-…van most valakid?
-Igen.
-És mennyi idős? Fiatalabb nálad vagy idősebb?
-Fiatalabb.
-Na ugye! Bezzeg azt mondtad, sosem lesz fiatalabb barátod!
-Hát, változnak az idők…
-És, milyen kocsija van?
-Nincs autója.
-Niiincs??? Akkor mit tud, amiért beleszerettél???
-Kedves velem. Megfogja a kezem. Hozzám bújik. Puszit ad. Mosolyog rám.
-Mosolyog. Akkor biztos szépek a fogai.
-Ühüm. Nagyon szép mosolya van.
-Gondoltam…
-…és hófehér kis tejfogicái.
-Tejfogaiii??? Hány éves???
-5 és fél. És fülig szerelmes vagyok Belé. ♥
Este fél 11. Én a konyhában, vacsora közben. Mert hát ugye fő az egészség (illetve nem főtt semmi, szárazat ettem). Délután 6 után már egy magára, és a vonalaira valamit is adó ember nem eszik. De nem ám. Olyan korán nem. Megvárja, míg közel éjfélt üt az óra, és akkorra időzíti a nap legkiadósabb evészetét.
Szóval, laptop nélkül egy tapodtat sem, így a konyhaszekrény munkapultját “kicsi” gépem bitorolja. Telefonom nem rendeltetésszerű használatba van befogva: a mobilinternetem USB-stickjét dúcolja alá. Egyik kezemmel szörfölök az interneten, a másikkal épp a szendvicset tolom befelé az arcomba. Közben bömböl a televízió, Nóta TV szól, én pedig -2 félrenyelés közben- riszálom úgyis úgyis. És akkor megpillantom, hogy csörög a telefon. Mert hallani nem hallom, azt elnyomja a Fásy mulató zaja. Csak azt veszem észre, hogy kigyullad a kijelzőm. Kész szerencse, hogy ilyen kis kulturált vagyok, és úgy eszem, mint a lovak. Állva -a munkapult előtt-, így észrevettem, hogy kapásom van.
Egyből az exemre gyanítottam. Biztos voltam benne, hogy ő hív – mivel ahhoz már későre járt, hogy más telefonáljon. És különben is, az exemnek a hobbija ez, hogy az éjszaka kellős közepén hív fel. Bár ennél a fél 11-es időpontnál ő jóval késeibb szokott lenni. Általában éjfél utánra, 1 óra körülre időzíti a hívásait. Felhív. Én állat, aki nem halkítom le éjjelre a telefont, felébredek rá. Felébredek, és a gyomrom egyből görcsbe rándul. Mert pontosan tudom, hogy minden beszélgetésünk veszekedésbe torkollik. Gombócba csomósodott gyomorral felveszem. Aztán amikor meghallom, hogy a magas C-t megütve kezdi el velem a “társalgást”, akkor én hülye liba a tyúkeszemmel nemhogy nem csapom le a telefont, de még végig is hallgatom. Végig hallgatom az összes üvöltését, minden fenyegetőzését (mert azt hiszi a hülyéje, hogy én (megint…) megváltoztattam a postafiókjába való belépéshez használt jelszavát…). Végighallgatom, közben a vérnyomásom az egekbe szökik, és ezzel a lendülettel lőttek is az éjszakámnak és az alvásnak. Innéttől kis híján kiugró szívvel, verejtékben úszva forgolódom át az éjszakának a hátralévő, reggelig tartó részét. Mert ennyi eszem van…
Szóval, most is az exre asszociálok. De ahogy a kezembe veszem a -dúcszerepből kiszakított- telefonom, még jobban megáll bennem az ütő. Mert a Nagymamám számát jelzi ki a készülék. A tetejében a mobilt, nem a vezetékest. Tehát nekem nem egy olyan kép ugrik be, hogy a Mama otthonról hív, a fotelje komfortjából, az otthona kényelméből, hanem sokkal sötétebb gondolatok tolulnak egyből a fejembe. Azonnal felveszem, bár az idegességtől levegőt alig kapok. És akkor meghallom a Nagymamám kétségbeesett hangját a vonal túlvégén: “Mit csináljak, Eszterkém? Nem tudom eldönteni, hogy visszamondjam-e a vezetékes telefon szolgáltatást, vagy ne?”
És akkor kis híján kifakad belőlem, hogy “Bazd meg, Mama, a szívinfarktus jön rám a hívásaidtól!” – de visszanyelem. Nem mondom Neki. Ehelyett átbeszélem Vele telefonon is, személyesen is, aztán újra telefonon, majd újra személyesen a kérdést…
Nagymamám 84 éves. Van vezetékes, és van mobiltelefonja is. Éveken át rágta a fülem, hogy szeretne egy mobilt. Vettem Neki. Na, azóta nem szereti a mobiltelefonokat. Egyszerűen nem -mindig- tudja használni. (Van, hogy hívást sem sikerül kezdeményeznie, máskor meg sms-t is tud küldeni…) Hiába magyarázom el Neki lassan, tagoltan, türelmesen, jól érthetően, szájbarágósan, hogy pontosan mit csináljon, mit nyomjon, mit üssön be, nem figyel oda. A kijelzőt az Istennek nem nézi, holott az hatalmas segítség. Nem. Őt az érdekli, hogy pontosan melyik gombot, pontosan hányszor, milyen sorrendben kell megnyomnia. Nem a telefon kezelésének a logikáját akarja megérteni, hanem egy tárcsázás elindításáig szükséges gombnyomássorozatot akarja berögzíteni. Magolni akar.
Volt egy osztálytársam általánosban, aki ugyanezt csinálta, magolt. Úgy seggelte be az anyagot, hogy nem értett belőle egy szót sem. Csak megjegyezte. Ha dolgozatírásra került a sor, csúfosan alulmaradt mindig. De általában felelésekkor is elvérzett. Hacsak a tanár nem volt annyira jófej, és nem mondta meg a srácnak, hogy a tankönyv hányadik oldalán van az az anyag, amit kérdez. A fiú akkor azonnal, folyékonyan felmondta a tanultakat, és megadta a helyes válaszokat. Észbontó volt. És ez a srác azóta leérettségizett, sőt, ledoktorált az orvosin…
Na szóval, ne kanyarodjunk el a témától. Mama hezitálásának -miszerint megtartsa-e, avagy felmondja a vezetékes telefonját- az oka a mobil. Mert bár van a mobilja, mégsem tudja biztonsággal használni. Mert nem bízik magában, hogy mindig össze tud hozni egy-egy kimenő hívást. Ezért mentsvárként szeretné megtartani a vezetékesét. Hogy hébe-hóba, amikor úgy hozza a szükség (vagyis inkább amikor elpártol a szerencse Tőle és a mobilhasználat sikerességétől), akkor arról telefonáljon. Ami, valljuk be, elég nagy luxus a mai világban. Nagy luxus, hogy kifizeti havonta a 3 és félezer forintos alapdíjat, csak azért, hogy legyen telefonja. De közben meg nem használja. Mert leginkább mégiscsak a mobiljáról indítja a hívásait.
Addig addig érveltem, és rágtam (rojtosra) a szám (és a Mama fülét), míg a Mamám ráállt, hogy vegyem kézbe én az ügyei intézését, és mondjam fel a szerződését. Hát, tegnap el is indultam ügyintéző körutamra.
Lementem a cég itteni kirendeltségébe, ahol -hogy miért, miért sem, de- kegyetlenül sok ember várakozott a sorára. Kora délután mentem, mégis ezrek ácsorogtak az üzletben. Szépen, megfontoltan áttanulmányoztam a sorszámhívó berendezés kínálta opciókat, majd húztam egy számot. A bilétán feltüntették, hogy 9 várakozó ügyfél van előttem, de ezt csak jó 15 perces ácsorgás után vettem észre. Az üzletben vagy 40 fok meleg volt, tömeg, rengeteg ember, és nulla ülőhely. Amúgy is utálom a zsúfoltságot, a hőséget, úgyhogy legszívesebben már amikor az ajtó előtt megláttam a bent uralkodó állapotokat, tovább mentem volna. De az ígéretem kötelezett.
Az volt a szerencsém, hogy ez az üzlet egy kis üvegkalitka. 2 oldala is üveges, a padlótól a plafonig. És az egyik oldal, ahol én is álltam, a Sétáló utcára néz. Így a hosszú várakozásomat azzal töltöttem, hogy hátat fordítottam a velem együtt várakozóknak és az ügyfélszolgálat pinkbe öltöztetett angyalainak, és az embereket kémleltem az üvegfal mögül. Ott álltam a kirakatban (majom a ketrecben, szívem), mint valami új terméke, vagy szolgáltatása (na nem úgy, mint a piros lámpás negyedben…) a cégnek, és figyeltem az embereket. Ahogy sietnek, ahogy lépkednek gondterhelten. Ki-ki mobiltelefonálva, más kutyát sétáltatva. Megint mások biciklivel, illetve két idősebb hölgy beszélgetésbe merülve. Én is elmerültem az utca forgatagának a látványában, csak olyankor fordultam vissza a valóságba, amikor hallottam, hogy új szám került kiírásra, új ügyfél következik.
Nem figyeltem az órám, de jó 20-25 percet várakoztam, lábam között a kabátommal, kezemben -már előre előkészítve- a szükséges dokumentumok, igazolványok, pénztárca, mire sorra kerültem. Mondanom sem kell, hogy persze nem sok eredménnyel zártam az ügyintéző körutam – Nagymamám írásos felhatalmazása nélkül egy tapodtat sem léphettem. Így felnyaláboltam néhány dokumentumot, űrlapot, meghatalmazó nyilatkozatot, és elballagtam hazafelé velük. Itthon kitöltögettem őket töviről-hegyire, minden kis apró-cseprő információt megadtam, majd szereztem 2 tanút, akikkel alászignóztattam a papírokat. Végül én is kanyarítottam rá egy aláírást – Nagymamám nevében (fő a törvényesség, és csak semmi okirat hamisítás!).
Ma visszabattyogtam ezzel a stóc papírral a magenta árnyalatú munkaruhába öltözött ügyintézők barlangjába. Újabb sorszámhúzás, újabb tömeg, újabb 40 fok, újabb fél órás várakozás. De ma gyorsan telt az idő. Mert -okulva a tegnapi napból- vittem magammal egy könyvet. És olvasásba merülve (állva, kezemben könyv, táska, kabát, jövő hét…) bekkeltem ki az időt, míg sorra kerültem. Aztán hívták a számom, és én következtem.
Mit ad Isten, nem a tegnapi ügyintéző csajhoz, hanem a közvetlen mellette ülő alkalmazotthoz osztott a gép. Egy férfihez. Vagy mondjuk úgy, sráchoz. Na, az előítéleteim felszínre kerültek bennem egyből, és nem sok bizodalommal fordultam a segítségemre ott helyet foglaló cuki fiúhoz. De hozzá fordultam. Határozottan, de higgadtan.
-Tegnap kaptam a kolléganődtől ezeket az űrlapokat, amiket most hozok vissza kitöltve…
-Űűűrlapokat? – ízlelgette a szavakat a drága. Hát talán a NASA-nál dolgozik a kolléganőm? Űűűrlény lenne? – és közben egy papírgalacsint hajított a mellette ülő, se nem zöld, se nem világító, nagyon is valóságos külsejű “lénynek”.
Nem tudhatta a szépfiúm, hogy marhára nem vagyok vicces kedvemben. Hogy kicsit sem vagyok vevő sem rá, sem a poénjaira. Pedig nagyon próbálta bedobni a humorát is, és magát is.
-Csak ugyanannyira, mint te. – válaszoltam neki.
-És mit szeretnél ezekkel az űűűrlapokkal?
-Szeretném a Nagymamám vezetékes telefon előfizetését felmondani.
-Ó, hát azt nem lehet!
-Dehogynem lehet! Már miért ne lehetne?!
-Hát mer’ nekünk az nem éri meg!
-Ebben én biztos vagyok. Neki meg az nem éri meg, hogy fizeti a súlyos ezreket per hó, értelme pedig nincs.
-Á, hát nem úgy van az! A vezetékes telefon a legjobb biznisz! Van egy telefonkészülék, meg egy analóg vonal, ami nem kér enni, nem fogyaszt áramot, nem jár semmilyen költséggel. Kiadása nincs a cégnek vele, de bevétele annál több! Hát nehogy felmondjátok a szolgáltatást!
-Azért jöttem, hogy szerződést bontsak. Nem pedig azért, hogy meghallgassam a vállalat bevételi forrásait, és azt, hogy nektek mi éri meg, és mi nem! – itt már kezdett elfogyni a türelmem a fiú kekeckedésétől.
-8 napon belül történik meg a szerződés megszüntetése, és a vonal bontása. Az azt jelenti, hogy március 4-ig bezárólag.
-Március 4.? De akkor -ha február 28.-a után- nem használjuk a telefont, akkor márciusra nem számláznak ki szolgáltatást, ugye?
-De. Március 4-ig, egy részszámlát ki fognak küldeni.
-És mire fel? Talán én tehetek róla, hogy ti elhúzzátok az időt addig?
Előveszi a zsebszámológépét, beüti a havi alapdíjat, majd leosztja-felszorozza a négy napra vonatkozóan.
-Pontosan tudom, hogy ez valami bagatell, pár száz forintos összeg…
-Igen, 463 Ft.
-Nem érdekel, hogy mennyi. Egyszerűen nem vagyok hajlandó befizetni egy forintot sem, amit nem telefonáltam le. És nem is fogok. Ezt úgy hidd el, ahogy itt állok.
-Értelek. De a csekket ettől függetlenül ki fogjuk küldeni. Viszont megsúgom, ha megfellebbezed egy e-mailben, akkor 99 %, hogy a cég el fog állni az összeg befizettetésétől.
-Oké, kösz. És jár valamilyen anyagi vonzattal, ha visszaadjuk a vonalat?
-Hát hogyne járna!
-Én úgy tudom, csak a visszaköttetés kerül pénzbe.
-Nem, a kikötés sem ingyenes. Egy húszas!
-Tessék?! Húszezer forint?!
-Igen, neki tíz -bök a mellette ülő kolleginára-, meg nekem tíz. – mondja, és vigyorog hozzá diadalittasan.
-Szerencséd van, kiscsillag, hogy rögzítve van a berendezés! – annyira rezignáltan voltam undok, hogy az sem érdekelt volna, ha kikéri magának a lekiscsillagozást és a többit…
-Miért? – kérdez vissza ártatlan szemekkel.
-Mert még egy ilyen poént elsütsz, és rád borítom az asztalt. – már erősen idegesített a bájgúnárom hozzá(m)állása.
-Á, nem vagy te olyan! – mondja csitítóan.
-Ne legyél te ebben olyan biztos!
-Á, nő vagy.
Na, -lehet, hogy ezt nem sértésnek szánta a kis zselés hajúm, de én annak vettem, és- erre felszaladt bennem a pumpa. Amúgy sem voltam túl barátságos kedvemben. 4 órát aludtam az éjszaka, fáradt voltam, dühös voltam, mérges voltam, de ő ezt nem tudhatta. Nem tudhatta, és így nagyon belefutott a csőbe.
-Nagyon rossz lóra tettél velem, tündérke. Mert egyrészt tisztában vagyok a szolgáltatásaitokkal. Másrészt tisztában vagyok a jogaimmal. Harmadrészt a hajam nem festett barna. Negyedrészt elég rámenős és határozott vagyok. Ha valamit akarok, azt elérem. És én fel akarom mondani ezt a szerződést, MOST. Ötödrészt pedig, ha ez valamilyen okból meghiúsulna, vagy nem úgy történne, ahogy azt én akarom, akkor 10 percen belül a főnököddel fogok beszélni. Ha pedig ne adj’ Isten vele sem jutnék többre, mint veled, akkor megyek ennek a kócerájnak a főfővezetőjéhez. Az Atyaúristenéhez. De ha az kell nektek, akkor a Fogyasztóvédelmet sem hagyom ki a sorból, de esetleg még egy újságcikket is megér a dolog – hogy a Távközlési Felügyeletet ne is említsem! Akkor, hajlandó vagy rögzíteni az igényem, vagy továbbra is poénra veszel engem is, és a figurát is…?
Na, kishercegemet sikerült olyan szinten meglepnem, és kibillentenem a humor herold-voltából, hogy 2 percen belül elintézte a folyamat őt érintő részleteit, és rögzítette az igényeimet. Aztán további 10 percben -gondolom, hogy visszaszerezzen egy kicsit a szememben elvesztett hitelességéből- csupa-csupa jó tanáccsal szolgált. Elmondta, hogy mivel nem érdekük, sőt, egyenesen káruk származik belőle, ha elveszítenek egy ügyfelet, így borítékolható, hogy a munkatársai a hátralévő 8 napban (amennyi időt igénybe vesz a telefonvonal tényleges megszüntetése) folyamatosan hívogatni fogják, és ajánlatokkal fogják bombázni a Nagymamámat. Mert nem akarják elveszíteni. Így inkább felajánlanak majd Neki egy olcsóbb konstrukciót, olyant, amiben biztosak, hogy Nagymama rábólint, és így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Elmondta, hogy ezekre készítsem fel a Mamám, rágjak mindent a szájába, és gyakoroltassam be Vele, hogy mindenre konzekvensen nemet mondjon.
Végül is, be kell lássam, jófej volt ez a srác. Korrekt volt, és tisztességes, hogy felfedte a cég kártyáit előttem, és felhívta a figyelmem a várható propagandamunkára. Lehet, hogy ha nem ma kerülök hozzá, ha nem a mai napomat és a mai ingerült hangulatomat fogja ki, akkor még mindig ott támasztanám a (szerencsére fixált, nem burogatható) pultot, és még mindig ott trécselnék vele. Ő nagyon erre hajazott. Minden rezdülésével, minden kis poénjával, minden egyes mélyen a szemembe nézésével, és minden szál zselézett, égnek meredő hajszálával. De (sajnos?) ez mind ma történt. És a mai napomból hiányzott a humor, és a könnyedség, és a nyitottság a poénáradatra. De ki tudja? Lehet, hogy jön még a kutyára dér?!
Figyi, Mama! Ugye nem lenne nagy gond, ha holnap visszamennék, és visszaköttetném a telefonod a fiúval…? Rájöttem, kell ez a vezetékes vonal Neked! Jó, ha van az a kis kanóc. Hát még ha nem is olyan kicsi…!
Egyik délután, megyek az utcán és látom, nem figyeltek rám…
Vagyis, de. Pont, hogy felfigyelt rám valaki. Egy idős néni. Aki mellett ahogy elmentem, megszólított. Vagyis csak annyit mondott, hogy “Maga különleges!”.
Először azt hittem, hogy csak dörmögött valamit. Hogy nem jól hallottam, nem szavakat mondott, csak mormogott. Aztán azt, hogy összetéveszt valakivel, hisz’ nem is ismertem. De az is átfutott az agyamon, hogy bolond az öreglány. Kicsit értetlenül, kicsit félszeg mosollyal néztem rá, ahogy elmentem mellette. Nem tudtam mire vélni a dolgot. És azt sem tudtam, mit csináljak. Kérdezzem meg, hogy “Nekem tetszett szólni?”. Vagy azt, hogy “Mit tetszett mondani?”. Vagy csak vigyorogjak idiótán -ebben nagy a gyakorlatom…-, amiben minden benne van. Amiből gondolhatja azt is, hogy azt akarom mondani “Köszönöm!”. De azt is hiheti, hogy arra gondolok “Tudtam eddig is.”. Vagy netán azt szűri le belőle, hogy azt gondolom, “Bolond ez az öregasszony…”.
A másodperc tört része alatt futottak át ezek a gondolatok az agyamon. Mire végiggondoltam mindezt, még mindig ott voltam a néni mellett. Nem léptem még tovább, ő pedig megállt. Végül úgy döntöttem, higgyen, amit akar, csak egy mosollyal honorálom azt, amiben nem voltam biztos, hogy jól értettem. És akkor a néni újra megismételte: “Maga különleges!”.
Ekkor megálltam előtte. És a néni -anélkül, hogy bármit mondtam volna, vagy ő bármit kérdezett volna, vagy egy ujjal is hozzám ért volna- akkor, ott, a nyílt utcán, teljesen ismeretlenül pár perc alatt kielemzett. Kielemezte az életemet. Elmondott rólam rengeteg dolgot. A múltamról, a jelenemről, a jövőmről. Hogy mi volt, hogy mi van, hogy mi lesz velem. Hogy most az életemnek egy elég kritikus szakaszát élem. Hogy elég kilátástalan per pillanat a helyzetem. De ne aggódjak, mert nemsokára felcsillan a fény az alagút végén. És nem üt el. Elmondta, hogy most mire kell koncentrálnom, mire kell figyelnem. Mert -elmondása szerint- most ért abba a szakaszába az életem, ami miatt megszülettem. Ami miatt itt vagyok. Ezen a Földön. És ami a küldetésem az életben.
Pár percbe rengeteg jó tanácsot, és intelmet sűrített. Használati útmutatót adott magamhoz, és az életemhez. Kifejtette a személyiségemet. Egyszerűen mérnöki pontossággal, és hatalmas műgonddal festette le a jellemem vonásait. Precízen, és nagyon hitelesen.
Anélkül, hogy bármire reagáltam volna, bármit helyeseltem volna, bólogattam volna, vagy megráztam volna a fejem. Pókerarccal hallgattam végig a monológját. Egy vonásom sem rezdült meg egyetlen kijelentésére sem. Nem tudott olvasni az arcomról. Nem tudta, hogy amiket mond, azokkal fején találta-e a szöget, vagy orbitálisan mellé ütött. Nem adtam neki semmiféle visszacsatolást, semmilyen visszajelzést a szavaira. De nem is várta. Annyira határozottan, annyira magabiztosan, és folyamatosan mesélt nekem, mint aki tökéletes látással tud visszanézni a múltamba, és ugyanilyen pontossággal tud előre tekinteni, belelátni a jövőmbe. Egyszerűen félelmetes volt.
Az elején arra gondoltam, hogy ez valami kandi-kamerás átverés lesz, és fürkésztem az operatőröket a közelben. De a néni 1-2 szava után rájöttem, hogy ez nem átverés. Ez a valóság. A színtiszta igazság. Olyan mélységekig belém látott, és olyan dolgokat tárt fel a jellememből, a személyiségemből, a tulajdonságaimból, az érzéseimből, a vágyaimból, amiket rajtam kívül senki sem ismer. Amiket senki nem tud, amikről senkinek soha nem beszéltem. Amiket egyedül én ismerek.
Nem általánosságokban beszélt a néni, és nem is rébuszokban. Konkrét tényeket közölt, konkrét dátumokkal alátámasztva. Persze gondolhatnám, hogy csak vagdalkozott a számokkal és az eseményekkel. Hogy csak hasraütés-szerűen mondta őket. El is hinném, ha a múltamról nem beszélt volna. De megemlített több olyan eseményt, életkorhoz kötve, amik valóban megtörténtek velem, és pontosan akkor, amikorra datálta őket.
Ha ez nem velem történt volna meg, ha nem engem néz ki magának a néni, és nem engem szólít meg, akkor nem hinném el. Ha más mesélné, azt mondanám, hogy ilyen nincs. Hogy ez nem létezik. Azt mondanám, túl élénk a fantáziája. De láss csodát, én jártam így. Máig nem értem, nem tudom megfejteni, hogy ez a néni hogy csinálta, amit csinált. És azt sem tudom, hogy miért pont velem. Hogy miért pont engem választott ki az utcán hömpölygő tömegből. És miért érezte úgy, hogy meg kell osztania velem a tudását. Nem értem. Azóta is nap, mint nap elgondolkodom rajta, de nem találok logikus választ rá…
A beszélgetést (vagyis nem volt ez beszélgetés, mert csak a néni beszélt, mondta, és mondta, én meg csak hallgattam, leesett állal, tágra nyílt, hatalmas szemekkel, és kitárt fülekkel) azzal zárta a néni:
“Maga szeret egy férfit. Maga odavan valakiért. Valakiért, aki nem becsületes. Aki több vasat tart a tűzben. Pedig maga rendkívüli személyiség. Olyan, akit nagyon meg kell becsülni. Maga egy kincs. Maga olyan, mint egy sportkocsi. Egy Ferrari, vagy egy olyan nyitott tetejű – tudja… (Hát hogyne tudnám. Életem első 12 évét autók között éltem le. Aztán ráhúztam még 7-et…) Amit nem lehet garázsban tartani. Amit vétek garázsban tartani. Amit nem azért terveztek, hogy a garázsban álljon. Hanem azért, hogy imádják, ápolják, vigyázzanak rá. És hogy minden nap menjenek vele. Hogy minden nap megmutassák a világnak, hogy milyen autójuk van. Aki ezt nem tudja, az egy hülye. Azzal maga ne foglalkozzon! Azt hagyja veszni!”
Hát, ha csak nem olvasta el a néni az egyik itt írt bejegyzésem, az Egy szerelem margójára címűt -amit kétlek, hajlott korára való tekintettel…-, akkor nem ismerheti a történetemet. Akkor nem tudhat a néni rólam. És nem tudhat arról a bizonyos Férfiről sem. És főleg a kapcsolatunkról nem.
…és akkor csakis egy reális magyarázat marad minderre. Az, hogy boszorkányok márpedig léteznek…
“Megy a lány, megy az utcán. Süt a nap valahol rá…”
Megy a lány. De megy ám! Koptatja a kockakövet. A nap ugyan nem süt rá, de azért a szemein ott a hatalmas, sötét lencséjű napszemüveg. Mert napszemüveg nélkül ki nem lépne az utcára. Nem is ő lenne, ha kimenne. Nem számít, hogy nem hordhatna napszemüveget. Legfeljebb úgy, ha kontaktlencsével kombinálja. Vagy ha dioptriás a napszemüveg. Mert a lány pápaszemre van kárhoztatva. Rosszul lát. De ez őt egy cseppet sem zavarja. Ha esik, ha fúj, ha kell, ha nem, a napszemüveg ott csücsül az orrán. És az orra hegyéig sem lát benne. Csak tapogatózik vakon…
Alapjáraton is elég figyelmetlen a lány. Többnyire úgy közlekedik, hogy vagy el van merülve a saját kis világában, azért nem lát. Vagy mint a lovak, csőlátással, se jobbra, se balra nem néz, csak előre. Vagy történetesen -főleg akkor, amikor magassarkút visel- a földet figyeli. Nem szemlesütve, sokkal inkább azért, hogy hasra ne vágja magát. Mert hanyatt még csak-csak szívesen, na de hasra…
Viszont -elvarázsoltsága ellenére- a különböző okokból őt feltartani szándékozó embereket messziről kiszúrja. Azokat, akik megállásra akarják kényszeríteni. Vagy ki akarják téríteni egyenes vonalú, egyenletes mozgásából. (Vé egyenlő es per té – ha álmomból felébresztenek is. I ♥ you, fizika.) Nem szereti sem a kéregetőket, sem az aláírás-, adománygyűjtőket. Sem azokat, akik megtisztítanák a szemüvegét. Szépen, komótosan, hogy közben -gyorsabban, mint a robotgép- ledarálhassák a különféle termékeik ismertetőjét. Az ilyen veszélyek közeledtét mindig észre veszi, megérzi a lány, és megpróbálja nagy ívben kikerülni.
Vagy úgy időzít, hogy lassítja a lépteit, hogy az előtte andalgókra csapjanak le. Vagy beiktat a kettejük között levő távolságba egy villanyoszlopot, padot, virágszigetet, vagy szamarat szekérrel. Vagy csak szimplán meggyorsítja a tempóját, mintha rendkívül halaszthatatlan ügyben rohanna, és tudomást sem vesz róluk. De van, hogy minden taktikája hiába, és megszólítják.
Sajnos hajléktalanból, és kéregetőből is sok van a városban, ahol lakik. A Sétáló utcán rendszeresen belefut egy magas, vékony, szakállas hajléktalan férfibe. Tőle kicsit tart a lány, így ilyenkor mindig meghúzza a lépést. Aztán van a “kedvence”, a kicsi cigány asszony a mindennapos, cséphadarós monológjával: “Jaj, drága, kedves, kicsi szépkisasszonka! Há’ olllyan szép teccik lenni! Olllyan csinos teccik lenni! Há’ még a nap is csak maga miatt sütött ma ki! Jaj, há’ szánnyon meg egy kis pézzel, há’ nincs mit ennem. És éheznek a gyerekek is otthun. Kisasszonka, az Isten megáldja, adjon pár forintot…” és így tovább, amíg kellően el nem távolodik a lány, ahol már nem hallja a szavakat. (Gyanítja, hogy miután a hozzá intézett fohász nem kerül meghallgatásra, nem csak megáldja őt a Jóisten… – de azt már szerencsére nem hallja a lány…) A Krisnás adománygyűjtőket viszont szereti például. Ők többnyire kedvesek, mosolygósak, csendesek, nem erőszakosak, és még egy matricát is rendre hozzá szoktak vágni (Szép napot! felirattal). Pedig nekik sem nyitja ki a tárcáját. Ellenben nekik el szokta mondani, hogy kívülről fújja a mantrájukat, plusz ha pénzzel nem is tudja támogatni őket, de nagy százalékban azonosul a vallási nézeteikkel. Példának okáért vegetáriánus ő is. Állatbarát, és nem eszik húst. Sőt, a Pécsen töltött évei idején csak és kizárólag az ottani Krisna-hívők éttermében volt hajlandó enni. [De -bár az ételek ízlettek neki- sajnos sosem tudott nyugodt szívvel, jóízűen enni ott. Mert mindig attól tartott, hogy amíg ő falatozik, valaki lenyúlja a bejáratnál hagyott, méregdrága, csupa bőr, kötelezően levetett cipőit… Mert az nem jutott el a lány tyúkeszéig, hogy enni járnak oda az emberek, nem lopni… Más kérdés, hogy egy idő után rövid úton vége szakadt az éttermi látogatásainak. Történt ugyanis, hogy a hely, és az ottani Krisna-közösség vezetője beleszeretett a lányba. Rendszeresen együtt ebédelt a lánnyal, mindig meghívta őt. Aztán hosszasan beszélgettek, meditációs zenéket töltött rá a lány MP3-jára (persze úgy, hogy ehhez a férfinek le kellett törölnie a lejátszón lévő összes, 256 Mb-nyi Hobót, ami meg-bo-csát-hat-at-lan bűnnek tetszett a lány szemében). Bár szimpatikus volt a lánynak a férfi, és az egész vallás is, de neki akkor volt barátja. Plusz azt a dogmát, miszerint a szex csak gyereknemzés céljából elfogadott az ő köreikben, az Istennek nem vette be a lány gyomra… Így -a férfi számára- fájó szívvel búcsút intettek egymásnak, és nem evett többet ott a lány.]
Szóval, csőlátás, és másik dimenzióban való járás ide, vagy oda, a lány általában felkészülten reagál az őt letámadókkal szemben. (Legvégső és legelvetemültebb esetben ez a felkészültség gázspray-vel való könnyfakasztásban manifesztálódik…) Vagyis mindig így gondolta a lány. Hogy nem érhetik meglepetések. Egészen a mai napig.
Amikor is, hogy honnét, honnét sem, de két nő lépett oda a lányhoz. A semmiből. Mintha csak a föld alól kerültek volna elő. Mintha ott nőttek volna ki a viakolorból a lány mellett. A meglepettségtől, és a hirtelen zavartól földbe (akarom mondani -a belváros közepén- betonba) gyökerezett a lány lába, és se tovább lépni, se elfordulni, de még fölényesen nézni sem volt ereje. Megállt.
-Jó napot, megállíthatjuk egy pillanatra?
Ilyen esetben -2 méterről visszaszólva- szokta mondani a lány, hogy sajnálja, de nagyon siet – és már ott sincs. De most úgy meg volt rökönyödve, hogy nem tudott így felelni.
-Parancsoljanak.
-Jaj, annyira zavar, hogy nem látom a szemét! Nem látom, hova néz!
Nem vette le a lány a napszemüvegét. Le szokta, hogyha valaki olyannal beszél, akivel tartani akarja -jól láthatóan- a szemkontaktust. Akit meg szeretne tisztelni azzal, hogy engedi, a szemébe nézzen. De most nem volt ilyen érzése a lánynak. Nem érzett késztetést arra, hogy levegye a fél arcát eltakaró ókulát. És arra sem, hogy a flegmaság álarcát levesse.
-Önre nézek. A szemébe. Higgye el!
Csakazértsemfogomlevenni! – így túráztatta magát közben.
-Nem venné le…?
Bassza meg, legyen neki gyereknapja…
-Ó, így már sokkal jobb! Köszönöm!
Nem őszinte mosoly a válasz.
-Adhatunk önnek egy szórólapot?
Na, gondolta a lány, ezt könnyen megúszta. Nemhogy nem kérni akarnak, de még adnak is!
-Persze, elfogadom szívesen.
Egymást érik úgyis a kandeláberek és a rájuk szerelt szemétkosarak a Sétáló utcán, maximum kidobja majd valamelyikbe a papírt, amit kapott, ha nem tetszik neki – így okoskodott. Ahogy elvette a lapot, megkérdezte tőle az egyik nő:
-Ismeri az AVON termékeit? Azokat népszerűsítjük ugyanis.
-Ismerem, igen. De nem különösebben érdekelnek. Valamikor én is Avonoztam. Vagy az Orfilame volt…?!
Neveltetése ellenére nem a “legszebb ingét” viselte a lány aznap, így még ezt is hozzátette:
-Azt sem tudom, melyikkel foglalkoztam. Látja, ennyire hót hidegen hagy a dolog…
Ahogy ezt kimondta a lány, a nő -amelyik adta- kikapta a kezéből a papírt. Ezt nem tudta szó nélkül hagyni a lány. Kedvesen rámosolygott a nőre, majd viccesen, abszolút megértően, sztoikus nyugalommal megkérdezte:
-Kár belém, mi?! Ha nem érdekelnek a kozmetikumok, akkor ne akarjam a szórólapot sem nézegetni, ugye?
-Jaj, nem, dehogyis! – tiltakozott a nő. Csak ráírtam a hátuljára a telefonszámom! Ha bármire szüksége lenne, ha bármit rendelni szeretne, ezen elér!
-Ja, rendben, köszönöm szépen! – csodálkozott el a lány.
-Szokott azért Avonos termékeket használni? Dekorkozmetikumokat?
-Nem festem magam.
Szép vagyok vakolat nélkül is, nem látszik?!?!?!
-Értem. És parfümöt sem használ?
-Érzékeny a bőröm, nem használhatok.
-De fürödni azért csak szokott, ugye?
Kösz a kérdést, mért, olyannak tűnök, mint aki víziszonyban szenved…?
-Igen, szoktam. Magisztrális fürdőkenőccsel. Mert szigorúan csak ilyen, gyógyszertári készítményeket használhatok az ekcémám és a pikkelysömöröm és a szenzitív bőröm miatt. Csak Unguentum hydrophilicum nonionicummal fürödhetek, csak Unguentum hydrosummal hidratálhatom a bőröm. Az arcom pattanásaira, és a kezem kiütéseire pedig külön, spéci kenőcsöt vagyok kénytelen kenni…
Hát, ez volt az a pont, ahol teljesen feladta a nő. Látta, hogy nincs nyert ügye. Sőt, mi több, teljesen veszett a dolog. Fölöslegesen pazarolja az idejét. De azért jófej volt. Cserébe a nem túl kedves, mondhatni bunkó, foghegyről odavetett szavakért adott egy pici rúzst a lánynak. A lánynak, aki rúzsozni sem szokta az ajkait. Mert ugyan amikor azt mondta, hogy nem festi magát, kicsit túlzott. Mert körömlakkot használ. Az az egyetlen, amivel színt visz magára és a mindennapjaiba. De azt is hogy…?!
Úgy, hogy minden ujját kikeni. Az ujjhegyétől az első ujjpercéig. Vastagon. És egyenetlenül. Számtalan ecsetvonással. Aztán utána fog egy kis vattacsomót, és egy kis acetont, és nekiáll korrektúrázni. Nekilát, hogy kiszabadítsa a bürkét a lakk alól. De lehetőleg úgy, hogy a körméről ne mossa le közben azt. Így néz ki nála a körömlakkozás. Szóval botrányosan. Botrányosan nem ért a lány ezekhez a szépítőszerekhez. Nem szokta magát kenni-fenni.
Így -bár elfogadta a rúzst- tudta, hogy úgysem fogja használni. Mert egyrészt nem tudja használni. Nem tudja szépen, precízen, esztétikusan, szájszélen belül (fogsoron kívül) maradva felapplikálni a szájára. Másrészt meg amúgy is biztos volt benne, hogy valami ronda árnyalatút kapott. (Mert persze nem nézte meg, hogy mit adtak neki. Nehogy már úgy tűnjön, hogy érdekli, vagy örül a repi ajándéknak.) De rosszul gyanította. Otthon nézte csak meg a lány a meglepijét. És legnagyobb meglepetésére egy szép, finom, halvány, nőies, rózsaszín rúzs lapult a csomagolás plasztikjában. Így a lány megörült (eddig még csak rövid ö-vel…). Örül, és tanul. Tanulja kirúzsozni a száját. Közel a 30-hoz, most ismerkedik az arcfestés mesterfogásaival. Már csak az a kérdés, mennyire jó diák. Sikerül-e úgy elsajátítania azt a kb. 2 kézmozdulatot, hogy utána az utcára is ki merjen menni sminkben, a csókos ajakaival egyetemben? Vagy úgy sikerül (akarom mondani nem sikerül) a hadművelet, hogy egy hatalmas mosolyt, vagyis egy fültől fülig érő görbét rajzol magának?
Lesz, ahogy lesz. Alakul, ahogy alakul. Legfeljebb ha az utóbbi (és sokkalta nagyobb eséllyel megvalósuló) helyzet áll elő, akkor csak a Kossuth térre megy ki a lány. Oda, ahol egy bohóc szokott állni. A mindenkit megölelő bohóc. Akit -fülig rúzsozott szájjal, rizspor nélkül is halotti, hófehér, sápadt arccal- két ölelés között le fog taszítani a trónjáról…
Hogy hála Istennek, vagy sem – ezt még nekem sem sikerült eldöntenem. De mindenesetre nem, én nem vagyok vörös. Én barna vagyok. (Legalábbis kívül. Belül pedig abszolút kihidrogénezett…) Pedig minden esélyem megvolt rá, hogy rőt hajjal szülessek. Apukám is vörös volt – igaz, csak gyerekkorában. Felnőttként kinőtte ezt a színt (és jórészt az összes hajzatát is…). És Anyukám is vörös hajjal született. Sőt, még most is vörös – igaz, most már nem eredeti az állapota, hanem a hajfesték pigmentjei segítségével pompázik ebben az árnyalatban. Szóval, a Szüleim -amíg engem vártak- rettenetesen aggódtak, hogy egy szem kicsi gyerekük is örökli majd a génjeivel ezt a sérót. De nem örököltem. Így megúsztam, hogy répafejnek, Pumuklinak, Kis Vuknak, és a hasonló gúnynevekkel csúfoljanak, vagy a “Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó!” egysorost skandálják nekem (amit a mai napig néha még én is szoktam Anyukámnak…).
Barna lettem. Sokáig nem voltam kibékülve ezzel a színnel. Olyan silány, olyan “szürke”, olyan semmitérő. De miután sorra dicsérik, és kérdezik meg tőlem az ismerőseim (még a fodrászom is!) a hajfestékem márkáját és számát -ilyenkor Anyukám & Apukám személyi igazolványából szoktam a neveket (nem mintha nem menne fejből is) és a számokat bediktálni…-, így megszerettem ezt a színt. Főleg, hogy nem egysíkú, nem egységes, nem egyöntetű barna. Alapból is van benne -a barnán belül is- több árnyalat. Plusz -ha úgy esik rá a fény, akkor- vöröses beütése (vagyis beütésem nekem van, a hajamnak fénye…) is van. Nyáron, ha kifakítja a nap, akkor szép, szőke tincsek tarkítják. Szóval, nem olyan unalmas ez a szín.
Rengeteg hajam van. Őrülten sok. Ha a szín nem is, de ez anyai örökség. Sosem volt hosszú hajam. Gyerekként is mindig rövidre volt vágva, kamaszként is rövid haj párti voltam. Ha mégis megnövesztettem, akkor rendszerint csak addig bírtam a hosszú hajjal járó tortúrát, míg meg nem nőtt. Amikor már olyan hosszú volt, hogy lehetett volna vele valamit kezdeni, fazonra vágatni, frizurákat készíteni belőle, akkor mindig az olló mellett döntöttem, és levágattam pár centisre. (Mit nekem arany középút?! A fokozatosságot és az átmenetet sosem ismertem…)
Pár év óta már hosszú a hajam. Csak nő, és nő, és én nem vágatok belőle. Illetve, de, persze, szoktam egy keveset a végéből, hogy ne törjön, és egy kis karaktert is szoktam bele nyíratni, de a hosszán radikálisan évek óta nem változtattam. Olyannyira nem, hogy már ott tartok, hogy be tudom tűrni a nadrágom derekába. És nem azért, mert hónaljig húzom a nacit. (Ja, nem ez a perverzióm, nem így szoktam leellenőrizni, hogy mennyit nőtt! Csak néha öltözködéskor érnek ilyen apró balesetek. Hogy betűrődik a nadrágba a hajam, amit nem veszek észre, és aztán egy gyanútlan fejfordításnál -a becsípett tincsek és maroknyi hajszálak…- szépen el is búcsúznak az élettől és a fejbőrömtől, mert könyörtelenül kirántom, kitépem őket – nem kis jajgatás kíséretében…)
Szóval, hosszú a hajam. Nem szoktam különösebben ápolni, kényeztetni. Megmosom hetente 1x – 2x, esetleg kap egy kis balzsamot, de ennyi. Nem vagyok az a piperkőc fajta, nem töltök órákat a fürdőszobában miatta, és nem költök óriási összegeket rá. Persze azért gondozom, mindig ápolt, rendben van. Rendszeresen kefélve van (a mottóm: legalább ő legyen…), sosem kócos, nem töredezett, nem egy szénaboglya.
Ennek dacára egyik nap mégis úgy jártam, hogy belegubancolódott a hajgumim. Hát, nekiláttam, hogy kibogózzam, kiszabadítsam a gumit. Próbálkoztam, tekergettem, húzogattam kifelé belőle a hajszálakat, de nem jártam sikerrel. Pedig hosszasan gyürkőztem a feladattal. Nem volt mit tenni, megkerestem a kisollót, és nemes egyszerűséggel kivágtam a hajgumit a hajamból, vagyis hajgumistól lenyestem néhány tincset magamról. Gondoltam, ezzel megoldódott a problémám. De tévedtem.
Kiderült ugyanis, hogy hátul, a tarkóm fölött egy nagy marék hajam valami rettenetes ragaszkodásba kezdett egymással, és olyan csomóhegyet hoztak létre, amit el sem akartam hinni. Szinte nemezszerűen összeállt a hajam, kábé mint ahogy a rasztásoké kinéz. (És még horgolótű és tojásfehérje sem kellett hozzá…!) Viszont valószínű, hogy az új hajszárító igen! Arra gyanítok, hogy a hajszárító a ludas. Nemrég cseréltük le a régit (megadta magát a drága), és vettük meg ezt. Ez egy semmi extra, nem ionizációs, teljesen alap, bár nagy nevű és teljesítményű szerkezet. De valahogy -dacára a márkásságának-, mégis nagyon agyonszárítja-égeti a hajam. Szóval szent meggyőződésem, hogy a hajszárító okozza a hajam tyúkfészekhez hasonló halmazállapotát…
Ami engem illet, hát az mégsem járja, hogy ilyen fejjel járjam a várost és éljem a mindennapjaim. Így leültem. Ráérősen. Kényelmesen. Türelmesen. És nekiláttam felszámolni a csomókat. De mivel ezek a kis szörnyetegek hátul leledzenek, így a nagy jógakönyv minden pozícióját ki kellett próbáljam (volt “fejem a lábam közt ülök a nyakamon”-póz is), hogy minél jobban hozzájuk tudjak férni. Fésülgettem, bontogattam, oldozgattam a csomókat, de csak nem akartam haladni és sikerrel járni a hadműveletben.
Akkor rájöttem, hogy van nekem ilyen S.O.S., “vészhelyzet esetén betörni”, expressz, azonnali hatású, kiöblítést nem igényelő gubancoldó spray-m. Hát, befújtam vele reménytelin és bizakodón a hajam. Várakozásaim azonban nem hozták meg a várva várt eredményt, a hajam gubancai továbbra sem engedtek az elképzelésükből, és nem voltak hajlandóak kiegyenesedni sem az én kedvemért, sem holmi illatos, hajszálakat vigyázzba állító cucc kedvéért.
Következő próbálkozásom a kiöblítést igénylő, mélytápláló, erősen hidratáló hatású hajbalzsam kontra hajpakolás volt. Felvittem egy kiadós mennyiséget a buksimra, eloszlattam rajta, belefésülgettem-simítgattam a szálakba, majd hagytam hatni. (Hass, alkoss, gyarapíts! – címszóval.) De nem hatott. A hajam ugyanolyan kezelhetetlen és megregulázhatatlan maradt.
Nem volt jobb ötletem, mint egy kis vazelint segítségül hívni. Tartok ugyanis egy nagy tégellyel belőle itthon. Na nem a lubrikáns mivoltja végett (azért akkora szegénység még nincs…), sokkal inkább a hidratáló hatása miatt. Ugyanis ekcémás a bőröm. Ami időnként annyira kiszárad, berepedezik, hogy olyankor még a tiszta víz is csípi, nem ám a kenőcsök. Ilyenkor szoktam bevetni a vazelint, mint csodafegyvert. Amivel anélkül tudom bekrémezni a kezem, hogy üvöltenék a fájdalomtól. Szóval, azt eszeltem ki (habár ehhez a tevékenységhez ész is kellene, nálam meg az nagy hiánycikk…), hogy ha bekenem síkosítóval a hajam, akkor tuti, hogy szétcsúsznak, szétomlanak a hajszálaim egymás öleléséből, és a fésű csak úgy fog átsuhanni, átszáguldani közöttük. Ühüm, ezt gondoltam én. És ez volt a legújabb téves gondolatom. Mert semmi ilyen nem történt. A hajam továbbra is maradt egybegyógyult. És kimoshatatlanul zsíros-vazelines. Mindössze azt értem el ezzel a kezeléssel, hogy vagy négyszer kellett bő samponnal átsikálgatni a fejem, hogy ne tapadjon össze a hajam egy csomóba, és ne úgy nézzek ki, mint akinek előzőleg zsírosbödön volt kalap helyett a fejébe nyomva…
És akkor, ezen a ponton azt hittem, feladom a történetet. Belenyugodtam, hogy nincs mese, kifogytam az ötletekből. Nincs mit tenni. Maradok ilyen kis gubanc-kisasszony (hogy mégse azt mondjam, hogy tyúk, akit seggbe fújt a szél…). Akinek olyan nyögvenyelősen jár a fésű a hajában, mint ahogy az olajozatlan zsanéron csúszik az ajtó.
Olajozatlan! Ez az! Megvilágosodtam! Jött az isteni szikra: hát be kell olajozzam a hajam! (Szerencse, hogy az előbbi hasonlatnál olaj helyett nem gépzsír jutott az eszembe – mert abból is tartunk egy nagy vödörrel…) Azt tudtam, hogy az olívaolaj rendkívül hatásos kozmetikai alapanyag. Hidratál, puhít, fényesít, tápanyagokban és nyomelemekben gazdag. Igen ám, de nálunk egy csepp sem volt belőle itthon.Volt viszont étolaj. De hát azzal mégsem igazán akartam pakolásban részesíteni a hajkoronám. Már-már tényleg ott tartottam, hogy feladom, amikor eszembe jutott, hogy van itthon szezámolaj! Szezám, tárulj! Még jobb is, mint az olíva! Rögtön öntöttem is egy csészényit a hajamra. Belemasszíroztam a fejbőrömbe, a hajszálaimba, majd betekertem egy törölközővel a fejem. Dunsztkötést tettem rá. És így ültem vagy fél órán át. És vártam, hogy az olajok olaja kifejthesse a hajamra gyakorolt jótékony hatását. Igen ám, csak eggyel nem számoltam. Hogy ennek az olajnak a szavatossága több, mint 5 évvel ezelőtt lejárt. És halálosan meg van avasodva. Ami a hatásán ugyan -szerintem- mit sem csökkent, ámde a szagán messzemenőkig kiütközik. Hiába mostam át a kezelés után 3x is a hajam erős, finom illatú samponnal, az avas olajszagot nem tudtam kiűzni a tincseim közül. A tincseim közül, amik ugyanolyan gubancosak maradtak, mint voltak is. Dacára a rengeteg kezelésnek, erőfeszítésnek, próbálkozásnak.
Így, utolsó ötlet- és mentsvárként ismét előkerestem -a hajgumi kiszabadításakor oly’ jó szolgálatot tett- kisollót, és pár precíziós mozdulattal kivágtam, kinyesegettem a lázadó tincseket. Hát, nem mondom, hogy kevés volt. Nem csak pár szál hajam bánta az akciót, hanem egy jó csomónak búcsút inthettem. És nem éppen fodrászi műgonddal, és hozzáértéssel, és szakavatottsággal végeztem a műtétet. Mondhatnám úgy is, hogy szörnyen belenyírtam a frizkómba. Csúnyán, szabálytalanul, minden logikát nélkülözve – ahogy sikerült. Ahogy esett, úgy puffant. De megnyírtam a birkát.
Még szerencse, hogy tél van. Szerencse, hogy a sapkás idő- és évszakot éljük. És így el tudom rejteni azt a gyalázatot, amit magam ellen elkövettem. A hullámvölgyes, kopasz foltokkal tarkított, szabálytalan, összevissza hosszúságúra vágott hajzatomat. És a sapka-korszak talán legáldásosabb hatása rám nézve, hogy a magam után húzott avas bukét is sikerül több-kevesebb győzelemmel a sapkám alá beszuszakolni, és szigorúan bent is tartani.
Azt hiszem, Bródy János és Zorán örökbecsűje, a Ne várd a májust, nem ilyen apropóból született. Nekem most mégis ez a dal vált a himnuszommá. Mert nem várom sem a májust, sem azt, hogy lekerüljön a fejemről a sapka. Mert lehet, hogy amint az egyik kezemmel a sapkám veszem le, a másikkal azon nyomban leszek kénytelen egy parókát a helyére biggyeszteni. Mert így az utcára nem, maximum a farsangi felvonulásra merészkedhetek ki. De oda is csak -a hajammal összecsengő- félkegyelmű jelmezben…
Helló Világ! Helló blogírás! Viszlát Facebook! – Avagy a Facebooktól a Cafeblogig.
Na jó, azt azért nem mondom, hogy viszlát. Nem fordulok el tőle teljesen, de a “székhelyemet” mostantól áthelyezem ide. És itt engedek betekintést az életembe, a mindennapjaimba, a mindennapi csetléseimbe-botlásaimba. És ezekkel a csetlésekkel-botlásokkal itt próbálom mosolyra és derűre fakasztani a Nagyérdeműt.
Ezt a fészbúkos Olvasóközönségemnek is a tudtára hoztam. Hogy akik eddig ott követtek, ott olvasgatták a bejegyzéseim, ide is -nemsokára- utánam jöhessenek, itt is nyomon követhessék a gondolataim, érzéseim, írásaim. Mert minden onnét indult. Minden ott kezdődött el.
“Volt egy fiú, és volt egy lány – ja nem! Ez a történet most csak a lányról szól – egoista mód. A lányról, aki eleinte a facebookot nem tekintette különösebben fontosnak az életében. Nem tulajdonított neki nagy szerepet. Regisztrálta magát ugyan -ki tudja már, hogy milyen indíttatásból?-, de majd’ 1 évig nem is használta. Amikor társaságban hallotta az oldal nevét, azt sem tudta, miről van szó. Mint ahogy később azt is elfelejtette, hogy -ha nem is használja, mégis- tagja a fb.-ozók népes táborának. Történt ugyanis, hogy (újra)regisztrálni akarta magát, amikor meglepődve konstatálta, hogy az e-mail címe már szerepel a rendszerben. Először azt hitte, valaki az ő címét adta meg regisztrációkor, majd miután sikerült belépnie, rájött, hogy nem erről van szó. Csak szenilis. Ergo -nem ellopták az adatait, hanem- korábban saját maga tette fel saját magát erre az oldalra.
Kezdetben a lány minimális aktivitással volt jelen. Néhanapján begyűjtött egy-egy ismerőst, vagy ha őt jelölték be, akkor visszaigazolta az ismeretséget. De messze nem izgatta ez az oldal. Az ismerősjelölgetési kényszerét már rég kiélte egy másik, talán azon az oldalon, ami nálunk elsőként vált népszerűvé. Ott volt egy csomó ismerőse, könnyedén elért, megtalált bárkit – nem hiányzott neki, hogy itt is kapcsolatot tudjon létesíteni.
De ahogy az előbb említett, “legöregebb” oldal egyre veszített népszerűségéből, és ahogy ez a jelenlegi oldal egyre közkedveltebbé vált, az ismerősei sorra törölték magukat a másik felhasználói felületről, és tűntek fel itt. Így, ha valakivel kontaktusba akart kerülni, hát mégiscsak ezen az oldalon volt kénytelen megtenni.
Ahogy egyre több időt töltött el itt, már nem csupán kapcsolatai ápolása miatt jött fel. Hanem olvasgatott, nézelődött, kommentelt. És a végén még egy-egy posztot is kitett. Az elején persze csak kisebbeket, rövidebbeket, lehetőleg nem személyes vonatkozásúakat. Aztán írt hosszabban is, saját magát érintő témákban is. Holott sosem volt az a kitárulkozós, extrovertált, exhibicionista fajta. Sosem szerette a feltűnést, sosem szeretett a középpontban lenni. Mindig arra nevelték, hogy ne a kirakatban élje az életét. És ne irkálja ki az üzenőfalra hogy épp mit érez, mit gondol – tartson meg mindent magának, hisz’ ki kíváncsi rá?!
De a lány szeret írni. Mindig is szeretett. Mindig jó volt magyarból, és vonzódott az irodalomhoz. Így hát úgy döntött, hogy ha nem is mindent tesz ki az ablakba, ha nem is az egész életét éli plénum előtt, egy-egy vicces sztoriját elmeséli, és közszemlére teszi.
Ezek a sztorik -valószínű humoros, mosolyra fakasztó mivoltuk kapcsán- elég nagy sikernek örvendettek. Bezsebelt velük a lány jó pár lájkot, dicséretet, hozzászólást, és sok-sok biztatást. És noszogatást. És fülrágást. Hogy indítson és vezessen blogot.
Addig-addig nyúzták ezzel a Barátnői, Ismerősei, míg 1-2 hete a lány kötélnek állt, és rászánta magát. Kiválasztott egy szimpatikus blogos felületet, amivel most még csak ismerkedik. Próbálja felfedezni, megismerni az oldalt, minél jobban kihasználni a lehetőségeket, amiket kínál.
Egyelőre csak a régi, itt publikált kis írásait töltögeti fel erre a blogra. Illetve, 1 vagy 2 új írás is felkerült már. De pont emiatt az 1 vagy 2 írás miatt még egyelőre nem teszi nyilvánossá a blogja elérhetőségét. Mert ezek az írások nagyon frissek. Nagyon aktuális a téma, amit kiveséznek, és nagyon őszinte stílusban íródtak. És -bár a lány az a típus, akinek ami a szívén, az a száján is, ennek ellenére- nem akar megbántani senkit. Nem, ez nem visszakozz a gondolataiért, és a véleményéért – továbbra is vállalja őket. Csak egyszerűen nem akarja megsérteni azt, aki az írásában szerepel -teljes valójában, az anonimitás ruhájába öltöztetés nélkül, saját nevén és saját valójában- csupán amiatt, mert neki nem szimpatikus az illető.
Így minimális ideig a lány a türelmeteket kéri, és utána ígéri, közhírré teszi az internetes naplója címét. Addig pedig fogja magát, betelepszik, bekuckózik a kedvenc foteljába (ami nem ilyen szép ugyan, mint a képen levő, ellenben kényelmes – az is valami!), és ír, és ír, és ír. Hogy amire betekintést enged a naplójába, sok-sok olvasnivalóval tudjon szolgálni Nektek.
De előre szólok, szemtréningre felkészülni! Mert -a stílus ugyan megmarad az eddig megszokott, változatlan, kicsit fanyar, kicsit ironikus, de- a terjedelem változik. Nem kötöm meg a kezeimet, nem szorítom fix karakterszámba a gondolataim, hanem gátlástalanul hosszan, és szemtelenül őszintén mesélek. Szóval a Bűn és bűnhődés egy laza vasárnap délutáni kisregény hozzám képest.”
Péntek esti paradoxon – vasárnap délután publikálva.
Imádok fogat mosni. Nagy híve & gyakorlója vagyok a rendszeres, sűrű szájápolásnak (na persze a fogorvos látogatása azért nem tartozik ebbe a kategóriába – oda szigorúan rendszertelenül és ritkán járok…). Rendkívüli mód le lehet venni a lábamról 1-1 fogrémmel, fogkefével. Imádom tesztelni a különböző márkákat. Lecsekkolni a vájtening, és abrázió- és saverózió-ellenes, és háromfejű, és szenzitív, és ínymasszírozó, és nyelvtisztító, és stb. hatásukat. Hát, tegnap este Anyukám fog(k)rémét vettem górcső alá. Azzal mostam fogat.
Anyukámnak néha vérezget picit az ínye. Így vettem Neki egy “ne hagyja ott a fogát (a lefolyóban)” típusú fogkrémet. És gondoltam (bár az én fogaim még -le-ko-po-gom- nem akarnak hullásnak indulni) kipróbálom. Hát, mit ne mondjak…
Én aztán sokféle ízvilághoz hozzá vagyok szokva. Mindent meg lehet velem etetni (csak hús ne legyen benne, és Anyukám készítse), sok mindent kibír a gyomrom és az ízlelőbimbóim. De ez a fogkrém… Hát ez valami behatárolhatatlanul, borzasztóan, rettenetesen, szörnyen sz.r ízű volt. Első körben -miután megéreztem az illatát (vagyis ennek szaga volt, nem illata…)- visszazártam a tubust. Úgy döntöttem, nem próbálom ki. Végül mégis győzött a kíváncsiságom.
A színe olyan korallos-narancsos-pirosas volt. Nem rossz szín, de nem egy fogkrémnek. Az íze pedig valahol félúton a sós, a mentolos, a nikotinos, és az elviselhetetlen között. De nem ez volt az egészben a szörnyű. Hanem hogy dacára az ízének, nem bírtam abbahagyni a fogmosást vele. Egyszerűen nem ment. Csak mostam, sikáltam, suvickoltam a fogaim. Alul, felül, elöl, hátul. Szakadatlanul. Már hosszú percek óta gyakoroltam a szájhigiéniát, és képtelen voltam befejezni. A fogaim már csillogtak, baktériumoknak nyoma sem maradt, a fogkefe sörtéi elkoptak, és nyikorogva-sírva kérték a pihenést. De akkor sem tudtam rászánni magam az öblögetésre. Nagy sokára sikerült csak befejezni a hadműveletet. Szabályosan kényszerítenem kellett magam, hogy kiessen a fogkefe a számból (cirka 10 perc kézimunka után).
És itt jön a paradoxon: mire sikerült abbahagynom a fogmosást, addigra a sok keféléstől elkezdett vérezni -az amúgy soha nem vérző- ínyem. Még szerencse, hogy vettem ezt a fogrémet. Így van gyógymódom arra, amivel egyébként nem volt gondom. Gyógymód arra, ami saját maga (na jó, meg az én mértéktelenségem – mert az arany középút nem az én stílusom…) miatt alakult ki.
Fogínyvérzés? Fogínysorvadás? Parodontózis? Ha még nincs, vegyen Parodontax fogkrémet! És garantáltan lesz…
Komolyan mondom, ha nem lenne fizikailag képtelenség, nem ütköznék korlátokba, akkor néha nagyon p….n, akarom mondani… fenékbe tudnám rúgni magam…
Alapjáraton is elég rendszerető vagyok. Viszont ami a könyveket illeti, ott aztán nem ismerek tréfát. Katonás rendben sorakoznak nálam a könyvek a könyvespolcokon. Mindegyiknek megvan a maga helye, amin nem változtatok. Véletlenül sem teszem őket máshova, mint ahol lenniük kell. Amikor polcot és könyveket takarítok, akkor is ugyanabban a sorrendben rakom őket vissza a hadművelet befejezése után, mint amilyen sorrendben leszedtem őket. Csukott szemmel, álmomból felébresztve (bár akkor a csipáimtól még amúgy sem, nyitott szemmel sem látok pár óra hosszat…) megmondom, hogy melyik könyv melyik polc hányadik sorában jobbról, vagy balról hanyadik. Ennek ellenére egy könyvemet az Istennek nem találom.
Hónapok óta újra, és újra eszembe jut, és nekiveselkedek, hogy megtaláljam. De minduntalan sikertelenség koronázza a fáradozásaimat. Egyszerűen elnyelte a föld a könyvemet. Most nagyon szeretném újra elolvasni, így a mai napom a keresésének szenteltem. Átnyálaztam újra az összes polcot – hátha valamelyiken ott lapul. Hátha mivel nem a helyére tettem vissza, így -csőlátásom lévén- nem veszem észre. Vagy ötször átnéztem a polcokat, átbogarásztam egyesével minden könyv gerincét, de nem leltem. Mindent tűvé tettem érte. Szó szerint feje tetejére állítottam a házat. A legképtelenebb helyeken is kerestem – eredménytelenül.
Még az Exem is felhívtam, hátha kölcsön adtam Neki. Mert bár gyűlölök könyvet kölcsön adni, Neki mégis szoktam. Olyanokat, amikről úgy éreztem, építő jelleggel tesznek hozzá a jelleméhez. De a Pasi javíthatatlan. Nincs az a könyv, lexikon, enciklopédia, könyvtár, ami Rajta nüansznyi kis változást is tudna produkálni személyiség-fronton. Plusz még egy érvem van, ami az ellen szól, hogy kölcsön adtam volna Neki: még nem végzetem a könyv lefordításával. Mert magyar nyelvű bár a regény, nagyon sok benne az angol szöveg mégis. Ami nincs lefordítva. Nem szerepel se láb-, se széljegyzetben magyarul megfejtve. Így nekiálltam én, és kijegyzeteltem kis papírra (vagyis nem kicsire, és nem kevésre) az angol szövegrészleteket oldalszám szerint. És lefordítottam őket. Mind mellé odaírtam a magyar megfelelőjét. Csak mert a Drága nem beszél angolul. És mert én ennyire jófej (tetszés szerint behelyettesíthető a jófej helyére a hülye szó…) vagyok. Szóval gyanítottam, hogy nincs Nála a könyv, de meg kellett bizonyosodjak róla. Nincs.
Már csak egy gyanúm, illetve félelmem maradt. Hogy kivittem magammal a Balatonra nyáron, és ott is hagytam. Abszolút nem tartom kizártnak, hogy kicipeltem magammal (mivel cipeltem én mindenhova a kis sózsákomat az összes, 544 oldalával, és a kemény kötésével együtt). Hogy majd amikor időm engedi, akkor olvasom és fordítom. Hogy amikor kifekszem napozni, le tudjam kötni magam, és el tudjam terelni a figyelmem arról, hogy melegem van, hogy szakad rólam a víz, hogy idegesítenek a bogarak, és különben is, hogy utálom a nyarat, hogy utálok napozni… [Na jó, mielőtt a vizuális típusok maradandó látáskárosodást szenvednek a bikinis képem maguk elé vizuálásától, elmesélem: bikini egyetlenegy alkalommal volt rajtam a nyár 3 hónapja alatt. Még májusban. Amikor is a kis bágyadt, gyenge, ámbár k.rva erősen UV-t sugárzó napocska hólyagosra és pecsenye pirosra égette a bürkét rajtam. Azután úgy gondoltam, ennyi szín elég is lesz a csomagolásomnak, és vissza is süllyesztettem az összes 9 db fürdőrucim a bőröndöm mélyére. És 2 lábon járó hipóreklámként vészeltem át a nyár hátralévő részét.] Szóval, ami biztos, hogy velem volt a Balatonon a kötet. Már csak azt kellene biztosan tudnom, hogy azóta is ott van-e. Mert ha ott, akkor a tavasz első leheletéig minimum búcsút kell intsek neki. Addig ugyanis biztos, hogy ott is marad. Pedig én MOST akarom nagyon elolvasni ezt a könyvet.
Lehet, hogy úgy teszek, mint az egyik ismerősöm. Aki szeret olvasni, de pénze nincs se a könyvekre, se az újságokra. Így -ideje bőven lévén- fogja magát, beáll az újságos stand elé, és ott, állva, fizetés nélkül, ingyen végigbújja az összes napilapot, és pletykalapot, és mindent, ami érdekli. Nem mondom, hogy helyeslem, de ez még hagyján. Viszont az, hogy ugyanezt megteszi a könyvesboltokban a könyvekkel is… Hát, az durva. Vagy ki tudja, lehet, hogy csak élelmes?! Fogja magát, beül egy könyvesboltba, és nekiáll (ül) olvasni. Olvas egy darabig, aztán hazamegy. Majd másnap újra visszatér a tett színhelyre, újra leül, és folytatja a könyvet ott, ahol előző nap abbahagyta. És ez így megy egészen addig, míg végére nem ér egy könyvnek. Utána aztán leemeli a polcról a következő kötetet, és teszi azzal ugyanezt…
Nem, én erre több okból sem lennék képes. Egyrészt tartanék attól, hogy az eladók a könyvesboltban egy idő után megunnák, hogy én stikában, lopva, ingyen és bérmentve kiolvasom (az amúgy súlyos pénzekért árult) könyveiket, és egy kecses mozdulattal kipenderítenének az üzletből. Gyáva vagyok, nem merném kitenni magam ilyen megaláztatásnak. Másrészt nem szeretek kutyafuttában olvasni. Nem szeretek kapkodni, sietni. Szeretek csendben elmerülni egy-egy könyvben. Beleélni magam a szereplők helyzetébe, belegondolni abba, hogy ha én lennék x, vagy y, akkor én mit csinálnék. Szeretem ízlelgetni a szavakat, mondatokat. Szeretek egy-egy sort, ami megfogott, vagy elgondolkodtatott felírni, kijegyzetelni. Szeretem a kezemben tartani a könyveket, végigsimítani a lapjait (rendszerint elvágni a lapok szélével az ujjaim és a szám szélét is – ne kérdezzétek, hogyan…), érezni az illatukat. És szeretem, hogy amikor nem használok könyvjelzőt, fél napokig keresgethetem, hogy hol is hagytam abba az olvasást… És ezekért az élményekért megveszem a könyveket. Ugyan rettenetesen drágák, nagyon sokba kerülnek, de ha van miből, ha tudok, akkor könyvre szívesen áldozok bármikor. Szóval mosom kezeim előre is, én biztos, hogy nem fogom fű alatt, ingyen olvasóként átrágni magam egy köteten sem.
Hanem azt hiszem, várakozóra álláspontra helyezkedem. Kivárok. Kivárom, míg tavasz nem lesz, és nem megyek legközelebb a Balatonra. És akkor -reményeim szerint- megtalálom, rátalálok majd újra a rég nem látott könyvemre. Remélem, hogy így lesz. Remélem, hogy jól sejtem, hogy ott árválkodik a könyvem. Remélem, hogy ott lesz. Mert ha nem, akkor több tippem tényleg nincs. Kifogytam az ötletekből, hogy hol leledzhet.
De ha egyszer megtalálom, biz’ Isten, hogy a trehányságomért nagyon fejbe fogom kólintani magam vele (hülyébb már úgysem leszek szlogennel).
Hmmm…, lehet, hogy már nem is akarom annyira megtalálni ezt a könyvet…?!
Társkereső. Internetes. Ma már szinte nincs olyan ember (legalábbis a fiatalabb korosztályban), aki legalább egyszer ne regisztrálta volna magát -több-kevesebb sikerrel- valamelyik oldalra. Így van ezzel a lány is. Aki úgy gondolta, egyetlen esélye, hogy egy ilyen oldalon találja meg a nagy Ő-t. Nem azért, mert élőben nem mer mutatkozni, vagy nem tud érvényesülni, vagy csúnya lenne. Szó sincs róla. Egyszerűen csak amiatt, mert nem jár el otthonról sehova. Nincsenek barátnői, nem szokott bulizni. Ha hébe-hóba elmegy egy-egy koncertre, rockkoncertre, hát…, az nem az a közeg, ahol pasizni lehet. Így maradt számára a virtuális ismerkedés, és a világháló.
Kiválasztott egy oldalt, regisztrált, majd várt. Ő nem írt senkinek sem levelet, ellenben első pillanattól fogva rengeteget kapott. Elolvasta mind, de egyre sem válaszolt. Egy férfit sem tartott -a levele alapján- méltónak arra, hogy válaszban részesítse. Egészen addig, amíg Ő nem írt neki.
Ő. Csak 2 sor állt a levelében, ami egyből megolvasztotta a lány rideg szívét. Így válaszolt. És megírta a Férfinek, hogy -bár szimpatikus, de- túl messze lakik, és túl idős, így sajnos ne ringassa magát illúziókba. De a Férfi nem ijedt meg, és nem hagyta magát lerázni. Levelezésbe bonyolódtak.
Végig e-mailezték a napot. A lány első pillanattól imádta a Férfit. Úgy érezte -dacára annak, hogy csak reggel óta “ismeri”-, mintha egész életében ismerték volna egymást. Nagyon gyorsan, nagyon orvul, és nagyon elkerülhetetlenül mélyültek el az érzések kettejük között, míg végül fülig egymásba nem szerettek. Több volt ez közöttük, mint szerelem. Nem csupán egy őszi fellángolás volt, hanem őszinte, mély, szívből, és minden zsigerből jövő szeretet, és a legmaximálisabb azonosulni vágyás a másikkal.
Egyszerűen imádták egymást. Úgy érezték mindketten, hogy a másik felüket találták meg a másikban, az életük párját, a boldogságukat. Végig e-mailezték a napokat, rengeteget beszélgettek, és tervezték a közös jövőt. Megbíztak egymásban, és nem kételkedtek a másik szavában. Határtalanul boldogok voltak. A tudattól, hogy a másik -ha messze is, de- van nekik.
Egészen 3 hónapig. Amikor is a lány rájött, hogy a Férfi 3 hónapon keresztül, konzekvensen a szemébe hazudott. Az első pillanattól, és folyamatosan. Mert a Férfi elváltnak mondta magát, a társkeresőn is így volt fent. Azt mondta, több, mint 1 éve véget ért a házassága. És a lány ezt elhitte. Miért ne hitte volna? Semmi nem utalt ennek az ellenkezőjére.
Bármikor írhatott a Férfinek, bármilyen napszakban, Ő mindig válaszolt. Nem 1-1 szóval, hanem hosszan, folyamatosan. Ha bárhova mennie kellett, mindig elmondta a lánynak, hogy hova megy, hol lesz, és az idő alatt is -hála a mai kor vívmányainak és az okos telefonoknak- kapcsolatban voltak. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a Férfinek van valakije. Ad abszurdum, Felesége.
Az internetes társkeresők mellett a közösségi oldalak azok, ahova aztán tényleg szinte kivétel nélkül mindenki regisztrálja magát. A lány is fent van. Több ilyen oldalon is. A lány, aki elég erős kíváncsisággal, és nyomozó természettel rendelkezik. Így, és kíváncsisága kielégítéseként megkereste a Férfi Családját, hogy megnézegesse magának azokat, akikről a Férfi annyit mesélt. Megtalálta Őket, majd nagy lelkesen végignyálazta-bújta a családi fényképeket. Amik között a Férfiről is talált fotókat. Egy Nővel. A fotók még 2 éve készültek, így a lány kiszámította, beazonosította, hogy a Nő a képeken a Feleség. Vagyis most már a volt Feleség. És élte tovább boldog, fülig szerelmes életét ebben a hiszemben. Egészen egy decemberi napig. Amikor is a Férfi Húgának a születésnapja volt.
A lány korábban -gyanútlanul- felvette a Húggal a kapcsolatot, és elmondta Neki, hogy ő a Férfi barátnője. Érezte a Húgon a megdöbbenést és a -nemtetszéssel párosuló- meglepettséget, de gondolta, saját személye ellen szól az unszimpátia, nem gondolt másra. Ennek ellenére, hogy érezte, nem lopta be magát a Húg szívébe, egy decemberi reggel mégis úgy döntött, felköszönti Őt. Főleg, hogy egy szép, kerek dátumot ünnepelt a Húg, a 40. születésnapját.
Hol máshol tette volna ezt a lány, mint az egyik közösségi oldalon. Ahol teljesen véletlenül meglátta a (volt) Feleség jókívánságait. Az elsőt először, amit csak saját nevében posztolt. Akkor még nem gondolt rosszra a lány. Azt hitte, attól, hogy a Férfi elvált, a Családjuk még nem hullott szét, a jó viszony továbbra is megmaradt a Sógornők között. Aztán ahogy görgetett tovább a lány az üzenőfali rengeteg bejegyzés között, észre vette, hogy a volt Feleség még egy köszöntőt írt. De azt már nem csak saját nevében, hanem egy férfi névvel kiegészítve az aláírást. A lánynak rögtön görcsbe rándult a gyomra. Rögtön arra gondolt, hogy -mivel a nevek egyeztek-, ez biztos, hogy a Férfi (az “ő” Férfijának a) neve. De nem akarta elhinni. Nem akarta felfogni, hogy ha már elvált a Férfi, akkor miért ír a volt Feleség kettejük nevében? Á, nyugtatta magát, biztos, hogy merő véletlen az egész! Egy fatális egybeesés! És biztos csak arról van szó, hogy a Feleség új barátját ugyanúgy hívják, mint a volt Férjet. Csakis erről lehet szó. Az nem lehet, hogy a Férfi, akiben 3 hónapja vakon megbízik, becsapta őt! Ennyire nem naiv, nem könnyen megvezethető, nem átvágható. Szóval próbálta nyugtatni magát, hosszas védelmi beszédbe kezdett a Férfi javára, és gyártotta végeláthatatlan sorban az érveket és ellenérveket, amik a Férfi igazát és szavahihetőségét támasztották alá – pro, és amik az ő legsötétebb kényszerképzeteit cáfolták meg – kontra.
De nem sokáig tudta így hitegetni magát a lány. Érezte, hogy lépnie kell, bizonyságot kell szereznie az igazságról. Akármi is lesz az. Ha pozitív, ha negatív. Ha mérhetetlen boldogságban tör ki utána, ha a poklok poklát járja meg fájdalmában.
Első körben maga akart még mélyebbre ásni a nyomozásban. Nem akarta megkérdezni sem a Férfit, sem a Húgot. Ő akart bizonyítékot, vagy cáfolatot szerezni. De sajnos a volt Feleség adatlapja ebben nem volt segítségére. Mivel nem ismerték egymást a Nővel, így az adatlapját sem tudta megnézni. Pedig érezte a lány, hogy neki látnia kell. Látnia kell a Nő kapcsolati státuszát, fényképeit, bejegyzéseit. Mindent, amiből le tud szűrni bármilyen kis következtetést is. Így eldöntötte, mit tesz.
Mivel a volt Feleség nagy állatbarát, az összes posztja árva, menhelyen lévő kutyák képének megosztására irányul, így létrehozott egy álprofilt a lány. Mintha ő is ugyanilyen állatbarát lenne, és bejelölte a Nőt. Nem volt biztos a terve sikerességében, de szerencséje(?) volt, és bejött a számítása. És a volt Feleség szinte azonnal, sec perc alatt visszajelölte őt. Bár ne tette volna… Bár ne jelölte volna vissza a lányt. Bár ne láthatta volna a lány soha a Nő adatlapját. Mert abban a pillanatban, hogy feltárult előtte az adatlap teljes valójában, minden eddig titkos információt napvilágra hozva, a lány megpillantotta a Szerelme, a Férfi nevét abban a rubrikában, amiben a Nő Férjének a neve állt. És akkor a lány padlót fogott. Úgy érezte, kirántották alóla a szőnyeget, a világot, és úgy érezte, mintha zuhanna. Mintha süllyedne óriási sebességgel. Hiába ült az ágyán, érezte, hogy egyre lejjebb, egyre mélyebbre kerül. De még akkor sem akart hinni a szemének. Akkor sem akarta elhinni, hogy az a Férfi, akit 3 hónapja szeret, mit szeret, imád, aki mellett úgy érezte, le tudná élni boldogan az életét, aki miatt csak egy cél lebegett a lány szeme előtt, hogy boldoggá tegye a Férfit, semmi más nem érdekelte, ez a Férfi gerinctelenül, gyáván, 3 hónapon keresztül a szemébe hazudott. Nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik, ez megtörténhetett vele, aki annyira éles szaglású, annyira szkeptikus. De leginkább nem is maga miatt volt mérges, hanem a Férfi miatt. Óriásit csalódott abban az Emberben, akit tényleg, szó szerint -hangozzon is bármennyire elcsépelten- Élete Párjának gondolt.
Nem akarta elhinni, amit látott. Amit olvasott. De amikor rákattintott a Férfi nevére a “Házas vele:” sorban, akkor egyértelműen, minden kétséget kizáróan, minden kis reményfoszlányt könyörtelenül elhessegetve a Férfi adatlapját nyitotta meg a böngésző. És ekkor vált igazán üressé a lány…
Úgy gondolta, nem mond, nem kérdez semmit a Férfitől, nem vár magyarázatot, nem hagyja, hogy esélyt adjon magának a Férj és elmondja a helyzetet -már ha van ezen bármit elmondani, szépíteni, hisz’ a tények feketén-fehéren a lány tudtára adták a helyzetet-, szóval egy szó nélkül eltűnik, és lelép a képből. Feléget maga mögött mindent, megszünteti minden e-mail címét, amit a Férfi ismer, törli magát a közösségi oldalakról, a telefonjában pedig tiltólistára teszi a Férfi számát. Igen, biztos volt benne, hogy ezt fogja tenni, ez a legjobb megoldás.
De mégis képtelen volt erre. Mert hitte, akarta hinni, hogy van reális magyarázat, hogy -egyáltalán- van magyarázat minderre. Hogy nem ismerhette ennyire félre a Férfit, hogy nem lehet, hogy ennyire aljas és galád legyen az ő Szerelme. Így küldött egy e-mailt a Férfinak. Csak 1 sort, mert tudta, hogy dolgozik. Csak megkérdezte, hogy 1 kérdés erejéig van-e rá ideje. A Férfi azonnal válaszolt, hogy tárgyal, de írja nyugodtan a lány, hogy mit szeretne. Akkor a lány úgy döntött, hogy -bár majd’ felrobbant a dühtől, fájdalomtól, kétségbeesésétől, semmit nem értéstől-, nem zavarja, nem idegesíti fel a Férfit tárgyalás közben. Így megírta, hogy csak dolgozzon nyugodtan, majd később beszélnek. De a Férfi nem hagyta annyiban, biztosította a lányt, hogy írja nyugodtan, mit szeretne, válaszol rá. Hát, a lány máris küldte az üzenetét: “Te még mindig nős vagy?”. A Férfi azonnal reagált rá. Nem próbálta tagadni, és azt sem kérdezte, honnét tudja a lány. Elmondta, hogy igen, még mindig házas, de csak jogilag, és csak papíron. De majd élőben elmond, elmagyaráz mindent.
Aznap este későn ért haza a Férfi a munkából. A lány azt hitte, már rég otthon van, rég alszik. Lefeküdt úgy, anélkül, hogy megmagyarázta volna neki a helyzetet. De rosszul gondolta. Amikor hazaért a Férfi, akkor írt a lánynak egy levelet. Megírta, hogy Ő 14 hónapja elköltözött, külön él a Feleségétől. Tönkre ment már korábban a házasságuk, rég nincsenek már együtt. Élik mindketten a saját életüket, de a válás még nem történt meg. Részben azért nem, mert a Férfi támogatni akarja, támogatja a Feleségét. Megpróbálja saját lábára állítani, elindítani az életben, hogy önállóan is boldoguljon – és ezt szerinte könnyebb úgy, ha -ha csak látszólag is, de- az a papír még összetartja őket. Ez az egyik oka annak, hogy nem váltak el. A másik, és nyomósabb ok a Családjaik. A Férfi és a Nő Családja. A Szüleik, Testvéreik. Mert Ők mind úgy tudják, abban a hiszemben vannak, hogy a Férfi és a Nő együtt élnek. Hogy házasok, és boldogok. Együtt.
Több, mint 16 hónapja -amióta külön élnek egymástól- hazugságban élnek. Hazugság az élete a Férfinek és a Nőnek. És hazudnak mindenkinek, akik körülöttük élnek. Azoknak, akiket szeretnek, akik a legfontosabbak számukra. Mindenkinek egyenesen, nyíltan belehazudnak a szemébe. És játszanak. Színház az életük. Előadják, hogy boldogok, hogy szeretik egymást, hogy együtt vannak. De ez régóta nem így van.
A Férfi azt mondja, arra hivatkozik, hogy a Szülei nem bírnák elviselni, ha megtudnák, hogy a Fiuk élete tönkrement. Vagyis az élete nem, csak a házassága. Hogy már nem él együtt a Nővel, akit a Szülei Menyükként szeretnek. Így úgy tesznek, mintha mi sem történt volna köztük. Boldognak mutatják magukat, és továbbra is együtt jelennek meg a családi összejöveteleken, együtt, kettejük nevében írják alá a jókívánságot tartalmazó üzeneteket, és élik, duzzasztják képmutatóan a hazugságokkal teli mindennapjaikat.
Eközben a lány, a szerencsétlen, a szerelmes, a hülye, vár. A Férfire. Reggelente felkel korán, hogy még mielőtt a Férfi munkába indul, meg tudja kérdezni Tőle, hogy aludt, hogy érzi magát. Esténként várja, hogy a Férfi hazaérjen a munkából, és írjon neki. Beszámoljon a napjáról, a konfliktusairól, a nehézségeiről, a bújáról-bajáról. És a lány ott ül, a monitorja előtt, és vigasztalja a Férfit, lelket önt Belé. És támogatja. Biztatja. És biztosítja. Biztosítja arról, hogy neki más nem kell, csak a Férfire vágyik. Csak Őt akarja, senki mást. Várasson is akármeddig magára a Férfi. Mert a lány őrült módjára szereti. Türelmes, és kibír mindent. Kibírja, hogy a majd’ 5 hónap alatt csak kétszer találkozott a Férfival. Kibírja, hogy a Férfi az 5 hónap alatt többször is járt úgy a városban, ahol a lány lakik, hogy nem tudtak találkozni. Nem láthatták egymást, mert a Férfi családi ünnepségre jött haza – és nem egyedül. Hanem a Feleségével. Úgy érezte a lány, hogy mindent el tud viselni, mindenen túl tudja magát tenni, és mindent kibír. Teljen akármennyi időbe és kívánjon akármekkora áldozatot is tőle. Megvárja a Férfit. Türelmesen és hűségesen. Mert szereti.
De tévedett a lány. Tévedett, amikor azt hitte, menni fog ez neki. Hiába próbált meg mindent, hogy leperegjenek róla a fájó érzések, nem sikerült. Úgy érezte, mintha fojtogatnák, facsarnák, markolnák a szívét-lelkét. Nem tudta elviselni sem a hazugságot, sem a titkolózást, sem ezt a helyzetet. Azt, hogy ő, aki a világon a legjobban szereti a Férfit, ő az, akinek a világon a legkevesebb köze lehet Hozzá. Hogy semmihez nincs létjogosultsága a Férfival kapcsolatban. Hogy ha bármi történne a Férfival, ő lenne az utolsó, aki megtudná – ha megtudná egyáltalán.
És ezen felül a kételyek is gyötörték. Nem tudta eldönteni, hogy ezek után megbízhat-e a Férfiben, elhiheti-e, amit mond. Hogy igaz-e ez a sztori, amit a Feleségéről és a házasságáról állít. Nem tudta, hogy mit higgyen. Csak kapkodta a fejét, próbált válaszokat találni, bizonyosságot keresni, de nem tudott. Túl sok volt a kérdőjel, ami körül vette. A Férfi pedig ragaszkodott hozzá, hogy élőben szeretné eloszlatni a lány összes gyanúját, és megválaszolni az összes kérdését. De a lány nem tudott várni. Nem bírta a bizonytalanságot. Így Karácsonykor szakítottak egymással.
Nem veszekedtek, csak csendesen belátták mindketten, hogy ez egyikőjüknek sem jó, ha így folytatódik tovább a kapcsolatuk. Úgy döntöttek hát, hogy elválnak az útjaik. Aztán aludtak rá egyet. És másnap reggel már más színben látták a világot. És rájöttek, nem tudnak egymás nélkül élni. Nem tudják elveszíteni egymást. Ennek több, mint 1,5 hónapja. Azóta együtt vannak. 200 kilométerre egymástól ugyan, de együtt. Minden percben, minden pillanatban, minden nap. Lélekben együtt vannak. És szinte megállás nélkül, állandóan leveleznek egymással. A lány az életét szinte csak a számítógépe előtt éli. Nem mozdul el mellőle, hogy nehogy elszalassza a Férfi levelét, vagy megvárakoztassa Őt a válaszával. Ha mégis el kell valahova menjen, mindig meghagyja a Férfinak, hogy hova megy, miért megy, mikorra ér haza. Elszámol az idejével. Nem azért, mert kéri a Férfi, vagy igényli. A lánynak van rá igénye, hogy a Férfi mindent tudjon róla. Hogy ne érezze úgy, hogy kirekeszti a lány az életéből, vagy titkolózik előtte.
Rengeteget beszélgettek így, e-mailezve. Ábrándoztak, álmokat szőttek, tervezgették a jövőt. A Férfi -bár már 42 éves elmúlt- szeretne Apa lenni. Szeretne gyereket. Vagyis gyerekeket. Kettőt. A lánytól. Azt szeretné, ha a gyermekei anyja a lány lenne. A lány nem teljesen volt határozott ebben a kérdésben, de rájött, ha valaha, valakitől gyereket szeretne, akkor az csakis a Férfi lehet. Mert benne látja a lány az Apát. Nem csak a Férfit látja, a Szerelmet, a Szeretőt, a hús-vér Pasit, hanem az Apát is. Azt, akinek boldogan szülne gyereket, és aki mellett tudja, hogy a gyerekei -és ő maga is- boldogok lehetnének.
A Férfi -bár munkája a fővároshoz köti- egyik nap azzal állt elő a lánynak, hogy böngészi az ingatlanközvetítők ajánlatait. Mert házat akar venni. Valahol vidéken, közel a lányhoz. Akár abban a városban, ahol a lány lakik, ahol a Férfi is született, ahonnét elindult. Hogy együtt lehessenek. Hogy minden idejüket együtt tölthessék. Hogy ne csak sóvárgásból, álmodozásból, a másik iránti vágyakozásból álljon az életük. Hanem együtt tudjanak élni. Szeretni tudják egymást testközelből, minden nap. A munkát meg megoldaná mindennapos ingázással. Persze a lány ezt így nem akarta. Nem akarta kitenni a Férfit annak, hogy minden nap órákat töltsön az autójában, a forgalomban, az autópályán. Nagyon félti a Férfit, és próbálja óvni, kímélni mindentől, hogy minél kevésbé fáradjon, sérüljön. Így abban maradtak, hogy -mivel a lány kezét nem köti semmi, független és rugalmas, így- költözik ő. Akárhova, Pestre, vagy Pesthez közel is, csak a Férfinek ne kelljen eltávolodnia a munkahelyétől, és ne kelljen egy költözéssel ekkora plusz tehernek kitennie magát. Ebben maradtak. A lány nem sürgeti az összeköltözést. Bár imádja, megőrül a Férfiért, mégsem akarja lerohanni. Nem akar Rátelepedni és megfojtani. Szeretne Neki szabadságot, teret, levegőt hagyni.
Az e-mailezéseikben is próbálja kímélni a Férfit (több-kevesebb sikerrel…). Amikor érzi, hogy fáradt, vagy tudja, hogy beteg, akkor inkább nem ír Neki. Vagy ha mégis, akkor is csak 1-2 sort, amiben a Férfi hogylétéről érdeklődik. Próbálja hagyni a lány, hogy minél többet pihenhessen, kikapcsolódhasson, regenerálódhasson a Férfi. Főleg, hogy rengeteget dolgozik. Kora reggeltől késő estig. Minden nap. Így javarészt csak a hétvégeken szoktak maratoni levelezésbe bocsátkozni. De akkor aztán megállás nélkül, minden percben írnak egymásnak. Legalábbis közel 5 hónapon keresztül ez volt a bevett szokás. Egészen a legutóbbi hétvégéig.
Akkor ugyanis a Férfi levelezési kedve visszább esett. Írt, hazudna a lány, ha azt mondaná, hogy nem kapott levelet – kapott. De ezek a levelek már messze nem voltak sem olyan érdeklődőek, sem olyan kedvesek, mint amilyenekhez a lány hozzászokott a Férfitől. Aztán a hétvége második napjának délutánján a Férfi teljesen eltűnt az éterből. Nem írt a lánynak, hiába küldött ő üzenetet Neki. Nem válaszolt. Déltől fogva nem írt. A lány először arra gondolt, elaludt a Férfi, hisz’ nemrég győzött le egy komolyabb influenzát, gyenge még. De este sem kapott levelet. Akkor már aggódott a lány, de nem írt. Viszont eszébe jutott, hogy megnézi a Feleség adatlapját, hátha onnét megtud valamit. És meg is tudott.
Azt vette észre a lány, hogy a hétvégén akkor, amikor a Férfi nem írt neki, nem válaszolt a leveleire, pont azokban az órákban, abban az időintervallumban a Feleség sem volt aktív a közösségi oldalon. Holott a Nő sokat használja azt az oldalt, rengeteget posztol, oszt meg híreket. Így a lány fejében összeállt a kép. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy a Férfi és a Nő együtt voltak, ezért nem volt egyikőjük sem netközelben.
A lány közel 5 hónapja minden este írt a Férfinek. Mindig. Amikor a Férfi lefeküdt, a lány levélírásba kezdett. Hol hosszabba, hol rövidebbe. De mindig írt. Sosem volt olyan reggel, sosem ébredt úgy a Férfi, hogy ne várta volna levél a lánytól. Hát, ez a hétfői reggel ilyen volt. Egy árva sort sem kapott a Férfi. Kíváncsi volt a lány, hogy erre mit lép majd, mit szól hozzá, mire gondol a Férfi. Feltűnik-e Neki a helyzet, és hogyan reagál rá?
Jól sejtette a lány, a Férfi észre vette, számon tartotta, és tudta, hogy ilyen még nem fordult elő a majd’ 5 hónap alatt, hogy ne várja üzenet a lánytól. Nem tudta mire vélni a dolgot, rákérdezett, és megkérdezte, megbántotta-e a lányt. A lány csak annyit felelt, hogy nem írt, mert a Férfi sem írt neki. És ebből egy szép kis vita kerekedett. A lány hangot adott a kétségeinek, és elmondta a Férfinak, hogy mit gondol, mitől tart. Hogy szerinte a Férfi együtt volt a Feleségével, csak ezt nem akarja bevallani neki. Persze ezen a Férfi megsértődött, megharagudott a lányra, amiért az nyomozómunkát folytat, majd megkérdezte a lánytól, mit akar. Szakítani akar-e? Mert így, ha a lány nem hisz Neki, nem bízik már meg Benne többé, akkor nincs értelme a folytatásnak. A lány azt mondta, nem tudja…
Ez hétfőn reggel történt, azóta a Férfi nem áll szóba a lánnyal. Soha nem csinált ilyent. Soha nem volt ilyen gyáva, gerinctelen, hogy ne mondta volna meg mi jár a fejében, mire gondol, mit szeretne. A lány próbált vele többször is beszélni, beszédre bírni, mind sikertelenül. Mivel nem tudta elképzelni a Férfiról, hogy önként vonult hallgatásba, már elkezdett aggódni, hogy valami történt Vele, azért nem válaszol. Így elhatározta, kideríti, mi a hallgatás oka, kiugratja a nyulat a bokorból.
Szerdán egy elég aljas üzenetet küldött a Férfinak. Pontosan tudta, hogy merész a húzás, amit csinál, és azt is, hogy pengeélen táncol, de elküldte a levelet. Tudta, hogy ha valaha is számított a Férfinak, csak egy kicsit is, akkor nem hagyja szó nélkül a levelét. Ha pedig nem érkezik rá válasz, akkor vagy tényleg sosem szerette a Férfi, vagy ne adj’ Isten tényleg érte valami. De érkezett válasz a levélre. Így a lány megnyugodhatott, hogy a Férfi él, és nincs baja. Megnyugodhatott, és ezzel egyidőben el is keseredett. Mert nem akarta elhinni, hogy ennyire megbántotta a Férfit. Hogy ennyire a szívébe taposott a kérdésével, vagy vádaskodásával.
Ette magát, ostorozta a lány, őrlődött. Már harmadik napja nem hagyta nyugodni a vitájuk, és a konfliktus. És az, hogy a Férfi nem áll szóba vele. Így írt egy levet. Egy bocsánatkérő üzenetet küldött a Férfinak. Amiben elismerte, hogy nem lett volna szabad letámadnia és megvádolnia a Férfit – de ugyanakkor a Férfi is lereagálhatta volna kicsit megnyugtatóbban a helyzetet.
Nem érezte úgy a lány, hogy akkorát hibázott volna. Továbbra sem hiszi, hogy képtelenség lenne, amit állított. De bocsánatot kért. Mert szereti a Férfit és nem akarja elveszíteni. Nem akarja, hogy egy ilyen buta vita a kapcsolatuk végét jelentse. Ezért hajlandó volt a megalázkodásra is – holott nem az a fajta. Nagyon büszke a lány, aki magasan hordja az orrát. Nem szokott egy férfi után sem futni, pláne nem megalázkodni. Mindig könyörtelenül hajította ki a pasijait. Főleg, ha hazugságon kapta valamelyiket. A Férfit viszont nem tudja kidobni. Holott hazudott neki. Nem egyszer. Hanem 3 hónapon át, egyfolytában. De a lány nagyon szereti, ezért bocsánatot kért. És biztosította a Férfit arról, hogy nem akar Vele szakítani. De -mivel tudja, hogy néha hisztis, és nem egyszerűen elviselhető, így- ha a Férfi menni akar, akkor elengedi. Nem fogja maradásra kényszeríteni és magához láncolni. A Férfi kezébe adja a döntés jogát. Az lesz, amit Ő szeretne.
De a Férfi erre a levélre sem reagált. Pedig a lány biztosra vette, hogy ez a levele nem marad viszonzatlanul. Hát, ismét tévedett…
A lány, aki mindig egyenes volt, gerinces, nyílt, tiszta, őszinte, nem tudja, hogy most mi van, mi lesz, mi legyen. Sosem volt könnyen átvágható, megvezethető, becsapható, most mégis úgy érzi, túl naiv volt, hogy hitt a Férfinek. Nem tudja, mit várhat, mit remélhet, mit hihet, miben bízhat. Mert ha a Férfi hosszú hónapok óta hazugságban él, hazudik a környezetének, hazudik a Családjának, a Szüleinek, akiket rettenetesen tisztel és szeret, belehazudik nyíltan, gátlástalanul a szemükbe, akkor miért tenne a lánnyal kivételt? Miért ne csinálhatná ugyanezt a lánnyal is? Miért ne fűzhetné, szédíthetné, hitegethetné, és miért ne verhetné át?
A lány tanácstalan. Összetört, és fogalma sincs, mihez kezdjen, merre lépjen? Tegye félre minden kétségét és bizalmatlanságát, és nyisson új fejezetet, indítsa tiszta lappal a kapcsolatukat? Felejtsen el mindent, bízzon meg (újra) maximálisan a Férfiban, és higgyen Neki? Maradéktalanul, minden kétséget kizáróan, és teljesen? Vagy hallgasson a büszkeségére, húzza ki, rázza meg magát, és hagyja tönkremenni, befejeződni, véget érni a kapcsolatukat? És hagyja, hogy a Férfi kisétáljon az életéből? A Férfi, akit ő az Igazinak, az Egyetlennek, és az Öröknek hitt.
Mert a lány ugyan fiatal még, és heves, és lángoló, és csapongó. Gyorsan esik szerelembe, de még gyorsabban hűlnek ki az érzelmei. De egyet érzett. Biztosan érezett egy dolgot – mint még soha semmit. Azt, hogy neki nem kell más. Soha többé nem akar mást magának, csak a Férfit. Csak ezt a Férfit. Csak Őt. Senki mást.
Ha kell a Férfinak, ha nem…
“Megint egy évvel öregebb lettél, s bölcsebb is talán…”
Hogy öregebb, az biztos. Kétség kívüli. Vitathatatlan. De hogy bölcsebb? Azt nem tudom. Azt csak remélem. Bízom benne. Ha bölcs nem is, de legalábbis érettebb. Komolyabb. Kezdem érezni az évek súlyát. Nem a ráncaimon keresztül. Nem az apró szarkalábak miatt. Nem a táskaméret-növekedés miatt a szemeim alatt. Hanem a felelősséget. Hogy véget kell vetnem a felelőtlenségnek. A könnyelműségnek. Hogy nem csak az orrom hegyéig kell lássak. Ebben segítséget is kapok. Egy új cvikker “keretei közt”. Gondolnom kell a holnapra is. És a holnaputánra. A jövőmre. Tervezni. És tenni érte. Hosszútávban gondolkodni. Nem csak a mának élni. Nem csak a pillanatnyi élvezeteknek hódolni. Kezdem azt hinni -ha a munkám gyümölcse nem is, de-, kezd benőni a fejem lágya.
Nem kértem születésnapomra tortát. Nem tartottam “zsúrt” huszonhét fiúval. Pedig szeretem őket. De már nem akarok belőlük ennyit. Már megelégszem eggyel. Vele.
A felvételi követelmény már nem ugyanaz, mint volt. Már nem annak az elvárásnak kell megfelelnie, mint az elődeinek. Nem azt a lécet kell megugornia. Más mércével mérem már a férfiakat. És a kapcsolataimat is. Ma már nem f@rokméret alapján választok. Nem tartok torna órát. Nem a lepedőakrobata-mutatvány dönti el, hogy ki megy át a vizsgán és ki bukik ki a sorból. De nem is a talajgyakorlat. És itt érzem a komolyodás igazi jeleit.
Ma már annak van a legnagyobb esélye nálam, aki nem csak egy éjszakát szeretne eltölteni velem. Aki nem csak egy megállónak tekint az életében. Aki nem gyorsvonatként akar átgázolni rajtam. Hanem akinek én vagyok a végállomás. Aki úgy érzi, rám várt eddig. Aki mellettem érzi, hogy révbe ért. Aki nem azt mondja, hogy de szép vagy. De csinos vagy. De jó tested van. De jó vagy az ágyban. Hanem aki azt mondja, hogy de jó anyuka lenne belőled. Hogy boldog lesz az a gyerek, akinek te leszel az anyja. Hogy remélem, az én gyerekem lesz az. Mert tőled akarok gyereket. Veled akarok élni. És melletted akarok megöregedni. Na, ha valaki ilyent mond, azt az Isten sem fogja megmenteni tőlem. Ő lesz a tuti befutó. Aki megnyeri a főnyereményt. A kezem. És a lábam. És minden porcikám. Engem. Ő lesz a legnagyobb vesztes…
Romantikus lettem. Érzelmes. Érzelgős. Szentimentális. De még nem szenilis. Hiába, a korral jár. Öregszem. De legközelebb csalok. Néhány gyertyát kihúzok a tortámból. Hogy kevesebb legyen. Hogy fiatalabbnak tűnjek. És holnap veszek magamnak egy ránctalanító krémet. Hátha segít valamit. Ha agyilag nem is, de legalább külsőleg. Tatarozáskorú. Megérett a renoválásra.
