Mindent túlélő(?)

Nagymamám leandere megtetvesedett. Semmi baj – gondoltam, maaajd ééén megpermetezem(!).
Először is -tősgyökeres városi lévén- át kellett tanulmányoznom a permetező apparátus használati utasítását. Aztán gondosan kimértem, kikevertem (azért valami mégis ragadt rám az egyetemi évek alatt a koszon, és a fiúkon kívül…) a permetszert. Mire röpke ~3/4 óra alatt ezekkel végeztem is, feltámadt a szél. Akárhogy is álltam, mindig szemből fújt… Így fogtam, elcibáltam a Drágát egy szélárnyékos helyre, hogy majd ott részesítsem kezelésben. De ott jött a nem várt fordulat, minden felkészültségem & erőfeszítésem ellenére a permetező megadta magát…
Nem baj. Nagyon türelmes vagyok. Gondoltam, átöntöm a permetszert egy vödörbe, és nekiállok kis szivaccsal lemosogatni a virág leveleit. Így is lett. Igen ám. De a Drága nagyobb, mint én vagyok. Oké, tudom, ez önmagában még nem nagy teljesítmény (ismerve, hogy 159 centit mutat a fejem búbjánál a mérce…), de minden ága, az aljától a tetejéig tömve van levéllel. És az összeset át kellett sikálnom. Egyesével. A színi oldalát. És a fonákit is…
A Nagymamám nálam hatványozottabban türelmesebb, de amikor negyedszer mondta a tortúra 3 órája alatt, hogy hagyjam már abba, kezdett gyanús lenni -amit eddig is tudtam-, hogy nem vagyok normális. Aztán végeztem. Megtisztult a virág. A teljes rovargyűjteménye pedig rajtam díszelgett…
Azóta minden beszélgetésem a Nagymamámmal a “Hogy vagy?” kérdés után az “És a leander hogy van?”-nal folytatódik. Ha túléli a megpróbáltatásokat, akkor mindent ki fog bírni. És akkor jutalmul eléneklem neki a Túlélő trallalát. Na, abba garantáltan belehal…