Süket a telefon

Este fél 11. Én a konyhában, vacsora közben. Mert hát ugye fő az egészség (illetve nem főtt semmi, szárazat ettem). Délután 6 után már egy magára, és a vonalaira valamit is adó ember nem eszik. De nem ám. Olyan korán nem. Megvárja, míg közel éjfélt üt az óra, és akkorra időzíti a nap legkiadósabb evészetét.
Szóval, laptop nélkül egy tapodtat sem, így a konyhaszekrény munkapultját “kicsi” gépem bitorolja. Telefonom nem rendeltetésszerű használatba van befogva: a mobilinternetem USB-stickjét dúcolja alá. Egyik kezemmel szörfölök az interneten, a másikkal épp a szendvicset tolom befelé az arcomba. Közben bömböl a televízió, Nóta TV szól, én pedig -2 félrenyelés közben- riszálom úgyis úgyis. És akkor megpillantom, hogy csörög a telefon. Mert hallani nem hallom, azt elnyomja a Fásy mulató zaja. Csak azt veszem észre, hogy kigyullad a kijelzőm. Kész szerencse, hogy ilyen kis kulturált vagyok, és úgy eszem, mint a lovak. Állva -a munkapult előtt-, így észrevettem, hogy kapásom van.
Egyből az exemre gyanítottam. Biztos voltam benne, hogy ő hív – mivel ahhoz már későre járt, hogy más telefonáljon. És különben is, az exemnek a hobbija ez, hogy az éjszaka kellős közepén hív fel. Bár ennél a fél 11-es időpontnál ő jóval késeibb szokott lenni. Általában éjfél utánra, 1 óra körülre időzíti a hívásait. Felhív. Én állat, aki nem halkítom le éjjelre a telefont, felébredek rá. Felébredek, és a gyomrom egyből görcsbe rándul. Mert pontosan tudom, hogy minden beszélgetésünk veszekedésbe torkollik. Gombócba csomósodott gyomorral felveszem. Aztán amikor meghallom, hogy a magas C-t megütve kezdi el velem a “társalgást”, akkor én hülye liba a tyúkeszemmel nemhogy nem csapom le a telefont, de még végig is hallgatom. Végig hallgatom az összes üvöltését, minden fenyegetőzését (mert azt hiszi a hülyéje, hogy én (megint…) megváltoztattam a postafiókjába való belépéshez használt jelszavát…). Végighallgatom, közben a vérnyomásom az egekbe szökik, és ezzel a lendülettel lőttek is az éjszakámnak és az alvásnak. Innéttől kis híján kiugró szívvel, verejtékben úszva forgolódom át az éjszakának a hátralévő, reggelig tartó részét. Mert ennyi eszem van…
Szóval, most is az exre asszociálok. De ahogy a kezembe veszem a -dúcszerepből kiszakított- telefonom, még jobban megáll bennem az ütő. Mert a Nagymamám számát jelzi ki a készülék. A tetejében a mobilt, nem a vezetékest. Tehát nekem nem egy olyan kép ugrik be, hogy a Mama otthonról hív, a fotelje komfortjából, az otthona kényelméből, hanem sokkal sötétebb gondolatok tolulnak egyből a fejembe. Azonnal felveszem, bár az idegességtől levegőt alig kapok. És akkor meghallom a Nagymamám kétségbeesett hangját a vonal túlvégén: “Mit csináljak, Eszterkém? Nem tudom eldönteni, hogy visszamondjam-e a vezetékes telefon szolgáltatást, vagy ne?”
És akkor kis híján kifakad belőlem, hogy “Bazd meg, Mama, a szívinfarktus jön rám a hívásaidtól!” – de visszanyelem. Nem mondom Neki. Ehelyett átbeszélem Vele telefonon is, személyesen is, aztán újra telefonon, majd újra személyesen a kérdést…
Nagymamám 84 éves. Van vezetékes, és van mobiltelefonja is. Éveken át rágta a fülem, hogy szeretne egy mobilt. Vettem Neki. Na, azóta nem szereti a mobiltelefonokat. Egyszerűen nem -mindig- tudja használni. (Van, hogy hívást sem sikerül kezdeményeznie, máskor meg sms-t is tud küldeni…) Hiába magyarázom el Neki lassan, tagoltan, türelmesen, jól érthetően, szájbarágósan, hogy pontosan mit csináljon, mit nyomjon, mit üssön be, nem figyel oda. A kijelzőt az Istennek nem nézi, holott az hatalmas segítség. Nem. Őt az érdekli, hogy pontosan melyik gombot, pontosan hányszor, milyen sorrendben kell megnyomnia. Nem a telefon kezelésének a logikáját akarja megérteni, hanem egy tárcsázás elindításáig szükséges gombnyomássorozatot akarja berögzíteni. Magolni akar.
Volt egy osztálytársam általánosban, aki ugyanezt csinálta, magolt. Úgy seggelte be az anyagot, hogy nem értett belőle egy szót sem. Csak megjegyezte. Ha dolgozatírásra került a sor, csúfosan alulmaradt mindig. De általában felelésekkor is elvérzett. Hacsak a tanár nem volt annyira jófej, és nem mondta meg a srácnak, hogy a tankönyv hányadik oldalán van az az anyag, amit kérdez. A fiú akkor azonnal, folyékonyan felmondta a tanultakat, és megadta a helyes válaszokat. Észbontó volt. És ez a srác azóta leérettségizett, sőt, ledoktorált az orvosin…
Na szóval, ne kanyarodjunk el a témától. Mama hezitálásának -miszerint megtartsa-e, avagy felmondja a vezetékes telefonját- az oka a mobil. Mert bár van a mobilja, mégsem tudja biztonsággal használni. Mert nem bízik magában, hogy mindig össze tud hozni egy-egy kimenő hívást. Ezért mentsvárként szeretné megtartani a vezetékesét. Hogy hébe-hóba, amikor úgy hozza a szükség (vagyis inkább amikor elpártol a szerencse Tőle és a mobilhasználat sikerességétől), akkor arról telefonáljon. Ami, valljuk be, elég nagy luxus a mai világban. Nagy luxus, hogy kifizeti havonta a 3 és félezer forintos alapdíjat, csak azért, hogy legyen telefonja. De közben meg nem használja. Mert leginkább mégiscsak a mobiljáról indítja a hívásait.
Addig addig érveltem, és rágtam (rojtosra) a szám (és a Mama fülét), míg a Mamám ráállt, hogy vegyem kézbe én az ügyei intézését, és mondjam fel a szerződését. Hát, tegnap el is indultam ügyintéző körutamra.
Lementem a cég itteni kirendeltségébe, ahol -hogy miért, miért sem, de- kegyetlenül sok ember várakozott a sorára. Kora délután mentem, mégis ezrek ácsorogtak az üzletben. Szépen, megfontoltan áttanulmányoztam a sorszámhívó berendezés kínálta opciókat, majd húztam egy számot. A bilétán feltüntették, hogy 9 várakozó ügyfél van előttem, de ezt csak jó 15 perces ácsorgás után vettem észre. Az üzletben vagy 40 fok meleg volt, tömeg, rengeteg ember, és nulla ülőhely. Amúgy is utálom a zsúfoltságot, a hőséget, úgyhogy legszívesebben már amikor az ajtó előtt megláttam a bent uralkodó állapotokat, tovább mentem volna. De az ígéretem kötelezett.
Az volt a szerencsém, hogy ez az üzlet egy kis üvegkalitka. 2 oldala is üveges, a padlótól a plafonig. És az egyik oldal, ahol én is álltam, a Sétáló utcára néz. Így a hosszú várakozásomat azzal töltöttem, hogy hátat fordítottam a velem együtt várakozóknak és az ügyfélszolgálat pinkbe öltöztetett angyalainak, és az embereket kémleltem az üvegfal mögül. Ott álltam a kirakatban (majom a ketrecben, szívem), mint valami új terméke, vagy szolgáltatása (na nem úgy, mint a piros lámpás negyedben…) a cégnek, és figyeltem az embereket. Ahogy sietnek, ahogy lépkednek gondterhelten. Ki-ki mobiltelefonálva, más kutyát sétáltatva. Megint mások biciklivel, illetve két idősebb hölgy beszélgetésbe merülve. Én is elmerültem az utca forgatagának a látványában, csak olyankor fordultam vissza a valóságba, amikor hallottam, hogy új szám került kiírásra, új ügyfél következik.
Nem figyeltem az órám, de jó 20-25 percet várakoztam, lábam között a kabátommal, kezemben -már előre előkészítve- a szükséges dokumentumok, igazolványok, pénztárca, mire sorra kerültem. Mondanom sem kell, hogy persze nem sok eredménnyel zártam az ügyintéző körutam – Nagymamám írásos felhatalmazása nélkül egy tapodtat sem léphettem. Így felnyaláboltam néhány dokumentumot, űrlapot, meghatalmazó nyilatkozatot, és elballagtam hazafelé velük. Itthon kitöltögettem őket töviről-hegyire, minden kis apró-cseprő információt megadtam, majd szereztem 2 tanút, akikkel alászignóztattam a papírokat. Végül én is kanyarítottam rá egy aláírást – Nagymamám nevében (fő a törvényesség, és csak semmi okirat hamisítás!).
Ma visszabattyogtam ezzel a stóc papírral a magenta árnyalatú munkaruhába öltözött ügyintézők barlangjába. Újabb sorszámhúzás, újabb tömeg, újabb 40 fok, újabb fél órás várakozás. De ma gyorsan telt az idő. Mert -okulva a tegnapi napból- vittem magammal egy könyvet. És olvasásba merülve (állva, kezemben könyv, táska, kabát, jövő hét…) bekkeltem ki az időt, míg sorra kerültem. Aztán hívták a számom, és én következtem.
Mit ad Isten, nem a tegnapi ügyintéző csajhoz, hanem a közvetlen mellette ülő alkalmazotthoz osztott a gép. Egy férfihez. Vagy mondjuk úgy, sráchoz. Na, az előítéleteim felszínre kerültek bennem egyből, és nem sok bizodalommal fordultam a segítségemre ott helyet foglaló cuki fiúhoz. De hozzá fordultam. Határozottan, de higgadtan.
-Tegnap kaptam a kolléganődtől ezeket az űrlapokat, amiket most hozok vissza kitöltve…
-Űűűrlapokat? – ízlelgette a szavakat a drága. Hát talán a NASA-nál dolgozik a kolléganőm? Űűűrlény lenne? – és közben egy papírgalacsint hajított a mellette ülő, se nem zöld, se nem világító, nagyon is valóságos külsejű “lénynek”.
Nem tudhatta a szépfiúm, hogy marhára nem vagyok vicces kedvemben. Hogy kicsit sem vagyok vevő sem rá, sem a poénjaira. Pedig nagyon próbálta bedobni a humorát is, és magát is.
-Csak ugyanannyira, mint te. – válaszoltam neki.
-És mit szeretnél ezekkel az űűűrlapokkal?
-Szeretném a Nagymamám vezetékes telefon előfizetését felmondani.
-Ó, hát azt nem lehet!
-Dehogynem lehet! Már miért ne lehetne?!
-Hát mer’ nekünk az nem éri meg!
-Ebben én biztos vagyok. Neki meg az nem éri meg, hogy fizeti a súlyos ezreket per hó, értelme pedig nincs.
-Á, hát nem úgy van az! A vezetékes telefon a legjobb biznisz! Van egy telefonkészülék, meg egy analóg vonal, ami nem kér enni, nem fogyaszt áramot, nem jár semmilyen költséggel. Kiadása nincs a cégnek vele, de bevétele annál több! Hát nehogy felmondjátok a szolgáltatást!
-Azért jöttem, hogy szerződést bontsak. Nem pedig azért, hogy meghallgassam a vállalat bevételi forrásait, és azt, hogy nektek mi éri meg, és mi nem! – itt már kezdett elfogyni a türelmem a fiú kekeckedésétől.
-8 napon belül történik meg a szerződés megszüntetése, és a vonal bontása. Az azt jelenti, hogy március 4-ig bezárólag.
-Március 4.? De akkor -ha február 28.-a után- nem használjuk a telefont, akkor márciusra nem számláznak ki szolgáltatást, ugye?
-De. Március 4-ig, egy részszámlát ki fognak küldeni.
-És mire fel? Talán én tehetek róla, hogy ti elhúzzátok az időt addig?
Előveszi a zsebszámológépét, beüti a havi alapdíjat, majd leosztja-felszorozza a négy napra vonatkozóan.
-Pontosan tudom, hogy ez valami bagatell, pár száz forintos összeg…
-Igen, 463 Ft.
-Nem érdekel, hogy mennyi. Egyszerűen nem vagyok hajlandó befizetni egy forintot sem, amit nem telefonáltam le. És nem is fogok. Ezt úgy hidd el, ahogy itt állok.
-Értelek. De a csekket ettől függetlenül ki fogjuk küldeni. Viszont megsúgom, ha megfellebbezed egy e-mailben, akkor 99 %, hogy a cég el fog állni az összeg befizettetésétől.
-Oké, kösz. És jár valamilyen anyagi vonzattal, ha visszaadjuk a vonalat?
-Hát hogyne járna!
-Én úgy tudom, csak a visszaköttetés kerül pénzbe.
-Nem, a kikötés sem ingyenes. Egy húszas!
-Tessék?! Húszezer forint?!
-Igen, neki tíz -bök a mellette ülő kolleginára-, meg nekem tíz. – mondja, és vigyorog hozzá diadalittasan.
-Szerencséd van, kiscsillag, hogy rögzítve van a berendezés! – annyira rezignáltan voltam undok, hogy az sem érdekelt volna, ha kikéri magának a lekiscsillagozást és a többit…
-Miért? – kérdez vissza ártatlan szemekkel.
-Mert még egy ilyen poént elsütsz, és rád borítom az asztalt. – már erősen idegesített a bájgúnárom hozzá(m)állása.
-Á, nem vagy te olyan! – mondja csitítóan.
-Ne legyél te ebben olyan biztos!
-Á, nő vagy.
Na, -lehet, hogy ezt nem sértésnek szánta a kis zselés hajúm, de én annak vettem, és- erre felszaladt bennem a pumpa. Amúgy sem voltam túl barátságos kedvemben. 4 órát aludtam az éjszaka, fáradt voltam, dühös voltam, mérges voltam, de ő ezt nem tudhatta. Nem tudhatta, és így nagyon belefutott a csőbe.
-Nagyon rossz lóra tettél velem, tündérke. Mert egyrészt tisztában vagyok a szolgáltatásaitokkal. Másrészt tisztában vagyok a jogaimmal. Harmadrészt a hajam nem festett barna. Negyedrészt elég rámenős és határozott vagyok. Ha valamit akarok, azt elérem. És én fel akarom mondani ezt a szerződést, MOST. Ötödrészt pedig, ha ez valamilyen okból meghiúsulna, vagy nem úgy történne, ahogy azt én akarom, akkor 10 percen belül a főnököddel fogok beszélni. Ha pedig ne adj’ Isten vele sem jutnék többre, mint veled, akkor megyek ennek a kócerájnak a főfővezetőjéhez. Az Atyaúristenéhez. De ha az kell nektek, akkor a Fogyasztóvédelmet sem hagyom ki a sorból, de esetleg még egy újságcikket is megér a dolog  – hogy a Távközlési Felügyeletet ne is említsem! Akkor, hajlandó vagy rögzíteni az igényem, vagy továbbra is poénra veszel engem is, és a figurát is…?
Na, kishercegemet sikerült olyan szinten meglepnem, és kibillentenem a humor herold-voltából, hogy 2 percen belül elintézte a folyamat őt érintő részleteit, és rögzítette az igényeimet. Aztán további 10 percben -gondolom, hogy visszaszerezzen egy kicsit a szememben elvesztett hitelességéből- csupa-csupa jó tanáccsal szolgált. Elmondta, hogy mivel nem érdekük, sőt, egyenesen káruk származik belőle, ha elveszítenek egy ügyfelet, így borítékolható, hogy a munkatársai a hátralévő 8 napban (amennyi időt igénybe vesz a telefonvonal tényleges megszüntetése) folyamatosan hívogatni fogják, és ajánlatokkal fogják bombázni a Nagymamámat. Mert nem akarják elveszíteni. Így inkább felajánlanak majd Neki egy olcsóbb konstrukciót, olyant, amiben biztosak, hogy Nagymama rábólint, és így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Elmondta, hogy ezekre készítsem fel a Mamám, rágjak mindent a szájába, és gyakoroltassam be Vele, hogy mindenre konzekvensen nemet mondjon.
Végül is, be kell lássam, jófej volt ez a srác. Korrekt volt, és tisztességes, hogy felfedte a cég kártyáit előttem, és felhívta a figyelmem a várható propagandamunkára. Lehet, hogy ha nem ma kerülök hozzá, ha nem a mai napomat és a mai ingerült hangulatomat fogja ki, akkor még mindig ott támasztanám a (szerencsére fixált, nem burogatható) pultot, és még mindig ott trécselnék vele. Ő nagyon erre hajazott. Minden rezdülésével, minden kis poénjával, minden egyes mélyen a szemembe nézésével, és minden szál zselézett, égnek meredő hajszálával. De (sajnos?) ez mind ma történt. És a mai napomból hiányzott a humor, és a könnyedség, és a nyitottság a poénáradatra. De ki tudja? Lehet, hogy jön még a kutyára dér?!
Figyi, Mama! Ugye nem lenne nagy gond, ha holnap visszamennék, és visszaköttetném a telefonod a fiúval…? Rájöttem, kell ez a vezetékes vonal Neked! Jó, ha van az a kis kanóc. Hát még ha nem is olyan kicsi…!