What the fuck…?

Oké. Aláírom. Soha nem csináltam belőle titkot, hogy a saját korosztályommal nem igazán szoktam megtalálni a közös hangot. Hogy -bár nincsenek komplexusaim- mindig is a nálam kicsit idősebb férfiakhoz vonzódtam, soha nem a velem egykorúakhoz. Mert mindig abban a tévhitben éltem, hogy a komolyság és a kor egyenes arányban állnak egymással. De mindig rá kell(ett) döbbenjek, hogy ez az idea -férfiak esetében- legkevésbé sem állja meg a helyét… Ettől függetlenül én hiszek a teóriámban, és igyekszem egy delikvenst is találni, aki nem megdönt(i), hanem alátámasztja ezt az elképzelésem. Így továbbra is a nálam kicsivel idősebbek táborából szoktam szemezgetni. A kicsit idősebbekéből, nem a fél lábbal a sírban állókéból!

Mit ad Isten, csengetnek ma nálunk. Kimegyek, erre egy ismerős, idős, 80 éves(!) bácsi áll a kapuban. Nem igazán tudtam úgy első körben, hogy mit is akar? Eltévesztette a házszámot? Vagy Anyukámat keresi? De nem. Hozzám jött. Egyenesen hozzám. Direkt velem akart beszélni. És meg akart kérni valamire. Történetesen arra, hogy beszélgessek vele kicsit. Andrásról, Béláról és Leventéről.
Ó, akkor már egyből tudtam, mire megy ki a játék! Egyből levágtam a szitut. Így mondtam az öregnek, hogy:
-Áh, nem szimpatikusak nekem ezek a férfiak, csókolom!
-De, de csak legyenek szimpatikusak!
-Áh, én jobban szeretem a modernebb nevű fiúkat!
-Nem úgy van az! Beszélgessünk róluk!
-Hát, csókolom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy lázba hoz a téma…
-Jó, akkor azt mondja meg, milyen nap lesz holnap!
-Kedd, csókolom, kedd lesz!
-Nem úúúgy!
-Oké, június 4.
-Jaaajjj!
Na, ezen a ponton megkegyelmeztem az öregnek, és nem játszottam tovább -az amúgy rendkívül hitelesen alakított- hülyét:
-Trianon évfordulója lesz.
-Igen. Gyásznap lesz holnap. A külföldön élő magyar szívűeknek gyásznap, az itthon élő külföldi szívűeknek ünnep.
-De ugye nem azért tetszett jönni, hogy megkérjen, öltözzek feketébe?
-Nem, nem azért jöttem. Fűzni szeretném.
-Nem vagyok én gyöngy, csókolom, hogy fűzni lehessen!
-De, de nagyon is! Maga egy gyöngy!
-Hát, gyöngyike akkor sem könnyen megfűzhető!
-De én szeretném elcsábítani! Szeretném elhívni magammal kirándulni. Történelmi emlékhelyeket nézni.
-Hát, igazán kedves tetszik lenni, de engem ezek a történelmi helyek sajnos eléggé hidegen hagynak.
-Nem úgy van az! Beszélni kell róluk, mélyebbre kell ásni a témában, és fel kell ébreszteni a kíváncsiságát!
-Csókolom, az én kíváncsiságom olyan mélyen alszik, hogy még horkol is!
-Elmesélem magának a történelmet, és higgye el, felébred a kíváncsisága!
-Sanszosabb, hogy még én is bealszom…
-Na, akkor eljön velem holnap?
-Csókolom, ne haragudjon, de engem tényleg hót hidegen hagy ez a kirándulás!
/Na jó, azért ez így nem igaz. Persze, hogy nem hagy hidegen, de biztos nem szegény bácsi az, akivel szívesen végigjárnám ezeket a helyeket…/
-Akkor…? Mit mond?
Itt már kezdtem feladni, hogy tényleg nem képes érteni a szép szóból az öreg…
-Na, mit mond?
-…
-Mit mond? Azt, hogy menjek haza? Hogy viszontlátásra, igaz…?
-Jaj, nem, dehogyis!
Felderült a bácsi arca, mosolyba futott a szája, és akkor megszólaltam:
-Azt, hogy CSÓKOLOM!

De ha mindez még nem lenne elég a mai napra, kaptam egy üzenetet is a kedvenc közösségimen, a facebookon. Egy általam ismeretlen, 60-as(!) férfitől. A levelében nem állt más, csak egy e-mail cím. Egy öregotthon, vagy nyugdíjasklub, vagy már nem is tudom, minek a címe – mert dühömben -miután nem éppen az etikettben megfogalmazott módon és stílusban megválaszoltam neki…- rögtön ki is töröltem az üzit. És azóta is azon gondolkodom, hogy eeez hooogy…???

Mi tagadás, szeretem én a -módjával- idősebb korosztályt, de azért a hullagyalázás és a nekrofília távol áll tőlem. A nyuggerklub meg aztán végképp. Kábé mint Mekka Jeruzsálemtől. Ettől már nekem is kinyílik a kis piros svájci a zsebemben. Ez már nálam is kiveri a biztosítékot. És nálam is bőven a “WTF” kategória határait feszegeti…