eszti blogja

Eszter vegetáriánus. Vagyis inkább mondjuk úgy, nem eszik húst. Bár nagy ritkán azért a pármai sonka le-lecsúszik (rosseb a gyuhámat!), és a Rio Mare tonhal is leúszkál a torkomon. De mást nem vagyok hajlandó fogyasztani.
Viszont a gondjaim nem csak a fogyasztással vannak. Hanem már a látvánnyal is. Ebből kifolyólag egy hely van, ahova az Istennek nem vagyok hajlandó betenni a lábam, és az a hentesüzlet. Ennek dacára ma megkaptam az ukázt: shoppingoljak fél kiló házi sertészsírt…
Piacozni sem annyira szeretek, de egye fene, lementem. Ott, a piac fedett épületében, a vásárcsarnokban van több hentespult is. Gondoltam, majd ott beszerzem a szükséges mennyiségű zsiradékot. Az mégsem olyan “direkt” húsbolt, mégis nagyobb tér van, több levegő – nem lesz olyan frusztráló élmény.
Ahogy beléptem az épületbe, egyből megcsapott egy meleg, büdös, szúrós, tisztító- és fertőtlenítőszerek szagával keveredett hússzag. Olyan igazán gyomorforgató fajta. Nem vagyok kényes. Pucoltam én már vendéglátóegységben hónapokon át vécét, almoltam már ki kutyát-macskát, de az ételszagokat nehezen tolerálom. Pláne az ilyent, ami hipóbukéval van átitatva.
Nagy nyelések és minimális légvételek közepette kalauzoltam el magam a célom felé, közben igyekeztem a tekintetem se jobbra, se balra, csakis a járólapon futtatni, és csakis a hentes szemeiben elmélyíteni, máshova nem nézni.
-Fél kiló házi sertészsírt szeretnék!
-Csak egy kilót tudok adni.
-Hoztam dobozt is, úgy sem lehetne csak fél kilót venni?
-Nem, drága, mert ki van szerelve a kiló vödrökbe.
Tanakodtam egy kicsit magamban, hogy most mitévő is legyek? Megvegyem -a fél helyett- az egy kilót? Vagy ne vegyek semennyit? Mivel nem nekem kellett – nem tudtam eldönteni. Közben az eladó azt hitte, az árat sokallom. Hogy az az oka a hezitálásomnak.
-Higgye el, hölgyem, nagyon olcsón adjuk! Nálunk a legolcsóbb! Csak 600 Ft kilója.
-Én elhiszem. Már csak azért is, mert nem vagyok képben zsírárak terén…
-Hogyhogy?
-Úgy, hogy nem élek vele.
-Nem?
-Nem, vegetáriánus vagyok.
-Vegetáriánus?
-Igen. Úgyhogy elhiheti, mekkora áldozatot és erőfeszítést kíván ez tőlem, hogy most itt vagyok…
-Akkor tudja mit? Csak egy ötszázast adjon! Kegyednek olcsóbban mérem..!
-Igazán köszönöm az együttérzést, nagyon kedves!
Odaadom a pénzt, megkapom a kis zsíros vödröt. Ami szó szerint zsíros. Kívül-belül.
-Nem kérhetnék még egy zacskót is? Nagyon zsíros a bödön…
-Önnek még kettőt is adok!
-Egy is bőven elég lesz, köszönöm!
-Biztos benne? Szívesen adtam volna kettőt a kezébe…!
-Soha ilyen biztos…!
-Adja oda a vödröt, beleteszem!
És bele is tette. Becsomagolta a zsíros vödröt egy tiszta szatyorba. Egy addig tiszta szatyorba, amíg a könyékig darált húsos kezeivel végig nem tapogatta a bácsi. Nesze neked, finnyás kisasszony…!
…kész szerencse hogy nem húst kellett vegyek. Ha azt is olcsón megszámította volna, akkor félő, hogy a költséghatékony bevásárlásom produktumának híg lett volna a leve. De zsírt vettem, nem húst. És ennek nem híg a leve. Semmi baja. Abszolút zsííír…

Oké. Aláírom. Soha nem csináltam belőle titkot, hogy a saját korosztályommal nem igazán szoktam megtalálni a közös hangot. Hogy -bár nincsenek komplexusaim- mindig is a nálam kicsit idősebb férfiakhoz vonzódtam, soha nem a velem egykorúakhoz. Mert mindig abban a tévhitben éltem, hogy a komolyság és a kor egyenes arányban állnak egymással. De mindig rá kell(ett) döbbenjek, hogy ez az idea -férfiak esetében- legkevésbé sem állja meg a helyét… Ettől függetlenül én hiszek a teóriámban, és igyekszem egy delikvenst is találni, aki nem megdönt(i), hanem alátámasztja ezt az elképzelésem. Így továbbra is a nálam kicsivel idősebbek táborából szoktam szemezgetni. A kicsit idősebbekéből, nem a fél lábbal a sírban állókéból!

Mit ad Isten, csengetnek ma nálunk. Kimegyek, erre egy ismerős, idős, 80 éves(!) bácsi áll a kapuban. Nem igazán tudtam úgy első körben, hogy mit is akar? Eltévesztette a házszámot? Vagy Anyukámat keresi? De nem. Hozzám jött. Egyenesen hozzám. Direkt velem akart beszélni. És meg akart kérni valamire. Történetesen arra, hogy beszélgessek vele kicsit. Andrásról, Béláról és Leventéről.
Ó, akkor már egyből tudtam, mire megy ki a játék! Egyből levágtam a szitut. Így mondtam az öregnek, hogy:
-Áh, nem szimpatikusak nekem ezek a férfiak, csókolom!
-De, de csak legyenek szimpatikusak!
-Áh, én jobban szeretem a modernebb nevű fiúkat!
-Nem úgy van az! Beszélgessünk róluk!
-Hát, csókolom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy lázba hoz a téma…
-Jó, akkor azt mondja meg, milyen nap lesz holnap!
-Kedd, csókolom, kedd lesz!
-Nem úúúgy!
-Oké, június 4.
-Jaaajjj!
Na, ezen a ponton megkegyelmeztem az öregnek, és nem játszottam tovább -az amúgy rendkívül hitelesen alakított- hülyét:
-Trianon évfordulója lesz.
-Igen. Gyásznap lesz holnap. A külföldön élő magyar szívűeknek gyásznap, az itthon élő külföldi szívűeknek ünnep.
-De ugye nem azért tetszett jönni, hogy megkérjen, öltözzek feketébe?
-Nem, nem azért jöttem. Fűzni szeretném.
-Nem vagyok én gyöngy, csókolom, hogy fűzni lehessen!
-De, de nagyon is! Maga egy gyöngy!
-Hát, gyöngyike akkor sem könnyen megfűzhető!
-De én szeretném elcsábítani! Szeretném elhívni magammal kirándulni. Történelmi emlékhelyeket nézni.
-Hát, igazán kedves tetszik lenni, de engem ezek a történelmi helyek sajnos eléggé hidegen hagynak.
-Nem úgy van az! Beszélni kell róluk, mélyebbre kell ásni a témában, és fel kell ébreszteni a kíváncsiságát!
-Csókolom, az én kíváncsiságom olyan mélyen alszik, hogy még horkol is!
-Elmesélem magának a történelmet, és higgye el, felébred a kíváncsisága!
-Sanszosabb, hogy még én is bealszom…
-Na, akkor eljön velem holnap?
-Csókolom, ne haragudjon, de engem tényleg hót hidegen hagy ez a kirándulás!
/Na jó, azért ez így nem igaz. Persze, hogy nem hagy hidegen, de biztos nem szegény bácsi az, akivel szívesen végigjárnám ezeket a helyeket…/
-Akkor…? Mit mond?
Itt már kezdtem feladni, hogy tényleg nem képes érteni a szép szóból az öreg…
-Na, mit mond?
-…
-Mit mond? Azt, hogy menjek haza? Hogy viszontlátásra, igaz…?
-Jaj, nem, dehogyis!
Felderült a bácsi arca, mosolyba futott a szája, és akkor megszólaltam:
-Azt, hogy CSÓKOLOM!

De ha mindez még nem lenne elég a mai napra, kaptam egy üzenetet is a kedvenc közösségimen, a facebookon. Egy általam ismeretlen, 60-as(!) férfitől. A levelében nem állt más, csak egy e-mail cím. Egy öregotthon, vagy nyugdíjasklub, vagy már nem is tudom, minek a címe – mert dühömben -miután nem éppen az etikettben megfogalmazott módon és stílusban megválaszoltam neki…- rögtön ki is töröltem az üzit. És azóta is azon gondolkodom, hogy eeez hooogy…???

Mi tagadás, szeretem én a -módjával- idősebb korosztályt, de azért a hullagyalázás és a nekrofília távol áll tőlem. A nyuggerklub meg aztán végképp. Kábé mint Mekka Jeruzsálemtől. Ettől már nekem is kinyílik a kis piros svájci a zsebemben. Ez már nálam is kiveri a biztosítékot. És nálam is bőven a “WTF” kategória határait feszegeti…

Az eszem megáll! Igen, igen, még csak most. A látszattal ellentétben -ha lassan is, de- azért eddig forogtak a fogaskerekek. De ma átmentek sezlonyrugóba. És kiakadtak.
Történt ugyanis, hogy ma kaptam egy üzenetet a facebookon. Egy általam ismeretlen pasitól. Aki -mivel szépnek és szimpatikusnak talált- ismerkedni akart velem. Ha ő lett volna az első ilyen -hát hogy is fogalmazzak – elmebeteg?- delikvens, akkor még azt mondom, hogy hagyján. De nem ő volt. Ő a negyedik elmeháborodott volt három héten belül, aki itt talált meg.
De könyörgöm! A facebook nem randioldal! Hanem közösségi. Ahol az ember megkeresi az ismerőseit, végigbújja a rég nem látott barátok, barátnők adatlapját, átnyálazza a fényképalbumokat, üzeneteket küld, posztol, bökdös – ki-ki saját szája íze szerint. De ismerkedni?! Arra ott a társkereső. Az direkt a csajozásra / pasizásra hivatott – kinek melyik a testhezálló…
Jó, oké. Azért én sem tekintek makulátlan múltra vissza, ami a közösségi oldalak használatát illeti. Én is nézegetek, keresgetek, csekkolgatok ismeretlen embereket, akiket itt-ott láttam, vagy akikről hallottam valahol. Nézelődni, nyálat csorgatni, ábrándokat szőni szoktam, de írogatni nem. (Na jó. Ha extra-hiper-szuper mértékben ellenállhatatlan az a pasi, akkor azért előfordul, hogy kiröppen a levelesládámból a postagalamb egy levélkével a csőrében, de ehhez tényleg minimum egy herceg szükségeltetik fehér lovon, hogy nyomulásba kezdjek…)
Pont tegnap láttam egy nagyon jóképű fiút az Exemnél. Csak a keresztnevét hallottam a srácnak, és az alapján nem tudtam beazonosítani. Így rákérdeztem Életem Expárjánál, hogy „Te, Szívem, ki volt délután az a kis helyes…?” Bár Életem reflexből rávágta a választ, megmondta a fiú nevét, de abban a pillanatban meg is bánta. Mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett. Így -ismerve a kíváncsi formámat- rögtön hozzá is tette, hogy „De ha be mered jelölni, vagy írni mersz neki, b.zd meg, akkor átrendezem a fogsorod!”. Aranyos, igaz? De nagyot nem tévedett. Csak nem bírtam az oldalamat furkáló érzéssel, és csak rákerestem a kis helyesre. De több nem történt. Tovább nem léptem. Csak gazdagodtam. Egy felismeréssel. Rá kellett jöjjek, hogy ez a virág sem nekem nyílik…
Na, de én „beértem” ennyivel. Egy kis információnyeréssel. De attól, amikor tényleg vadidegenek találnak meg, direkt randizási céllal, na, attól minden hajszálam hirtelen égnek tud meredni.
Miután beállítottam az adatlapom úgy, hogy aki nem ismerősöm, az csak a legminimálisabb információkat láthassa rólam, ezek után nem fért a fejembe, hogy valaki hogyan vonhatja le azt a konzekvenciát rólam, hogy szimpatikus vagyok számára, és szépnek talál?! Amikor csak a 4×4 cm-es változatát látja a profilképemnek, de per pill. azon is csak a hátam látszik. Szóval az szerintem édes kevés a szépséghez. És akkor a szimpátiáról már ne is beszéljünk…!
Tehát aki ennyi „infó” alapján ilyen mélyre menő következtetéseket von le rólam, az nálam egyből az „ez sem normális” kategóriába skatulyázódik. (Hát még aki ismer, és azok után is ugyanezen a véleményen van…!) Ettől függetlenül úgy gondoltam, beszédbe elegyedek a sráccal, és megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból. Hátha megtudom, ki is ő valójában, és mégis, hogy a francba, hogy pont engem szúrt ki a kismillió facebookozó közül? Mert bár nem szenvedek sem hipochondriában, nem gyártok összeesküvés-elméleteket sem, nincs üldözési mániám, és nem érzek összefogást-összebeszélést a hátam mögött, de azért mégiscsak gyanús ez, hogy ilyen rövid időn belül ilyen sokan próbálkoztak be a „szimpatikus vagy, van kedved ismerkedni?” szöveggel…
…pár levélváltásig eljutottunk egymással, de az a nyúl csak nem akart kiugrani abból a bizonyos bokorból. Nem tűnt „valótlan” személynek a srác, tehát valószínű, hogy nem egy álprofilról írt, amit csak azért hozott volna létre, hogy engem félrevezessen és leinfózhasson. Valószínű, hogy ő egy hús-vér, létező fiú. Egy fiú, aki közel 40 éves. Közel 40, és a yorki kiskutyájával lakik kettesben… Hát ez már mennyire gáz! (Mondom ezt én. Aki majd’ 30, és még mindig az Anyjával él egy fedél alatt… De mentségemre szóljon, az én Anyám csöppet sem kis selyemmasnis, bűbájos Yorkshire terrier. Sokkal inkább hasonlít egy agilis pitbullra. Ergo én harcedzett csaj vagyok. És kemény. Kő kemény. Folyamatos trenírozáson megyek át. Házisárkány-kiképzésen.)
Szóval, én ennyit láttam a srác adatlapjából és a képeiből, hogy egy kb. 40 dekás kis szőrcsomóval osztja meg az otthonát. Gondoltam, ezt a témát meglovagolom, és rövidre zárom a beszélgetésünket azáltal, hogy leszólom a kis dögöt, és így vérig sértem vele a gazdit. Meg is kérdeztem a sráctól, hogy:
-Te, mondd, ez a kutya csak úgy hagyományozódott rád, ugye? Nem te választottad?
-De, de, abszolút én vettem, saját akaratomból választottam!
-Hát, szerintem elég férfiatlan egy darab…
-Nem érdekel más véleménye. Különben is, én tudom, hogy mitől férfi egy férfi!
-Jó neked! És ezt rajtad kívül más is tudja veled kapcsolatban…?
-Remélem!
-Hát, tudod nekem akkor is van egy olyan fixa ideám, miszerint egy férfi kis kutyával / kicsi autóval nem is igazi férfi.
(Persze nem azt mondom, hogy attól lesz valaki maszkulin, ha három Staffordshire-t tart, de hát azért mégis… Egy szobacirkálót (hogy más jelzőt ne mondjak…) hagyjunk meg a lányoknak – szerintem. Oké, a sztereotípiám autók terén sem állja meg teljesen a helyét. Mert az is eléggé elgondolkodtató, amikor valakinek kamion nagyságú autója van. Hogy vajon az ilyen pasik minek a mütyürségét akarják az autójuk méretével kompenzálni…? De akkor is. Egy férfi legyen férfi. Kutyaválasztásban, lóerőuralásban, kívül-belül, tetőtől talpig.)
Szegény srác nem igazán akarta venni a lapot. Vagy ennyire nem érezte meg az élt a mondataimban, vagy tényleg ennyire tetszettem volna neki(?), hogy lenyelte a békát és a kritikám, nem tudom. Minden esetre a burkolt bunkóságom nem volt célravezető, így kénytelen voltam egyértelműen, szemtől szembe, félreérthetetlenül, direktbe lekoptatnom szegényemet. De beletörődött. Elfogadta. Nem apellált folytatásért. Jól viselte a kikosarazást.
Én viszont nem fogom jól viselni. Azt sem, ha valaki újra bepróbálkozik. Akkor tuti, hogy -bár távol áll tőlem, mégis-, átmegyek igazán parasztba, és durván fogom elküldeni az illetőt melegebbre. De attól még jobban félek, nehogy a közeljövőben felém sodorjon az élet egy kis szőrgombolyagot. Mert azt nem fogom jól viselni. Mert akkor hirtelen végzetesen el fogom veszíteni minden komolyságomat és önkontrollomat, és végeláthatatlan röhögésben fogok kitörni. És akkor lesz ám csak igazán kutyavilág!

Hétvégére volt egy randim beütemezve. Megnéztem az időjárás-előrejelzést, közel 30 fokot, és verőfényes nyári meleget jósoltak. Így elhatároztam, hogy melyik szandálom és hozzá -gombhoz a kabátot- milyen ruhát fogok felvenni. Több variációját is kitaláltam az öltözékemnek, több szettet is összeállítottam, de mindegyiknek a lelke a kis fehér tűsarkúm lett volna. A tűsarkú, amit imádok. Vagyis imádnék. Ha tudnék benne menni. De nem tudok. Mert -bár a mérete jó, mégis- kijár belőle a lábam. Mert nagyon hülye konstrukciója van az én -kedvesem helyett az én- tűsarkúmnak. A lábfej részen van 3 pántja, a sarkamnál pedig csak egy kéreg része, a kettő között pedig a nagy nihil. Így abszolút nincs, ami a lábamon tartaná, és minden egyes lépésnél -ha félre nem is, de- kilépek belőle. Ezért aztán egyetlenegyszer sem volt rajtam a szépség. Amióta megvettem, a dobozában pihen… Gondoltam, most jött el az ő ideje! Aktualitását éreztem, hogy legalább egyszer koptassam benne az utcakövet, így elhatároztam, hogy hordható állapotúvá tetetem.
Elvittem a kis kedvencet a kedvenc cipészemhez. Egy idős, nagyon jól, nagyon rövid határidőre, és viszonylag nagyon olcsón dolgozó bácsihoz. Bíztam benne, hogy ő -mint minden topánkámmal eddig- ezzel is csodát fog tenni. De nem tett. Azt mondta, nem tud mit kezdeni a cipőmmel. Nekem ugyan volt ötletem, hogy hogyan fabrikálja a lábamra, de ő leszavazta az elképzelésem. Azt mondta, hogy halott a dolog.
Akkor eszembe jutott, hogy van egy fiatalabb, korszerűbb technikákkal dolgozó cipész is, megkörnyékezem őt is. Vagyis hogy elviszem a cipőm abba a „depóba”, ahonnét -a várost végigjárva- fel szokta venni a munkákat a pasi. Bíztam benne, hogy ő, mint modern és fifikás és ügyes ember, biztos orvosolni tudja a problémám.
Egy varrónőnek kellett leadnom a kis tűsarkúim, akinek elmondtam, hogy mi a panaszom, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte tud-e a susztere kezdeni valamit a cipőmmel. Erre a varrónő el is keserített, és egyben meg is nyugtatott, azt mondta, hogy a cipész nem, ő viszont meg tudja csinálni.
Volt az üzletben egy férfi is. Egy jó 60-as, aki -amíg oda nem értem- a varrónővel beszélgetett, majd hogy teret és helyet adjon nekem, félre állt, lecövekelt szorosan a hátam mögött. Amikor meghallotta, hogy mi a gondom a cipőmmel, meg sem várva a varrónő véleményét, egyből előállt a zseniális megoldással. Először is átkarolta a vállamat -amitől első pillanatban azt hittem, hogy lefejelem-, majd feltette a nagy kérdést:
-Tudja hölgyem, hogy mi kell önnek?
-Én egy bokapántra gondoltam.
-Dehogy bokapánt!
-Hát?
-Megmondom én önnek! Facsavar, aranyom, facsavar!
-Hát jó, hogy nem egyből százas szöget mond!
-Dehogy is, az kicsúszik! A facsavar viszont a lábán tartaná a cipőt! Meghiszem azt!
-Kész szerencse, hogy nem ön javítja a cipőm!
-Viszont ha már így is, úgy is megcsináltatja, tudja, mit rakatnék még bele?
-Elég magas a sarka – párnázott talpbélést?
-Azt, párnázottat, a nagy fenét! Sündisznóbőrből bélést!
-Gondolja, hogy olyan gyorsan szét fogom táncolni?
-Ismeri ezek szerint a mesét…
-Hát, ha jól titkolom is, volt gyerekszobám!
-Szerencsések lehetnek a szülei!
-Nem vagyok benne biztos, hogy mindig így érzik…
-Hát, ha én lennék az apja, azért csak megkapná azt a bélést az a cipő!
-De nem ön az…!
-Igen. Pont ezért van rá esélyem, hogy meghívjam egy sütire. Vagyis lenne. Lenne esélyem, ha 40 évvel fiatalabb lennék…
Nem akartam megsúgni a bácsinak, hogy nekem az is elég lenne, ha egy bő 20-assal lenne fiatalabb…
Közben a varrónő méregette a cipőm, nézegette, majd megállapította, hogy -bár a facsavar is célravezető, ő mégis- marad a bokapánt felapplikálásánál.
-És, mikor jöhetek a szandimért?
-Hát, valószínű, hogy csak jövő hét elejére, hétfőre vagy keddre készülök el vele.
-Úúú… Nem lehetne esetleg, hogy holnapra kész legyen…?
Ezen a ponton a bácsi újra bekapcsolódott a beszélgetésbe:
-Miért olyan sürgős? Hát hova akar maga holnap ebben a cipőben menni?
-Hova, hova? Maga szerint egy szép lány egy szép cipőben hova készül?
-Randija lesz, aranyos, mi?
-Naná, hogy randim lesz!
-Randi? Hát miért nem ezzel kezdte? Hát ez teljesen más megvilágításba helyezi az eseményeket! Holnapra jöhet a cipellőiért! – mondta a varrónő.
-Jaj, dehogyis! Nagyon kedves tetszik lenni, de miattam ne húzza keresztbe a számításait – szabadkoztam. Van még kismillió cipőm, majd megyek másikban.
-Nem úgy van az! A randi az randi, holnapra kész a cipő!
Hát, így is lett. A cipőm kész lett. A meteorológusok viszont -szokás szerint- hazudtak. A verőfényes napsütéses nyári fülledt meleg helyett égszakadás jött. Így az idő leginkább a gumicsizmának kedvezett. De semmiképp sem a szandálnak. Vagyis kedvezett volna. Ha kitettem volna a lábam otthonról. De nem tettem. Mert nem volt randim. Elnapolódott. Így se csizmára, se cipőre nem volt szükségem. Ellenben a topánjaim rekordidőn belül készen lettek, és üzemképessé váltak. Azóta szüntelen -ő(ke)t látom mindenhol, &- őket koptatom. Éjjel-nappal ők vannak a lábaimon. Egyfolytában bennük járok. Kockakő helyett – a lakás burkolatain. Otthon. A négy fal között.
És közben, két tipegés között, fogalmam sincs, hogy mikor lesz lehetőségem -az eredeti apropóra- felhúzni őket. Hogy mikorra datálható a -következő- randi…?!