eszti blogja

Péntek délután hazafelé tartottam a városból. Ahogy tipegtem felfelé a Dózsa György utcán, és közeledtem a Sétáló utca kezdetéhez, ütős-, és fúvóshangszerek hangjára lettem figyelmes. Majd kisvártatva megpillantottam az épp akkor felsorakozó katona- és katasztrófavédő-fiúkból álló kamarazenekart. Megálltam én is mellettük, és megnéztem, ahogy ütve-fújva útnak indulnak.
Míg álltak és vártak a vezényszóra, csak azt vettem észre, hogy elkezdődött a zenészek között a pisszegés, egymás oldalba bökdösése, az irányomba való fejbiccentés. Az első sorokban állók hátrafordultak, rám mosolyogtak, stíröltek.
Hozzá vagyok szokva, hogy többnyire megnéznek, és utánam fordulnak a pasik, de azért ezt a nagy felbolydulást mégiscsak túlzásnak éreztem. Így végignéztem-végigtapogattam magam, nem csúszott-e le a sliccem, nem villant-e ki valamelyik testrészem a ruhám takarásából, nem olvasott-e egy madár „WC” feliratot a pólómon, vagy ne adj’ Isten a fejem tetején… Miután mindent rendben találtam magamon, megnyugodtam, hogy semmi ciki nincs rajtam, nem képezem közröhej tárgyát. A májam eközben erős hízásnak indult, amiért ennyi bámészkodó közül pont engem szúrtak ki a kis egyenruhások. Ahogy így álltam, és dagadó mellel mennybe meneteltem, egyszer csak körbepillantottam. És rögtön pofára is estem. Ugyanis konstatálnom kellett, hogy én voltam az egyetlen fiatal tyúk a sok középkorú és idős néni-bácsi között. Ergo szegény kis angyalbőröseimnek -akárhogy néztem volna is ki- nem akadt rajtam kívül fiatal látnivalójuk. Hát, így már nem meglepő -az átlagosnál is nagyobb- népszerűségem. Erre mondják, hogy egyszer hopp, másszor…
Este buszra szálltam, és elhagytam a várost. Mikor már fent ültem a helyemen, kiszúrtam, hogy a még lent váró, sorban álló utasok között ott tornyosul egy katona is. Aki erősen hajazott az egyik zenekari tagra. Utóbb kiderült, nem csak hasonlított. Ugyanis ő volt az egyik zenész. Hogy mindezt honnét tudom? Ó, nem csak ezt tudom ám! Tudom a nevét, a rangját, a beosztását, a tegnapi napja eseményeit, a kempingbiciklije megrongálásának a történetét – épp csak a lyukas fogainak a számát nem…
Mert mit ad Isten, a mellettem levő helyre telepedett le a bakánk. Ami már azért is gyanús volt, mert -mielőtt újfent elbíztam volna magam, és téves konklúziókat vontam volna le a helyválasztásából- körülnéztem, és láttam, hogy megannyi szabad ülés várt arra, hogy valaki elfoglalja. Volt dupla ülés is parlagon, ahol nem kellett volna egy útitárs mellett feszengenie, de nem. Ő -a kis feszengést kedvelő- mellém ült le. És ahogy leült, egyből erőteljes és heves telefonálgatásba kezdett.
Utunk során 5 személyt hívott fel. Bár nem hallgatóztam -de mivel elfelejtettem felszállás előtt forró viaszt önteni a füleimbe-, hallottam minden egyes szavát. A beszélgetései -bár más-más tartalommal voltak megtöltve- az alábbi séma alapján zajlottak: „Szép jó estét, Mol-nár Káz-mér -személyiségi jogai sérülésének elkerülése érdekében, és neve alliterációját megőrizve nevezzük így- százados vagyok!” – aztán jött a bla, bla, majd az elköszönés: „További szép estét kívánok, Mol-nár Káz-mér százados voltam!”. És ez -viccen kívül- így ment 5 telefonbeszélgetésen keresztül. Tehát -akárhogy számolok is- volt szerencsém 10-szer végighallgatni, hogy emberünket Molnár Kázmérnak hívják, századosi minőségben. És ha netán a memóriám túl gyenge, vagy a felfogásom túl lassú lenne, arra az esetre Kázmérom bedobta az artikulálást, és a ta-go-lást is. Ergo, ha akartam volna sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, és nem megjegyezni a nevét. Megjegyeztem. A hangja most is itt cseng a fülemben, a neve pedig kitörölhetetlenül belém sulykolódott.
Ő 2 településsel előbb érte el úti célját, mint én. Mielőtt leszállt volna, rám mosolygott, és ennyit mondott: „Kisasszony, további jó utat kívánok!”. Felnéztem rá, visszamosolyogtam, és vártam. Vártam a folytatást. Vártam, hogy hozzáteszi: „Molnár Kázmér százados voltam!”. De hála Istennek (vagyis Kázméromnak) nem tette. Mert akkor hirtelen kitört volna belőlem -az addig is nehezen visszafojtott- röhögés. Azt hiszem, akkor úgy felvisítottam volna, hogy a hangom maradéktalanul elnyomta volna -az utunkat végigkísérő, fülsüketítő- mennydörgés moraját. És azt hiszem, ezzel a sikollyal -viasz nélkül is- örök csendre kárhoztattam volna magamat. És a busz aktuális utazóközönségét mind egy szálig – Mol-nár-káz-mér-szá-za-dos-sal-is-a-fe-dél-ze-ten…

Hogy is szól a mondás, „Ember tervez, Isten végez”? Valahogy így…
Hát, én terveztem. Több programot, több variációját is kitaláltam az időtöltésnek erre a -hosszú- hétvégére. Tervben volt, hogy lejövök a Balatonra. Aztán az is, hogy nem jövök le, otthon maradok, és elmegyek Babodra. Aztán volt egy olyan opció, hogy mégiscsak a Balatonon töltöm a napokat, és innét megyünk le az off-roadra. Ugyanis „Életem (ex)Párja”, életem se veled, se nélküledje, életem -brazil szappanoperákra hajazó- folytatásos teleregényének főszereplője, az én nevörendingsztorim -aki ugye itt lakik, Márián, és akivel sosem tudunk „megszabadulni” egymástól, akivel valamiért mindig összesodor bennünket egymással a szél- semmiképp nem akarta kihagyni az idei sárdagonyát sem, így -és mivel enni nem kérek, nagy helyet nem foglalok, ha szerencséje van, még csöndben is maradok- el tudtam volna menni Vele én is. Megnéztük volna az autókat, a programokat, (Ő a lenge ruhás lányokon, én a jó seggű pasikon legeltettem volna közben a szemem), tomboltunk volna egyet az esti koncerten, majd -a Kaposváron éjszakázás után- másnap visszajöttünk volna a Balatonra. Hát, igen. Ezekben a variációkban gondolkodtam-gondolkodtunk.
Pénteken délután buszra szálltam, és -hosszú vívódás és halogatás után- kijöttem a Balatonra. Már útközben utolért bennünket a vihar. Koromfekete felhőkkel, mennydörgéssel, pár másodpercenként cikázó, és -a hirtelen lett éjszakai sötétségbe- nappali fényt kölcsönző villámokkal. Mire elértem volna a megállóhelyemet, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nem tudtam, mitévő legyek.
Mert a busz a keresztúri templomnál tett le, ahonnét még jó 20-25 percet kellett volna gyalogolnom hazáig. Ugyan volt nálam ernyő, de amilyen orkános szélt fújt, felkapott volna esernyőstül, csomagostul, mindenestül. A tetejében jól felpakoltam az útra, még a fülemen is csomag lógott. Volt nálam bőrön, a bőröndteleszkópon laptoptáska -amik így együttesen súlyra és magasságra is meghaladták az én kis törpe-vézna állapotom…-, aztán ridikül, esernyő, csak épp több szabad kezem nem volt…
Tudtam, hogy ha nekivágok csomagostul-mindenestül a hazaútnak, akkor nem csak én fogok bőrig ázni, de a táskáim tartalmából is csavarni lehet majd a vizet. Az eget elnézve sok esélyt nem láttam arra, hogy belátható időn belül továbbálljon a vihar, tehát nem tudtam azzal a stratégiával sem élni, hogy letelepszem a jó kis fedett buszmegállóba, és ott bekkelem ki, míg eláll az eső. Jobb ötlet híján, kénytelen-kelletlen felhívtam Életem Exét, és -bár pontosan tudtam, hogy mennyire utálja, ha csak a kisujját is meg kell mozdítania értem- megkérdeztem, hajlandó lenne-e hazafuvarozni. Valószínű, hogy tényleg nagy lehetett a vihar -nem csak én éreztem annak-, mert Életem zokszó nélkül indult és jött értem. Bár nem így terveztem, de így értem haza egyben, tisztán és szárazon.
Másnapra, szombatra gondoltuk időzíteni a somogybabodi kiruccanást. Viszont péntek délután, és szombat délelőtt annyi munkát vittek -az amúgy sem unatkozó- Nevörendingemnek, hogy tudta, legjobb esetben is el kell napoljuk másnapra a roncsderbyt.
Hát, igen… Eddig sem úgy jöttek össze a dolgaink, ahogy szerettük volna, és több nem várt esemény is keresztbe húzta a számításainkat, de hellyel-közzel még így is kivitelezhető lett volna, amit terveztünk. Viszont a szombati nap estéje végzetesen más irányba terelte a hétvégénk alakulását. Az tette fel igazán a pontot az i-re, és determinálta a lehetőségeinket.
Történt ugyanis, hogy Seveledem -kis híján- kiverte a saját szemét… Konkrétabban egy autó alatt fekve, egy csavarról lecsúszó fogóval -nulla menekülési eséllyel-, tiszta izomból, egy az egyben szemen vágta saját magát. De úgy, hogy hajszál híja volt, hogy a kampós vége a fogónak nem a szemgolyójába fúródott…
Így is csúnyán megsérült, a szeme egyből bevérzett, feldagadt, a bőrét felszakította, dőlt belőle a vér, és hatalmas monoklija képződött. Rögtön megmutatta magát a szomszéd néninek -egy szemész főorvos doktornőnek-, aki nem sok biztatót mondott. Úgy nézett ki, hogy megsérültek a szemmozgató izmok, és az idegek, valamint az sem volt kizárható, hogy az ütés erejétől a járomcsont nem repedt meg vagy törött el. A néni kilátásba helyezte a műtétet is. Tehát ha csontsérülés, vagy csontszilánk leválás történt, akkor egy fül- orr- gégészeti szikés „bulira” lehet számítani…
Mit ne mondjak, elég rendesen megijedtünk… Egyből felhívtuk a környező települések kórházait -Marcali, Keszthely-, hogy hova tudnánk elmenni, hogy van ügyeleti ellátás. De mindegyik helyen azt a választ kaptuk, hogy „Ó, most Pünkösd van, majd kedden jöjjön be!”… Akkor elkezdtük Siófokot és Kaposvárt hívogatni. A sürgősségit, a balesetit, az éjszakai ügyeletet, és a szemészetet. Hosszas telefonálgatás, automatával „társalgás”, mellékkiválasztás, mellékkapcsolás, központi szétbontásig való vonaltartás, nagy sokára sikerülő kórházelérés után kiderült, mindkét kórházban fogadnának bennünket. Mindkét kórház nagyjából ugyanolyan távolságra is volt tőlünk – „Életem” mégsem tudta eldönteni, hogy melyikbe is menjen. Vacillált egy darabig, majd megszületett a döntés: irány Kaposvár!
Hogy miért éppen -Alaszka helyett- Kaposvár? Holott Siófokra -az autópályán- rövidebb idő alatt leértünk volna? Hát megmondom, hogy miért! Mert Szívemcsücske a fejébe vette, hogy ha műtétre kerül is a sor, Ő akkor sem fog befeküdni a kórházba. Nem hajlandó ott éjszakázni, enni a silány kórházi kosztot, hallgatni a betegtársak horkolását, stb… Ergo nálunk, Kaposváron szeretné tölteni -műtét esetén- az éjjelt… (Azokat a tényeket hagyjuk figyelmen kívül, hogy én is horkolok; a kaja ugyan nem silány nálunk, ellenben mindet kihoztuk a Balatonra; otthon csak a kongóan üres hűtőszekrény tátong; Pünkösd lévén a boltok zárva, éhenhalás kilátásban…) Ezen kardinális szempontokat figyelembe véve billent a mérleg a kaposvári kórház irányába.
Összecihelődtünk. Felkészültünk a legrosszabbra, a befekvésre. Összepakoltuk a túlélő felszerelést. Autóba ültünk. Lementünk Kaposvárra. Regisztráltunk. Liftbe szálltunk. Nem tévedtünk el. Megtaláltuk az osztályt. Leültünk. Vártunk. Tűkön ültünk. Még mindig vártunk. Idegeskedtünk. Behívták. Vizsgálták. Vizsgálták. Lerágtam közben a tíz körmöm. Még mindig nem jött ki. Kijött. Nem tudott még semmit. Levitték CT-re. Visszajött. Újra bement. Újra vizsgálták. Sokáig vizsgálták. Szarrá aggódtam magam. Végül nagy sokára végzett.
Hála Istennek megúszta a műtétet. Úgy néz ki, nem szenvedett maradandó látáskárosodást. Legnagyobb baja, hogy kettős látása van. És belőlem is kettőt lát. Holott egy is sok(k)… De azt mondták, ez el fog múlni. Így hazaengedték. Pihenésre ítélték. És ágynyugalomra predesztinálták. Nyugalma érdekében azt mondta, én tudom a legtöbbet tenni. Felcsillant a szemem. Örültem, hogy átmehetek karitatívba, és ápolgathatom. Erre közölte: azzal teszem a legnagyobb jót, ha nem sűrűn látogatom, és megkímélem önnönmagamtól… És ekkor kis híján maradandó látáskárosodást szenvedett – mindkét szemére…
Hát, így állunk. Olyan ez, mint a mesebeli rafkós kislány esete az öreg királlyal. Aki vitt is ajándékot, nem is. Gyalog is ment, nem is…
Le is jöttem a Balatonra, és otthon is voltam. Senélküledem is járt Kaposváron, bár nem ott, ahova gondolta a vizitet. Babodon is voltunk, igaz, csak érintőlegesen, átutazóban, nem pedig az autókat mustrálva. De lényegében így, vagy úgy, de minden úti célt beiktattunk a hétvégénkbe, amit terveztünk. Bár más apropóból, más céllal, más idegállapotban, más felhanggal, mint ahogy terveztük. De voltunk mindenhol.
Hiába, ember tervez…