Társkereső

Az eszem megáll! Igen, igen, még csak most. A látszattal ellentétben -ha lassan is, de- azért eddig forogtak a fogaskerekek. De ma átmentek sezlonyrugóba. És kiakadtak.
Történt ugyanis, hogy ma kaptam egy üzenetet a facebookon. Egy általam ismeretlen pasitól. Aki -mivel szépnek és szimpatikusnak talált- ismerkedni akart velem. Ha ő lett volna az első ilyen -hát hogy is fogalmazzak – elmebeteg?- delikvens, akkor még azt mondom, hogy hagyján. De nem ő volt. Ő a negyedik elmeháborodott volt három héten belül, aki itt talált meg.
De könyörgöm! A facebook nem randioldal! Hanem közösségi. Ahol az ember megkeresi az ismerőseit, végigbújja a rég nem látott barátok, barátnők adatlapját, átnyálazza a fényképalbumokat, üzeneteket küld, posztol, bökdös – ki-ki saját szája íze szerint. De ismerkedni?! Arra ott a társkereső. Az direkt a csajozásra / pasizásra hivatott – kinek melyik a testhezálló…
Jó, oké. Azért én sem tekintek makulátlan múltra vissza, ami a közösségi oldalak használatát illeti. Én is nézegetek, keresgetek, csekkolgatok ismeretlen embereket, akiket itt-ott láttam, vagy akikről hallottam valahol. Nézelődni, nyálat csorgatni, ábrándokat szőni szoktam, de írogatni nem. (Na jó. Ha extra-hiper-szuper mértékben ellenállhatatlan az a pasi, akkor azért előfordul, hogy kiröppen a levelesládámból a postagalamb egy levélkével a csőrében, de ehhez tényleg minimum egy herceg szükségeltetik fehér lovon, hogy nyomulásba kezdjek…)
Pont tegnap láttam egy nagyon jóképű fiút az Exemnél. Csak a keresztnevét hallottam a srácnak, és az alapján nem tudtam beazonosítani. Így rákérdeztem Életem Expárjánál, hogy „Te, Szívem, ki volt délután az a kis helyes…?” Bár Életem reflexből rávágta a választ, megmondta a fiú nevét, de abban a pillanatban meg is bánta. Mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett. Így -ismerve a kíváncsi formámat- rögtön hozzá is tette, hogy „De ha be mered jelölni, vagy írni mersz neki, b.zd meg, akkor átrendezem a fogsorod!”. Aranyos, igaz? De nagyot nem tévedett. Csak nem bírtam az oldalamat furkáló érzéssel, és csak rákerestem a kis helyesre. De több nem történt. Tovább nem léptem. Csak gazdagodtam. Egy felismeréssel. Rá kellett jöjjek, hogy ez a virág sem nekem nyílik…
Na, de én „beértem” ennyivel. Egy kis információnyeréssel. De attól, amikor tényleg vadidegenek találnak meg, direkt randizási céllal, na, attól minden hajszálam hirtelen égnek tud meredni.
Miután beállítottam az adatlapom úgy, hogy aki nem ismerősöm, az csak a legminimálisabb információkat láthassa rólam, ezek után nem fért a fejembe, hogy valaki hogyan vonhatja le azt a konzekvenciát rólam, hogy szimpatikus vagyok számára, és szépnek talál?! Amikor csak a 4×4 cm-es változatát látja a profilképemnek, de per pill. azon is csak a hátam látszik. Szóval az szerintem édes kevés a szépséghez. És akkor a szimpátiáról már ne is beszéljünk…!
Tehát aki ennyi „infó” alapján ilyen mélyre menő következtetéseket von le rólam, az nálam egyből az „ez sem normális” kategóriába skatulyázódik. (Hát még aki ismer, és azok után is ugyanezen a véleményen van…!) Ettől függetlenül úgy gondoltam, beszédbe elegyedek a sráccal, és megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból. Hátha megtudom, ki is ő valójában, és mégis, hogy a francba, hogy pont engem szúrt ki a kismillió facebookozó közül? Mert bár nem szenvedek sem hipochondriában, nem gyártok összeesküvés-elméleteket sem, nincs üldözési mániám, és nem érzek összefogást-összebeszélést a hátam mögött, de azért mégiscsak gyanús ez, hogy ilyen rövid időn belül ilyen sokan próbálkoztak be a „szimpatikus vagy, van kedved ismerkedni?” szöveggel…
…pár levélváltásig eljutottunk egymással, de az a nyúl csak nem akart kiugrani abból a bizonyos bokorból. Nem tűnt „valótlan” személynek a srác, tehát valószínű, hogy nem egy álprofilról írt, amit csak azért hozott volna létre, hogy engem félrevezessen és leinfózhasson. Valószínű, hogy ő egy hús-vér, létező fiú. Egy fiú, aki közel 40 éves. Közel 40, és a yorki kiskutyájával lakik kettesben… Hát ez már mennyire gáz! (Mondom ezt én. Aki majd’ 30, és még mindig az Anyjával él egy fedél alatt… De mentségemre szóljon, az én Anyám csöppet sem kis selyemmasnis, bűbájos Yorkshire terrier. Sokkal inkább hasonlít egy agilis pitbullra. Ergo én harcedzett csaj vagyok. És kemény. Kő kemény. Folyamatos trenírozáson megyek át. Házisárkány-kiképzésen.)
Szóval, én ennyit láttam a srác adatlapjából és a képeiből, hogy egy kb. 40 dekás kis szőrcsomóval osztja meg az otthonát. Gondoltam, ezt a témát meglovagolom, és rövidre zárom a beszélgetésünket azáltal, hogy leszólom a kis dögöt, és így vérig sértem vele a gazdit. Meg is kérdeztem a sráctól, hogy:
-Te, mondd, ez a kutya csak úgy hagyományozódott rád, ugye? Nem te választottad?
-De, de, abszolút én vettem, saját akaratomból választottam!
-Hát, szerintem elég férfiatlan egy darab…
-Nem érdekel más véleménye. Különben is, én tudom, hogy mitől férfi egy férfi!
-Jó neked! És ezt rajtad kívül más is tudja veled kapcsolatban…?
-Remélem!
-Hát, tudod nekem akkor is van egy olyan fixa ideám, miszerint egy férfi kis kutyával / kicsi autóval nem is igazi férfi.
(Persze nem azt mondom, hogy attól lesz valaki maszkulin, ha három Staffordshire-t tart, de hát azért mégis… Egy szobacirkálót (hogy más jelzőt ne mondjak…) hagyjunk meg a lányoknak – szerintem. Oké, a sztereotípiám autók terén sem állja meg teljesen a helyét. Mert az is eléggé elgondolkodtató, amikor valakinek kamion nagyságú autója van. Hogy vajon az ilyen pasik minek a mütyürségét akarják az autójuk méretével kompenzálni…? De akkor is. Egy férfi legyen férfi. Kutyaválasztásban, lóerőuralásban, kívül-belül, tetőtől talpig.)
Szegény srác nem igazán akarta venni a lapot. Vagy ennyire nem érezte meg az élt a mondataimban, vagy tényleg ennyire tetszettem volna neki(?), hogy lenyelte a békát és a kritikám, nem tudom. Minden esetre a burkolt bunkóságom nem volt célravezető, így kénytelen voltam egyértelműen, szemtől szembe, félreérthetetlenül, direktbe lekoptatnom szegényemet. De beletörődött. Elfogadta. Nem apellált folytatásért. Jól viselte a kikosarazást.
Én viszont nem fogom jól viselni. Azt sem, ha valaki újra bepróbálkozik. Akkor tuti, hogy -bár távol áll tőlem, mégis-, átmegyek igazán parasztba, és durván fogom elküldeni az illetőt melegebbre. De attól még jobban félek, nehogy a közeljövőben felém sodorjon az élet egy kis szőrgombolyagot. Mert azt nem fogom jól viselni. Mert akkor hirtelen végzetesen el fogom veszíteni minden komolyságomat és önkontrollomat, és végeláthatatlan röhögésben fogok kitörni. És akkor lesz ám csak igazán kutyavilág!