Hogy hála Istennek, vagy sem – ezt még nekem sem sikerült eldöntenem. De mindenesetre nem, én nem vagyok vörös. Én barna vagyok. (Legalábbis kívül. Belül pedig abszolút kihidrogénezett…) Pedig minden esélyem megvolt rá, hogy rőt hajjal szülessek. Apukám is vörös volt – igaz, csak gyerekkorában. Felnőttként kinőtte ezt a színt (és jórészt az összes hajzatát is…). És Anyukám is vörös hajjal született. Sőt, még most is vörös – igaz, most már nem eredeti az állapota, hanem a hajfesték pigmentjei segítségével pompázik ebben az árnyalatban. Szóval, a Szüleim -amíg engem vártak- rettenetesen aggódtak, hogy egy szem kicsi gyerekük is örökli majd a génjeivel ezt a sérót. De nem örököltem. Így megúsztam, hogy répafejnek, Pumuklinak, Kis Vuknak, és a hasonló gúnynevekkel csúfoljanak, vagy a “Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó!” egysorost skandálják nekem (amit a mai napig néha még én is szoktam Anyukámnak…).
Barna lettem. Sokáig nem voltam kibékülve ezzel a színnel. Olyan silány, olyan “szürke”, olyan semmitérő. De miután sorra dicsérik, és kérdezik meg tőlem az ismerőseim (még a fodrászom is!) a hajfestékem márkáját és számát -ilyenkor Anyukám & Apukám személyi igazolványából szoktam a neveket (nem mintha nem menne fejből is) és a számokat bediktálni…-, így megszerettem ezt a színt. Főleg, hogy nem egysíkú, nem egységes, nem egyöntetű barna. Alapból is van benne -a barnán belül is- több árnyalat. Plusz -ha úgy esik rá a fény, akkor- vöröses beütése (vagyis beütésem nekem van, a hajamnak fénye…) is van. Nyáron, ha kifakítja a nap, akkor szép, szőke tincsek tarkítják. Szóval, nem olyan unalmas ez a szín.
Rengeteg hajam van. Őrülten sok. Ha a szín nem is, de ez anyai örökség. Sosem volt hosszú hajam. Gyerekként is mindig rövidre volt vágva, kamaszként is rövid haj párti voltam. Ha mégis megnövesztettem, akkor rendszerint csak addig bírtam a hosszú hajjal járó tortúrát, míg meg nem nőtt. Amikor már olyan hosszú volt, hogy lehetett volna vele valamit kezdeni, fazonra vágatni, frizurákat készíteni belőle, akkor mindig az olló mellett döntöttem, és levágattam pár centisre. (Mit nekem arany középút?! A fokozatosságot és az átmenetet sosem ismertem…)
Pár év óta már hosszú a hajam. Csak nő, és nő, és én nem vágatok belőle. Illetve, de, persze, szoktam egy keveset a végéből, hogy ne törjön, és egy kis karaktert is szoktam bele nyíratni, de a hosszán radikálisan évek óta nem változtattam. Olyannyira nem, hogy már ott tartok, hogy be tudom tűrni a nadrágom derekába. És nem azért, mert hónaljig húzom a nacit. (Ja, nem ez a perverzióm, nem így szoktam leellenőrizni, hogy mennyit nőtt! Csak néha öltözködéskor érnek ilyen apró balesetek. Hogy betűrődik a nadrágba a hajam, amit nem veszek észre, és aztán egy gyanútlan fejfordításnál -a becsípett tincsek és maroknyi hajszálak…- szépen el is búcsúznak az élettől és a fejbőrömtől, mert könyörtelenül kirántom, kitépem őket – nem kis jajgatás kíséretében…)
Szóval, hosszú a hajam. Nem szoktam különösebben ápolni, kényeztetni. Megmosom hetente 1x – 2x, esetleg kap egy kis balzsamot, de ennyi. Nem vagyok az a piperkőc fajta, nem töltök órákat a fürdőszobában miatta, és nem költök óriási összegeket rá. Persze azért gondozom, mindig ápolt, rendben van. Rendszeresen kefélve van (a mottóm: legalább ő legyen…), sosem kócos, nem töredezett, nem egy szénaboglya.
Ennek dacára egyik nap mégis úgy jártam, hogy belegubancolódott a hajgumim. Hát, nekiláttam, hogy kibogózzam, kiszabadítsam a gumit. Próbálkoztam, tekergettem, húzogattam kifelé belőle a hajszálakat, de nem jártam sikerrel. Pedig hosszasan gyürkőztem a feladattal. Nem volt mit tenni, megkerestem a kisollót, és nemes egyszerűséggel kivágtam a hajgumit a hajamból, vagyis hajgumistól lenyestem néhány tincset magamról. Gondoltam, ezzel megoldódott a problémám. De tévedtem.
Kiderült ugyanis, hogy hátul, a tarkóm fölött egy nagy marék hajam valami rettenetes ragaszkodásba kezdett egymással, és olyan csomóhegyet hoztak létre, amit el sem akartam hinni. Szinte nemezszerűen összeállt a hajam, kábé mint ahogy a rasztásoké kinéz. (És még horgolótű és tojásfehérje sem kellett hozzá…!) Viszont valószínű, hogy az új hajszárító igen! Arra gyanítok, hogy a hajszárító a ludas. Nemrég cseréltük le a régit (megadta magát a drága), és vettük meg ezt. Ez egy semmi extra, nem ionizációs, teljesen alap, bár nagy nevű és teljesítményű szerkezet. De valahogy -dacára a márkásságának-, mégis nagyon agyonszárítja-égeti a hajam. Szóval szent meggyőződésem, hogy a hajszárító okozza a hajam tyúkfészekhez hasonló halmazállapotát…
Ami engem illet, hát az mégsem járja, hogy ilyen fejjel járjam a várost és éljem a mindennapjaim. Így leültem. Ráérősen. Kényelmesen. Türelmesen. És nekiláttam felszámolni a csomókat. De mivel ezek a kis szörnyetegek hátul leledzenek, így a nagy jógakönyv minden pozícióját ki kellett próbáljam (volt “fejem a lábam közt ülök a nyakamon”-póz is), hogy minél jobban hozzájuk tudjak férni. Fésülgettem, bontogattam, oldozgattam a csomókat, de csak nem akartam haladni és sikerrel járni a hadműveletben.
Akkor rájöttem, hogy van nekem ilyen S.O.S., “vészhelyzet esetén betörni”, expressz, azonnali hatású, kiöblítést nem igényelő gubancoldó spray-m. Hát, befújtam vele reménytelin és bizakodón a hajam. Várakozásaim azonban nem hozták meg a várva várt eredményt, a hajam gubancai továbbra sem engedtek az elképzelésükből, és nem voltak hajlandóak kiegyenesedni sem az én kedvemért, sem holmi illatos, hajszálakat vigyázzba állító cucc kedvéért.
Következő próbálkozásom a kiöblítést igénylő, mélytápláló, erősen hidratáló hatású hajbalzsam kontra hajpakolás volt. Felvittem egy kiadós mennyiséget a buksimra, eloszlattam rajta, belefésülgettem-simítgattam a szálakba, majd hagytam hatni. (Hass, alkoss, gyarapíts! – címszóval.) De nem hatott. A hajam ugyanolyan kezelhetetlen és megregulázhatatlan maradt.
Nem volt jobb ötletem, mint egy kis vazelint segítségül hívni. Tartok ugyanis egy nagy tégellyel belőle itthon. Na nem a lubrikáns mivoltja végett (azért akkora szegénység még nincs…), sokkal inkább a hidratáló hatása miatt. Ugyanis ekcémás a bőröm. Ami időnként annyira kiszárad, berepedezik, hogy olyankor még a tiszta víz is csípi, nem ám a kenőcsök. Ilyenkor szoktam bevetni a vazelint, mint csodafegyvert. Amivel anélkül tudom bekrémezni a kezem, hogy üvöltenék a fájdalomtól. Szóval, azt eszeltem ki (habár ehhez a tevékenységhez ész is kellene, nálam meg az nagy hiánycikk…), hogy ha bekenem síkosítóval a hajam, akkor tuti, hogy szétcsúsznak, szétomlanak a hajszálaim egymás öleléséből, és a fésű csak úgy fog átsuhanni, átszáguldani közöttük. Ühüm, ezt gondoltam én. És ez volt a legújabb téves gondolatom. Mert semmi ilyen nem történt. A hajam továbbra is maradt egybegyógyult. És kimoshatatlanul zsíros-vazelines. Mindössze azt értem el ezzel a kezeléssel, hogy vagy négyszer kellett bő samponnal átsikálgatni a fejem, hogy ne tapadjon össze a hajam egy csomóba, és ne úgy nézzek ki, mint akinek előzőleg zsírosbödön volt kalap helyett a fejébe nyomva…
És akkor, ezen a ponton azt hittem, feladom a történetet. Belenyugodtam, hogy nincs mese, kifogytam az ötletekből. Nincs mit tenni. Maradok ilyen kis gubanc-kisasszony (hogy mégse azt mondjam, hogy tyúk, akit seggbe fújt a szél…). Akinek olyan nyögvenyelősen jár a fésű a hajában, mint ahogy az olajozatlan zsanéron csúszik az ajtó.
Olajozatlan! Ez az! Megvilágosodtam! Jött az isteni szikra: hát be kell olajozzam a hajam! (Szerencse, hogy az előbbi hasonlatnál olaj helyett nem gépzsír jutott az eszembe – mert abból is tartunk egy nagy vödörrel…) Azt tudtam, hogy az olívaolaj rendkívül hatásos kozmetikai alapanyag. Hidratál, puhít, fényesít, tápanyagokban és nyomelemekben gazdag. Igen ám, de nálunk egy csepp sem volt belőle itthon.Volt viszont étolaj. De hát azzal mégsem igazán akartam pakolásban részesíteni a hajkoronám. Már-már tényleg ott tartottam, hogy feladom, amikor eszembe jutott, hogy van itthon szezámolaj! Szezám, tárulj! Még jobb is, mint az olíva! Rögtön öntöttem is egy csészényit a hajamra. Belemasszíroztam a fejbőrömbe, a hajszálaimba, majd betekertem egy törölközővel a fejem. Dunsztkötést tettem rá. És így ültem vagy fél órán át. És vártam, hogy az olajok olaja kifejthesse a hajamra gyakorolt jótékony hatását. Igen ám, csak eggyel nem számoltam. Hogy ennek az olajnak a szavatossága több, mint 5 évvel ezelőtt lejárt. És halálosan meg van avasodva. Ami a hatásán ugyan -szerintem- mit sem csökkent, ámde a szagán messzemenőkig kiütközik. Hiába mostam át a kezelés után 3x is a hajam erős, finom illatú samponnal, az avas olajszagot nem tudtam kiűzni a tincseim közül. A tincseim közül, amik ugyanolyan gubancosak maradtak, mint voltak is. Dacára a rengeteg kezelésnek, erőfeszítésnek, próbálkozásnak.
Így, utolsó ötlet- és mentsvárként ismét előkerestem -a hajgumi kiszabadításakor oly’ jó szolgálatot tett- kisollót, és pár precíziós mozdulattal kivágtam, kinyesegettem a lázadó tincseket. Hát, nem mondom, hogy kevés volt. Nem csak pár szál hajam bánta az akciót, hanem egy jó csomónak búcsút inthettem. És nem éppen fodrászi műgonddal, és hozzáértéssel, és szakavatottsággal végeztem a műtétet. Mondhatnám úgy is, hogy szörnyen belenyírtam a frizkómba. Csúnyán, szabálytalanul, minden logikát nélkülözve – ahogy sikerült. Ahogy esett, úgy puffant. De megnyírtam a birkát.
Még szerencse, hogy tél van. Szerencse, hogy a sapkás idő- és évszakot éljük. És így el tudom rejteni azt a gyalázatot, amit magam ellen elkövettem. A hullámvölgyes, kopasz foltokkal tarkított, szabálytalan, összevissza hosszúságúra vágott hajzatomat. És a sapka-korszak talán legáldásosabb hatása rám nézve, hogy a magam után húzott avas bukét is sikerül több-kevesebb győzelemmel a sapkám alá beszuszakolni, és szigorúan bent is tartani.
Azt hiszem, Bródy János és Zorán örökbecsűje, a Ne várd a májust, nem ilyen apropóból született. Nekem most mégis ez a dal vált a himnuszommá. Mert nem várom sem a májust, sem azt, hogy lekerüljön a fejemről a sapka. Mert lehet, hogy amint az egyik kezemmel a sapkám veszem le, a másikkal azon nyomban leszek kénytelen egy parókát a helyére biggyeszteni. Mert így az utcára nem, maximum a farsangi felvonulásra merészkedhetek ki. De oda is csak -a hajammal összecsengő- félkegyelmű jelmezben…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: