Hogy is szól a mondás, „Ember tervez, Isten végez”? Valahogy így…
Hát, én terveztem. Több programot, több variációját is kitaláltam az időtöltésnek erre a -hosszú- hétvégére. Tervben volt, hogy lejövök a Balatonra. Aztán az is, hogy nem jövök le, otthon maradok, és elmegyek Babodra. Aztán volt egy olyan opció, hogy mégiscsak a Balatonon töltöm a napokat, és innét megyünk le az off-roadra. Ugyanis „Életem (ex)Párja”, életem se veled, se nélküledje, életem -brazil szappanoperákra hajazó- folytatásos teleregényének főszereplője, az én nevörendingsztorim -aki ugye itt lakik, Márián, és akivel sosem tudunk „megszabadulni” egymástól, akivel valamiért mindig összesodor bennünket egymással a szél- semmiképp nem akarta kihagyni az idei sárdagonyát sem, így -és mivel enni nem kérek, nagy helyet nem foglalok, ha szerencséje van, még csöndben is maradok- el tudtam volna menni Vele én is. Megnéztük volna az autókat, a programokat, (Ő a lenge ruhás lányokon, én a jó seggű pasikon legeltettem volna közben a szemem), tomboltunk volna egyet az esti koncerten, majd -a Kaposváron éjszakázás után- másnap visszajöttünk volna a Balatonra. Hát, igen. Ezekben a variációkban gondolkodtam-gondolkodtunk.
Pénteken délután buszra szálltam, és -hosszú vívódás és halogatás után- kijöttem a Balatonra. Már útközben utolért bennünket a vihar. Koromfekete felhőkkel, mennydörgéssel, pár másodpercenként cikázó, és -a hirtelen lett éjszakai sötétségbe- nappali fényt kölcsönző villámokkal. Mire elértem volna a megállóhelyemet, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nem tudtam, mitévő legyek.
Mert a busz a keresztúri templomnál tett le, ahonnét még jó 20-25 percet kellett volna gyalogolnom hazáig. Ugyan volt nálam ernyő, de amilyen orkános szélt fújt, felkapott volna esernyőstül, csomagostul, mindenestül. A tetejében jól felpakoltam az útra, még a fülemen is csomag lógott. Volt nálam bőrön, a bőröndteleszkópon laptoptáska -amik így együttesen súlyra és magasságra is meghaladták az én kis törpe-vézna állapotom…-, aztán ridikül, esernyő, csak épp több szabad kezem nem volt…
Tudtam, hogy ha nekivágok csomagostul-mindenestül a hazaútnak, akkor nem csak én fogok bőrig ázni, de a táskáim tartalmából is csavarni lehet majd a vizet. Az eget elnézve sok esélyt nem láttam arra, hogy belátható időn belül továbbálljon a vihar, tehát nem tudtam azzal a stratégiával sem élni, hogy letelepszem a jó kis fedett buszmegállóba, és ott bekkelem ki, míg eláll az eső. Jobb ötlet híján, kénytelen-kelletlen felhívtam Életem Exét, és -bár pontosan tudtam, hogy mennyire utálja, ha csak a kisujját is meg kell mozdítania értem- megkérdeztem, hajlandó lenne-e hazafuvarozni. Valószínű, hogy tényleg nagy lehetett a vihar -nem csak én éreztem annak-, mert Életem zokszó nélkül indult és jött értem. Bár nem így terveztem, de így értem haza egyben, tisztán és szárazon.
Másnapra, szombatra gondoltuk időzíteni a somogybabodi kiruccanást. Viszont péntek délután, és szombat délelőtt annyi munkát vittek -az amúgy sem unatkozó- Nevörendingemnek, hogy tudta, legjobb esetben is el kell napoljuk másnapra a roncsderbyt.
Hát, igen… Eddig sem úgy jöttek össze a dolgaink, ahogy szerettük volna, és több nem várt esemény is keresztbe húzta a számításainkat, de hellyel-közzel még így is kivitelezhető lett volna, amit terveztünk. Viszont a szombati nap estéje végzetesen más irányba terelte a hétvégénk alakulását. Az tette fel igazán a pontot az i-re, és determinálta a lehetőségeinket.
Történt ugyanis, hogy Seveledem -kis híján- kiverte a saját szemét… Konkrétabban egy autó alatt fekve, egy csavarról lecsúszó fogóval -nulla menekülési eséllyel-, tiszta izomból, egy az egyben szemen vágta saját magát. De úgy, hogy hajszál híja volt, hogy a kampós vége a fogónak nem a szemgolyójába fúródott…
Így is csúnyán megsérült, a szeme egyből bevérzett, feldagadt, a bőrét felszakította, dőlt belőle a vér, és hatalmas monoklija képződött. Rögtön megmutatta magát a szomszéd néninek -egy szemész főorvos doktornőnek-, aki nem sok biztatót mondott. Úgy nézett ki, hogy megsérültek a szemmozgató izmok, és az idegek, valamint az sem volt kizárható, hogy az ütés erejétől a járomcsont nem repedt meg vagy törött el. A néni kilátásba helyezte a műtétet is. Tehát ha csontsérülés, vagy csontszilánk leválás történt, akkor egy fül- orr- gégészeti szikés „bulira” lehet számítani…
Mit ne mondjak, elég rendesen megijedtünk… Egyből felhívtuk a környező települések kórházait -Marcali, Keszthely-, hogy hova tudnánk elmenni, hogy van ügyeleti ellátás. De mindegyik helyen azt a választ kaptuk, hogy „Ó, most Pünkösd van, majd kedden jöjjön be!”… Akkor elkezdtük Siófokot és Kaposvárt hívogatni. A sürgősségit, a balesetit, az éjszakai ügyeletet, és a szemészetet. Hosszas telefonálgatás, automatával „társalgás”, mellékkiválasztás, mellékkapcsolás, központi szétbontásig való vonaltartás, nagy sokára sikerülő kórházelérés után kiderült, mindkét kórházban fogadnának bennünket. Mindkét kórház nagyjából ugyanolyan távolságra is volt tőlünk – „Életem” mégsem tudta eldönteni, hogy melyikbe is menjen. Vacillált egy darabig, majd megszületett a döntés: irány Kaposvár!
Hogy miért éppen -Alaszka helyett- Kaposvár? Holott Siófokra -az autópályán- rövidebb idő alatt leértünk volna? Hát megmondom, hogy miért! Mert Szívemcsücske a fejébe vette, hogy ha műtétre kerül is a sor, Ő akkor sem fog befeküdni a kórházba. Nem hajlandó ott éjszakázni, enni a silány kórházi kosztot, hallgatni a betegtársak horkolását, stb… Ergo nálunk, Kaposváron szeretné tölteni -műtét esetén- az éjjelt… (Azokat a tényeket hagyjuk figyelmen kívül, hogy én is horkolok; a kaja ugyan nem silány nálunk, ellenben mindet kihoztuk a Balatonra; otthon csak a kongóan üres hűtőszekrény tátong; Pünkösd lévén a boltok zárva, éhenhalás kilátásban…) Ezen kardinális szempontokat figyelembe véve billent a mérleg a kaposvári kórház irányába.
Összecihelődtünk. Felkészültünk a legrosszabbra, a befekvésre. Összepakoltuk a túlélő felszerelést. Autóba ültünk. Lementünk Kaposvárra. Regisztráltunk. Liftbe szálltunk. Nem tévedtünk el. Megtaláltuk az osztályt. Leültünk. Vártunk. Tűkön ültünk. Még mindig vártunk. Idegeskedtünk. Behívták. Vizsgálták. Vizsgálták. Lerágtam közben a tíz körmöm. Még mindig nem jött ki. Kijött. Nem tudott még semmit. Levitték CT-re. Visszajött. Újra bement. Újra vizsgálták. Sokáig vizsgálták. Szarrá aggódtam magam. Végül nagy sokára végzett.
Hála Istennek megúszta a műtétet. Úgy néz ki, nem szenvedett maradandó látáskárosodást. Legnagyobb baja, hogy kettős látása van. És belőlem is kettőt lát. Holott egy is sok(k)… De azt mondták, ez el fog múlni. Így hazaengedték. Pihenésre ítélték. És ágynyugalomra predesztinálták. Nyugalma érdekében azt mondta, én tudom a legtöbbet tenni. Felcsillant a szemem. Örültem, hogy átmehetek karitatívba, és ápolgathatom. Erre közölte: azzal teszem a legnagyobb jót, ha nem sűrűn látogatom, és megkímélem önnönmagamtól… És ekkor kis híján maradandó látáskárosodást szenvedett – mindkét szemére…
Hát, így állunk. Olyan ez, mint a mesebeli rafkós kislány esete az öreg királlyal. Aki vitt is ajándékot, nem is. Gyalog is ment, nem is…
Le is jöttem a Balatonra, és otthon is voltam. Senélküledem is járt Kaposváron, bár nem ott, ahova gondolta a vizitet. Babodon is voltunk, igaz, csak érintőlegesen, átutazóban, nem pedig az autókat mustrálva. De lényegében így, vagy úgy, de minden úti célt beiktattunk a hétvégénkbe, amit terveztünk. Bár más apropóból, más céllal, más idegállapotban, más felhanggal, mint ahogy terveztük. De voltunk mindenhol.
Hiába, ember tervez…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: