Két sötét szemű, világos elméjű Szülő gyermekeként megszülettem én, világos szemekkel és sötét elmével. [Nem értem, hogy sikerült engem megkomponálni. Mármint nem a világos szemem nem világos, mert azt odáig értem, hogy a Szüleim nem csak szexualitásukat tekintve voltak heterók. Na de hogy ilyen csillagtalan sötét éjszaka árnyalatú agy legyen a koprodukciójuk eredménye – felfog- és feldolgozhatatlan…]
Szóval, a világos szeműek “kiváltságaként”, érzékeny a szemem a fényre. Reggel, amikor felébredek, már tolom is fel a napszemüveget a kis csipásokra, és nagyjából csak este, lefekvés előtt veszem le. Ha esik, ha fúj, ha süt a nap, ha nem, rajtam mindig napszemüveg van. Van több darabom is, de szinte mindig a nagy kedvencemet hordom. Sima, egyszerű, kényelmes, fekete – nagyon szemkímélő, hatalmas, a fél arcomat eltakaró zöld lencsékkel. A lencsék színét és méretét tekintve úgy nézek ki benne, mint egy nagy bogár. De ez több okból is jó. Egyrészt szinte teljes inkognitóban létezhetek mögötte – a kutya sem ismer rám. Másrészt mivel nagyok a lencsék, felfekszik a szemüveg az arcomra, így biciklizés közben is védve vannak a szemeim a bogaraktól. Vagyis ezt gondoltam én…
…biciklizek hazafelé a boltból. Természetesen kis szemeimen a zöld lencséssel. Szám a fülemig ér, mosolygok, mert süt a nap, nehogy szomorú légy. És akkor jön egy -pechemre- darázs, nem légy. Rászállt a homlokomra. Majd onnét sikeresen beküzdötte magát a szemüvegem alá. A szemhéjamra. És nem tudott kikászálódni onnét. Én nem tudom, mit hitt. Hogy bogárnak nézett-e és tetszettem-e neki, vagy csak megijedt és kínjában-e, de azt tudom, hogy jól a szemembe vágta a fullánkját, annyi szent. (Naná, hogy utána egyből megtalálta a kiutat a szemüvegem alól…!) Úgyhogy onnantól úgy néztem ki -nem mint a félszemű, sokkal inkább-, mint valami gülüszemű küklopsz. A napszemüvegem csak félzsódérosan tudott állni a fejemen, mert a hatszorosára dagadt szememre nem tudtam rátolni…
Már csak egy púp kéne a hátamra (na hess innét, darázs!), és simán beillenék Quasimódónak…
Van a lány. Az ambivalens. Az ellentétes. Az ellentmondásos. A kettős. Pro is, kontra is. Vica, és verza. Sima, és fordított. Színe, és visszája. Fekete, és fehér.
A gőgös, dölyfös, fennhéjázó. A szolid, szerény, kedves. A bátor. És a félénk. Az erős. És a gyenge. A céltudatos. És az elesett. A kevély. A szerény. A rideg. A barátságos. A merev. A laza. Hol nagyon magabiztos. Máskor meg rettentő határozatlan. Egyszer karakán. Aztán bizonytalan. Ellentmondást nem tűrő. És nyitott a kritikára. Önfejű. Véleményekre szomjazó. Autonóm. Támogatásra vágyó. Független. Nagyon is függeni akaró.
Nagyon sok jelző jellemző rá. Minden, és mindennek az ellentettje is. Ezért nem egy könnyű eset. Nem jön ki könnyen az emberekkel. És vele sem könnyű megtalálni a közös hangot. Illetve, de, meg lehet. Nagyon is. Felületesen, rövid távon kedves bárkivel. És el lehet beszélgetni vele bármiről. De hosszú távon nehezen viseli el az embereket. Beskatulyázó. És sztereotípiákat felállító. Túl kritikus.
Egyrészt nagyon makacs. Forró- és önfejű. Büszke. Nem kér tanácsokat. Nem mutatja ki a bizonytalanságát. A tanácstalanságát. Az ezernyi kérdőjelet, ami a fejében villódzik. Nem láttatja magát elesettnek. Védelemre, oltalmazásra szorulónak. Nem adja ki magát. Nem fedi fel a titkait. Nem játssza ki a kártyáit. Megáll a saját lábán. Lehet, hogy fogódzkodókba kapaszkodva, de nem mutatja, hogy labilisan. Nem mutatja az imbolygását. Nem fogad el támogatást. Sem véleményt, kritikát. Nincs szüksége arra, hogy álljanak mellette. Hogy fogják a kezét. Hogy vezessék. Hogy segítsék. Hogy vigyázzanak rá. Nem kér a segítőkből. Sem a barátokból.
Másrészt viszont pont nem ilyen. Valójában igenis szeretné elmesélni az apró-cseprő dolgait. Az ügyes-bajos ügyeit. Szeretné megosztani a titkait, felfedni a kétségeit. Kitárulkozni. Önmaga, és őszinte lenni. Nyíltan vállalni minden érzését, minden gondolatát, vágyát, véleményét. Szeretne tanácsot kapni. Szeretne merni kérdezni. Vágyik a támogató szavakra. Arra, hogy álljanak mellette. Hogy fogják a kezét. Hogy biztassák. Hogy erőt adjanak neki. Hogy lelkesítsék. Vagy épp lebeszéljék. Hogy felnyissák a szemét. Hogy tükröt tartsanak elé. Szüksége van arra, hogy számíthasson valakire. Hogy megbízhasson valakiben.
Valakiben, aki hűvös szívvel, éles szemmel, tiszta fejjel látja az életet. Aki ismeri. Aki a szemébe meri vágni az igazságot. Aki el meri mondani a véleményét. Aki nem kertel. Aki nem csapja be. Aki őszinte vele. Aki nem azt mondja, amit hallani szeretne, hanem ami az igazság. Aki okos. Bölcs. Művelt. Tájékozott. Intelligens. Aki a jég hátán is megél. Aki tapasztalt. Akinek van az élet terén is jártassága. Aki úgy látja a világot, ahogy van. Aki két lábbal a földön jár – és időnként visszarángatja őt is oda. Akitől elfogadja a kritikát. Akitől elviseli a pofonokat. Akitől nem vár el hazugságokat. Akitől a legkegyetlenebb igazságot is lenyeli. Akinek ad a szavára. Akiben megbízik. Akinek hisz. Akire felnéz. Akit tisztel. Akit szeret. Vágyik egy barátra.
Nincs sok barátja. Nem veszi sok ember körül. Mert tüskés. A legkisebb nemtetszés miatt bárkitől elfordul. Bárkit elutasít magától. És kizár az életéből. Könnyen megsértődik, és könnyen ábrándul ki az emberekből. Könnyen veszíti el az érdeklődését irántuk. Könnyen hűlnek ki az érzelmei. És könnyen válnak érdektelenné számára az emberek. De nem mindenki. Akit egyszer megszeretett, amellett kitart. Aki be tudja magát lopni egyszer a szívébe, az ott is marad. Attól nem fordul el. Azt nem taszítja el magától. Hanem megtartja. Megbecsüli. És vigyáz rá.
Kevés barátja van. Egy kezén meg tudja számolni, hogy mennyi. Hogy hányan állnak közel hozzá. Akik előtt képes megnyílni. Akikben megbízik. Akiknek elmeséli a legféltettebb titkait, legtitkosabb vágyait is. Kevés ilyen ember van. És ők kivétel nélkül mind férfiak. Valahogy velük tud igazán jól kijönni. Velük találja meg leginkább a közös hangot. Velük tud legjobban közös hullámhosszra, és egy nevezőre kerülni a lány. A pasikkal.
Vannak a barátai között olyan férfiak, akikkel korábban több közük is volt egymáshoz a puszta barátságon kívül. Akikhez fűzte szerelem, érzelem, kapcsolat is. De aztán elmúltak. Elmúltak a fellángolások, az érzelmek, a szenvedély. És maradt helyettük egy őszinte, nagyon mély barátság.
Sokan azt mondják, hogy nem jó a fiú-lány barátság. Pláne exek között nem. Neki többnyire mégis megmaradt a jó kapcsolata a volt barátaival. Sőt, velük sokkal könnyebb csak barátoknak lenni. Sokkal könnyebb a férfi-nő barátságot kialakítani. Mivel már nem jelent egyikőjük számára sem újdonságot a másik. Pontosan ismerik egymást kívül-belül. Meztelenek egymás szemében. Nincs, ami izgassa a fantáziájukat, ami kíváncsivá tegye őket a másikkal kapcsolatban. Se a belső, de az sem, ami a felszín és a ruha alatt rejtve marad. Mert átéltek már mindent egymással. Tudják, hogy mit tud nyújtani a másik, mit adhat. Nincs szexuális vonzalom, viszont bizalom és nyitottság igen. Így el tudnak beszélgetni mindenről. Minden témát el mernek mesélni egymásnak, és tanácsot is mernek kérni, illetve tudnak adni a másiknak.
De vannak olyan barátai is, akikkel viszont soha nem volt közük egymáshoz. Akikhez soha nem fűzte testiség, csak a barátság. Akikkel a kapcsolatuk a megismerkedésük percétől barátságként működött. Akikkel a kapcsolat egy nagyon cinkos, nagyon bizalmas, nagyon közeli viszonnyá alakult, de mellőzve belőle minden gyengéd érzelmet. Csak barátok lettek, de mégsem csak barátok. Akikkel többet jelentenek egymás számára, mint egy átlagos barát, és akikkel sosem lépnék át a barátság küszöbét. Nem ragadtatják el magukat, nem engedik meg maguknak, hogy egy sok éves, nagyon mély, nagyon őszinte kapcsolatot elrontsanak a vágyakkal, a testiséggel, a szerelemmel. Megmaradtak, és megmaradnak egymás számára barátoknak. Csak barátok. De olyanok, akiket erősebb kötelék fűz egymáshoz, mint a legboldogabb szerelmespárokat.
Nagyon vigyáz a lány a barátaira. Ha valakit megkedvel, azt is nagyon nehezen tudja utána elfelejteni, és kiírni az életéből. Hát még akit megszeretett. Nagyon erősen tud ragaszkodni azokhoz az emberekhez, akik közel kerültek a szívéhez. Akiket megszeret, azokat nem engedi el soha. Azok mellett kiáll, és azok rá is mindig számíthatnak.
A lány most úgy érzi, a barátai szűkös kis társasága bővült. Egy új Taggal egészült ki. Mert megismert Valakit. Valakit, akiben úgy érzi, Barátra lelt. Igaz Barátra.
…ugyan a kapcsolatuk nem barátságnak indult. Hol máshol -mivel a lány ritkán hagyja el az otthona kényelmét, így ismerkedésre nem sok lehetősége nyílik…-, mint egy internetes társkeresőn találtak egymásra. Illetve a Férfi talált rá a lányra. Még ősszel, szeptemberben. Talán két levelet váltottak, ami alapján a Férfi rögtön szimpatikussá vált a lány számára. De mivel a lánynak pont akkor volt alakulófélben egy kapcsolata, így nem forszírozta az ismerkedést, és nem folytatta a levelezést. Ennek ellenére, és dacára annak, hogy nem ismerték egymást, a lány szinte semmit nem tudott a Férfiről, mégis képtelen volt kiverni Őt a fejéből. És folyton eszébe jutott. Eszébe jutott a Férfi, és sajnálta, hogy rövidre zárta Vele a levelezést. Sajnálta, hogy nem ismerte meg jobban a Férfit. És azt is, hogy nem adott Neki egy esélyt. Mert -dacára a minimális ismeretségnek-, nagyon megkedvelte Őt.
Sokat töprengett a lány, hogy mit csináljon? Hogy mit lépjen? Hogy hogyan keresse meg a Férfit? Hogy hogyan találhat Rá? Hogyan bukkanhat a nyomára? Mert elveszítette szem elől. Eltűnt a Férfi. És a lány ebbe nem akart belenyugodni. Nem tudott belenyugodni…
Fél évvel később, márciusban határozta el magát a lány. Akkor döntötte el, hogy ha törik, ha szakad, akkor is megkeresi a Férfit. Akkor is kinyomozza az elérhetőségét, akkor is kapcsolatba lép Vele. És megtudja, mi van a Férfival, hogy van, hogy alakult az élete ősz óta.
A lány -aki korábban nyomozónak is készült-, rendkívül jó a kutakodásban. Sec perc alatt a Férfi nyomára akadt, és már írta is az első levelét Neki. Ami nem maradt válasz nélkül. Mert a Férfi emlékezett a lányra, és válaszolt neki. Nem zárkózott el a levelezéstől, és a -félbeszakadt- ismerkedés folytatásától. Olyannyira nem, hogy közel két héten át leveleztek egymással. Naponta többször is írtak egymásnak. A lány éjjel, lefekvés előtt küldte el mindig az utolsó levelét a Férfinek, a Férfi első levele pedig már a lány postaládájában volt, mire ő felébredt. Mindketten kíváncsian várták a másik üzenetét, és izgatottan lesték a postafiókjaikat. Nagyon közös hullámhosszra kerültek a levélváltásaik során. Jól ellevelezgettek egymással, és úgy érezték, van rá esély, hogy valami szorosabb kapcsolat is kialakuljon kettejük között.
Egy hét levelezés után telefonszámot cseréltek. Attól fogva a Férfi naponta hívta a lányt. Sőt, naponta kétszer. Egy héten keresztül, naponta kétszer beszéltek telefonon. De nem keveset. Napi kétszer másfél órákat. A Férfi rengeteget tud beszélni. Nagyon színes, nagyon kalandos, nagyon érdekes életet él(t). És szinte mindent elmesélt magáról a lánynak. Az emlékeit, az élményeit. A gyerekkoráról, a Családjáról, a Barátairól, az egyetemi éveiről, a munkájáról, önmagáról. Rengeteg sztorit, történetet mondott. Ahogy a lány hallgatta ezeket a történeteket, napról napra ismerte meg jobban a Férfit. Napról napra látott Belőle többet, napról napra lett egyre teljesebb képe Róla, és napról napra vált egyre szimpatikusabbá számára a Férfi. A végén ez a szimpátia odáig erősödött, hogy mindketten érezték, ebből akár több is lehet. Így a Férfi elhatározta, hogy autóba ül, és leutazik a lányhoz. Ugyan hosszú utat kellett megtennie, mert az ország szinte két, átellenes részében laknak, de a Férfi úgy érezte, megéri útnak indulnia. Megér számára a lány egy személyes találkozást. Így nyakába vette a fél országot, és elment a lányhoz.
Találkoztak. A lány számára nem okozott sem meglepetést, sem csalódást a találkozó. Neki élőben is ugyanolyan szimpatikus volt a Férfi, mint 350 km távlatából. Ugyanolyan jól elbeszélgettek, ugyanannyira jól érezte magát a Férfi társaságában, mint a levelezéseik, telefonbeszélgetéseik során. Hat órán keresztül csak ültek, és beszélgettek. Jobbára a Férfi beszélt. Csak mesélt, és mesélt, vég nélkül. Kifogyhatatlan volt a történetekből. De a lány ezt egyáltalán nem bánta. Nem unta a beszélgetést. Élvezte a Férfi történeteit, és nagyon szerette Ő(ke)t hallgatni. Mert a Férfi rendkívül okos, intelligens, művelt. Nagyon sokrétű, és szerteágazó tudással bír, és nagyon tájékozott. Jártas, és abszolút helyismerettel rendelkezik az élet dolgaiban. És emellett humoros is. És nagyon szórakoztató. Szóval jól érezte magát a lány nagyon Vele.
Úgy érezte a lány, hogy egy olyan Emberre lelt a Férfiban, akit nagyon megkedvelt. Mit megkedvelt?! Megszeretett! Aki nagyon belopta magát a lány szívébe. És akit nagyon tudna, és nagyon szeretne szeretni. De nem szerelemmel. Mert sajnos azt is érezte a lány, hogy a szerelem nem lobbant lángra kettejük között. Hogy hiába minden szimpátiának, minden egy húron pendülésnek, minden közös rezdülésnek, az a bizonyos szikra nem pattant ki közöttük. Hogy dacára a hosszú levelezésnek, a sok telefonbeszélgetésnek, és a maratoni mesedélutánnak, szerelem nem szövődött köztük. Érezték ezt mindketten. Tisztában volt ezzel a Férfi is, és a lány is. Mindketten érezték, mindketten tudták, hogy innentől nincs értelme a folytatásnak. Hogy innentől fölösleges erőltetniük a folytatást. Tudták, hogy ezen a ponton véget is ért a kapcsolatuk.
És ezt meg is beszélték. Megbeszélték, és megegyeztek egymással. Egyet értettek, és ugyanazon az állásponton voltak. Ugyanarra a véleményre jutottak mindketten. Hogy akkor, és ott pontot kell tegyenek a történetük végére. Hogy el kell engedniük egymást, és el kell köszönniük egymástól. Mert anélkül a szikra nélkül értelmetlen a folytatás…
Ennek már egy hete. Egy hete, hogy először találkozott egymással a Férfi és a lány. Egy hete, hogy először látták egymást. És egy hete annak is, hogy búcsút intettek egymásnak. Hogy elbúcsúztak a másiktól. Hogy nem keresték egymást. Egy hete beszéltek egymással utoljára. És egy hete, hogy nem hallottak a másikról…
Ez nagyon furcsa a lánynak. Furcsa, hogy két hét intenzív kapcsolattartás után most ekkora a csönd. Furcsa, hogy két végiglevelezett, és végigtelefonált hét után most szóba sem állnak egymással. Furcsa, hogy most üres a lány postafiókja. Hogy nem kap levelet. Hogy reggel, amikor felébred -hiába lesi egyből az e-mailjeit-, nem várja üzenet a Férfitől. Furcsa, hogy nem tud semmit Róla. Furcsa, hogy az a Férfi, aki két héten keresztül egyfolytában -és előtte fél éven át is- rabul ejtette a lány gondolatait, most egyszerre nincs többé. Furcsa, és szomorú. Szomorúvá tette ez a helyzet a lányt. Szomorúvá, és üressé.
Üresnek érzi magát a lány. Üresnek, mert elveszített Valakit. Valakit, akit nagyon megszeretett. Mert nagyon megszerette ezt a Férfit. Nem szerelemmel. Nem szerelmes Belé a lány, de őszintén szereti. Nagyon. És mérhetetlenül. És nem akarja elveszíteni. Nem akarja elveszíteni a lány a Férfit. Nem akarja, hogy soha többé ne halljon Róla. Tudni szeretne a Férfiról. Szeretné tudni a továbbiakban is, hogy hogy van, hogy mi van Vele, hogy hogyan alakul az élete. Mert fontossá vált a Férfi a lány számára.
Persze nem azt akarja a lány, hogy minden nap minden percében egymásnak tartsanak élménybeszámolót. Nem az elmúlt hetek intenzitásában, nem napi, és heti kapcsolatban akar lenni a lány a Férfival. Nem. Pusztán csak kapcsolatban szeretne Vele maradni. Csak azt szeretné, ha néhanapján váltanának egymással egy-egy levelet. Ha néha beszélnének egymással. Hogy ne szűnjön meg közöttük végleg, és végérvényesen a kontaktus.
Nem akarja a lány, hogy előbb érjen véget a kapcsolatuk, mintsem elkezdődött volna. Nem akarja, hogy előbb lépjen ki a Férfi az életéből, minthogy belépett volna rajta. Mert nem akarja a lány elveszíteni Őt. Szeretné Őt megtartani. Szeretné a Férfit a barátai között tudni. Szeretné, ha annak ellenére, hogy nem barátságnak indult a kapcsolatuk, barátság lehetne köztük.
Csak barátság – de a legeslegjobb fajtából.
Mit mondasz – lehet…?
“Tavasz van, és kitört a béke. Vadászatnak hajtás a vége…”
Hát, ha engem most meghajtanának, azt hiszem, nem futnék úgy, mint a nyúl a mezőn… Nagyon el vagyok lustulva, kényelmesedve, tunyulva – de úgy döntöttem, véget vetek ennek a(z áldatlan) állapotnak. Elhatároztam, hogy mozogni, sportolni fogok. Ha nem is lesz belőlem díjnyertes olimpikon, akkor is kitörök ebből a nyugalmi helyzetből. Kirobbantom magam a fotel kényelméből (na jó, azért ne kezdjetek el máris TNT-re gyűjteni alám!), és kilógyilkos hadműveletbe kezdek.
Régebben futottam. Nem versenyszerűen, abszolút csak hobbiszinten. De ahhoz képest, hogy lelkes amatőrként koptattam csak az utcakövet, napi 1 órákat lekocogtam. És élveztem. Szerettem futni. Szerettem a mozgást. A felpörgetett állapotot, a szapora pulzust, az izgalmat, az energiával telítettség érzését, a jóleső fáradtságot, a másnapi izomlázat. Na és persze a formás vádlijú, feszes seggű futófiúk látványát…
Ezekért az élményekért úgy gondoltam, megéri újra megizzasztanom magam. Megéri futócipőt húznom, és nyelvem lógatva rónom a kilométereket. Eltökéltem hát, hogy veszek egy spéci, hiper-szuper, extrán alápárnázott, és maximálisan ízületkímélő & kényelmes -nem szőr, de- nyúlcipőt, és kezdődhet is a -kaland helyett- tortúra.
Határozott céllal, konkrét futócipőmárkát és -modellt kiszemelve magamnak állítottam be az egyik nagy sportszeráruházba. Az eladók egyből rámstartoltak, és elözönlöttek a kérdéseikkel, hogy milyen sporthoz? milyen cipőt? melyik márkát? milyen árkategóriában? hobbi vagy versenyszerű felhasználásra? (nézz rám…!) mekkora igénybevételnek kitéve? betonon? terepen? esetleg rekortánon? és így tovább, és tovább…
Csak kapkodtam a fejem ennyi kérdés hallatán – az eladók serege pedig -a válaszaim közepette- a cipőket kapkodta le a polcokról, illetve hozta ki a raktárból. Amikor az üzlet fele árukészlete (és személyzete) a lábaim előtt hevert, én pedig ott álltam felemás cipőben, összehasonlítva a két félpár lábbeli nyújtotta komfortot, akkor felbukkant egy újabb kolléga. Az eddigieknél egy még hatványozottabban lelkiismeretesebb, még több kérdéssel rendelkező, igazi futás-szerelmes típus. És ő újabb barkópát intézett hozzám:
-Nem szokott fájni a lába?
-Egész napos állás után minimálisan, de ezt leszámítva nem. Bírják a terhelést.
-Visszerei vannak?
-Nincsenek.
-Derék és / vagy hátfájás?
-Szintén csak a hosszú, egy helyben állást követően.
-Gerincferdülés?
-Sosem volt.
-Bokasüllyedés? Harántboltozat-süllyedés? Lúdtalp?
-Egyikben sem szenvedek.
-Bármiféle láb, lábujjdeformitás?
-Minimális mértékű, amit a tűsarok-hegyes orr okoz…
-Más elváltozás, panasz?
-Rendszeres víz- és vérhólyagok, és bőr nélküli, ledörzsölt-feltört területek.
-Egyéb probléma?
Na, itt már kezdtem kitérni -az amúgy sem gyakorolt- hitemből…
-Miért, csámpásnak nézek ki?! Úgy kérdez, mintha lenne valami hendikepem!
-Nem, de biztos nincs semmi baj a lábaival?
-Nem, nincs. Amiket felsoroltam, azok is csak amiatt vannak, mert kevés az eszem, és képes vagyok tizenhárom centis sarkakon hosszú kilométereket legyalogolni…
-Értem. De más tuti nincs?
Ezen a ponton már erőteljesen idegesített, hogy mindenképp belém akart szuggerálni valamilyen abnormalitást a fiú, és elszakadt nálam a cérna. Úgy döntöttem, beszállok a játékba, és adom alá a lovat:
-De, de igaza van!
Miközben így válaszoltam, a srác arcára kiült az elégedett, “na ugye! én megmondtam! tudtam előre, hogy nem tökéletesek ezek a virgácsok” vigyor.
-Tényleg van egy baj velük!
-Micsoda?
-Hogy nagyon könnyen szétcsúsznak…
Láttam, ahogy szegény pasi agya elkezdett kattogni. Ahogy felpörögtek a tekervények, és forogni kezdtek a kerekek. Ahogy hevesen, és legjobb tudása szerint nekiállt, hogy megoldást keressen a problémámra, és megtalálja a megfelelő cipőt számomra. Szerencsétlennek nem esett le, hogy én mire értem. Hogy hogy értem… Hogy nem az inaim, nem a szalagjaim, de nem is a combközelítő izmaim a gyengék. Nem azokkal van a baj. Sokkal inkább az akaratommal. Azzal, hogy nem tudok visszautasítani. Hogy nem tudok kikosarazni. Hogy képtelen vagyok nemet mondani. A másik nemre…
Nagymamám leandere megtetvesedett. Semmi baj – gondoltam, maaajd ééén megpermetezem(!).
Először is -tősgyökeres városi lévén- át kellett tanulmányoznom a permetező apparátus használati utasítását. Aztán gondosan kimértem, kikevertem (azért valami mégis ragadt rám az egyetemi évek alatt a koszon, és a fiúkon kívül…) a permetszert. Mire röpke ~3/4 óra alatt ezekkel végeztem is, feltámadt a szél. Akárhogy is álltam, mindig szemből fújt… Így fogtam, elcibáltam a Drágát egy szélárnyékos helyre, hogy majd ott részesítsem kezelésben. De ott jött a nem várt fordulat, minden felkészültségem & erőfeszítésem ellenére a permetező megadta magát…
Nem baj. Nagyon türelmes vagyok. Gondoltam, átöntöm a permetszert egy vödörbe, és nekiállok kis szivaccsal lemosogatni a virág leveleit. Így is lett. Igen ám. De a Drága nagyobb, mint én vagyok. Oké, tudom, ez önmagában még nem nagy teljesítmény (ismerve, hogy 159 centit mutat a fejem búbjánál a mérce…), de minden ága, az aljától a tetejéig tömve van levéllel. És az összeset át kellett sikálnom. Egyesével. A színi oldalát. És a fonákit is…
A Nagymamám nálam hatványozottabban türelmesebb, de amikor negyedszer mondta a tortúra 3 órája alatt, hogy hagyjam már abba, kezdett gyanús lenni -amit eddig is tudtam-, hogy nem vagyok normális. Aztán végeztem. Megtisztult a virág. A teljes rovargyűjteménye pedig rajtam díszelgett…
Azóta minden beszélgetésem a Nagymamámmal a “Hogy vagy?” kérdés után az “És a leander hogy van?”-nal folytatódik. Ha túléli a megpróbáltatásokat, akkor mindent ki fog bírni. És akkor jutalmul eléneklem neki a Túlélő trallalát. Na, abba garantáltan belehal…
Aki egy kicsit is ismer, pontosan tudja, hogy nem vagyok sértődékeny. Bármit lehet nekem mondani, nem veszem magamra, nem haragszom meg. Egy dolgot kivéve. Ha a cipőimet éri kritika…
…egy ismerősömmel beszélgettem, aki a családi vállalkozás-cukrászdájukban dolgozik. Mondtam neki, hogy szívesen lennék a helyében, el tudnám tölteni a napjaimat sütik és fagyik társaságában. Felvázoltam a fixa ideámat is, miszerint egy csokigyároshoz szeretnék férjhez menni. Vagy egy cipőkészítőhöz. Vagy egy építészhez. Aki tervez nekem egy akkora házat, ahol elfér mind a kismillió-hatszázhuszonnyolc pár cipőm (és én is). Vagy egy 3:1-hez. [Jut eszembe, de hát én nem is akarok sohasem férjet magamnak! Lehet, hogy ez a fixa idea mégsem áll olyan fix lábakon…?]
Ezen a ponton bekapcsolódott a beszélgetésbe a cukrásznő barátnője:
-Miért akar cipőkészítő férjet?
-Mert “enyhe fokú” cipőimádattal & cipőbirtoklási vággyal rendelkezem. És nincs az a mennyiségű lábbeli, amit én ne lennék képes összevásárolni. (Más kérdés, hogy ezzel egy időben rendkívüli intenzitással tűnik el a pénztárcámból a “képes”. És onnantól én sem vagyok hellóédeshogyvagyképes. Azt hiszem, a kelleténél jobban sütött meg az áprilisi nap…)
-Akkor piacnapokon ne menjen Fonyódra!
Azt hittem, rosszul hallok.
-Hogy mondja?
-Piacnapokon ne menjen Fonyódra!
Na, ezen a ponton hagyott ki a szívverésem, maradt tátva a szám, kerekedett ki a szemem. Még, hogy én piaci, román, műanyagtalpú, műbőr cipőt vegyek?! A feltételezés is sértő. Még a Nagymamámnak is tiltólistára tettem az efféle shoppingokat és én veszem a méregdrága bőrcipőit (amiket Ő előszeretettel avat be a kapálás és kertművelés rejtelmeibe az én legnagyobb megbotránkozásomra…). Vörösödő fejjel, damaszkuszi penge élével a hangomban:
-Ne haragudjon, lehet, hogy Ön a piacon szokott cipőt venni, de én nem!
-Ja, nem, nem, én sem ott gondoltam…
Na, jól van, futott át az agyamon – mégsem lökte ki magát egyből a pikszisből a nőci. Újra kaptam levegőt, visszatért a szívritmusom és feltettem a kedves mosolyom. Erre megszólalt:
-…hanem a TURKÁLÓBAN!
Damaszkuszi penge kiesett a számból (a kapanyél még bent van), és szíven talált. Ezt megkaptam. Nesze neked, Alberto Zago…
