eszti blogja

…le kellett mennem a városba. Kánikula volt, így igyekeztem minél kevesebb ruhát magamra venni. A lehető legegyszerűbben, leglengébben öltöztem fel. Semmi cicoma, semmi fodor, semmi cirkalom. A cipőmmel sem lendítettem sokat a ruhám puritánságán. Nem erőltettem tűsarkúba a lábam, egy egyszerű lapos szandált húztam. Ennek ellenére mégis nagy feltűnést keltettem. Az autósok sorra álltak meg, engedtek át a zebrákon. A férfiak lépten-nyomon utánam fordultak, megnéztek. A nők pedig gyilkos-irigy pillantásokat vetettek rám. Egyszóval nem néztem ki rosszul. Egyedül azt sajnáltam, hogy „Életem Expárja”, az én „Se veled, se nélküled”-em nem látott. Hogy ő nem látott aznap engem, amikor mindenki énutánam forgolódott, és minden tekintet engem kísért. Ezt bántam. Így küldtem neki egy üzenetet:

„Ha ma láttál volna, belém szerettél volna. Ha tudsz Te ilyent…

Ha holnap elviszel Fonyódra, a Deák Bill koncertre, akkor felveszem azt a ruhám, ami ma volt rajtam. És elcsavarom a fejed. Ha tudok ilyent…”

-Hánykor kezdődik a koncert?
-Fél 10-kor.
-Az azt jelenti, hogy 9-kor át kellene vigyelek. Jó. Csörögj, amikorra kész vagy, és jövök érted!
-Hogyhogy át kell vigyél? Miért, te nem jössz el a koncertre? Nem maradsz ott?
-Nem érek én rá arra, hogy koncertre menjek. És különben is, hallottam már elégszer a Billt!
-Nem érsz rá, aha! Alsóörsre ráértél több napon keresztül, meg augusztusban is rá fogsz, amikor LGT lesz. Meg Pestre is el tudsz menni, Roger Watersre!
-Az más! Azokra ráérek!
-Gratulálok! Te mindig mindenre ráérsz, csak épp arra nem, amire én kérlek. Nem hiszem, hogy ne férne bele az idődbe, hogy elkísérj este!
-Elviszlek, átviszlek Fonyódra, koncert után meg átmegyek érted, és hazahozlak.
-Ja, az meg, hogy a kettő között boldog-boldogtalan rám fog startolni, és ki leszek téve mindenki nyomulásának, az téged nem zavar.
-Mit csináljak vele? Rád mindig mindenki nyomul, akárhol vagy is.
-Pont ezért nem szeretek egyedül menni…
-Hiába, szép vagy. A szépség ezzel jár.
-…
-Na, szólj, amikorra elkészültél, átviszlek!
-Nem kell. Megy vonat is, majd átmegyek vonattal.
-Ahogy akarod. Akkor átmegyek érted a koncert végén.
-Haza is haza tudok vonattal jönni.
-Szólj, hazahozlak!
-Nincs szükségem rá.
-Akkor ne szólj!

Megnéztem a menetrendet. Volt egy vonat, aminek 20:55-kor volt az ideje, azzal akartam átmenni Fonyódra. 21:15-re oda is ér, az pont jó. Lesz 15 percem, hogy az állomástól odaérjek a kikötőbe.

Számolgattam, hogy a koncert vajon meddig fog tartani? Ha időben kezdődik, ahogy tervben van, 21:30-kor, akkor tart talán 1,5 órán át, 23 órára, max. picivel később biztos véget ér. Így lazán elérem a 23:23-as hazafelé tartó vonatot. Igaz, hogy egy ezresem bánja a vonatozást, de kit érdekel?! Így legalább nem szorulok szívességre az exemtől. Aki amúgy is menjen a francba, ha ennyit nem képes megtenni értem, hogy elkísér…! – így dühöngtem magamban.

15 perces késéssel, 21:10-kor befutott a sebesvonat az állomásra. A délutáni veszekedés után nem volt már nagy kedvem a koncerthez, de akkor még a késés is idegesített, és közben bántott az exem hozzá(m)állása… Nem volt jó a hangulatom…

…épp léptem fel a vonat lépcsőjére, amikor hallom, hogy a táskám mélyén csöng a telefon. Felkapaszkodtam a vonatra, majd sietősen elővettem, igyekezve, hogy a nyitott ajtón át ne ejtsem ki a vonatból a sínek közé, és én se essek se le, se el a labilis vonatperonnal a lábam alatt.

-Hogyhogy negyed 10-kor te még nem vagy a koncerten?
-Úgy, hogy félkor kezdődik, mondtam. Most szálltam fel a vonatra, ebben a pillanatban.
-Szólj, ha vége, átmegyek érted!
-…
-Hallod?! Átmegyek, késő éjjel ne vonatozz egyedül!
-Akkor maradjunk annyiban, hogy ha valami gond lenne, csak akkor telefonálok, jó? Ha esetleg részegek lennének az állomáson -tudod, hogy tőlük félek-, vagy valaki esetleg nagyon vehemensen nem akarna leszállni rólam. Akkor fél 12 körül elérlek, ugye, otthon leszel?
-Persze!
-Köszönöm…

A koncert pontosan kezdődött, nekem pedig sikerült úgy kapkodnom a virgácsaim, hogy egyetlen akkordról sem maradtam le. Végigénekeltem-táncoltam a 2 órás produkciót. Amikor vége lett, és a zenekar a visszatapsolás és a ráadásdalok után végérvényesen levonult a színpadról, akkor vettem csak észre, hogy kereken 23:30-at mutat az órám. Hiába állítottam be az ébresztőt, hogy nehogy lekéssem a vonatom, nem hallottam meg a jelzését. És a vonat nélkülem indult el…
Nem volt mit tennem, felhívtam az exem.

Beütöttem a számát -ezt egyszerűbbnek találtam, mint a telefonkönyvből kikeresgetni a nevét-, és megnyomtam a híváskezdeményező gombot. A fülemhez emeltem a telefont, de nem hallottam semmit. Hirtelen azt hittem, lemerült a készülék, de a kijelzőre pillantva láttam, hogy működik. Hegyeztem a fülem nagyon, közben a másik fülemből a külvilág zaját az ujjammal próbáltam kívül rekeszteni, amikor nagy sokára, valahonnan nagyon messziről, távolról, nagyon halkan, ködösen meghallottam az exem hangját.

-Figyelj, beszélj hangosabban, légy szíves, nem hallok semmit!
Csak zörejeket hallottam, egy szót sem tudtam kivenni a beszédjéből.
-Kiabálj, Cica -üvöltöm a kagylóba-, nem hallak!
A helyzet változatlan, mintha néma telefonnal beszélgettem volna.
-Nem tudom, te hallasz-e, de majd akkor beszélek én. Lekéstem az utolsó vonatom is, át tudnál akkor jönni értem? Most ért véget a koncert, rögtön kint leszek a 7-es mellett, a rendőrség előtt, ott várlak, jó? Nem hallok semmit, de ott foglak várni, a rendőrség előtt!

Amikor újra ránéztem a telefonomra, már csak azt láttam, hogy a hívás véget ért, bontva van a vonal. Fogalmam nem volt, az exem mikor tette le, mi az, amit hallott belőlem, mi az, amit ő válaszolt. Nem tudtam, hogy azt mondta-e, hogy akkor indul értem, vagy azt, hogy menjek haza, ahogy akarok, nem foglalkozik velem. Fogalmam nem volt, mi lesz. Hazavisz-e, vagy gyalog kell nekivágjak a 16 kilométeres távnak az éjszaka közepén…? Minden esetre gyorsan átsiettem a kikötőnél kezdődő alagúton, át a vasútállomás sínjei és a 7-es főút aszfaltja alatt, és oda álltam a rendőrség elé. Vagyis megálltam ott, ahova beszéltük a találkozót, de aztán meggondoltam magam. Ugyan nem voltam benne biztos, hogy melyik irányból fog érkezni értem, hogy a hegy alatt jön-e, vagy az autópályán teszi meg az utat, és a központ felől várjam-e? Minden esetre úgy döntöttem, a rendőrségtől kb. 30 méterre állok meg, az út szélén. Ott, ahol -ha abból az irányból jön, ahonnét leginkább esélyesnek érzetem-, meg tud egy pillanatra állni, és én egyből be tudok ugrani mellé az anyósülésre, és már hajthat is tovább. Sőt, ha úgy akarja, rögtön meg is tud egy kereszteződésben fordulni. Így okoskodtam, és így vártam 30 méterre a rendőrségtől.

Vártam, vártam, de ő csak nem jött. És én nem tudtam, hogy fog-e jönni, vagy épp a vacsoráját fogyasztja a legnagyobb nyugalommal, otthon. Nem tudtam, mert nem hallottam, mit mondott a telefonban. De bíztam benne, hogy ha már egyszer megígérte, akkor csak állja a szavát, és csak hazavisz.
Így álltam ott a sötétben, az út szélén. Közben forogtam, mint a szélkakas. 4 irányból jöttek az autók, a 4 közül 3-ból ő is várható volt. Kapkodtam a fejem, ahogy észre vettem egy távoli reflektor fénycsóváját, vagy meghallottam egy közeledő motorzajt. De rögtön belém is hasított a felismerés, hogy az ő autójának szinte hangja sincs. Hogy nesztelenül suhan az autó, még szinte közvetlen közelről sem hallani, pláne nem zúg fel messziről. És a lámpák is mind rendre elkeserítettek. Mert vak sötétben, kilométernyi távolságból is felismerem az autókat, bármelyiknek megmondom a márkáját – pont az övét ne tudnám bekalibrálni? Láttam, hogy egyik reflektor sem az ő fényszórójából szórja fényeit. És akkor egyszer csak észrevettem! Láttam, hogy ő jön. Már odaálltam a járda legszélére, de ő csak nem akart lassítani. Akkor már integetésbe kezdtem, holott egyedül álltam az út mellett, egy kandeláber tövénél – nem volt nehéz észrevennie. De nem állt meg. Bekanyarodott a mellettem levő utcába, oda, ahol meg tudott állni, ott vett fel, nem a főút mellett.

Ezen a kis utcán keresztül mentünk tovább, nem fordultunk meg. Felmentünk a Fonyódi hegyre, azon keresztül autóztunk át hazafelé.

-Köszönöm, hogy átjöttél értem!
-Milyen volt a koncert?
-Nagyon jó! Bánhatod, hogy nem jöttél át!
-Nem bánom! Megmondtam, hogy nekem nincs időm ilyesmire!
-Jó! Nem azt kérdeztem, hogy miért nem jöttél, hanem csak annyit mondtam, hogy jól érezted volna magad, ha átjössz! Nyoma sem volt a pár hónappal ezelőtti betegségnek a Deák Billen, végignyomta, végigénekelte a koncertet. És bírta szuflával. Iszonyat hangulatot csinált!
-Akkor is hallottam már elégszer, értsük meg, hogy nem érdekel!
-Értem, de talán ezért még nem kéne leharapni a fejem!
Közben a CD-lejátszóhoz nyúl, vagyis a kormányról vezérli a masinát. Hangosít a zenén.
-Ez a Razzle and dazzle?
-Hát mit tudom én! Csak neked van kényszered arra, bazd meg, hogy ismerj minden számot, minden dalszöveget!
-…de Deep Purple, nem?
-Az.
-Akkor már tudom, a Bananas album, megvan nekem is.
-Nagyon ráérsz te, bazd meg, hogy azt is tudod, melyik albumon szerepel ez a szám!

Erre nem válaszoltam. Csak ültem mellette, némán. Ültünk egymás mellett, se szó, se beszéd, mint akik 40 éve együtt élnek. Mint a 40 éves házasok, akik már a hátuk közepére sem kívánják egymást. Ő vezetett, én az anyósülést nyomtam. Ő az utat figyelte, és éreztem, hogy kicsit jobban nyomja a gázpedált, mint normális esetben tette volna. Tudta, hogy nem szeretem, ha sötétben gyorsan vezet. Pláne egy kanyargós, szerpentines, erdei úton. Így direkt nagyobb nyomatékot adott a motornak, csak hogy engem bosszantson.
Én próbáltam úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre. Mint akit nem érintettek meg az előbbi szavak. Próbáltam úgy ülni, hogy ne lássa rajtam, mennyire megbántott. Hogy mennyire fáj, hogy úgy beszél velem, mint más a kutyájával se. Ültem némán, oldalra fordulva, mint aki a hegy tetejéről a fákon át a Balaton vizét kémleli. Próbáltam ezt a látszatot fenntartani. Hogy úgy tűnjön, a táj köti le a figyelmem – bár az éjszaka közepén sok nem látszott belőle. Csak egy-két utcai lámpa fénye sárgállott a hegy alatt. Kínos volt a csend -hiába énekelt a Purple a lejátszóból-, éreztük ezt mindketten, de egyőnk sem törte meg. Némán futott velünk lefelé az autó a hegyről.

Nagy sokára, hosszú percek múltán ő szólalt meg:

-Ez az a ruha, amivel el akarsz csábítani?
-Nem, ez nem az.
-Gondoltam…
-Nem azt vettem fel.
-És miért nem?
-Mert már nincsenek ilyen jellegű ambícióim.
-Nagyszerű…!
-Örülök, hogy örülsz…
-Napközben miért kerestél?
-Napközben pont ezért. Mert abban a ruhában jöttem ma vissza Kaposvárról. És azt akartam, hogy lásd rajtam. Hogy láss csinosan. De nem találtalak sehol…
-Miért nem úgy telefonáltál rám?
-Miért, telefonon keresztül gondolod, láttad volna?
-Nem, de akkor megmondtam volna, hogy nem vagyok a műhelyben, ne keress. Otthon is voltál, ott is kerestél?
-Elbicikliztem a házad előtt is, és háromszor végigmentem a falun, hátha látlak valamerre.
-És a műhelynél is jártál.
-Igen, egyszer eltekertem arra is, de láttam, hogy nem áll bent az autód, így nem mentem be. Aztán később elmentem másodszor is, de akkor sem láttam a kocsit. Akkor kaputelefonáltam be.
-Mondta a Zoli.
-Ja, vele beszéltem?! Nem ismertem meg a hangját… Na, látod, ő például látott a szép ruhámban. Ő is, az András is, az üveges, és a Tóth Józsi is! Majd’ kiestek mindhárman a kormány mögül, annyira megnéztek!
-A Zoli hogyan látott? Nem csak kaputelefonáltatok?
-Látott a faluban is, mikor bicikliztem. De beszélni csak a kaputelefonon keresztül beszéltünk. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, amiért megzavarom munka közben, de csak annyit mondjon, Pestre mentél-e, vagy megtalállak később a műhelyben…?
-Mondta.
-Azt mondta, emlékszik, hogy mondtad tegnap, menni fogsz ma valahova, de azt nem tudta már, mit mondtál, Pestre-e, vagy csak valahova a közelbe.
-Bogláron voltam, meg Siófokon, meg hazafelé Fenyvesen.
-Nagyon invitált be a Zoli. Azt mondta, szívesen kinyitja a kaput, beenged, menjek be.
-Mondta.
-De mondtam neki, hogy ha te nem vagy ott, akkor nem megyek be.
-Mondta.
-De mi a francnak mentem volna? Mit ketessek én ott, ha te épp nem vagy ott. Nem értem, miért hívott olyan vehemensen.
-Miért, miért?! Hogy jól megbasszon, azért!
-Tessééék?!
-Miért, szerinted mit akart volna? Szerinted mit akar egy férfi egy jó nőtől?
-Miért, félre szokott lépni a Zoli…?
-Hát honnan a kurva anyámból tudjam, hogy félre szokott-e lépni? Nem számol be róla!
-Akkor miért állítod ennyire egyértelműen, hogy meg akart dugni?!
-Mert bazd meg az élet így működik!
-Elég szomorú…! Hogy otthon várja a felesége, aki főz rá, mos rá, takarít utána, gyerekeket szül neki, ő meg eközben nem hagyna ki egy kóbor numerát sem?! Pláne úgy, hogy tudja -ha úgy vagyunk is egymással, mint kutya a macskával…-, én mégis hozzád „tartozom”…
-Ébredjél már föl, bazd meg! Te mesevilágban élsz! Te azt hiszed, hogy az emberek hűségesek egymáshoz?! Te nem a földön jársz! Te nem ezen a bolygón élsz!
-De itt élek. Csak tudod, a közönségességedhez még mindig, most sem, 8 év alatt sem sikerült hozzászoknom! És elszomorít, hogy te így látod a dolgokat…
-Mert a dolgok így vannak! Csak te ezt képtelen vagy fölfogni! Mi így működünk!
-Te lehet…
-Minden férfi!
-Hát, akkor elég sekélyesen működtök…
-Ez a valóság, Csipkerózsika! Ébresztőőő!
-Ébren vagyok. Csak tudod, szeretném hinni, hogy nem mindenki ilyen, mint te. Hogy nem mindenki így gondolkodik. Hogy nem mindenki a farkával gondolkodik. Hogy nem mindenki ilyen ösztönlény.
-Te hülye vagy teljesen, bazd meg? Hát szerinted ki az az elmebeteg férfi, aki ha lát egy jó picsát, akit csak meg kell baszni, akkor nem bassza meg?! Csak azért, mert otthon várja az asszony?! Egy ilyent mutass, csak egyet!
-…és a lelkiismeret? Olyan nincs? És amikor tükörbe kell nézni másnap, vagy harmadnap…?
-A lelkiismeret akkor lenne, ha úgy kellene leimádkozni a lánykáról a bugyit. Ha úgy kellene meggyőzni, hogy lefeküdjön. De ha nem kell, ha hagyja magát megbaszni, akkor ezen mit kellene rágódni?!
-Igaz is, mit…?! Undorító vagy!
-Most miért? Egy baszásért bármit megtesznek a férfiak. És bármit elviselnek érte. Még azt a sok sületlenséget is meghallgatják, amit ti össze tudtok hordani.
-Érdekes, te sosem voltál képes engem meghallgatni. Még a „kapcsolatunk” elején sem. Te mindig csak a saját hangod szeretted hallgatni.
-Kiscsillag, a 16. baszás után már senkit nem érdekel, hogy miket hablatyolsz össze! De az 1. baszás után még mindenki meghallgatja!
-Igen?! Hát akkor nem kell tizenhatodszor is megbaszni, és akkor nem fogok hablatyolni!
-Fáradt vagyok. Nem csak most, állandóan. Nekem nincs ingerenciám végighallgatni a többi harmincezer ember problémáját.
-Szerintem én nem vagyok harmincezer…
-Nem. De egy vagy közülük!

Mire idáig jutottunk a „társalgásban”, beértünk a faluba. Tudtam én, hogy az exem semmit nem tesz ingyen, nem abból a fából faragták:

-Engedd el a mellem!
-Már miért engedjem el?
-Másszál ki a blúzomból, de nagyon gyorsan!
-Ne szorítsd a csuklóm!
-Elengedem a csuklód, mihelyst te is elengedsz engem.
-Engedd már el a kezem!
-Figyelj, az én blúzom, az én melltartóm, az én cicim! Húzzál már ki belőle!
-Te nem vagy normális!
-Na végre! Most pedig vedd vissza az indexet, és haza vigyél! Hozzám haza! Nem gondolod, hogy ezek után még átmegyek hozzád?!
-Most miért nem?!
-Kapjál már a fejedhez, és gondolkodj el kicsit!
-Most mi bajod van?

Fáradtan, rekedten, száraz torokkal, de nedves, csillogó szemekkel kászálódom kifelé -a máskor kényelmesnek érzett, most egy kínzóeszközhöz, vagy legalábbis villamosszékhez hasonlatos- öblös ülésből:

-Semmi. Nincs semmi bajom.
-Látom, hogy van valami bajod. Ülj vissza, beszéljük meg.
-Nem. Nekem már nincs kedvem megbeszélni. Veled én már soha többet, semmit sem akarok megbeszélni. – és becsuktam magam mögött a kocsiajtót.

Az utcánk végén tett ki az autóból, nem a házunk előtt, hogy az ajtócsukódással ne zavarjam az itt lakókat, akik már a legszebb álmaikat aludták. 7 háznyira voltam az otthonomtól, az ágyamtól. Le akartam feküdni. Nem voltam sem fáradt, sem álmos. Csak szomorú. Mélységesen elszomorított ez a hazaút, és a beszélgetésünk. A velőmig hatoltak a szavak, amiket az exem mondott, és valami határtalan mély szomorúsággal vont be. Aludni akartam, nem gondolkodni, felejteni, fakítani az emlékeket. Azt akartam, hogy halványuljanak a szavai, de nem akarnak. Nem kopnak a memóriámból, most is pontosan emlékszem minden egyes szóra, minden egyes apró hangsúlyra, a közénk ékelődött csendre, és az egyre növekvő távolságra…

7 háznyira voltam az ágyamtól. Szerettem volna sietni, mielőbb vízszintesbe helyezni magam. De a lábaim mintha ólomból lettek volna, nem engedelmeskedtek. Lassan vonszoltam magam hazafelé, lassan vánszorogtam a csillagos égbolt alatt. És közben azon kaptam magam, hogy -bár nem voltam nótás kedvemben-, dúdolok.
Quimbyt.
Ezt:

„Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
Nem vagy való nekem…”

És közben arra gondoltam, hogy de nem ám! Hogy mennyire nem…!
Hogy Istenem, add, hogy tényleg elmúljon! Hogy végre tényleg el tudjam felejteni őt. Mert el kell felejtsem. Mert ez a kapcsolat megmérgez. Lassan, alattomosan, belülről, de felemészt.
Megöl…

Vonattal jöttem ki a Balatonra. Kaposváron, ahogy odaértem a vasútállomáshoz, észre vettem egy családot. Egy kb. 40 éves párt, egy 3 év körüli kislánnyal. A kislány is egyből kiszúrt engem, és le sem vette rólam a szemét amíg a lengőajtón át a jegypénztárhoz igyekeztem. Ők még a csomagjaikat pakolták ki a taxiból, amikor én már az épületben voltam. Miután megvettem a jegyem, kimentem a peronra. Körülnéztem, pásztáztam az utasokat, de ők még nem voltak közöttük, és később sem láttam már a családot.
Felszálltam a vonatra. A legelső kocsiba ültem, ami teljesen üres volt. Egyetlen utasként válogathattam az összes ülés közül. Végigülhettem volna akár mind, de én jobb oldalra, a leghátsó ülésre ültem. Kényelmesen befészkeltem magam, elővettem a kis könyvem, hogy majd olvasni fogok – úgy sincs senki a fülkében, nem fog zavarni és kizökkenteni a hangzavar és a beszéd.
Pár perccel a vonat indulása előtt -mit ad Isten- felszállt a család a kislánnyal – ugyanebbe a kocsiba. Ők bal oldalra, a legelső ülésre ültek. Rézsút, átellenben, a kocsi két, legeslegtávolabbi pontján voltunk egymástól. Lepakolták a csomagjaikat, elővettek enni-, innivalót, majd kényelembe helyezték magukat. Egy pillanatra a kislány is leült, kipróbálta az ülést, majd ahogy elindult a vonat máris felpattant, és elkezdett az üléssorok között sétálni. Lassan, komótosan járt, de célirányosan felém tartott, közben a szeme sarkából engem fürkészve. Apuka a lánya nyomában lépkedett, próbálta visszahívni őt magukhoz, de legalábbis megfogni, el ne essen, de a kiscsaj már ott is termett mellettem:
-Szia! Kincsőnek hívnak!
-Szia Kincső! Milyen szép neved van! Én Eszter vagyok.
-És hova utazol?
-A Balatonra megyek.
-Én is! Balatonfenyvesre!
-Fenyves-alsóra – helyesbít az apuka. De gyere, Kincső, ne zavard a nénit!
-Nem zavar!
-Te egyedül utazol? – kérdezte a kislány.
-Tudod, én már elég nagylány (hogy mégse vén marhát mondjak) vagyok, nekem már szabad egyedül utaznom.
-És meddig mész? Ott szállsz le te is, ahol én?
-Nem, én 2 megállóval tovább utazom, egy picivel később szállok le nálad.
Amíg a kislány faggatott, apuka letelepedett a velem párhuzamos ülésre, így ketten, két oldalról „álltunk” készenlétben, hogy szükség esetén elkapjuk a kislányt, ha a vonat nagyot fékezne, vagy ha elveszítené az egyensúlyát. De nem volt ránk szükség. Kincső gondolt egyet, egy légies pörgéssel hátra arcot parancsolt magának, és elindult előre, az anyukája irányába. Apuka is felkelt, hogy a kislány után menjen, és csatlakozzon a családjához, de előtte mosolyogva megjegyezte:
-Ezt könnyen megúsztad! Rengeteget tud ám csacsogni…
Mire kimondta ezt a két mondatot, még el sem indult a helye felé, a kislány máris újra ott termett, karján egy hatalmas, átlátszó plasztik kistáska, telis-tele játékokkal.
-Megnézed mim van?
-Hát, ha megmutatod, akkor szívesen!
És Kincső elkezdte a táska átlátszó műanyagján keresztül mutatni, hogy:
-Nézd, ez a lovacskám, itt van a hajkeféje, ez a kedvenc babám, látod milyen szép karkötőm van?
Kis kezeiben forgatta a nagy koffert, és sorra bökött a látnivalókra az ujjaival, majd egy bosszús sóhaj:
-Á, így nem tudom… – és már tépte is fel a cipzárt a táskán.
Apukával egyszerre akartuk mondani, hogy ne szedje ki a rengeteg játékot, de csak a „Ne!”-ig jutottunk mindketten. Kincső egy szempillantás alatt borította a táska összes tartalmát az ölembe. Volt ott minden. Színes ceruzák, filctollak, zsírkréták, a legkülönfélébb méretű és hajszínű babák, babaruhák, gyöngyből fűzött, színes, csillogó ékszergarnitúrák, gumilabda, babacumisüveg, plüssállatkák, dinoszauruszok, kisautók – egy játékbolt megirigyelhette volna azt a kínálatot, amit az a táska rejtett. Miközben próbáltam az ölemből nem leverni a sok kincset, lehajoltam, hogy összekapkodjam az ülés alól az egy-két leesett kacatot, ceruzát, mielőtt messze gurulnak. Kincső eközben bátran turkált a játékok között, kivett egyet, mesélt, magyarázott, elmondta, hogy melyik figurát kitől kapta, melyikkel mit szokott játszani…
-Figyelj csak, szerintem amit már megmutattál nekem, azt tegyük vissza a táskába, nehogy lepottyanjon és elvesszen, oké?
-Jó!
Így lassan ugyan, de kezdett a táska újra tartalommal megtelni. A játékok, babák, babaruhák, karkötők és nyakláncok nagy része már nem az ölemben volt, ellenben a ceruzák, tollak, zsírkréták csak nem akartak visszavándorolni a ridikülbe.
-Én már ovis vagyok ám!
-Komolyan, ilyen nagy lány vagy?
-Igen, 3 és fél éves vagyok!
Egész jól sikerült bekalibrálnom Kincső korát, csak fél évet tévedtem – gondoltam.
-És mi a jeled az oviban?
-Pillangó.
-Ó, az nagyon szép! Az enyém alma volt, képzeld el!
-Rajzolsz nekem, Eszter?
-Persze!
-De papírom nincsen! – biggyedt le a szája.
-Nem baj! Van a táskámban egy füzet (határidőnapló, mert anélkül még levegőt venni is elfelejtek…), abba tudunk rajzolni.
-Csak te rajzoljál, én nem tudok szépen.
-Rendben! És mit rajzoljak neked?
-Pillangót!
Közben apuka többször is megpróbált kísérletet tenni „megmenekítésem” érdekében, és próbálta elcsalni tőlem a lányt – mindhiába. Most a hasára igyekezett apellálni, és reggelizni hívta, de Kincső nem állt kötélnek.
-Figyelj, drága, amíg megeszed a szendvicsed, addig én megrajzolom neked a pillangót, mit szólsz?
-Nem, én itt akarok maradni veled!
-De utána visszajöhetsz hozzám, itt leszek, sokára fogok csak leszállni!
Akkor látszott a lányon, hogy kicsit elgondolkodott a szendvicseken és az evés lehetőségén. Tétovázott pár pillanatig, majd kiadta az apjának az ukázt:
-Inkább hozzad nekem ide az ennivalóm, apa!
És apuka szófogadó volt, már hozta is a kislány méreteihez igazított, falatnyi szendvicset és üdítőt.
-Gyere, szívem, ülj le ide mellém, úgy egyél, nehogy a torkodra szaladjon!
A kislány letette a vonat asztalára a tízóraiját, felmászott a mellettem levő ülésre, és két harapás közben onnét figyelte, mit rajzolok.
-Milyen színű az ovis pillangód, Kincső?
Újabb lefelé ívelő szájacska, és újra a csüggeteg hang:
-Á, piros a széle…
-Akkor én valami nagyon szép színeset rajzolok neked, jó lesz?
Felderültek a szemek, és egy boldog rikkantás volt a válasz:
-Jóóó!
Színeztem a szárnyakat sárgával, kékkel, zölddel.
-Rajzolj bele rózsaszínt is, Eszter! – hiába, igazi nő a csaj!
-Na, mit szólsz, jó lesz így?
-Ez nagyon szép lett!
-Örülök, hogy tetszik.
-Leveszed az innivalóm kupakját?
-Persze, add csak!
-Köszönöm! Most tudod mit rajzolj le?
-Mit szeretnél?
-Ezt a cicát! – fordítja felém a kis szürke palackot, és a címkéjére mutat.
-Ez egy jaguár, Kincső.
Ezt hallva apuka gyorsan bekapcsolódik a beszélgetésbe :
-Víz van ám az üvegben, nem más! Nehogy azt hidd, hogy rossz szülők vagyunk, és energiaitallal itatjuk a gyereket!
Cinkosan apukára mosolyogtam, és megnyugtattam:
-Semmi baj, már értem, mitől ilyen aktív a csaj!
Apuka félig röstelkedve, félig bocsánatkérően újra megkérdezte:
-Biztos, hogy nem zavar, hogy rajtad lóg…?
-Dehogyis, jól elvagyunk!
Miután látta, hogy tényleg nincs terhemre a lány, rájött, hogy felesleges ott ülnie velünk, és kivonta-felmentette magát a rajziskolánk alól, és visszament a feleségéhez. Kettesben maradtunk Kincsővel.
-Eszel a szendvicsemből?
-Aranyos vagy nagyon, köszönöm szépen, de nem kérek! Inkább tudod miben segíts nekem?
-Miben?
-Ha nem iszol, akkor úgy fordítanád az üveged az asztalon, hogy jól lássam a cicát? Szépre szeretném megrajzolni!
-Jó, Eszter! És milyen színű lesz?
-Szerintem feketére kellene.
-Jó!
-És kiszínezni sem szeretnéd, ha megrajzoltam a kontúrját?
-De, azt megpróbálom.
Hát, így született meg a jaguárunk, közös koprodukciónk eredményeként.
-Kitépem ezt a lapot a naptáramból, és elviheted magaddal a rajzokat, jó?
-Nem, ne tépd ki! Legyen a tiéd a rajz.
-Biztos, hogy nem szeretnéd? Szívesen neked adom, Kincső!
-Nem, maradjon nálad. De vigyázz rá nagyon, jó?
-Nagyon fogok vigyázni, megígérem. Sőt, beleteszem a pénztárcámba, és akkor mindig nálam lesz. (A pénztárcám gyerekrajzokkal van tele. Olyan vaskos már, hogy alig tudom összepatentolni. Vastag bukszának látszom, holott pénzem kevés. Csak emlékem van sok. De azok nem filléresek!) És ahányszor ránézek erre a pillangóra és a jaguárra, mindig te fogsz róluk eszembe jutni!
Közben a vonat kigurult a Fonyódi állomásról, a szülők elkezdték a csomagokat lepakolni a kalaptartóról, és kihordani a kocsi peronjára, az ajtó elé. Mikor végeztek, a kislány anyukája jött oda hozzánk, megköszönve a „vigyázást” búcsúra intette a lányt:
-Köszönj el szépen az Esztertől, Kincső, nemsokára leszállunk!
-Nem, én nem szállok le! Én itt maradok az Eszterrel!
-Figyelj, Kincső, kitaláltam valami nagyon jó dolgot! – próbáltam az eredeti tervhez tartani a lányt, és nem megnehezíteni az anyuka dolgát.
-Micsodát, Eszter?
-Mit szólnál ahhoz, hogy amíg anya és apa lepakolják a vonatról a csomagokat, addig én neked segítenék leszállni, téged vennélek le?
-Az nagyon jó lesz! – élénkült meg a hangja, és már nyoma sem volt a leszállásra vonatkozó ellenkezésnek.
-Köszönjük szépen a segítséged, Eszter, örömmel vesszük! Nagyon sok a csomagunk, nem ment volna zökkenőmentesen különben a lepakolás… Viszont Kincső, most már tényleg készülődnünk kell, húzd fel a szandálod, légy szíves!
-Nem, én mezítláb megyek!
-Vedd fel kislányom! – kérlelte az anyja.
-Figyi, Kincső, megmutatod, milyen szandid van?
-Igen! – és a kezembe nyomta a kis falat, rózsaszín Siestákat a lány.
-Hú, valami csodálatosak ezek a cipellők! És még virág is van rajtuk!
-Igen, kettő!
-Te még számolni is tudsz? Te nagyon okos lány vagy! És felvéve is megnézhetem a szandijaid? Megmutatod úgy is, hogy a lábadon hogy állnak?
Bejött a terv, Kincső belebújt a szandálokba.
-Milyen ügyes vagy! Azt hittem, úgy fogsz belelépni, ahogy letetted őket a földre magad elé, de… – és még be sem fejeztem a mondatot:
-Úgy kacsaláb lett volna, Eszter, úgy nem lehet!
-Hát, te tényleg nagyon okos csaj vagy, még ezt is észre vetted!
Anyuka a háttérből nemzetközi kézjelzéssel (na nem a középső ujjával) mutogatva jelzi, hogy jól nyomtam az öltöztetős hadműveletet, köszöni szépen.
Most viszont a vetkőzős következett. Megpróbálta a dupla réteg felsőt szimplára redukálni a lányon:
-Vegyük le az ingedet, Kincső, nagyon meleg van ott kint!
-Nem akarom!
-Akkor a felsőt, ami fölötte van!
-Nem, az pónilovas!
-Tudod mi lenne nagyon csinos, Kincső? – próbáltam újra anyuka akarata irányába terelni a lányt.
-Micsoda?
-Hát, szerintem ha az inged levennénk, és csak a pónis felső maradna rajtad, az nagyon csini lenne!
-Igen?
-Szerintem az nagyon nagylányos viselet.
-Én nagylány vagyok! – húzta ki magát büszkén.
-Én ezt egyből láttam rajtad.
-Segítesz akkor levenni?
-Hát persze.
Mire végeztünk a ruhacserével, a vonat épp befutott a Balatonfenyves-alsói állomásra. A szülők gyorsan leadogatták egymásnak a csomagokat, addig én a kislány kezét fogtam.
-Én leszállok, Kincső, addig kapaszkodj erősen, jó? Rögtön lesegítelek! – és egy magas, nagy ívben, lassan megröptetve levettem a kislányt a vonatról.
-Adsz puszit, Eszter?
-Még szép, hogy adok!
-De én is adok ám neked!
-Hát, kérni is akartam!
-Integetsz, ugye, ha elindul a vonat?
-Persze, hogy integetek neked! Amíg el nem tűnik a vonat a távolban, addig integetni fogok, jó?
-Jó, Eszter.
És integettem. Hosszan, sokáig. Már csak azt vettem észre, hogy egy állomással odébb ért a vonat. Hogy már nekem is készülődnöm kellene a leszálláshoz, de a karom még mindig kint lóg az ablakban…
…nem tudom, miért szeretnek engem ennyire a gyerekek amennyire, de nagyon szeretnek, annyi szent. Ha bárhol gyerek van a közelemben, akkor az ezer százalék, hogy rövid úton mellém szegődik, majd kisvártatva beszédbe elegyedik velem, végül levakarhatatlanul-visszafordíthatatlanul rám cuppan. Nem tudom, miért. Nem tudom, mit látnak bennem, mit éreznek rajtam, miért húznak ennyire hozzám. Talán a hasonlóságot érzik. Talán azt, hogy olyan vagyok, mint ők. Hogy én is egy „nagyra” nőtt gyerek vagyok. Hogy 159 centi bár -ami az ő szemükben még óriás-, de agyilag semmivel sem több náluk. Hogy fejben megrekedtem az ő szintjükön. Tán ezt érzik. Hogy eszem semmivel sincs több, mint egy ötévesnek. Hogy közülük való vagyok…

…Eszter sorban áll a boltban a pénztárnál. Előtte egy fiú ácsorog. Egy helyes fiú. Aki sűrűn hátra fordul, és rá-rámosolyog Eszterre. Eszter finoman viszonozza a mosolyt, és hosszasan szemezgetnek egymással. Amikor is Eszter szeme a futószalagra téved. Ahol egy szem-egy darab műanyag kólásüveg gurul – a szalag mozgását kiegyensúlyozandó.
Egy kólát vett össz-vissz a srác. De ilyen “modern” verziójút, névre szóló csomagolásút. Amíg a kóla jobbra-balra hengergette magát, mi tovább stíröltük egymást. Egyedül az zökkentett ki a moziélményből, hogy a fiú néha rápillantott az üvegre. Gondoltam, azt figyeli, le ne guruljon. De nem azt figyelte. Hanem azt, hogy melyik fele látszik a címkének. És amikor az üveg a “rossz” felére pozicionálta be magát, a fiú vetődésszerűen fordította meg a palackot. Hogy csak a márkanév látszódjon, más ne. Na, akkor már kíváncsi lettem, mi lehet a felirat rajta. És nem is maradt előttem titok: “Szerelmem”…
Hát, egy újabb virág, ami nem nekem nyílik… De hogy őszinte legyek, nem is bánom. Elég nagy az a rét, ahol még “szüretelni” lehet. Én pedig elég türelmes vagyok. És abszolút virágkedvelő…

Éjszakai ügyelet – fényes nappal…
Eszter torka úgy bedagadt-gyulladt, hogy se köpni, se nyelni, de már levegőt venni sem tudott. (Gyors kiábrándítás: már tud!) Erősen bepánikoltam, hogy tyúkszaros kis életem végére egy torokgyulladás okozta fulladásos halál fog pontot tenni, így kénytelen-kelletlen, ámbár szélsebesen elkapkodtam a kis virgácsaim az orvoshoz. Vagyis az ügyeletre, mert mindez mikor máskor történt volna, mint -a legnagyobb nyári kánikulában…- vasárnapra virradóra.
Az ügyeleten most nem azt a fiatal orvost (Nagymamám -heves szívdobbanások és sűrű szempilla-rebegtetések közepette, reménytelin kimondott- szavaival: “kis dokit”) fogtam ki, akihez már többször is volt szerencsém, és aki recept helyett a telefonszámával próbált meggyógyítani… Most egy idős(ebb), cirka 60 fölötti orvost dobott a gép.
-Foglaljon helyet, hölgyem! Mi a panasza?
-Belázasodtam, és nagyon csúnyán begyulladt a torkom, képtelen vagyok nyelni.
Ahogy ecseteltem az állapotom, a bácsi felállt, elkezdte vonszolni maga után a székét (mert sima, mezei, vagy harminc évet megélt konstrukció volt, nem ám görgős kivitel!), majd leült közvetlenül elém, testközel hozzám, velem szembe. Én -bár nem szoknyában, de- szorosan zárt lábakkal csücsültem, ő pedig úgy ült, hogy a két combja közé fogta a futóműveim.
Miközben végignyomkodta-tapogatta-ütögette a homlok-, halánték-, és járomcsontomat, megkérdezte, hogy:
-Nem fáj?
-Nem, egyáltalán.
-Az nem baj ám!
-Nem is hittem annak!
-És ez…? – és egy mozdulattal rátapintott a lényegre. Megnyomta a manduláim…
Azt hiszem, a hirtelen kiguvadó szemeim (és a retinámon felvillanó összes csillagkép látványa) -szavak nélkül is- hiteles választ adtak a kérdésére.
-Nyissa ki a száját!
Amíg megakadt a lemez nálam az ABC első betűjénél, addig a bácsi egyik kezével az elemlámpa (igen, igen, elemlámpa! az az igazi retro, téglalap alakú, hagyományos, ezeréves fajta…) után nyúlt, míg a másik keze egy spatulát vett elő.
-Könyörgöm, csak spatulát ne! Csak azt ne! Ugyan ma sem ettem egy falatot sem (még a reggeli kávém sem bírtam leszuszakolni a gigámon – ami felér egy világvégével…), és tegnap sem, szóval eléggé üres a gyomrom, de inkább akkor se! Vagy ha nagyon muszáj, akkor húzza odébb a székét, és álljon sugárirányon kívül…!
-Velem lehet alkudozni, kisasszony! Ha bele tudok világítani úgy a szájába, hogy a fénycsóva a szék ülőlapján átvilágít, akkor ígérem, nem használom a spatulát.
-Egyedül a szék abszorpciós képességétől tartok, de rajtam nem fog múlni!
Nem akartam a bácsi tudtára adni, hogy a Bécsi kapu sarkig tárva is egy szűk kis egérlyuk az én szájamhoz képest…
-Igaza volt, tényleg fölösleges a spatula! És abban is igaza volt, hogy csúnyán gyulladt a torka!
-Ugye…?
-Belenézett ezek szerint maga is?
-De bele ám – jobb ne tettem volna…!
-És, ráismert a saját torkára?
-Ami azt illeti, nehezen…
Kaptam egy köteg receptet, amiket -bár gyűlölöm a gyógyszereket- azon nyomban el is vittem kiváltani. Útban a patika felé azon imádkoztam, hogy csak beszélnem ne kelljen senkivel. Hogy nehogy egy ismerősbe belefussak, vagy nehogy turisták célpontjává váljak, akik rittig mindig engem találnak meg a ‘melyik éttermet javasolná, ha igazán finomat szeretne enni? hol tudunk a legolcsóbban megebédelni? útba igazítana, merre találom a kórházat? milyen látnivalók vannak a városban, mit érdemes megnéznünk…?’ ilyen és ehhez hasonló kérdéseikkel. Olyan szinten voltam beszéd- és életképtelen, hogy örültem, ha csöndben maradhattam (ritka pillanatok egyike…) és csak nézhettem ki a fejemből. Persze az ördög sosem alszik, mint ahogy Murphy sem: először egy ismerőssel találkoztam, akinek hosszú másodpercekig tartó rákészülés után (per szó) 1-2 mondatot ki tudtam nyökögni, majd jött két vadidegen férfi. Először kéregetőknek hittem, már épp kezdtem volna elhessegetni őket, amikor megütötte a fülem, hogy a buszpályaudvart keresik.
-De a legrövidebb útvonalat mondja ám!
Háhááá, ha tudnátok, hogy én is így képzeltem! A lehető legeslegrövidebbet mondtam. Mármint ami nekem a legrövidebb volt. Bár gyanítom, hogy ők a távolságot és a kilométereket tekintve szerették volna a legrövidebb útvonalat megtudakolni, én viszont átkonvergáltam a választ időre és percekre. Arra az útvonalra szorítkoztam, amit a legegyszerűbben, leggyorsabban, legrövidebb idő alatt, és a legkevesebb beszéd árán -szinte csak mutogatással- el tudtam mondani. Végül is, így is, úgy is oda lyukadtak ki…
Bár betéve ismerem a várost, álmomból felkeltve is tudom, hogy melyik utca merre fut, de gyulladt torokkal nem lennék jó idegenvezető. Se útikalauz. De GPS se. Asszem olyankor párszor felcsendülnének a szoftveremen az “újratervezés, újratervezés” hangjai…