Futás!

“Tavasz van, és kitört a béke. Vadászatnak hajtás a vége…”
Hát, ha engem most meghajtanának, azt hiszem, nem futnék úgy, mint a nyúl a mezőn… Nagyon el vagyok lustulva, kényelmesedve, tunyulva – de úgy döntöttem, véget vetek ennek a(z áldatlan) állapotnak. Elhatároztam, hogy mozogni, sportolni fogok. Ha nem is lesz belőlem díjnyertes olimpikon, akkor is kitörök ebből a nyugalmi helyzetből. Kirobbantom magam a fotel kényelméből (na jó, azért ne kezdjetek el máris TNT-re gyűjteni alám!), és kilógyilkos hadműveletbe kezdek.
Régebben futottam. Nem versenyszerűen, abszolút csak hobbiszinten. De ahhoz képest, hogy lelkes amatőrként koptattam csak az utcakövet, napi 1 órákat lekocogtam. És élveztem. Szerettem futni. Szerettem a mozgást. A felpörgetett állapotot, a szapora pulzust, az izgalmat, az energiával telítettség érzését, a jóleső fáradtságot, a másnapi izomlázat. Na és persze a formás vádlijú, feszes seggű futófiúk látványát…
Ezekért az élményekért úgy gondoltam, megéri újra megizzasztanom magam. Megéri futócipőt húznom, és nyelvem lógatva rónom a kilométereket. Eltökéltem hát, hogy veszek egy spéci, hiper-szuper, extrán alápárnázott, és maximálisan ízületkímélő & kényelmes -nem szőr, de- nyúlcipőt, és kezdődhet is a -kaland helyett- tortúra.
Határozott céllal, konkrét futócipőmárkát és -modellt kiszemelve magamnak állítottam be az egyik nagy sportszeráruházba. Az eladók egyből rámstartoltak, és elözönlöttek a kérdéseikkel, hogy milyen sporthoz? milyen cipőt? melyik márkát? milyen árkategóriában? hobbi vagy versenyszerű felhasználásra? (nézz rám…!) mekkora igénybevételnek kitéve? betonon? terepen? esetleg rekortánon? és így tovább, és tovább…
Csak kapkodtam a fejem ennyi kérdés hallatán – az eladók serege pedig -a válaszaim közepette- a cipőket kapkodta le a polcokról, illetve hozta ki a raktárból. Amikor az üzlet fele árukészlete (és személyzete) a lábaim előtt hevert, én pedig ott álltam felemás cipőben, összehasonlítva a két félpár lábbeli nyújtotta komfortot, akkor felbukkant egy újabb kolléga. Az eddigieknél egy még hatványozottabban lelkiismeretesebb, még több kérdéssel rendelkező, igazi futás-szerelmes típus. És ő újabb barkópát intézett hozzám:
-Nem szokott fájni a lába?
-Egész napos állás után minimálisan, de ezt leszámítva nem. Bírják a terhelést.
-Visszerei vannak?
-Nincsenek.
-Derék és / vagy hátfájás?
-Szintén csak a hosszú, egy helyben állást követően.
-Gerincferdülés?
-Sosem volt.
-Bokasüllyedés? Harántboltozat-süllyedés? Lúdtalp?
-Egyikben sem szenvedek.
-Bármiféle láb, lábujjdeformitás?
-Minimális mértékű, amit a tűsarok-hegyes orr okoz…
-Más elváltozás, panasz?
-Rendszeres víz- és vérhólyagok, és bőr nélküli, ledörzsölt-feltört területek.
-Egyéb probléma?
Na, itt már kezdtem kitérni -az amúgy sem gyakorolt- hitemből…
-Miért, csámpásnak nézek ki?! Úgy kérdez, mintha lenne valami hendikepem!
-Nem, de biztos nincs semmi baj a lábaival?
-Nem, nincs. Amiket felsoroltam, azok is csak amiatt vannak, mert kevés az eszem, és képes vagyok tizenhárom centis sarkakon hosszú kilométereket legyalogolni…
-Értem. De más tuti nincs?
Ezen a ponton már erőteljesen idegesített, hogy mindenképp belém akart szuggerálni valamilyen abnormalitást a fiú, és elszakadt nálam a cérna. Úgy döntöttem, beszállok a játékba, és adom alá a lovat:
-De, de igaza van!
Miközben így válaszoltam, a srác arcára kiült az elégedett, “na ugye! én megmondtam! tudtam előre, hogy nem tökéletesek ezek a virgácsok” vigyor.
-Tényleg van egy baj velük!
-Micsoda?
-Hogy nagyon könnyen szétcsúsznak…
Láttam, ahogy szegény pasi agya elkezdett kattogni. Ahogy felpörögtek a tekervények, és forogni kezdtek a kerekek. Ahogy hevesen, és legjobb tudása szerint nekiállt, hogy megoldást keressen a problémámra, és megtalálja a megfelelő cipőt számomra. Szerencsétlennek nem esett le, hogy én mire értem. Hogy hogy értem… Hogy nem az inaim, nem a szalagjaim, de nem is a combközelítő izmaim a gyengék. Nem azokkal van a baj. Sokkal inkább az akaratommal. Azzal, hogy nem tudok visszautasítani. Hogy nem tudok kikosarazni. Hogy képtelen vagyok nemet mondani. A másik nemre…