feladni a másikat?!
-Dehogy akarom portósan feladni!!! Viszont nyalni csak 1-et szeretnék! – itt már kicsit fogyatkozóban volt (nem a hold) a türelmem.
-Jó, értem, elnézést. Ugye, elsőbbségivel akarja feladni a képeslapot?
-Nem, simán szeretném feladni!
-De úgy nem fog odaérni holnapra!
-Miért, az előbb nem azt mondta, hogy az elsőbbségi levelek sem kerülnek már holnap kikézbesítésre?
-Ja, de, de…
-Ne haragudjon, de AKKOR MEG MI A FFF…RANCÉRT FIZETNÉK MÉÉÉG TÖBBET???
-Hát, végül is, igaza van, jogos…
Komolyan, most vagy én vagyok ennyire gyengeelméjű (efelől nincs kétségem…), vagy tényleg ennyire nagy a postai dömping, és ennyire le van szegény dolgozók (amúgy penge) agya amortizálva… Minden esetre kimozdított a nyugalmi állapotomból a királyfi. Azt hiszem, én meg a mögöttem tolongó népséget hoztam ki a béketűréséből. Csoda, hogy el nem küldtek -elsőbbségivel, avagy simán- melegebbre ebből a hideg télből…

A különböző közösségi oldalaknak ma már akkora jelentősége és szerepe van. Rengeteg mindent közzé lehet rajtuk tenni, meg lehet osztani. Legyen az kép, zene, vicc, idézet, de akár felhívás, segítségkérés is. Sok esetben bizonyították már be ezek az oldalak, hogy van hasznuk, eredményük a posztoknak, a minél több megosztásnak. És annak, hogy egy cél érdekében képesek összefogni az emberek. Képesek -ha csak egy gombnyomással is, de- segíteni egymáson, szolidálni egymással, nem homokba dugni a fejüket, és átsiklani mások búján-baján.
Úgy döntettem én is, hogy kiteregetem a családi szennyest, és csinálok egy kis posztot, vagy felhívást. Bízva a közösség erejében, az összefogásban, és a nyilvánosság szerepében.
Régóta szeretném megtalálni a Bátyám. 15 éve, Apa temetésén láttam életemben harmadszor, és utoljára. Azóta semmi hírem Róla.
Igazából csak biológiailag vagyunk (fél)testvérek, az égegyadta világon semmi közünk nincs egymáshoz. Ő még az Anyukája életében sem tartotta már a kapcsolatot a Szüleivel (de legalábbis Apával biztosan nem), később csak még jobban nőtt a távolság Kettejük között.
Mindig tudtam, gyerekkorom óta, hogy van egy Bátyám. Mindig mesélt Róla Apa – már amit Ő is tudott…, de 7 éves voltam, amikor legelőször találkoztam Vele.
Tél volt, egy hétvégi nap. Hogy szombat-e, vagy vasárnap, nem tudom. Kora délelőtt lehetett, amikor megszólalt a csengőnk. Anyuval együtt mentem ki a bejárati ajtóhoz (ami akkor még a kapuval szemben, az emeleten, a lépcsők tetején volt). Leláttam az ajtóból a kapu előtt ácsorgó pasira, akiről fogalmam nem volt, hogy ki. Rögtön kérdeztem is Anyut, hogy ki ez a bácsi és mit akar, mert láttam, hogy nem idegen, de nekem mégsem volt ismerős. Anya csak annyit mondott, hogy “A Jancsi.”. Néztem értetlenül, és csak annyit tudtam szájtátva kérdezni, hogy “Apa fia, a János?” (egybe, levegő nélkül, ledarálva). Nem akartam elhinni, hogy az, akiről eddig, évekig annyit hallottam, a Bátyám, egyszerre kilépett a történetekből, a mesékből, és testet öltve, valósággá válva eljött hozzánk, ott állt előttem.
Nem emlékszem másra abból a napból. Azt tudom, hogy ebédre krumplipüré volt valami szaftos hússal (persze én már akkor is csak szaftot kértem), és hogy féltem a Bátyám kutyájától. Mert nem egyedül érkezett, hozta magával a husky-ját is. Valami fehér, műanyag tálkából kapott nálunk inni a kutya. Az a tálka még sokáig kint maradt az udvaron, pedig tudtuk, hogy a közeljövőben nem látjuk viszont őket újra. Az az udvaron árválkodó kis tálka próbálta velem később elhitetni a hihetetlent, hogy a Bátyám tényleg él, létezik, és tényleg ott járt nálunk. Sokáig nem hittem el, hogy igaz volt, megtörtént, nem csak álmodtam.
Emlékszem, miután a Bátyám visszautazott még aznap Budapestre, autóba ültünk, és kimentünk Attalába a Mamámhoz, aki épp fent volt Anya Öccsééknél – így oda mentünk. Ott -hogy ne zokniban legyek- felvehettem az Unokatestvérem (velem egyidős, csak fiú) drapp színű mamuszát, és abban rohangáltam a lakásban le-föl a boldogságtól. Madarat lehetett volna velem fogatni, hogy találkoztam a Bátyámmal.
Aztán 5 év telt el a következő látogatásáig. 1997-ben láttam újra. Amikor Apa már beteg volt. Én nem tudtam, hogy mi áll a látogatása hátterében, semmit nem tudtam, hisz’ nem is ismertem a Bátyám. A vizit célja a tenyértartás volt. Mivel tudta, hogy Apa nagyon beteg, így eljött, hogy kiédesgesse Belőle, amit csak bír (nem járt sikerrel – Apa átlátott Rajta…). Így hát, hogy ne távozzon üres kézzel, ha jussot nem is vihet, vitt hát minden mást, amit látott, ami tetszett neki, vagy amit épp ért…
A találkozásunk utolsó apropója Apa temetése volt.
Sajnos a Bátyám nem az az ember, akivel okos ötlet lenne felvennem a kapcsolatot, de ennek, és mindennek az ellenére, mégis szeretném megtalálni Őt. Már csak egyedül Ő van, aki Apához köt engem. Nincs nyom, vagy út, amin elindulhatnék Hozzá. Vagyis ez nem teljesen igaz, ha minden kötél szakad, akkor is marad még tervem, hogy kit környékezzek meg, ki tudhat információval szolgálni Róla. Én már azzal is megelégednék, ha csak azt tudnám, él-e még. (Na jó, 1-2 e-mailváltástól meg aztán teljesen elalélnék.) Mert semmit nem tudok. 15 éve abszolút elnyelte a föld…
Így hát posztoltam. Csináltam egy “oszd tovább!”-os kiírást, és boldog-boldogtalant arra kérek, hogy ha bármit tudnak Róla, ha bármi pici információjuk is van a Testvéremről, akkor ne kíméljenek, adják a tudtomra.
Sok reményt nem fűzök a hajtóvadászathoz, talán jobb is lenne, ha nem tudnám megbolygatni az állóvizet. De a kíváncsiságom, és az a nagy szívem (na meg persze az az elsorvadt agykérgem…)  nem hagynak nyugodni, nem hagyják, hogy annyiba hagyjam a dolgot.

Eszter útnak vált. Le kellett mennie a városba. Úgy döntött, ez alkalommal pirosba burkolja magát. Felvette a kis piros blézerét és megsétáltatta tűzpiros tűsarkúját. Ahogy így haladt, a megszokott útvonalán, a cseppet sem feltűnő ruhájában, egy házfelújítás előtt vezetett el az útja. A ház nem családi, hanem egy nagy irodaépület volt. És rengeteg munkás dolgozott rajta. Egészen addig, amíg Ő oda nem ért. Akkor aztán kiesett a kőműveskanál a kezükből, le akarták nyelni a micisapit, és kezdődött az összekacsintás, pisszegés, fütyülés, beszólás. Eszter vérnyomása ilyen esetekben hirtelen fel szokott szaladni és nagyon fel szokta fújni, húzni, szívni magát – de most még viszonylag béketűrő kedvvel konstatálta az eseményeket és továbbsétált. Miután elintézte a halaszthatatlan tennivalóit és végigszambázott a város táncparkettjén, elindult vissza, az oly’ sokszor koptatott utcákon át, hazafelé. Elcsámpázott egy bolt előtt, ahova -mivel Eszter nem csak az utcák kiválasztásában, hanem a vásárlásai színhelyéül szolgáló üzletek terén is megrögzött, így- nem tért be. Ment tovább, egyenesen az irodaház és a munkások serege felé. Át a füttyvihar kereszttüzében, de már korántsem olyan nyugalommal, viszont egyre jobban dagadó fejjel. Aztán útba ejtette a jól megszokott ABC-t. Kindertojást akart venni a Kisszerelmének, de egy darab sem volt az üzletben. Mivel olyan nem létezhet, hogy Eszter ne érjen célt, így visszatipegett az előbbi útvonalon, el a munkások előtt, harmadszor. Ekkor már extrán erősödött a füttyszó és egyre gyilkosabbak lettek a pillantásai. Kapott a boltban Kindertojást, így már nyugodtan szedhette a kis lábait hazafelé. Vagyis szedhette volna, ha szép szeme világa nem kalandozott volna el valamerre. Nem tudom, hol járt a tekintete, de hogy nem a lába elé szegeződött, annyi szent. Épp negyedszer haladt el a munkások előtt (persze az ő tekintetük nem járt kalandtúrán – az összesé rajta volt), amikor is pont előttük félig kitörte a tűzpiros cipellő sarkát… Eszter nem egy elveszett lány. Ha más már nem is fér bele a táskájába, gázspray, svájci bicska és multifunkcionális csavarhúzókészlet mindig van nála. Elővette a kis svájcit és a multifunkcióst és 1 lábon szerencsétlenkedve-egyensúlyozva-állva (hála neked, RSG-s múlt!) megszerkesztette a cipőjét. Eszter dühe ez időre elszállt, ekkor már csak röhögni tudott a munkásokra (és saját magán) – ők meg végre szóhoz sem jutottak és némán csüngtek az állványzaton.

Voltam gyerek. Volt gyerekkorom, gyerekszobában, gyerekkönyvekkel. A gyerekszobabútor polcain ott áll(t) La Fontaine A tücsök és a hangya című kötete is. Amiből most A farkas és a daru története jutott az eszembe. A mese konzekvenciája, a jól ismert frázis: jótett helyébe jót NE várj…
Szerda este 7 óra pár perc, megcsörren a telefonom. Az Exem hív:
-Hol vagy, otthon?
-Fogadjunk, azért hívsz, mert Kaposváron vagy?! (Nem kaposvári a “Drága”.)
-Nem, nem vagyok ott.
-Akkor hova akarsz elküldeni?
-Honnét tudtad, hogy ezért hívlak?
-7 együtt töltött év után nem sok meglepetést tudsz nekem okozni…
-Hát, lenne pár dolog, amit venned kellene nekem.
Itt jegyezném meg, hogy Életem Exszerelme a “kék-sárga” üzletlánc egyik, akármelyik üzletébe kívánt elküldeni. Este 7-kor, a nyitva tartás pedig 8-ig szól. Nekem pedig kell minimum 3/4 óra, míg átöltözöm, összecihelődök, elkapkodom a futóműveim a boltig. De ez mellékes.
Szóval, papírt és tollat kerítettem, és felvéstem, hogy mit, milyent, melyikből, mennyit szeretne.
-Nem kerülnek ám sokba, nincs tízezer az egész.
-Hát, akkor itt halt meg a buli, Drágám, mert nekem nemhogy lapos a pénztárcám, de már szó szerint homorú a vákuumtól, ami benne uralkodik. Össz-vissz van egy ezresem, azt szívesen felajánlom e nemes célra.
-Jaaaj, de nekem nagyon kellenének ezek a cuccok, nem tudnád valahogy mégis megvenni őket?
-Holnapra lesz pénzem, akkor elmegyek, megveszem.
-De csak máig tart az akció!
-Tudom, hogy csütörtökön van váltás, de a műszaki cikkek, ha nem fogynak el, akkor nem kerülnek beszedésre. Holnap megveszem neked, amit kapok. Igaz, hogy arra a pénzre, amit holnapra várok, nagyon nagy szükségem lenne nekem is, mivel abból tudom csak befizetni az internetszámlám -amit ha nem fizetek be legkésőbb holnap, akkor kikapcsolják a netem, és a visszakapcsoltatás díja többe kerülne, mint 2 havi előfizetésem…-, de bassza kutya, lenyelem, csak hogy neked meglegyen az örömöd.
-Jó. (Ebbe a 2 betűbe sűrítette bele a köszönöm szót…)
Másnap elbattyogtam a 3 közül a legközelebbi üzletbe. Ott a kis listámon szereplő tételek közül csak egyik volt készleten. Az, amiből két darabot kellett volna vennem. Egy szivargyújtós, USB-s telefontöltő. Amiről nekem előző este le sem esett, hogy mi a francnak kellene 2 db ebből az Exemnek. Mert az igaz, hogy telefonja 3 van, na de autója és szivargyújtója csak egy. Így kíváncsi lettem, hogy kinek hitelezem meg a másik töltőt. Felhívtam:
-Csak USB-s töltő van, azt tudok csak venni neked.
-Jó, de abból kell 2, ugye nem felejtetted el?!
-Persze, hogy nem! De minek neked 2 belőle?
-Ja, nekem csak az egyik kell… (Közben már próbálta volna elharapni a mondat végét.)
-És a másik…?
-Ja, hát az egy barátomé lesz.
-Igen? Melyik barátodé?
-Nem ismered. De különben is, mi közöd van hozzá, hogy kié lesz a másik???
A megfogalmazás ennél jóval cizelláltabb volt, de inkább nem írnám ki szó szerint…
-Hát, azért csak érdekel, hogy kinek vásároltatsz velem! Főleg azok után, hogy elmondtam, milyen áron tudom megvenni.
-Jó, akkor tudod mit? Mindkettő töltő az enyém lesz! Így jó? Mindegyik nekem kell, csak vedd meg őket!
-Te tényleg ennyire hülyének nézel…?
Újra a cizellált megfogalmazásban az előbbi kérdés, de már tagoltan – azt hitte Szegényem, hogy a felfogásommal van a gond:
-Mi-kö-zöd-van-hoz-zá-hogy-ki-é-lesz-a-má-sik???
-Igazad van, semmi közöm hozzá.
-Na csak hogy végre rájöttél!
-…és mivel nem ismerem a barátodat, és nincs is hozzá semmi közöm…, így nem is fogok venni neki semmit.
Azt hittem, 7 év után már nem tud meglepni az Ex. De tévedtem. És abban is, amikor azt gondoltam, hogy a pofátlanságának van határa. Nincs. Határtalan:
-Jó, akkor csak nekem vegyél 1 darabot!
Ezen a ponton a beszélgetésünk véget ért. És azóta is pont ugyanannyi USB-s szivargyújtós töltő sorakozik az áruház polcain, mint amennyi akkor sorakozott, amikor felmértem a terepet. Ha azóta valaki nem csappantotta meg a készletet. Mert én nem vettem 1 darabot sem. És nem is fogok.
La Fontaine után szabadon – ez egy 21. századi, 100 % valóságmagvú tanulságos történet volt. Vagyis mese. Állatmese. Amiben a főszerepben a címeres ökröt alakítottam: én…

Nem vettem észre, megpattant a blúzom varrása. Erre azt mondja a(z ex)Párom:

“Ez a felső úgy hasonlít Rád!”

Annyira megörültem, ritkán szokott dicsérni. Rákontráztam én is:

“Ugye, szerintem is olyan Eszteres!”

Pont az i-n – miközben fogja a lógó cérnaszálamat:

“Ja, éppen olyan, mint Te vagy! (Agyilag) bomlott, (erkölcsileg) feslett!”