Fullasztó

Éjszakai ügyelet – fényes nappal…
Eszter torka úgy bedagadt-gyulladt, hogy se köpni, se nyelni, de már levegőt venni sem tudott. (Gyors kiábrándítás: már tud!) Erősen bepánikoltam, hogy tyúkszaros kis életem végére egy torokgyulladás okozta fulladásos halál fog pontot tenni, így kénytelen-kelletlen, ámbár szélsebesen elkapkodtam a kis virgácsaim az orvoshoz. Vagyis az ügyeletre, mert mindez mikor máskor történt volna, mint -a legnagyobb nyári kánikulában…- vasárnapra virradóra.
Az ügyeleten most nem azt a fiatal orvost (Nagymamám -heves szívdobbanások és sűrű szempilla-rebegtetések közepette, reménytelin kimondott- szavaival: “kis dokit”) fogtam ki, akihez már többször is volt szerencsém, és aki recept helyett a telefonszámával próbált meggyógyítani… Most egy idős(ebb), cirka 60 fölötti orvost dobott a gép.
-Foglaljon helyet, hölgyem! Mi a panasza?
-Belázasodtam, és nagyon csúnyán begyulladt a torkom, képtelen vagyok nyelni.
Ahogy ecseteltem az állapotom, a bácsi felállt, elkezdte vonszolni maga után a székét (mert sima, mezei, vagy harminc évet megélt konstrukció volt, nem ám görgős kivitel!), majd leült közvetlenül elém, testközel hozzám, velem szembe. Én -bár nem szoknyában, de- szorosan zárt lábakkal csücsültem, ő pedig úgy ült, hogy a két combja közé fogta a futóműveim.
Miközben végignyomkodta-tapogatta-ütögette a homlok-, halánték-, és járomcsontomat, megkérdezte, hogy:
-Nem fáj?
-Nem, egyáltalán.
-Az nem baj ám!
-Nem is hittem annak!
-És ez…? – és egy mozdulattal rátapintott a lényegre. Megnyomta a manduláim…
Azt hiszem, a hirtelen kiguvadó szemeim (és a retinámon felvillanó összes csillagkép látványa) -szavak nélkül is- hiteles választ adtak a kérdésére.
-Nyissa ki a száját!
Amíg megakadt a lemez nálam az ABC első betűjénél, addig a bácsi egyik kezével az elemlámpa (igen, igen, elemlámpa! az az igazi retro, téglalap alakú, hagyományos, ezeréves fajta…) után nyúlt, míg a másik keze egy spatulát vett elő.
-Könyörgöm, csak spatulát ne! Csak azt ne! Ugyan ma sem ettem egy falatot sem (még a reggeli kávém sem bírtam leszuszakolni a gigámon – ami felér egy világvégével…), és tegnap sem, szóval eléggé üres a gyomrom, de inkább akkor se! Vagy ha nagyon muszáj, akkor húzza odébb a székét, és álljon sugárirányon kívül…!
-Velem lehet alkudozni, kisasszony! Ha bele tudok világítani úgy a szájába, hogy a fénycsóva a szék ülőlapján átvilágít, akkor ígérem, nem használom a spatulát.
-Egyedül a szék abszorpciós képességétől tartok, de rajtam nem fog múlni!
Nem akartam a bácsi tudtára adni, hogy a Bécsi kapu sarkig tárva is egy szűk kis egérlyuk az én szájamhoz képest…
-Igaza volt, tényleg fölösleges a spatula! És abban is igaza volt, hogy csúnyán gyulladt a torka!
-Ugye…?
-Belenézett ezek szerint maga is?
-De bele ám – jobb ne tettem volna…!
-És, ráismert a saját torkára?
-Ami azt illeti, nehezen…
Kaptam egy köteg receptet, amiket -bár gyűlölöm a gyógyszereket- azon nyomban el is vittem kiváltani. Útban a patika felé azon imádkoztam, hogy csak beszélnem ne kelljen senkivel. Hogy nehogy egy ismerősbe belefussak, vagy nehogy turisták célpontjává váljak, akik rittig mindig engem találnak meg a ‘melyik éttermet javasolná, ha igazán finomat szeretne enni? hol tudunk a legolcsóbban megebédelni? útba igazítana, merre találom a kórházat? milyen látnivalók vannak a városban, mit érdemes megnéznünk…?’ ilyen és ehhez hasonló kérdéseikkel. Olyan szinten voltam beszéd- és életképtelen, hogy örültem, ha csöndben maradhattam (ritka pillanatok egyike…) és csak nézhettem ki a fejemből. Persze az ördög sosem alszik, mint ahogy Murphy sem: először egy ismerőssel találkoztam, akinek hosszú másodpercekig tartó rákészülés után (per szó) 1-2 mondatot ki tudtam nyökögni, majd jött két vadidegen férfi. Először kéregetőknek hittem, már épp kezdtem volna elhessegetni őket, amikor megütötte a fülem, hogy a buszpályaudvart keresik.
-De a legrövidebb útvonalat mondja ám!
Háhááá, ha tudnátok, hogy én is így képzeltem! A lehető legeslegrövidebbet mondtam. Mármint ami nekem a legrövidebb volt. Bár gyanítom, hogy ők a távolságot és a kilométereket tekintve szerették volna a legrövidebb útvonalat megtudakolni, én viszont átkonvergáltam a választ időre és percekre. Arra az útvonalra szorítkoztam, amit a legegyszerűbben, leggyorsabban, legrövidebb idő alatt, és a legkevesebb beszéd árán -szinte csak mutogatással- el tudtam mondani. Végül is, így is, úgy is oda lyukadtak ki…
Bár betéve ismerem a várost, álmomból felkeltve is tudom, hogy melyik utca merre fut, de gyulladt torokkal nem lennék jó idegenvezető. Se útikalauz. De GPS se. Asszem olyankor párszor felcsendülnének a szoftveremen az “újratervezés, újratervezés” hangjai…