Egy szerelem margójára…

Társkereső. Internetes. Ma már szinte nincs olyan ember (legalábbis a fiatalabb korosztályban), aki legalább egyszer ne regisztrálta volna magát -több-kevesebb sikerrel- valamelyik oldalra. Így van ezzel a lány is. Aki úgy gondolta, egyetlen esélye, hogy egy ilyen oldalon találja meg a nagy Ő-t. Nem azért, mert élőben nem mer mutatkozni, vagy nem tud érvényesülni, vagy csúnya lenne. Szó sincs róla. Egyszerűen csak amiatt, mert nem jár el otthonról sehova. Nincsenek barátnői, nem szokott bulizni. Ha hébe-hóba elmegy egy-egy koncertre, rockkoncertre, hát…, az nem az a közeg, ahol pasizni lehet. Így maradt számára a virtuális ismerkedés, és a világháló.
Kiválasztott egy oldalt, regisztrált, majd várt. Ő nem írt senkinek sem levelet, ellenben első pillanattól fogva rengeteget kapott. Elolvasta mind, de egyre sem válaszolt. Egy férfit sem tartott -a levele alapján- méltónak arra, hogy válaszban részesítse. Egészen addig, amíg Ő nem írt neki.
Ő. Csak 2 sor állt a levelében, ami egyből megolvasztotta a lány rideg szívét. Így válaszolt. És megírta a Férfinek, hogy -bár szimpatikus, de-  túl messze lakik, és túl idős, így sajnos ne ringassa magát illúziókba. De a Férfi nem ijedt meg, és nem hagyta magát lerázni. Levelezésbe bonyolódtak.
Végig e-mailezték a napot. A lány első pillanattól imádta a Férfit. Úgy érezte -dacára annak, hogy csak reggel óta “ismeri”-, mintha egész életében ismerték volna egymást. Nagyon gyorsan, nagyon orvul, és nagyon elkerülhetetlenül mélyültek el az érzések kettejük között, míg végül fülig egymásba nem szerettek. Több volt ez közöttük, mint szerelem. Nem csupán egy őszi fellángolás volt, hanem őszinte, mély, szívből, és minden zsigerből jövő szeretet, és a legmaximálisabb azonosulni vágyás a másikkal.
Egyszerűen imádták egymást. Úgy érezték mindketten, hogy a másik felüket találták meg a másikban, az életük párját, a boldogságukat. Végig e-mailezték a napokat, rengeteget beszélgettek, és tervezték a közös jövőt. Megbíztak egymásban, és nem kételkedtek a másik szavában. Határtalanul boldogok voltak. A tudattól, hogy a másik -ha messze is, de- van nekik.
Egészen 3 hónapig. Amikor is a lány rájött, hogy a Férfi 3 hónapon keresztül, konzekvensen a szemébe hazudott. Az első pillanattól, és folyamatosan. Mert a Férfi elváltnak mondta magát, a társkeresőn is így volt fent. Azt mondta, több, mint 1 éve véget ért a házassága. És a lány ezt elhitte. Miért ne hitte volna? Semmi nem utalt ennek az ellenkezőjére.
Bármikor írhatott a Férfinek, bármilyen napszakban, Ő mindig válaszolt. Nem 1-1 szóval, hanem hosszan, folyamatosan. Ha bárhova mennie kellett, mindig elmondta a lánynak, hogy hova megy, hol lesz, és az idő alatt is -hála a mai kor vívmányainak és az okos telefonoknak- kapcsolatban voltak. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a Férfinek van valakije. Ad abszurdum, Felesége.
Az internetes társkeresők mellett a közösségi oldalak azok, ahova aztán tényleg szinte kivétel nélkül mindenki regisztrálja magát. A lány is fent van. Több ilyen oldalon is. A lány, aki elég erős kíváncsisággal, és nyomozó természettel rendelkezik. Így, és kíváncsisága kielégítéseként megkereste a Férfi Családját, hogy megnézegesse magának azokat, akikről a Férfi annyit mesélt. Megtalálta Őket, majd nagy lelkesen végignyálazta-bújta a családi fényképeket. Amik között a Férfiről is talált fotókat. Egy Nővel. A fotók még 2 éve készültek, így a lány kiszámította, beazonosította, hogy a Nő a képeken a Feleség. Vagyis most már a volt Feleség. És élte tovább boldog, fülig szerelmes életét ebben a hiszemben. Egészen egy decemberi napig. Amikor is a Férfi Húgának a születésnapja volt.
A lány korábban -gyanútlanul- felvette a Húggal a kapcsolatot, és elmondta Neki, hogy ő a Férfi barátnője. Érezte a Húgon a megdöbbenést és a -nemtetszéssel párosuló- meglepettséget, de gondolta, saját személye ellen szól az unszimpátia, nem gondolt másra. Ennek ellenére, hogy érezte, nem lopta be magát a Húg szívébe, egy decemberi reggel mégis úgy döntött, felköszönti Őt. Főleg, hogy egy szép, kerek dátumot ünnepelt a Húg, a 40. születésnapját.
Hol máshol tette volna ezt a lány, mint az egyik közösségi oldalon. Ahol teljesen véletlenül meglátta a (volt) Feleség jókívánságait. Az elsőt először, amit csak saját nevében posztolt. Akkor még nem gondolt rosszra a lány. Azt hitte, attól, hogy a Férfi elvált, a Családjuk még nem hullott szét, a jó viszony továbbra is megmaradt a Sógornők között. Aztán ahogy görgetett tovább a lány az üzenőfali rengeteg bejegyzés között, észre vette, hogy a volt Feleség még egy köszöntőt írt. De azt már nem csak saját nevében, hanem egy férfi névvel kiegészítve az aláírást. A lánynak rögtön görcsbe rándult a gyomra. Rögtön arra gondolt, hogy -mivel a nevek egyeztek-, ez biztos, hogy a Férfi (az “ő” Férfijának a) neve. De nem akarta elhinni. Nem akarta felfogni, hogy ha már elvált a Férfi, akkor miért ír a volt Feleség kettejük nevében? Á, nyugtatta magát, biztos, hogy merő véletlen az egész! Egy fatális egybeesés! És biztos csak arról van szó, hogy a Feleség új barátját ugyanúgy hívják, mint a volt Férjet. Csakis erről lehet szó. Az nem lehet, hogy a Férfi, akiben 3 hónapja vakon megbízik, becsapta őt! Ennyire nem naiv, nem könnyen megvezethető, nem átvágható. Szóval próbálta nyugtatni magát, hosszas védelmi beszédbe kezdett a Férfi javára, és gyártotta végeláthatatlan sorban az érveket és ellenérveket, amik a Férfi igazát és szavahihetőségét támasztották alá – pro, és amik az ő legsötétebb kényszerképzeteit cáfolták meg – kontra.
De nem sokáig tudta így hitegetni magát a lány. Érezte, hogy lépnie kell, bizonyságot kell szereznie az igazságról. Akármi is lesz az. Ha pozitív, ha negatív. Ha mérhetetlen boldogságban tör ki utána, ha a poklok poklát járja meg fájdalmában.
Első körben maga akart még mélyebbre ásni a nyomozásban. Nem akarta megkérdezni sem a Férfit, sem a Húgot. Ő akart bizonyítékot, vagy cáfolatot szerezni. De sajnos a volt Feleség adatlapja ebben nem volt segítségére. Mivel nem ismerték egymást a Nővel, így az adatlapját sem tudta megnézni. Pedig érezte a lány, hogy neki látnia kell. Látnia kell a Nő kapcsolati státuszát, fényképeit, bejegyzéseit. Mindent, amiből le tud szűrni bármilyen kis következtetést is. Így eldöntötte, mit tesz.
Mivel a volt Feleség nagy állatbarát, az összes posztja árva, menhelyen lévő kutyák képének megosztására irányul, így létrehozott egy álprofilt a lány. Mintha ő is ugyanilyen állatbarát lenne, és bejelölte a Nőt. Nem volt biztos a terve sikerességében, de szerencséje(?) volt, és bejött a számítása. És a volt Feleség szinte azonnal, sec perc alatt visszajelölte őt. Bár ne tette volna… Bár ne jelölte volna vissza a lányt. Bár ne láthatta volna a lány soha a Nő adatlapját. Mert abban a pillanatban, hogy feltárult előtte az adatlap teljes valójában, minden eddig titkos információt napvilágra hozva, a lány megpillantotta a Szerelme, a Férfi nevét abban a rubrikában, amiben a Nő Férjének a neve állt. És akkor a lány padlót fogott. Úgy érezte, kirántották alóla a szőnyeget, a világot, és úgy érezte, mintha zuhanna. Mintha süllyedne óriási sebességgel. Hiába ült az ágyán, érezte, hogy egyre lejjebb, egyre mélyebbre kerül. De még akkor sem akart hinni a szemének. Akkor sem akarta elhinni, hogy az a Férfi, akit 3 hónapja szeret, mit szeret, imád, aki mellett úgy érezte, le tudná élni boldogan az életét, aki miatt csak egy cél lebegett a lány szeme előtt, hogy boldoggá tegye a Férfit, semmi más nem érdekelte, ez a Férfi gerinctelenül, gyáván, 3 hónapon keresztül a szemébe hazudott. Nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik, ez megtörténhetett vele, aki annyira éles szaglású, annyira szkeptikus. De leginkább nem is maga miatt volt mérges, hanem a Férfi miatt. Óriásit csalódott abban az Emberben, akit tényleg, szó szerint -hangozzon is bármennyire elcsépelten- Élete Párjának gondolt.
Nem akarta elhinni, amit látott. Amit olvasott. De amikor rákattintott a Férfi nevére a “Házas vele:” sorban, akkor egyértelműen, minden kétséget kizáróan, minden kis reményfoszlányt könyörtelenül elhessegetve a Férfi adatlapját nyitotta meg a böngésző. És ekkor vált igazán üressé a lány…
Úgy gondolta, nem mond, nem kérdez semmit a Férfitől, nem vár magyarázatot, nem hagyja, hogy esélyt adjon magának a Férj és elmondja a helyzetet -már ha van ezen bármit elmondani, szépíteni, hisz’ a tények feketén-fehéren a lány tudtára adták a helyzetet-, szóval egy szó nélkül eltűnik, és lelép a képből. Feléget maga mögött mindent, megszünteti minden e-mail címét, amit a Férfi ismer, törli magát a közösségi oldalakról, a telefonjában pedig tiltólistára teszi a Férfi számát. Igen, biztos volt benne, hogy ezt fogja tenni, ez a legjobb megoldás.
De mégis képtelen volt erre. Mert hitte, akarta hinni, hogy van reális magyarázat, hogy -egyáltalán- van magyarázat minderre. Hogy nem ismerhette ennyire félre a Férfit, hogy nem lehet, hogy ennyire aljas és galád legyen az ő Szerelme. Így küldött egy e-mailt a Férfinak. Csak 1 sort, mert tudta, hogy dolgozik. Csak megkérdezte, hogy 1 kérdés erejéig van-e rá ideje. A Férfi azonnal válaszolt, hogy tárgyal, de írja nyugodtan a lány, hogy mit szeretne. Akkor a lány úgy döntött, hogy -bár majd’ felrobbant a dühtől, fájdalomtól, kétségbeesésétől, semmit nem értéstől-, nem zavarja, nem idegesíti fel a Férfit tárgyalás közben. Így megírta, hogy csak dolgozzon nyugodtan, majd később beszélnek. De a Férfi nem hagyta annyiban, biztosította a lányt, hogy írja nyugodtan, mit szeretne, válaszol rá. Hát, a lány máris küldte az üzenetét: “Te még mindig nős vagy?”. A Férfi azonnal reagált rá. Nem próbálta tagadni, és azt sem kérdezte, honnét tudja a lány. Elmondta, hogy igen, még mindig házas, de csak jogilag, és csak papíron. De majd élőben elmond, elmagyaráz mindent.
Aznap este későn ért haza a Férfi a munkából. A lány azt hitte, már rég otthon van, rég alszik. Lefeküdt úgy, anélkül, hogy megmagyarázta volna neki a helyzetet. De rosszul gondolta. Amikor hazaért a Férfi, akkor írt a lánynak egy levelet. Megírta, hogy Ő 14 hónapja elköltözött, külön él a Feleségétől. Tönkre ment már korábban a házasságuk, rég nincsenek már együtt. Élik mindketten a saját életüket, de a válás még nem történt meg. Részben azért nem, mert a Férfi támogatni akarja, támogatja a Feleségét. Megpróbálja saját lábára állítani, elindítani az életben, hogy önállóan is boldoguljon – és ezt szerinte könnyebb úgy, ha -ha csak látszólag is, de- az a papír még összetartja őket. Ez az egyik oka annak, hogy nem váltak el. A másik, és nyomósabb ok a Családjaik. A Férfi és a Nő Családja. A Szüleik, Testvéreik. Mert Ők mind úgy tudják, abban a hiszemben vannak, hogy a Férfi és a Nő együtt élnek. Hogy házasok, és boldogok. Együtt.
Több, mint 16 hónapja -amióta külön élnek egymástól- hazugságban élnek. Hazugság az élete a Férfinek és a Nőnek. És hazudnak mindenkinek, akik körülöttük élnek. Azoknak, akiket szeretnek, akik a legfontosabbak számukra. Mindenkinek egyenesen, nyíltan belehazudnak a szemébe. És játszanak. Színház az életük. Előadják, hogy boldogok, hogy szeretik egymást, hogy együtt vannak. De ez régóta nem így van.
A Férfi azt mondja, arra hivatkozik, hogy a Szülei nem bírnák elviselni, ha megtudnák, hogy a Fiuk élete tönkrement. Vagyis az élete nem, csak a házassága. Hogy már nem él együtt a Nővel, akit a Szülei Menyükként szeretnek. Így úgy tesznek, mintha mi sem történt volna köztük. Boldognak mutatják magukat, és továbbra is együtt jelennek meg a családi összejöveteleken, együtt, kettejük nevében írják alá a jókívánságot tartalmazó üzeneteket, és élik, duzzasztják képmutatóan a hazugságokkal teli mindennapjaikat.
Eközben a lány, a szerencsétlen, a szerelmes, a hülye, vár. A Férfire. Reggelente felkel korán, hogy még mielőtt a Férfi munkába indul, meg tudja kérdezni Tőle, hogy aludt, hogy érzi magát. Esténként várja, hogy a Férfi hazaérjen a munkából, és írjon neki. Beszámoljon a napjáról, a konfliktusairól, a nehézségeiről, a bújáról-bajáról. És a lány ott ül, a monitorja előtt, és vigasztalja a Férfit, lelket önt Belé. És támogatja. Biztatja. És biztosítja. Biztosítja arról, hogy neki más nem kell, csak a Férfire vágyik. Csak Őt akarja, senki mást. Várasson is akármeddig magára a Férfi. Mert a lány őrült módjára szereti. Türelmes, és kibír mindent. Kibírja, hogy a majd’ 5 hónap alatt csak kétszer találkozott a Férfival. Kibírja, hogy a Férfi az 5 hónap alatt többször is járt úgy a városban, ahol a lány lakik, hogy nem tudtak találkozni. Nem láthatták egymást, mert a Férfi családi ünnepségre jött haza – és nem egyedül. Hanem a Feleségével. Úgy érezte a lány, hogy mindent el tud viselni, mindenen túl tudja magát tenni, és mindent kibír. Teljen akármennyi időbe és kívánjon akármekkora áldozatot is tőle. Megvárja a Férfit. Türelmesen és hűségesen. Mert szereti.
De tévedett a lány. Tévedett, amikor azt hitte, menni fog ez neki. Hiába próbált meg mindent, hogy leperegjenek róla a fájó érzések, nem sikerült. Úgy érezte, mintha fojtogatnák, facsarnák, markolnák a szívét-lelkét. Nem tudta elviselni sem a hazugságot, sem a titkolózást, sem ezt a helyzetet. Azt, hogy ő, aki a világon a legjobban szereti a Férfit, ő az, akinek a világon a legkevesebb köze lehet Hozzá. Hogy semmihez nincs létjogosultsága a Férfival kapcsolatban. Hogy ha bármi történne a Férfival, ő lenne az utolsó, aki megtudná – ha megtudná egyáltalán.
És ezen felül a kételyek is gyötörték. Nem tudta eldönteni, hogy ezek után megbízhat-e a Férfiben, elhiheti-e, amit mond. Hogy igaz-e ez a sztori, amit a Feleségéről és a házasságáról állít. Nem tudta, hogy mit higgyen. Csak kapkodta a fejét, próbált válaszokat találni, bizonyosságot keresni, de nem tudott. Túl sok volt a kérdőjel, ami körül vette. A Férfi pedig ragaszkodott hozzá, hogy élőben szeretné eloszlatni a lány összes gyanúját, és megválaszolni az összes kérdését. De a lány nem tudott várni. Nem bírta a bizonytalanságot. Így Karácsonykor szakítottak egymással.
Nem veszekedtek, csak csendesen belátták mindketten, hogy ez egyikőjüknek sem jó, ha így folytatódik tovább a kapcsolatuk. Úgy döntöttek hát, hogy elválnak az útjaik. Aztán aludtak rá egyet. És másnap reggel már más színben látták a világot. És rájöttek, nem tudnak egymás nélkül élni. Nem tudják elveszíteni egymást. Ennek több, mint 1,5 hónapja. Azóta együtt vannak. 200 kilométerre egymástól ugyan, de együtt. Minden percben, minden pillanatban, minden nap. Lélekben együtt vannak. És szinte megállás nélkül, állandóan leveleznek egymással. A lány az életét szinte csak a számítógépe előtt éli. Nem mozdul el mellőle, hogy nehogy elszalassza a Férfi levelét, vagy megvárakoztassa Őt a válaszával. Ha mégis el kell valahova menjen, mindig meghagyja a Férfinak, hogy hova megy, miért megy, mikorra ér haza. Elszámol az idejével. Nem azért, mert kéri a Férfi, vagy igényli. A lánynak van rá igénye, hogy a Férfi mindent tudjon róla. Hogy ne érezze úgy, hogy kirekeszti a lány az életéből, vagy titkolózik előtte.
Rengeteget beszélgettek így, e-mailezve. Ábrándoztak, álmokat szőttek, tervezgették a jövőt. A Férfi -bár már 42 éves elmúlt- szeretne Apa lenni. Szeretne gyereket. Vagyis gyerekeket. Kettőt. A lánytól. Azt szeretné, ha a gyermekei anyja a lány lenne. A lány nem teljesen volt határozott ebben a kérdésben, de rájött, ha valaha, valakitől gyereket szeretne, akkor az csakis a Férfi lehet. Mert benne látja a lány az Apát. Nem csak a Férfit látja, a Szerelmet, a Szeretőt, a hús-vér Pasit, hanem az Apát is. Azt, akinek boldogan szülne gyereket, és aki mellett tudja, hogy a gyerekei -és ő maga is- boldogok lehetnének.
A Férfi -bár munkája a fővároshoz köti- egyik nap azzal állt elő a lánynak, hogy böngészi az ingatlanközvetítők ajánlatait. Mert házat akar venni. Valahol vidéken, közel a lányhoz. Akár abban a városban, ahol a lány lakik, ahol a Férfi is született, ahonnét elindult. Hogy együtt lehessenek. Hogy minden idejüket együtt tölthessék. Hogy ne csak sóvárgásból, álmodozásból, a másik iránti vágyakozásból álljon az életük. Hanem együtt tudjanak élni. Szeretni tudják egymást testközelből, minden nap. A munkát meg megoldaná mindennapos ingázással. Persze a lány ezt így nem akarta. Nem akarta kitenni a Férfit annak, hogy minden nap órákat töltsön az autójában, a forgalomban, az autópályán. Nagyon félti a Férfit, és próbálja óvni, kímélni mindentől, hogy minél kevésbé fáradjon, sérüljön. Így abban maradtak, hogy -mivel a lány kezét nem köti semmi, független és rugalmas, így- költözik ő. Akárhova, Pestre, vagy Pesthez közel is, csak a Férfinek ne kelljen eltávolodnia a munkahelyétől, és ne kelljen egy költözéssel ekkora plusz tehernek kitennie magát. Ebben maradtak. A lány nem sürgeti az összeköltözést. Bár imádja, megőrül a Férfiért, mégsem akarja lerohanni. Nem akar Rátelepedni és megfojtani. Szeretne Neki szabadságot, teret, levegőt hagyni.
Az e-mailezéseikben is próbálja kímélni a Férfit (több-kevesebb sikerrel…). Amikor érzi, hogy fáradt, vagy tudja, hogy beteg, akkor inkább nem ír Neki. Vagy ha mégis, akkor is csak 1-2 sort, amiben a Férfi hogylétéről érdeklődik. Próbálja hagyni a lány, hogy minél többet pihenhessen, kikapcsolódhasson, regenerálódhasson a Férfi. Főleg, hogy rengeteget dolgozik. Kora reggeltől késő estig. Minden nap. Így javarészt csak a hétvégeken szoktak maratoni levelezésbe bocsátkozni. De akkor aztán megállás nélkül, minden percben írnak egymásnak. Legalábbis közel 5 hónapon keresztül ez volt a bevett szokás. Egészen a legutóbbi hétvégéig.
Akkor ugyanis a Férfi levelezési kedve visszább esett. Írt, hazudna a lány, ha azt mondaná, hogy nem kapott levelet – kapott. De ezek a levelek már messze nem voltak sem olyan érdeklődőek, sem olyan kedvesek, mint amilyenekhez a lány hozzászokott a Férfitől. Aztán a hétvége második napjának délutánján a Férfi teljesen eltűnt az éterből. Nem írt a lánynak, hiába küldött ő üzenetet Neki. Nem válaszolt. Déltől fogva nem írt. A lány először arra gondolt, elaludt a Férfi, hisz’ nemrég győzött le egy komolyabb influenzát, gyenge még. De este sem kapott levelet. Akkor már aggódott a lány, de nem írt. Viszont eszébe jutott, hogy megnézi a Feleség adatlapját, hátha onnét megtud valamit. És meg is tudott.
Azt vette észre a lány, hogy a hétvégén akkor, amikor a Férfi nem írt neki, nem válaszolt a leveleire, pont azokban az órákban, abban az időintervallumban a Feleség sem volt aktív a közösségi oldalon. Holott a Nő sokat használja azt az oldalt, rengeteget posztol, oszt meg híreket. Így a lány fejében összeállt a kép. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy a Férfi és a Nő együtt voltak, ezért nem volt egyikőjük sem netközelben.
A lány közel 5 hónapja minden este írt a Férfinek. Mindig. Amikor a Férfi lefeküdt, a lány levélírásba kezdett. Hol hosszabba, hol rövidebbe. De mindig írt. Sosem volt olyan reggel, sosem ébredt úgy a Férfi, hogy ne várta volna levél a lánytól. Hát, ez a hétfői reggel ilyen volt. Egy árva sort sem kapott a Férfi. Kíváncsi volt a lány, hogy erre mit lép majd, mit szól hozzá, mire gondol a Férfi. Feltűnik-e Neki a helyzet, és hogyan reagál rá?
Jól sejtette a lány, a Férfi észre vette, számon tartotta, és tudta, hogy ilyen még nem fordult elő a majd’ 5 hónap alatt, hogy ne várja üzenet a lánytól. Nem tudta mire vélni a dolgot, rákérdezett, és megkérdezte, megbántotta-e a lányt. A lány csak annyit felelt, hogy nem írt, mert a Férfi sem írt neki. És ebből egy szép kis vita kerekedett. A lány hangot adott a kétségeinek, és elmondta a Férfinak, hogy mit gondol, mitől tart. Hogy szerinte a Férfi együtt volt a Feleségével, csak ezt nem akarja bevallani neki. Persze ezen a Férfi megsértődött, megharagudott a lányra, amiért az nyomozómunkát folytat, majd megkérdezte a lánytól, mit akar. Szakítani akar-e? Mert így, ha a lány nem hisz Neki, nem bízik már meg Benne többé, akkor nincs értelme a folytatásnak. A lány azt mondta, nem tudja…
Ez hétfőn reggel történt, azóta a Férfi nem áll szóba a lánnyal. Soha nem csinált ilyent. Soha nem volt ilyen gyáva, gerinctelen, hogy ne mondta volna meg mi jár a fejében, mire gondol, mit szeretne. A lány próbált vele többször is beszélni, beszédre bírni, mind sikertelenül. Mivel nem tudta elképzelni a Férfiról, hogy önként vonult hallgatásba, már elkezdett aggódni, hogy valami történt Vele, azért nem válaszol. Így elhatározta, kideríti, mi a hallgatás oka, kiugratja a nyulat a bokorból.
Szerdán egy elég aljas üzenetet küldött a Férfinak. Pontosan tudta, hogy merész a húzás, amit csinál, és azt is, hogy pengeélen táncol, de elküldte a levelet. Tudta, hogy ha valaha is számított a Férfinak, csak egy kicsit is, akkor nem hagyja szó nélkül a levelét. Ha pedig nem érkezik rá válasz, akkor vagy tényleg sosem szerette a Férfi, vagy ne adj’ Isten tényleg érte valami. De érkezett válasz a levélre. Így a lány megnyugodhatott, hogy a Férfi él, és nincs baja. Megnyugodhatott, és ezzel egyidőben el is keseredett. Mert nem akarta elhinni, hogy ennyire megbántotta a Férfit. Hogy ennyire a szívébe taposott a kérdésével, vagy vádaskodásával.
Ette magát, ostorozta a lány, őrlődött. Már harmadik napja nem hagyta nyugodni a vitájuk, és a konfliktus. És az, hogy a Férfi nem áll szóba vele. Így írt egy levet. Egy bocsánatkérő üzenetet küldött a Férfinak. Amiben elismerte, hogy nem lett volna szabad letámadnia és megvádolnia a Férfit – de ugyanakkor a Férfi is lereagálhatta volna kicsit megnyugtatóbban a helyzetet.
Nem érezte úgy a lány, hogy akkorát hibázott volna. Továbbra sem hiszi, hogy képtelenség lenne, amit állított. De bocsánatot kért. Mert szereti a Férfit és nem akarja elveszíteni. Nem akarja, hogy egy ilyen buta vita a kapcsolatuk végét jelentse. Ezért hajlandó volt a megalázkodásra is – holott nem az a fajta. Nagyon büszke a lány, aki magasan hordja az orrát. Nem szokott egy férfi után sem futni, pláne nem megalázkodni. Mindig könyörtelenül hajította ki a pasijait. Főleg, ha hazugságon kapta valamelyiket. A Férfit viszont nem tudja kidobni. Holott hazudott neki. Nem egyszer. Hanem 3 hónapon át, egyfolytában. De a lány nagyon szereti, ezért bocsánatot kért. És biztosította a Férfit arról, hogy nem akar Vele szakítani. De -mivel tudja, hogy néha hisztis, és nem egyszerűen elviselhető, így- ha a Férfi menni akar, akkor elengedi. Nem fogja maradásra kényszeríteni és magához láncolni. A Férfi kezébe adja a döntés jogát. Az lesz, amit Ő szeretne.
De a Férfi erre a levélre sem reagált. Pedig a lány biztosra vette, hogy ez a levele nem marad viszonzatlanul. Hát, ismét tévedett…
A lány, aki mindig egyenes volt, gerinces, nyílt, tiszta, őszinte, nem tudja, hogy most mi van, mi lesz, mi legyen. Sosem volt könnyen átvágható, megvezethető, becsapható, most mégis úgy érzi, túl naiv volt, hogy hitt a Férfinek. Nem tudja, mit várhat, mit remélhet, mit hihet, miben bízhat. Mert ha a Férfi hosszú hónapok óta hazugságban él, hazudik a környezetének, hazudik a Családjának, a Szüleinek, akiket rettenetesen tisztel és szeret, belehazudik nyíltan, gátlástalanul a szemükbe, akkor miért tenne a lánnyal kivételt? Miért ne csinálhatná ugyanezt a lánnyal is? Miért ne fűzhetné, szédíthetné, hitegethetné, és miért ne verhetné át?
A lány tanácstalan. Összetört, és fogalma sincs, mihez kezdjen, merre lépjen? Tegye félre minden kétségét és bizalmatlanságát, és nyisson új fejezetet, indítsa tiszta lappal a kapcsolatukat? Felejtsen el mindent, bízzon meg (újra) maximálisan a Férfiban, és higgyen Neki? Maradéktalanul, minden kétséget kizáróan, és teljesen? Vagy hallgasson a büszkeségére, húzza ki, rázza meg magát, és hagyja tönkremenni, befejeződni, véget érni a kapcsolatukat? És hagyja, hogy a Férfi kisétáljon az életéből? A Férfi, akit ő az Igazinak, az Egyetlennek, és az Öröknek hitt.
Mert a lány ugyan fiatal még, és heves, és lángoló, és csapongó. Gyorsan esik szerelembe, de még gyorsabban hűlnek ki az érzelmei. De egyet érzett. Biztosan érezett egy dolgot – mint még soha semmit. Azt, hogy neki nem kell más. Soha többé nem akar mást magának, csak a Férfit. Csak ezt a Férfit. Csak Őt. Senki mást.
Ha kell a Férfinak, ha nem…