Vonattal jöttem ki a Balatonra. Kaposváron, ahogy odaértem a vasútállomáshoz, észre vettem egy családot. Egy kb. 40 éves párt, egy 3 év körüli kislánnyal. A kislány is egyből kiszúrt engem, és le sem vette rólam a szemét amíg a lengőajtón át a jegypénztárhoz igyekeztem. Ők még a csomagjaikat pakolták ki a taxiból, amikor én már az épületben voltam. Miután megvettem a jegyem, kimentem a peronra. Körülnéztem, pásztáztam az utasokat, de ők még nem voltak közöttük, és később sem láttam már a családot.
Felszálltam a vonatra. A legelső kocsiba ültem, ami teljesen üres volt. Egyetlen utasként válogathattam az összes ülés közül. Végigülhettem volna akár mind, de én jobb oldalra, a leghátsó ülésre ültem. Kényelmesen befészkeltem magam, elővettem a kis könyvem, hogy majd olvasni fogok – úgy sincs senki a fülkében, nem fog zavarni és kizökkenteni a hangzavar és a beszéd.
Pár perccel a vonat indulása előtt -mit ad Isten- felszállt a család a kislánnyal – ugyanebbe a kocsiba. Ők bal oldalra, a legelső ülésre ültek. Rézsút, átellenben, a kocsi két, legeslegtávolabbi pontján voltunk egymástól. Lepakolták a csomagjaikat, elővettek enni-, innivalót, majd kényelembe helyezték magukat. Egy pillanatra a kislány is leült, kipróbálta az ülést, majd ahogy elindult a vonat máris felpattant, és elkezdett az üléssorok között sétálni. Lassan, komótosan járt, de célirányosan felém tartott, közben a szeme sarkából engem fürkészve. Apuka a lánya nyomában lépkedett, próbálta visszahívni őt magukhoz, de legalábbis megfogni, el ne essen, de a kiscsaj már ott is termett mellettem:
-Szia! Kincsőnek hívnak!
-Szia Kincső! Milyen szép neved van! Én Eszter vagyok.
-És hova utazol?
-A Balatonra megyek.
-Én is! Balatonfenyvesre!
-Fenyves-alsóra – helyesbít az apuka. De gyere, Kincső, ne zavard a nénit!
-Nem zavar!
-Te egyedül utazol? – kérdezte a kislány.
-Tudod, én már elég nagylány (hogy mégse vén marhát mondjak) vagyok, nekem már szabad egyedül utaznom.
-És meddig mész? Ott szállsz le te is, ahol én?
-Nem, én 2 megállóval tovább utazom, egy picivel később szállok le nálad.
Amíg a kislány faggatott, apuka letelepedett a velem párhuzamos ülésre, így ketten, két oldalról „álltunk” készenlétben, hogy szükség esetén elkapjuk a kislányt, ha a vonat nagyot fékezne, vagy ha elveszítené az egyensúlyát. De nem volt ránk szükség. Kincső gondolt egyet, egy légies pörgéssel hátra arcot parancsolt magának, és elindult előre, az anyukája irányába. Apuka is felkelt, hogy a kislány után menjen, és csatlakozzon a családjához, de előtte mosolyogva megjegyezte:
-Ezt könnyen megúsztad! Rengeteget tud ám csacsogni…
Mire kimondta ezt a két mondatot, még el sem indult a helye felé, a kislány máris újra ott termett, karján egy hatalmas, átlátszó plasztik kistáska, telis-tele játékokkal.
-Megnézed mim van?
-Hát, ha megmutatod, akkor szívesen!
És Kincső elkezdte a táska átlátszó műanyagján keresztül mutatni, hogy:
-Nézd, ez a lovacskám, itt van a hajkeféje, ez a kedvenc babám, látod milyen szép karkötőm van?
Kis kezeiben forgatta a nagy koffert, és sorra bökött a látnivalókra az ujjaival, majd egy bosszús sóhaj:
-Á, így nem tudom… – és már tépte is fel a cipzárt a táskán.
Apukával egyszerre akartuk mondani, hogy ne szedje ki a rengeteg játékot, de csak a „Ne!”-ig jutottunk mindketten. Kincső egy szempillantás alatt borította a táska összes tartalmát az ölembe. Volt ott minden. Színes ceruzák, filctollak, zsírkréták, a legkülönfélébb méretű és hajszínű babák, babaruhák, gyöngyből fűzött, színes, csillogó ékszergarnitúrák, gumilabda, babacumisüveg, plüssállatkák, dinoszauruszok, kisautók – egy játékbolt megirigyelhette volna azt a kínálatot, amit az a táska rejtett. Miközben próbáltam az ölemből nem leverni a sok kincset, lehajoltam, hogy összekapkodjam az ülés alól az egy-két leesett kacatot, ceruzát, mielőtt messze gurulnak. Kincső eközben bátran turkált a játékok között, kivett egyet, mesélt, magyarázott, elmondta, hogy melyik figurát kitől kapta, melyikkel mit szokott játszani…
-Figyelj csak, szerintem amit már megmutattál nekem, azt tegyük vissza a táskába, nehogy lepottyanjon és elvesszen, oké?
-Jó!
Így lassan ugyan, de kezdett a táska újra tartalommal megtelni. A játékok, babák, babaruhák, karkötők és nyakláncok nagy része már nem az ölemben volt, ellenben a ceruzák, tollak, zsírkréták csak nem akartak visszavándorolni a ridikülbe.
-Én már ovis vagyok ám!
-Komolyan, ilyen nagy lány vagy?
-Igen, 3 és fél éves vagyok!
Egész jól sikerült bekalibrálnom Kincső korát, csak fél évet tévedtem – gondoltam.
-És mi a jeled az oviban?
-Pillangó.
-Ó, az nagyon szép! Az enyém alma volt, képzeld el!
-Rajzolsz nekem, Eszter?
-Persze!
-De papírom nincsen! – biggyedt le a szája.
-Nem baj! Van a táskámban egy füzet (határidőnapló, mert anélkül még levegőt venni is elfelejtek…), abba tudunk rajzolni.
-Csak te rajzoljál, én nem tudok szépen.
-Rendben! És mit rajzoljak neked?
-Pillangót!
Közben apuka többször is megpróbált kísérletet tenni „megmenekítésem” érdekében, és próbálta elcsalni tőlem a lányt – mindhiába. Most a hasára igyekezett apellálni, és reggelizni hívta, de Kincső nem állt kötélnek.
-Figyelj, drága, amíg megeszed a szendvicsed, addig én megrajzolom neked a pillangót, mit szólsz?
-Nem, én itt akarok maradni veled!
-De utána visszajöhetsz hozzám, itt leszek, sokára fogok csak leszállni!
Akkor látszott a lányon, hogy kicsit elgondolkodott a szendvicseken és az evés lehetőségén. Tétovázott pár pillanatig, majd kiadta az apjának az ukázt:
-Inkább hozzad nekem ide az ennivalóm, apa!
És apuka szófogadó volt, már hozta is a kislány méreteihez igazított, falatnyi szendvicset és üdítőt.
-Gyere, szívem, ülj le ide mellém, úgy egyél, nehogy a torkodra szaladjon!
A kislány letette a vonat asztalára a tízóraiját, felmászott a mellettem levő ülésre, és két harapás közben onnét figyelte, mit rajzolok.
-Milyen színű az ovis pillangód, Kincső?
Újabb lefelé ívelő szájacska, és újra a csüggeteg hang:
-Á, piros a széle…
-Akkor én valami nagyon szép színeset rajzolok neked, jó lesz?
Felderültek a szemek, és egy boldog rikkantás volt a válasz:
-Jóóó!
Színeztem a szárnyakat sárgával, kékkel, zölddel.
-Rajzolj bele rózsaszínt is, Eszter! – hiába, igazi nő a csaj!
-Na, mit szólsz, jó lesz így?
-Ez nagyon szép lett!
-Örülök, hogy tetszik.
-Leveszed az innivalóm kupakját?
-Persze, add csak!
-Köszönöm! Most tudod mit rajzolj le?
-Mit szeretnél?
-Ezt a cicát! – fordítja felém a kis szürke palackot, és a címkéjére mutat.
-Ez egy jaguár, Kincső.
Ezt hallva apuka gyorsan bekapcsolódik a beszélgetésbe :
-Víz van ám az üvegben, nem más! Nehogy azt hidd, hogy rossz szülők vagyunk, és energiaitallal itatjuk a gyereket!
Cinkosan apukára mosolyogtam, és megnyugtattam:
-Semmi baj, már értem, mitől ilyen aktív a csaj!
Apuka félig röstelkedve, félig bocsánatkérően újra megkérdezte:
-Biztos, hogy nem zavar, hogy rajtad lóg…?
-Dehogyis, jól elvagyunk!
Miután látta, hogy tényleg nincs terhemre a lány, rájött, hogy felesleges ott ülnie velünk, és kivonta-felmentette magát a rajziskolánk alól, és visszament a feleségéhez. Kettesben maradtunk Kincsővel.
-Eszel a szendvicsemből?
-Aranyos vagy nagyon, köszönöm szépen, de nem kérek! Inkább tudod miben segíts nekem?
-Miben?
-Ha nem iszol, akkor úgy fordítanád az üveged az asztalon, hogy jól lássam a cicát? Szépre szeretném megrajzolni!
-Jó, Eszter! És milyen színű lesz?
-Szerintem feketére kellene.
-Jó!
-És kiszínezni sem szeretnéd, ha megrajzoltam a kontúrját?
-De, azt megpróbálom.
Hát, így született meg a jaguárunk, közös koprodukciónk eredményeként.
-Kitépem ezt a lapot a naptáramból, és elviheted magaddal a rajzokat, jó?
-Nem, ne tépd ki! Legyen a tiéd a rajz.
-Biztos, hogy nem szeretnéd? Szívesen neked adom, Kincső!
-Nem, maradjon nálad. De vigyázz rá nagyon, jó?
-Nagyon fogok vigyázni, megígérem. Sőt, beleteszem a pénztárcámba, és akkor mindig nálam lesz. (A pénztárcám gyerekrajzokkal van tele. Olyan vaskos már, hogy alig tudom összepatentolni. Vastag bukszának látszom, holott pénzem kevés. Csak emlékem van sok. De azok nem filléresek!) És ahányszor ránézek erre a pillangóra és a jaguárra, mindig te fogsz róluk eszembe jutni!
Közben a vonat kigurult a Fonyódi állomásról, a szülők elkezdték a csomagokat lepakolni a kalaptartóról, és kihordani a kocsi peronjára, az ajtó elé. Mikor végeztek, a kislány anyukája jött oda hozzánk, megköszönve a „vigyázást” búcsúra intette a lányt:
-Köszönj el szépen az Esztertől, Kincső, nemsokára leszállunk!
-Nem, én nem szállok le! Én itt maradok az Eszterrel!
-Figyelj, Kincső, kitaláltam valami nagyon jó dolgot! – próbáltam az eredeti tervhez tartani a lányt, és nem megnehezíteni az anyuka dolgát.
-Micsodát, Eszter?
-Mit szólnál ahhoz, hogy amíg anya és apa lepakolják a vonatról a csomagokat, addig én neked segítenék leszállni, téged vennélek le?
-Az nagyon jó lesz! – élénkült meg a hangja, és már nyoma sem volt a leszállásra vonatkozó ellenkezésnek.
-Köszönjük szépen a segítséged, Eszter, örömmel vesszük! Nagyon sok a csomagunk, nem ment volna zökkenőmentesen különben a lepakolás… Viszont Kincső, most már tényleg készülődnünk kell, húzd fel a szandálod, légy szíves!
-Nem, én mezítláb megyek!
-Vedd fel kislányom! – kérlelte az anyja.
-Figyi, Kincső, megmutatod, milyen szandid van?
-Igen! – és a kezembe nyomta a kis falat, rózsaszín Siestákat a lány.
-Hú, valami csodálatosak ezek a cipellők! És még virág is van rajtuk!
-Igen, kettő!
-Te még számolni is tudsz? Te nagyon okos lány vagy! És felvéve is megnézhetem a szandijaid? Megmutatod úgy is, hogy a lábadon hogy állnak?
Bejött a terv, Kincső belebújt a szandálokba.
-Milyen ügyes vagy! Azt hittem, úgy fogsz belelépni, ahogy letetted őket a földre magad elé, de… – és még be sem fejeztem a mondatot:
-Úgy kacsaláb lett volna, Eszter, úgy nem lehet!
-Hát, te tényleg nagyon okos csaj vagy, még ezt is észre vetted!
Anyuka a háttérből nemzetközi kézjelzéssel (na nem a középső ujjával) mutogatva jelzi, hogy jól nyomtam az öltöztetős hadműveletet, köszöni szépen.
Most viszont a vetkőzős következett. Megpróbálta a dupla réteg felsőt szimplára redukálni a lányon:
-Vegyük le az ingedet, Kincső, nagyon meleg van ott kint!
-Nem akarom!
-Akkor a felsőt, ami fölötte van!
-Nem, az pónilovas!
-Tudod mi lenne nagyon csinos, Kincső? – próbáltam újra anyuka akarata irányába terelni a lányt.
-Micsoda?
-Hát, szerintem ha az inged levennénk, és csak a pónis felső maradna rajtad, az nagyon csini lenne!
-Igen?
-Szerintem az nagyon nagylányos viselet.
-Én nagylány vagyok! – húzta ki magát büszkén.
-Én ezt egyből láttam rajtad.
-Segítesz akkor levenni?
-Hát persze.
Mire végeztünk a ruhacserével, a vonat épp befutott a Balatonfenyves-alsói állomásra. A szülők gyorsan leadogatták egymásnak a csomagokat, addig én a kislány kezét fogtam.
-Én leszállok, Kincső, addig kapaszkodj erősen, jó? Rögtön lesegítelek! – és egy magas, nagy ívben, lassan megröptetve levettem a kislányt a vonatról.
-Adsz puszit, Eszter?
-Még szép, hogy adok!
-De én is adok ám neked!
-Hát, kérni is akartam!
-Integetsz, ugye, ha elindul a vonat?
-Persze, hogy integetek neked! Amíg el nem tűnik a vonat a távolban, addig integetni fogok, jó?
-Jó, Eszter.
És integettem. Hosszan, sokáig. Már csak azt vettem észre, hogy egy állomással odébb ért a vonat. Hogy már nekem is készülődnöm kellene a leszálláshoz, de a karom még mindig kint lóg az ablakban…
…nem tudom, miért szeretnek engem ennyire a gyerekek amennyire, de nagyon szeretnek, annyi szent. Ha bárhol gyerek van a közelemben, akkor az ezer százalék, hogy rövid úton mellém szegődik, majd kisvártatva beszédbe elegyedik velem, végül levakarhatatlanul-visszafordíthatatlanul rám cuppan. Nem tudom, miért. Nem tudom, mit látnak bennem, mit éreznek rajtam, miért húznak ennyire hozzám. Talán a hasonlóságot érzik. Talán azt, hogy olyan vagyok, mint ők. Hogy én is egy „nagyra” nőtt gyerek vagyok. Hogy 159 centi bár -ami az ő szemükben még óriás-, de agyilag semmivel sem több náluk. Hogy fejben megrekedtem az ő szintjükön. Tán ezt érzik. Hogy eszem semmivel sincs több, mint egy ötévesnek. Hogy közülük való vagyok…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: