Helló Világ! Helló blogírás! Viszlát Facebook! – Avagy a Facebooktól a Cafeblogig.
Na jó, azt azért nem mondom, hogy viszlát. Nem fordulok el tőle teljesen, de a “székhelyemet” mostantól áthelyezem ide. És itt engedek betekintést az életembe, a mindennapjaimba, a mindennapi csetléseimbe-botlásaimba. És ezekkel a csetlésekkel-botlásokkal itt próbálom mosolyra és derűre fakasztani a Nagyérdeműt.
Ezt a fészbúkos Olvasóközönségemnek is a tudtára hoztam. Hogy akik eddig ott követtek, ott olvasgatták a bejegyzéseim, ide is -nemsokára- utánam jöhessenek, itt is nyomon követhessék a gondolataim, érzéseim, írásaim. Mert minden onnét indult. Minden ott kezdődött el.
“Volt egy fiú, és volt egy lány – ja nem! Ez a történet most csak a lányról szól – egoista mód. A lányról, aki eleinte a facebookot nem tekintette különösebben fontosnak az életében. Nem tulajdonított neki nagy szerepet. Regisztrálta magát ugyan -ki tudja már, hogy milyen indíttatásból?-, de majd’ 1 évig nem is használta. Amikor társaságban hallotta az oldal nevét, azt sem tudta, miről van szó. Mint ahogy később azt is elfelejtette, hogy -ha nem is használja, mégis- tagja a fb.-ozók népes táborának. Történt ugyanis, hogy (újra)regisztrálni akarta magát, amikor meglepődve konstatálta, hogy az e-mail címe már szerepel a rendszerben. Először azt hitte, valaki az ő címét adta meg regisztrációkor, majd miután sikerült belépnie, rájött, hogy nem erről van szó. Csak szenilis. Ergo -nem ellopták az adatait, hanem- korábban saját maga tette fel saját magát erre az oldalra.
Kezdetben a lány minimális aktivitással volt jelen. Néhanapján begyűjtött egy-egy ismerőst, vagy ha őt jelölték be, akkor visszaigazolta az ismeretséget. De messze nem izgatta ez az oldal. Az ismerősjelölgetési kényszerét már rég kiélte egy másik, talán azon az oldalon, ami nálunk elsőként vált népszerűvé. Ott volt egy csomó ismerőse, könnyedén elért, megtalált bárkit – nem hiányzott neki, hogy itt is kapcsolatot tudjon létesíteni.
De ahogy az előbb említett, “legöregebb” oldal egyre veszített népszerűségéből, és ahogy ez a jelenlegi oldal egyre közkedveltebbé vált, az ismerősei sorra törölték magukat a másik felhasználói felületről, és tűntek fel itt. Így, ha valakivel kontaktusba akart kerülni, hát mégiscsak ezen az oldalon volt kénytelen megtenni.
Ahogy egyre több időt töltött el itt, már nem csupán kapcsolatai ápolása miatt jött fel. Hanem olvasgatott, nézelődött, kommentelt. És a végén még egy-egy posztot is kitett. Az elején persze csak kisebbeket, rövidebbeket, lehetőleg nem személyes vonatkozásúakat. Aztán írt hosszabban is, saját magát érintő témákban is. Holott sosem volt az a kitárulkozós, extrovertált, exhibicionista fajta. Sosem szerette a feltűnést, sosem szeretett a középpontban lenni. Mindig arra nevelték, hogy ne a kirakatban élje az életét. És ne irkálja ki az üzenőfalra hogy épp mit érez, mit gondol – tartson meg mindent magának, hisz’ ki kíváncsi rá?!
De a lány szeret írni. Mindig is szeretett. Mindig jó volt magyarból, és vonzódott az irodalomhoz. Így hát úgy döntött, hogy ha nem is mindent tesz ki az ablakba, ha nem is az egész életét éli plénum előtt, egy-egy vicces sztoriját elmeséli, és közszemlére teszi.
Ezek a sztorik -valószínű humoros, mosolyra fakasztó mivoltuk kapcsán- elég nagy sikernek örvendettek. Bezsebelt velük a lány jó pár lájkot, dicséretet, hozzászólást, és sok-sok biztatást. És noszogatást. És fülrágást. Hogy indítson és vezessen blogot.
Addig-addig nyúzták ezzel a Barátnői, Ismerősei, míg 1-2 hete a lány kötélnek állt, és rászánta magát. Kiválasztott egy szimpatikus blogos felületet, amivel most még csak ismerkedik. Próbálja felfedezni, megismerni az oldalt, minél jobban kihasználni a lehetőségeket, amiket kínál.
Egyelőre csak a régi, itt publikált kis írásait töltögeti fel erre a blogra. Illetve, 1 vagy 2 új írás is felkerült már. De pont emiatt az 1 vagy 2 írás miatt még egyelőre nem teszi nyilvánossá a blogja elérhetőségét. Mert ezek az írások nagyon frissek. Nagyon aktuális a téma, amit kiveséznek, és nagyon őszinte stílusban íródtak. És -bár a lány az a típus, akinek ami a szívén, az a száján is, ennek ellenére- nem akar megbántani senkit. Nem, ez nem visszakozz a gondolataiért, és a véleményéért – továbbra is vállalja őket. Csak egyszerűen nem akarja megsérteni azt, aki az írásában szerepel -teljes valójában, az anonimitás ruhájába öltöztetés nélkül, saját nevén és saját valójában- csupán amiatt, mert neki nem szimpatikus az illető.
Így minimális ideig a lány a türelmeteket kéri, és utána ígéri, közhírré teszi az internetes naplója címét. Addig pedig fogja magát, betelepszik, bekuckózik a kedvenc foteljába (ami nem ilyen szép ugyan, mint a képen levő, ellenben kényelmes – az is valami!), és ír, és ír, és ír. Hogy amire betekintést enged a naplójába, sok-sok olvasnivalóval tudjon szolgálni Nektek.
De előre szólok, szemtréningre felkészülni! Mert -a stílus ugyan megmarad az eddig megszokott, változatlan, kicsit fanyar, kicsit ironikus, de- a terjedelem változik. Nem kötöm meg a kezeimet, nem szorítom fix karakterszámba a gondolataim, hanem gátlástalanul hosszan, és szemtelenül őszintén mesélek. Szóval a Bűn és bűnhődés egy laza vasárnap délutáni kisregény hozzám képest.”
Kommentek