Van egy betegség. Couvade-szindróma a neve. Több ok húzódik meg a kór hátterében. Pszichoszomatikus okai vannak. A lényege annyi, hogy a férfiak -amikor a feleségük babát vár-, elkezdenek ugyanúgy viselkedni, mint a kismama. Ők is átveszik a nő szokásait, érzéseit, fájdalmait, megváltozott életkörülményeit. Ugyanazokat a tüneteket, betegségeket produkálják, és együtt változnak testileg-lelkileg a kedvessel.
Én nem nézek anyai örömök elé, a Párom pedig nem szenved semmilyen szindrómában. Ellenben iszonyatosan közös hullámhosszon vagyunk. Ugyanazon az amplitúdón rezgünk. Egy húron pendülünk.
Amikor Neki fáj a feje, tuti, hogy záros határidőn belül elkap a migrén engem is. És nem azért, mert egymás agyát nyomjuk fel. Amikor Ő megfázik és hónapokig köhög (mert hát ugye orvoshoz el nem menne…), rittig akkor forrázom le én is (nem szándékosan) a tüdőm, és tutulok heteken át (mert hát ugye orvoshoz el nem mennék). Van közöttünk 200 kilométer távolság, így még az egymás ki-, be-, le-, fel-, meg-, át-, rá-, szét-, össze-visszafertőzésére sem tudom fogni a dolgot. 200 kilométer távolságból is, anélkül, hogy beszélnénk egymással, érezzük a másik érzéseit, gondolatait, lelkiállapotát. Szavak nélkül értjük, és imádjuk egymást. És csiszolódunk, formálódunk, idomulunk egymáshoz.
És szolidálunk egymással. Addig le nem fekszem esténként, amíg Ő haza nem ér a munkából. Gyakran előfordul, hogy ez csak bőven éjfél után történik meg. Addig ébren várok Rá. Amikor éjszakába nyúlóan dolgozik otthon, akkor is ébren strázsálok Vele. Van, hogy 2-ig, fél 3-ig. Aztán reggel, amikor Ő felkel 5-kor, hogy folytassa a munkát, amit éjjel már nem bírt tovább, akkor én is Vele kelek. Nem mintha ezzel segíteni tudnék Neki – sőt, jobbára hátráltatom. De ha átvenni nem is tudok a terheiből, legalább virrasztok Vele. Hogy érezze, mennyire szeretem.
Nem szoktam sem újévkor, sem az év más napján, semmilyen apropóból fogadalmat tenni. Mert ismerem magam. Nem vagyok sajnos egy kitartó típus. Gyorsan beleunok mindenbe, és könnyen feladok bármit. Viszont a szavam nem szeretem megszegni. Utálok segget csinálni a számból, és nem teljesíteni az ígéreteim. Azt szoktam mondani, hogy “Nem ígérek semmit, de azt betartom!”. Azért ez nem teljesen fedi a valót. Ígérek. De csak olyant, amiről biztosan tudom, hogy kivitelezhető számomra. Tehát ilyen mondatok biztos, hogy soha nem hagyják el a szám, hogy “Január 1-jétől minden áldott nap sportolni fogok. Vagyis minden hétköznap. Na jó, hetente legalább háromszor. Oké, ha háromszor nem is, de egyszer igen.”. Pontosan ismerem magam. És a sporthoz fűződő (v)iszonyom. Nagyon szeretnék karcsú, formás, áramvonalas, 100 % izom, 0 % zsír habtestet – csak tenni ne kelljen érte semmit. Gyerekkoromban pedig sokat sportoltam. Néptáncoltam. Futottam. Úsztam. RSG-ztem. Aztán szépen meguntam mindegyiket, és sorra hagytam abba őket.
Ahogy teltek az évek, és kezdett eltűnni a “régi” alakom, ahogy fokozatosan vastagodó zsírpárnácskák kezdték el hőszigetelni a kis fázós testem, rájöttem, hogy mégiscsak nem ártana valami mozgás. Hogy valamit tennem kellene azért, hogy a rég letűnt fénykorom idomait -ha csak megközelítőleg is, de- visszavarázsoljam magamra. Így kifosztottam a könyves- és a sportboltokat. Bevásároltam egy csomó fitnesz, jóga, pilates, torna, meg nem tudom, milyen DVD-t. Amik azóta is kb. ugyanúgy, ahogy megvettem őket, porosodnak a polcaimon. A szekrényem meg kézi súlyzókkal, lábsúlyokkal, különböző gépezetekkel, és hasonló szado-mazo eszközökkel van tele. Mondanom sem kell, ezek sem koptak el a használatban. Pedig néha -nyár, és bikiniszezon közeledtével egyenesen arányosan növekvő vehemenciával és idegbajjal- rám tör az érzés, hogy emelgessem kicsit a lábaim, törjem el a derekam a felülések közben, és égessem a zsírt. De többnyire 1, maximum 2 hét alatt ki is szoktam heverni ezeket a lázálmokat. És hátra dőlök. Kényelmesen. Fenéknövesztő pózban. És várok. A csodára. Várom, hogy megutáljanak a plusz kilóim, és maguktól levándoroljanak rólam, új gazdi után nézve. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerorientált a vállalkozásom…
Viszont van egy biztos módja annak, hogy néhány számmal kevesebbet mutasson alattam a mérleg. Nem, nem csak fél lábbal akarok ráállni, másik lábammal -nem vagyok állatkínzó- a perzsát taposva, téves konklúzió! A titok nyitja a Barátom. Aki fogyókúrára adta a fejét. És akivel én mindig, mindenben sorsközösséget vállalok. Így újfent szolidaritási akció kezdődött.
Ő úgy tud fogyni, hogy az étkezésére figyel oda. Annyira odafigyel rá, hogy nem eszik semmit. Léböjtkúrát tart. Aminek én nagyon nem örülök. Egyrészt, mert túl drasztikusan, átmenet nélkül, és nagyon hosszan csinálja. Másrészt pedig, mert nincs rá szüksége. Semmi gond nincs az alakjával. Próbáltam róla lebeszélni, de az Ő elhatározása -ellentétben az enyémekkel- szilárd. Hajthatatlan. Így marad a szolidaritás.
Mondtam Neki, hogy akkor addig, amíg Ő éhség sztrájkol, én tornázni fogok. Reméltem, hogy eltántoríthatom a céljaitól. De tántoríthatatlan. Persze erre megpróbált lebeszélni róla, hogy ne tegyem, így vagyok tökéletes, ahogy vagyok (gyorsan felhívtam rá a figyelmét, hogy aktuálisnak érzek egy alapos, A-tól Z-ig szemészeti kivizsgálást…), de mondtam, hogy kár a szóért. Az mégsem járja, hogy amíg Ő lesoványítja magát, addig én maradok ilyen nemnádszálellenbenteltkarcsúvanmitfognirajta-típus. Titkon bíztam benne, hogy azt mondja, mielőtt szálkásra-kockásra gyúrom magam (na jó, ez a veszély engem az életben nem fog fenyegetni…), és elveszítem a kis töltöttgalamb-bájaim, hogy akkor nem fogy tovább, de nem mondta. Nem hagyja abba. Nem adja fel. Nem jött be a pszichológiai hadviselésem (hogy mégse zsarolást mondjak)…
…így hát kénytelen-kelletlen, tornázok. Cseppet sem kitörő lelkesedéssel. Ám motiváltan. Mert nem szeretném, ha nyaralás előtt az “Elcsomagoltad az úszógumit, Szívem?” kérdésemre az “Úgy látom, Te tetted el, Anyukám! Ott les ki a blúzod alól!” választ kapnám. Azt nem bírnám ki. Menten megpusztulnék szívszélhűdésben. És ha én szívszélhűdést kapok, akkor az én szolidáris Drágám is képes, és velem hal. És hát azt nem élném túl…
[De egyszer ezt visszakapja! Visszaadom Neki az ínséges megpróbáltatásokat. Kamatostul. Nem 200 kilométer távlatából. Hanem testközelből. Hízókúrára fogom. 9 hónapig tartóra. Csak addig be ne oltassa magát anti-Couvade vakcinával!]
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: