eszti blogja

…battyogtam hazafelé a temetésről. Jöttem a négysávos mellett. Komótosan, lassan, szomorúan. Hiába próbáltam magamba lelket önteni, és nem gyászos feketében látni a világot, nem sikerült. Nem tudtam még egy halovány mosolyt sem varázsolni az arcomra. Ballagtam némán, egyedül. Odaértem az inkubátorháznál lévő lámpás kereszteződéshez, ahol át akartam menni a négysávos déli oldaláról az északira, a Mitsubishi oldalára. De észrevettem, hogy egy ismerősünk, aki addig velem szembe jött, szintén a túloldalt akarja megcélozni (csak közben telefonált), így én -kivédve, hogy együtt kelljen vele bármeddig is mennem (túloldalig), és beszélgetni kényszerüljek- megváltoztatva eredeti célom, ugyanazon az oldalon haladtam tovább. Mentem átszellemülten, elmerülve a gondolataimban, amikor azt hallom, hogy az ismerős -kissé szemrehányóan- megszólal a hátam mögött, hogy “Eszter, te nem akarsz hallani?”. Tényleg nem hallottam. Kiderült, hogy gyorsan letette a telefont a nő, és -ő is- megváltoztatta az eredeti tervét (miszerint bement volna a Karg mögött lévő Lidlbe), utánam iramodott, hogy együtt jöjjünk haza (a mögöttünk levő utcában lakik).
Mit ne mondjak, nem repestem a társaságtól, és nem is tettem erőfeszítéseket, hogy ezt titkoljam. Nem szeretem ezt a nőt. Oviba jártam együtt a gyerekeivel, majd a lányával évfolyamtársak voltunk általánosban. Nagyon szeret beszélgetni a nőci, mindent megtudni, okos tanácsokat osztogatni, a lelkemre beszélni. Nagyon szent, nagyon vallásos, nagyon hívő, és nagyon erkölcsös. És én az ilyen emberektől nagyon hülyét tudok kapni.
Én elég tempósan szoktam menni, most is úgy közlekedtem, ő viszont nem akart igazodni az én ritmusomhoz. Így az ő lassú, andalgó ütemében sétáltunk hazafelé. Dupla annyi idő alatt, mintha egyedül tettem volna meg az utat.
Egyszer, a Virág utcánál felcsillant a szemem, ott azt hittem, le tudom rázni. Mivel ő azon az utcán akart hazamenni. Én viszont nem. Nekem fix útvonalaim vannak, amikből ha törik, ha szakad, megrögzötten nem engedek – és ezt a tudtára is adtam. Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan arra, amerre akar, ne kerüljön miattam nagyot – de nem jött be a tervem. Azt mondta, elkísér. Baszhattam…
Így bőven volt időnk és lehetőségünk beszélgetni. Illetve javarészt ő beszélt, lelőhetetlen. Aztán elkezdett érdeklődni a szerelmi életemről. Kérdezte, hogy megvan-e a barátom. Én egyből a Jelenlegimre asszociáltam, és bólogattam, hogy de meg ám!
-Jaj, örülök neki nagyon! Ugyan nekünk nincs már szükségünk nyílászárósra, de jó tudni, hogy ha valaki ablakost keresne, akkor hozzád irányíthatom!
-Ja, Zsuzsa néni, hogy te annál a barátomnál tartasz…?
-Miért, ő már nincs meg?
-Nem, nincs.
-De hát nem olyan régen meséltél róla!
Na, akkor vérszemet kaptam, és úgy döntöttem, adok az erkölcseinek, és megbotránkoztatom:
-Ó, Zsuzsa néni, hát az már mikor volt?! 5 hónapja! Nálam azóta sok víz lefolyt a Dunán! (Mondjuk ez nem igaz, csak a Mostanim volt-van azóta, de hadd legyen abban a hiszemben, hogy nagy parázna vagyok.) Nem kispályázok, nagy forgalmat bonyolítok ám én! (Közben láttam, ahogy gondolatban máris a lelki üdvömért mormolja a Miatyánkot magában, és morzsolja a rózsafüzért.)
-Hát…, és… akkor… aki most… Ő… Ő mivel foglalkozik?
-Üzletember. (Gondoltam, ezzel pontot tehetek a még fel sem tett kérdések végére is. Újfent tévedtem.)
-Üzletember? Szóval akkor járnia kell az országot?
-Nem, Zsuzsa néni, nem ingázik. Többnyire egy helyen van.
-Na, az jó. Akkor gyakran láthatjátok egymást.
-…ez az egy hely Budapesten van…
-Úristen! És meg szabad kérdezni, hogy hány éves?
-42.
-Szűz Mária!
-Nyugi, Zsuzsa néni, csak 15 évvel idősebb nálam, nem sok az!
-De, de, az nagyon sok!
Baszódj meg, Öreglány, csak azért is ráteszek még egy lapáttal, és az orrodra kötöm:
-Á, dehogyis sok! Az előző barátom 48. [Pont ma annyi. És azon dilemmázok, megköszöntsem-e. A 7 év alatt akármi volt is köztünk, akármennyire gyűlöltük is egymást (vagyis én őt), sosem tudtam annyira szívtelen lenni, hogy bármikor ne köszöntöttem volna meg. De azt hiszem, ez lesz az első olyan alkalom, amikor hiába várja az üzenetem – mert várja, az biztos. A múlt heti szivargyújtós-telefontöltős alakítása a nagyon utolsó utáni csepp volt a pohárban…] 20 évvel idősebb nálam, és mégis lehúztunk egymással 7 évet!
Láttam, ahogy sápad és botránkozik az információktól, és közben dagad a melle, és hízik a mája, hogy az ő kislánya nem ilyen rosszéletű. Az ő kislánya hívő, férjes asszony, aki kifogott magának egy azonos korú kis orvoskát, és már útban is az első baba. Ámen.
-És akkor már elvált ember a Barátod, ugye? (Hangjában lenézés, lesajnálás, káröröm, minden volt.)
-Nem, Zsuzsa néni, nem elvált!
-Legényember??? Akkor te nagyon szerencsés vagy, nagyon vigyázz Rá! (Nem tudom, hogy  csinálta, de itt őszinte öröm hallatszott a hangjából.)
Ezzel az ígérettel, miszerint nagyon fogok -és hivatkozva arra, hogy mindjárt bepisilek…-, véget is vetettem az eszmefuttatásunknak, én pedig megfuttattam magam hazafelé.
Míg útban voltam haza és a 2 betűs helyiség felé, ezzel egy időben elkezdtem szégyellni és lelki fröccsben részesíteni magam. Hogy miért voltam ilyen gerinctelen, miért hazudtam bele Zsuzsa néni szemébe, és miért tagadtam le azt, hogy elvált…
Ahogy így haladtam, szemrehányásokat téve magamnak, eszméltem rá, hogy de hisz’ én nem is hazudtam! Hisz’ Ő nem is elvált! Nem vált el!
És akkor már azt bántam, hogy ez nem 2 perccel előbb jutott eszembe. Mert akkor, pont az i-n gyanánt így felelhettem volna Zsuzsa néni utolsó kérdésére:
-Nem, Zsuzsa néni, nem elvált! NŐS!
Azt hiszem, miközben ezt kimondtam volna, már tárcsázhattam is volna a mentőket, mert Zsuzsa néni ott kapott volna agyvérzést, és szélütést, és szívrohamot. És sárgaságot a megbotránkozástól és az undortól. De csak egy utcányira lakik tőlünk, elég gyakran van “szerencsém” összefutni Vele. Így ami késik, nem múlik…

Mai este nagy kérdése (és tanulsága…) : a citrom illatú dezodornak miért nem citrom íze van? Mert akkor nem kellett volna külön facsarnom a teámba. Ugyanis aki tátott szájjal és csukott szemekkel próbálja meg bedezodorálni a hónalját (és annyira ügyes, mint én), az könnyen úgy jár, hogy az összes finom, citrom illatú, ámbár k.rva keserű dezodort a gigájára fújja…

…kimerített ez a mai temetés. Pedig nem gondoltam, hogy így lesz. Nem hittem, hogy ennyire meg fog viselni. Utolsó pillanatban döntöttem el, hogy elmegyek, nem terveztem el előre. Ugyan éreztem, hogy kutya kötelességem lenne, hogy ott legyek Judit, és a közösen eltöltött 8 év miatt, de az Anyukáját mégsem ismertem annyira, hogy biztosan tudjam, ott a helyem. Judit Anyukája nem volt szülői munkaközösségi tag – azokat a szülőket ismertem jobban, akik azok voltak, és így szerepet vállaltak, részt vettek a különböző iskolai eseményeken, „bálokon”. Mint ahogy Éva néni is.
Éva néni Petikém Anyukája. Petivel 12 éven keresztül voltunk osztálytársak. Általánosban is, és gimiben is. Nem mondom, hogy ez teljesen véletlen volt, hogy így alakult. Az első 8 év igen, de a középiskolás együtt töltött mindennapokban benne volt a kezem.
Általános iskola 1. osztályának 1. napjától fogva kicsi Eszter fülig szerelmes volt Petibe. Peti egy -tudom, hogy fiúkra a helyes a jó szó, de Peti nem pusztán helyes volt, hanem- nagyon szép kisfiú volt. Ébenfekete haj, bogárfekete szemek, gyönyörű, szabályos, hibátlan fogsor hófehér fogakkal, angyali arc. Egyszerűen oda voltam Érte. Őt meg, Szegényemet, nem hogy hidegen hagyta volna a rajongásom, de falra mászott tőlem.
Petikém igazi kis anyámasszonykatonája volt. Nagyon kis félénk, bátortalan, kelekótya, szétszórt (amellett, hogy tanulásban teljesen penge, színötös volt). Mindig mindenét elhagyta, ott felejtette valahol. Nem volt talpraesett és önálló. És én ezt első pillanatban észre vettem. És megéreztem, hogy Peti fölött tudok anyáskodni. Így meg is tettem. Teljesen a szárnyaim alá vettem. Órák után mindig benéztem a padjába, hogy nem felejtett-e bent valamit. Persze mindig ott maradt valami a padban. Így mindig, minden cuccát én vittem utána, én gondoskodtam Róla. Szegény rendesen megutált a 8 év alatt. És akkor erre jött még 4…
8.-ban, továbbtanulás előtt, megtudtam, hogy Peti a Munkácsyba megy, angol szakra. Ekkor határoztam el, hogy én is oda adom be a jelentkezésem (mindent vagy semmit játszottam, semmi mást nem jelöltem meg a felvételi lapon, csak ezt az egy iskolát, annak is csak ezt az egy szakát – volt is izgalom, míg meg nem kaptam a felvételi döntésről szóló levelet…), követtem Őt.
Peti Anyukáját, Éva nénit már általánosban jól megismertem, és nagyon megszerettem. Egy végtelenül finom, kedves, bűbájos, mindig halálosan elegáns, nagyon okos nő volt. Kis pici, nálam valamivel alacsonyabb, de hihetetlenül filigrán, jó alakú, nagyon csinos, a körme hegyétől a hajszála végéig, talpig nő volt mindig is. És gyönyörű szép. Imádtam. És mindig -ha ez így nem is fogalmazódott meg bennem soha, de- Őt tekintettem példaképemnek. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint Ő, mindig Rá akartam hasonlítani.
Gimibe jártunk Petivel, amikor egy autóbalesetben meghalt a Bátyja. Ha jól emlékszem, 21 éves volt. Ebbe Peti is belebetegedett (teljesen magába fordult, bezárkózott, megváltozott, és búskomor lett), de Éva néni még jobban. Ő szinte belebolondult. Nem is értem, hogy élte túl ép ésszel…
Mivel Éva néni is nagyon szeretett engem -nem csak én Őt-, így a Fia halála után egyszer beállított hozzánk, rengeteg hatalmas szatyor ruhával. Azt mondta, Ő többet nem visel színeket, csak feketét, így minden ruháját odaadja nekem. Éva néniék nagyon gazdagok (voltak), egy hatalmas, jól menő bútoripari vállalkozásuk volt a városban (de úgy hallottam, a válsághullám Őket is bekebelezte, csődbe mentek…), így olyan ruhákat kaptam, amikről álmodni sem mertem volna soha. Vadonatúj Levi’s-eket, alkalmi, báli, koktélruhákat, kosztümöket, és a legnevesebb francia és olasz divattervezők kreációit. Bár korban 25 év volt közöttünk, a ruhaméretünk egyezett, így minden, amit Éva nénitől kaptam, tökéletesen passzolt rám. Csak épp hordani nem mertem a ruhákat. Mert féltem tőle, hogy az iskolában Peti ráismer rajtam az Anyukája ruháira, és rosszul esne Neki, ha rajtam viszontlátná őket, vagy feltépném velük (az amúgy is friss, soha be nem gyógyuló) sebeket. Azóta is féltve őrzöm őket. Ugyan 10+ év távlatából már kezdenek kifelé tartani a divatból, de hát mégiscsak emlékek Éva nénitől – még ha az apropó szomorú is…
Temetésre járni nem „szeretek”. De ha úgy érzem, hogy ott a helyem, akkor elmegyek. Azért, hogy ezzel rójam le a tiszteletem az elhunyt iránt, illetve együttérzésből az itt maradtak felé. De az olyan embereket, akik csak azért vonulnak ki a temetőbe, hogy begyűjthessék a legfrissebb pletykákat, illetve kiteregethessék, amit ők tudnak, és csak azzal vannak elfoglalva az egész szertartás ideje alatt, hogy ismerősöket keressenek a tömegben, majd megvitassák egymás búját-baját, utálom. Én nem szoktam sem beszélgetni, sem ismerős arcok után fürkészni. Ha mégis látok valakit, akkor sem rohanom le, és nem kényszerítem beszélgetésre. Sokkal jobban szeretek egyedül lenni, magamban, magammal.
Ma mégis úgy alakult, hogy -miért, miért nem?- hátrapillantottam, mert a szemem sarkából láttam, hogy valaki félig mögém, félig mellém állt. Hogyan, hogyan sem, de Éva néni volt ez a valaki. Nem ismert rám hátulról, teljesen önkéntelenül állt oda. Ő is egyedül volt, én is, így összekapaszkodtunk, és együtt álltuk végig a temetést.
Nagyon hosszú volt a szertartás, és nagyon szép. Nagyon precízen, nagyon aprólékosan megtervezett, nagyon monumentális, mégis nagyon diszkrét, ízléses és szívbemarkoló. Rengetegen voltak jelen, a híradások szerint több ezer ember. És minden felszólaló, mindenki, aki beszédet mondott -és akiknek olvasom a posztjait-, mindenki áradozik Judit Anyukájáról. Mindenki ódákat zeng Róla, mindenki állítja, hogy egy angyali, tüneményes nő volt, kivételes személyiség. Én nem ismertem Őt ennyire, de azóta is az jár a fejemben, hogy milyen lehetett, hogyan tudott olyan lenni, úgy viselkedni, úgy élni, hogy ennyire mély, és ennyire mélyen pozitív emlékeket hagyott az emberekben…
Nem igazán szeretem az egyházi búcsúztatókat, olyan vonatottak és hosszúak, de itt, a püspöki beszéd nagyon szép volt. Két olyan mondat volt benne, ami megütötte a fülemet, és elgondolkodtatott.
Az egyik így szólt: „Aki hisz Istenben, az tudja, hogy Isten tenyerén tart bennünket. A halállal nem szűnik meg az életünk, csak Isten áttesz bennünket egyik tenyeréből a másikra. Aki hisz Benne, nem hal meg.” Erre Éva néni odasúgta nekem, hogy „Mi van akkor, Eszterke, ha valaki nem hisz? Mert én nem hiszek ebben! Akkor én örökre meghalok?” – és akkor azt hittem, hátba csapom Éva nénit, vagy megrázom, hogy ne mondjon már ilyent – mert akkor hirtelen elfutotta a könny a szemeimet…
A másik mondat, az nagy tanulság, és nagy igazság: „Nem a haláltól kell félni. Hanem az elrontott élettől.”
És azt hiszem, ezzel a mondattal zárom is a soraim. Legyen ez a mondat mindenki számára tanulság, megszívlelendő tanács…

Nem értem az embereket. Az apákat. És az anyákat. A szülőket. Hogy miért szeretne mindegyik engem a fiának. Hogy miért az a szívük vágya, a fixa ideájuk, hogy én legyek a fiuk barátnője, felesége…
Nem vagyok az a tipikusan kedves, tündi-bündi, bűbájos, mézesmázos, csupa mosoly, csupa kacagás lány. Ennek ellenére folyamatosan kapom a “van barátod?” kérdéseket a szülőktől. Eleinte még gyanútlan voltam, bele-bele futottam a csőbe, és (amikor épp ez volt az állás) őszintén elmondtam, hogy nem, per pillanat nincs. Na, abban a szent minutumban meg is bántam a nagy kitárulkozást, ahogy jött az összecsapott tenyér, fülig szaladó száj, és a mondat: “pompás! pont te kellesz a fiunknak!”. Na, ebből a helyzetből jöjjek ki úgy, hogy se a szülőt ne sértsem vérig (bár legszívesebben átvitten és konkrétan is megtenném…), se magamat ne járassam nagyon le… Azóta megtanultam a leckét. Ha volt barátom, ha nem, mindenkinek azt válaszoltam, hogy van. Így megúsztam ígérettétellel a dolgot. “Hogy ha majd ne adj’ Isten szakítotok, már nem lesz meg a kis udvarlód, akkor Esztikém, mindenképp szóljál ám! Mert a fiunknak téged néztünk ki, te vagy a mi kis menyünk már!” Heves bólogatás, iiigen, hát peeersze (hogy nem szólok…)!
Ez még a jobbik eset szokott lenni, amikor azért tájékozódnak a “kis meny” családi állapotáról. A rosszabbik az, amikor nem tájékozódnak, de nem is érdekli őket, hogy van valakim. Kész tényként közlik, hogy márpedig én az ő fiuké leszek.
“Jaj, Eszterke, te olyan okos vagy és olyan aranyos!” (Ezt a baromságot honnét vették…?!) “Hát, hát, ugye nem sértődsz meg, ha elmesélem, hogy mi a feleségemmel már csak úgy hívunk téged, hogy a kis menyünk. Mert nagyon sokat szoktunk ám emlegetni téged, beszélgetni rólad!” (B.ssza meg, ezért csuklom annyit…!) “A Jocink kis feleségéről. Mondtuk a Jocinak, hogy fiam, nézd meg ezt a kislányt! Söpör, takarít, füvet nyír! Még ablakot is tud pucolni!” (Kár, hogy nem kell hozzá sok ész…) “Ez a kislány való hozzád! Belőle lesz csak jó feleség. És jó anya.” (Az biztos! Csak nem a maguk unokájáé!) “De olyan bátortalan az a gyerek.” (38.) “Nem mer közeledni. Tőlem kérdezte, hogy “de apa, mit csináljak?”!” (Hozd apádat is a randira!) “Mondtam neki, hogy hívd el moziba, kisfiam! Veszel egy szál virágot a kislánynak, becsöngetsz hozzájuk, megkérdezed az anyukáját, hogy elengedi-e veled, és megnéztek egy filmet.” (Megölöm Anyámat, ha nem azt mondja, hogy életem végéig szobafogságban vagyok!) “Most úgyis vetítik azt a helikopteres filmet.” Nem vagyok egy nagy moziba járó, így fogalmam sem volt, mire gondol, miben van helikopter. Eszembe jutott, hogy talán a Medicopter117 Légimentők sorozatát vitték vászonra? Hm, azt még szerettem is. Aztán rájöttem, hogy nincs itt semmiféle vasmadár. A Harry Potterre gondolt az öreg. Nem láttam belőle egy részt sem. A világ összes életrajzi filmjét, (romantikus) drámáját végig lehet velem nézetni, de az ilyen fantasztikus, varázslós, űrháborús, véres-vámpíros sztorik marhára hidegen hagynak. Viszont rájöttem, rosszul cselekedtem. Jocival mégis meg kellett volna néznem a Harry Pottert. Eltanultam volna valami jó kis varázsigét a filmből, és hétszentség, hogy vagy őt, vagy magamat, de inkább magamat, láthatatlanná varázsoltam volna. Nem csak a mozi idejére, de az ilyen jellegű megtalálások idejére is. Azt hiszem, hosszú ideig kellett volna viselnem az átlátszóvá tevő kisködmönt…
Azt hiszitek, hogy ennél nincs lejjebb, igaz? Hát, tévedtek! Vannak Joci szüleinél elmeháborodottabb, pofátlanabb, bicskanyitogatóbb emberek is. Van az a verzió is, amikor családon belül talál meg egy aggódó apa. Kilátásba helyez nekem mindent, előre lezsírozott, biztos egyetemi felvételit (nem, nem így jutottam be a gyógyszerész karra! így fogorvos lehetett volna belőlem!). Az egyetem után tuti állást. Mindent, amit csak akarok. Amit szemem-szám kíván. (Hát, a fiát se a szemem, se a szám…) Csak legyek a fia barátnője. Mert hát már szegény gyerek -aki egyébként ronda, mint a bűn- bőven elmúlt 30. Csajjal még senki nem látta. A fél rokoni kör -ki diszkrétebben, ki nyíltan, kárörvendő vigyorral a képén- azon pusmog-csámcsog, hogy biztos nem is a lányokat szereti. Biztos azt sem tudja, mit kell egy lánnyal csinálni. Szóval, megkapok mindent, csak hadd húzzák már ki magukat büszkén, és hadd fogják már be a rokonság száját, rábökve a bizonyítékra (rám), hogy mégsem meleg a gyerek. (Csak vérfertőző. Tényleg, mennyivel is jobb!)
És van ennél (igen, igen, még ennél is… ) egy még mélyebb színvonal. Amikor a kedves (idézőjelben) anyuka biztosra akar menni az ügyben, hogy pattanásos (avagy nem), kicsi (vagy már túlkoros) fiacskája idejében (vagy ha nem is idejében, de biztosan) elveszíti azt a bizonyost. Hogy kártyát vetett-e előtte, vagy megálmodta, vagy hogyan-hogyan sem, nem tudom, de megkeres a kéztördelés közepette kinyögött kérdésével. Hogy ha nem is életem végéig (ó, köszönöm! megkönnyebbültem! igazán nagylelkű! ez ám a hatalmas szerencse!), de legalább egy röpke időszak erejéig járjak már a fiával. Hogy úgy nyomuljak rá, mert szegény kölök igen mulya egy teremtés! Nem mer ám az kezdeményezni a lányoknál! És ismertessem már meg vele a női lélek rejtelmeit. (Azt hittem, csak a férfiak hiszik azt, hogy mi is ott hordjuk a lelkünket…) Szóval, hogy értem (értem, sajnos… jobban is, mint szeretném…), vezessem már be az életbe szerencsétlen ficsúrt.
Ó, hát hogyne érteném! Elég jó a felfogásom, és tudok olvasni a sorok között is. Egyedül azt nem értem, fel nem foghatom, hogy ők hol, melyik könyvben, jóskötetben, jövendőmondóban, mely sorok között olvasták azt, hogy erre a feladatra, erre a nemes célra én vagyok a megfelelő delikvens. Hogy nálam lehet előjegyeztetni az “avatásra”. Bele nem fér abba a csöpp kis agyamba, hogy a XXI. században, felvilágosult, modern, (látszólag) épkézláb és tanult emberek agyából hogy pattanhat ki ilyen “isteni” szikra…? Észbontó…
Szóval, így, vagy úgy, de nagy népszerűségnek “örvendek” a fiús szülők körében. (Ez esetben akkor örvendenék valójában, ha ez a népszerűségi index inkább a nulla felé konvergálna. Van az a lista, aminek nem szeretnék az élmezőnyében szerepelni. Na, ez pont az.)
A volt barátaim szülei is mind imádtak. Kivétel nélkül. (Nyugi, számomra is megfejthetetlen, hogy miért!) Mindegyik letört volt, szomorú, könnyes szemű, amikor véget ért a kapcsolatom a fiaikkal. Mindegyik próbálta -a fia helyett / mellett, szólóban / kórusban- menteni a helyzetet. Volt, aki még könyörgőre is fogta. Leült beszélni velem. Hogy adjak még egy esélyt a srácnak. Hogy fussunk neki még egyszer a kapcsolatnak. Hogy egy kis probléma miatt ne rúgjunk fel mindent. Leült beszélni a gyerek fejével. Elmondta neki is ugyanezeket az érveket. Megpróbálta meggyőzni szerencsétlen párát, hogy “Ne legyél hülye, kisfiam! Esztikénél úgysem találsz jobbat!”… De talál. Mindegyik. Mindenkinél, Esztikénél meg pláne van jobb. És kívánom is nekik, hogy mind egy szálig megtalálják!
Egyedül egy Valakinek nem kívánom ezt. A Jelenlegimnek. Neki azt kívánom, hogy soha ne találjon nálam jobbat. És soha ne is keressen. Neki én szeretnék lenni a legutolsó nő az életében. És a legjobb dolog. És bízom abban, hogy az Ő Szülei (is) így fogják látni. Hogy Ők sem akarnak majd rajtam kívül mást, nálam jobbat a Fiuk mellé. És örülni fognak nekem. És szeretni fognak. Ők (is), akiknek a Fiánál még soha, senkit nem szerettem jobban. És nem Ők lesznek azok, akik megtörik a sort. Nem Ők lesznek a kivételek. Nem Ők lesznek az első olyan Szülőpáros, akik azt mondják majd, hogy “Ej, Édeslányom! Apádék is jobb kisszéket csináltak volna helyetted ezzel az erőfeszítéssel! Jobban járt volna mindenki! Többre mentünk volna azzal, mint veled! Hogy evett volna meg a búbánat ott, ahol voltál!”