Le kellett mennem a városba. Elindultam. A négysávos mellett, a rendőrség előtt csámpáztam el épp. Ott, ahol pár méter hosszan (közvetlenül a Hunyadi u. után) a járda mellett a rendőrség betonfala húzódik. Én szorosan a fal mellett mentem, a táskám átvetve rajtam, a másik oldalamon, az út felől lógott. Amikor is motoszkálást hallottam a hátam mögül. Egyből a táskámra néztem, és félig hátra -mert múlt héten 2 nőt is megtámadtak a városban és letépték a vállukról a ridikült-, de szerencsére nem láttam senkit. És abban a pillanatban halkan bár, de megszólalt egy biciklis férfi mögöttem, hogy szeretne egy kis utat kérni. De nem jobbról került volna ki, ahol bőven elfért volna mellettem a járdán, nem. Hanem a fal -amire szinte föl voltam mászva- és köztem akart eltekerni. Én úgy, de úgy megijedtem tőle -pedig tényleg csendesen szólt, hogy engedjem el-, hogy egy hatalmas, teátrális mozdulattal a szívemhez kaptam rémületemben, és egy eget rengetőt sikítottam, hogy: “Jááááááááájjj, de megijesztett!”. Szegény férfi még nálam is jobban halálra vált, kis híján leesett a bicikliről a hangtartományom okozta sokk következtében. Szegényt úgy sajnáltam, mert heves bocsánatkérésbe kezdett, és csak azt hajtogatta, hogy ne haragudjak, nem akart ő megijeszteni engem, esze ágában sem volt, ő csak utat szeretett volna kérni. Akkor viszont engem úgy elkapott a röhögés. Láttam magam kívülről, ahogy széles karmozdulatokkal, halálra vált arccal ott kapálózok, és csak nevettem, és nevettem. És közben próbáltam mondani a pasinak, aki leszállt a bicikliről, és még mindig exkuzálta magát, hogy “Semmi baj, biztos rossz a lelkiismeretem!” – de nem bírtam abbahagyni a hahotát. Biztos gondolta, hogy na, ez a tyúk se százas – egyik percben sikít, a másikban meg beszélni nem tud a nevetéstől. És milyen igaza volt…!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: