eszti blogja

…miközben nyírtam a tuját, hadakoztam a sövényvágóval, nem néztem se jobbra, se balra, hanem minden figyelmem a masina pengéire összpontosítottam, és arra, hogy magamat ne csonkoljam. A szemem sarkából egyszer mégis észrevettem egy autót, ami megállt velem egy irányban az úton. Odapillantottam, és azt láttam, hogy két pasi figyel erőteljesen. A felém levő, aki az anyósülésen ült, még a fejét is kidugta a lehúzott ablakon. Azt hittem, eltévedtek, útbaigazítást szeretnének, vagy keresnek valakit, így abba akartam hagyni a kertészkedést, hogy segíthessek nekik. Lecibáltam a magasból a gépet, a két kart is felengedtem, ami működésben és berregésben tartotta a masinát, már semmi sem állta utamat a tájékoztatásban, amikor is az autó elindult, és a két srác elviharzott. Akkor jöttem rá, hogy semmiféle felvilágosításra nem volt szükségük, mindössze pár röpke másodperces vizuális élményben részesítették magukat. Nyilván nem láttak még sövénynyíró fehér embert. Akarom mondani fehérnépet…
Végeztem a hadművelettel, kimosakodtam a tujadarabékokból, lezuhanyoztam. A short-top-gumipapucs kombót bedobtam a mosógépbe. Ráncba szedtem magam, felvettem a szép ruhám, és elindultam a városba.
„Hófehér hajó úszott a folyón” – ezzel a képzettársítással az elmémben lépegettem a belváros felé. Egészen addig, amíg a Sétáló utca kirakataiban meg nem csodáltam, és végig nem mértem magam. Onnantól a hófehér hajó libegő-ringatózó mozgása rájöttem, hogy sokkal inkább hajaz egy hófehér tank betonrengető és aszfaltszaggató nyomulásához…
De nem zavartattam magam. Nem okozott lelki törést bennem önnönmagam látványa, mert betudtam az egészet egy optikai csalódásnak, amit csakis és kizárólag, nyilvánvalóan a kirakatüveg torzítása okozhatott. És vonultam tovább.
Vonulni azt nagyon tudok. Kihúzva magam, egyenes háttal, mell ki, has be, levegőt nem vesz, fej szederjesedik – de ilyen kis nüansznyi apróságokkal már ne is foglalkozzunk…! Szóval, tipegtem, dámásan, mintha vörös szőnyeget terítettek volna a lábaim elé, mintha minimum egy manöken lettem volna (a magam összes, 159 centijével – max. a törpe manökenbálban, vagy ott se…), mintha én lettem volna a világ szépe.
Meglepő & mulatságos: vannak páran, akiknek a szemében az vagyok. Akik sok mindent megadnának azért, ha megkaphatnának. Az eszesebbje csak egy éjszakára. A mazochistábbja nem csak egyre… Az ízlésficamosok álláspontja pedig az, hogy nem szép vagyok, hanem sokkal inkább a vájárok kedvence lehetnék. Ergo: ha lemennék a bányába, ijedtében magától feljönne az összes szén…
Szóval, ott tartottam, hogy Eszter tipeg-lebeg, amikor is észre vesz két férfit, akiknek megakadt a szemük rajtam. Álltak egymás mellett, felém fordulva, engem nézve, egyik lábukra helyezve a súlypontjukat, a másikat kisterpeszben maguk elé vetve, és közben látványosan tanakodtak. Ugyan nem hallottam, hogy mit beszélnek, de gyanítottam, hogy én vagyok repertoáron, én szolgáltatok témát nekik. Amikor közelebb értem, hallom ám:
-De, tuti, hogy ő volt!
-Kizárt!
Csak ennyit csíptem el a szövegükből, de azt nem tudtam, hogy ki / mi voltam, amikor is a társát győzködő férfi megszólított:
-Bocsi, ne haragudj! Segítenél nekünk eldönteni egy vitát?
Nem válaszoltam, csak lassítottam a lépteimen.
-Láthattunk ma sövényt vágni téged?
Aha, szóval innét fúj a szél! Szóval ti voltatok a bámészkodók – esett le a tantusz nálam…!
Végignéztem rajtuk. Végigmértem őket. Bár helyesek voltak, de nem éreztem úgy, hogy szeretnék tőlük bármit is. Ad abszurdum a döntőbíró szerepét magamra ölteni a dilemmájukban. Így meghagytam őket a kételyeik között:
-Kinézitek belőlem…? – feleltem, és már léptem is tovább.
Ott hagytam őket, de még meghallottam a másik férfinek a diadalittas megjegyzését. Azét, aki nem hitt „bennem”:
-Mondtam én, hogy ez egy sznob picsa ahhoz!
Hát, igen. Van bajom. Kicsit sznob a lelkem…
Bár nem születtem aranykanállal a számban. Csak az első kanalas orvosságot kaptam azzal. És azóta sem eszem mással. Kivéve, amikor lusta vagyok mosogatni. És egy tiszta arany sincsen már a konyhaszekrény fiókjában. Na, akkor aztán előkerül az egyszer használatos, eldobható, műanyag eszcájg – és lecsúszik azzal is a falat…!

De nagy a sövény! Nem nagy. De hatalmas! Nem baj. Le kell vágni! Nem kell. Dehogynem! Meleg van. Akkor is muszáj! Fel sem érem. Majd ágaskodsz! Hol a sövényvágó? Nem találom. Keresd jobban! Akkor sem látom. Ott kell lennie! De nincs. Akkor vágod a kézivel! Három napig tart. Nem tart addig! De nagyon fárasztó. Akkor keresd tovább! Megvan! Naugye! Hol a hosszabbító? Viszem! Bedugtad? Indíthatod! Nem megy. Mennie kell! Nem indul. Melyik kart húztad? Egyszerre. Ne úgy! Hát hogy? Próbálgasd! Így sem jó. Jónak kell lennie! Fel van nyomva az automata? Van áram! Igazítsd meg a csatlakozást! Meg se nyikkan. Próbáld ki a lakásban! Kurva anyját! Mi baj? Működik. Ez is baj? Teleköpködte tujával a konyhát. Te takarítod össze! A hosszabbítóval van a baj. Az nem lehet! Pedig de. De a múltkor még működött. Az akkor volt! De a füvet le tudtam vágni. Most meg nem jó. Elvágtam a zsinórt? Ennyire hülye lennél? Nem működik. Nem a rosszat hoztad le? Még a végén megráz! A rossz a helyén van. Ez jó! De nem jó. Rádugom a telefonom. Tölti? Nem. A konnektor a rossz? Nem lehet! Biztos? Próbáltam! Van másik hosszabbító? Nincs másik. Akkor hogy nyírsz sövényt? Sehogy. De nyírsz! Mivel? Kérsz a szomszédból! Én ugyan nem! De igen! Nem szégyenkezem. De nagy a sövény! Levágom ollóval. Elszakad a vállad! Akkor is levágom. Az előbb még nem akartad! Most sem. Próbáljuk meg még egyszer! Minek? Hátha. Próbáljuk. A kurva anyját! Na látod! Csak hallom. Kicsit hangos. Nagyon. Vágjad! De nehéz. Elbírod! Fáj a karom. Kibírod! Sok van még hátra. Mindjárt végzel! Csak most kezdtem. Ne hisztizz! Nem bírom tartani. Apránként vágd! Fáj a vállam. Pihenj kicsit! Sokat akarok. Vágjad! De fel sem érem. Állj lábujjhegyre! Belevágok. Nem vágsz bele! Nem lesz egyenes. Egyenes az! Tele vagyok tujacafatokkal. Majd megfürdesz! De melegem van. Mindjárt kész vagy! Még a fele vissza van. Gyorsan végzel! Nem érzem a karom. Pihenésképp gazolj! Jó pihenés. Folytathatod! Vágjuk ki tőből. Nem vágjuk! Vágjuk alacsonyabbra. Nem vágjuk! Ménem vágjuk? Így a jó! Nem jó. Mindjárt kész! Sosem lesz kész. Dehogynem! Dehogyis. Kész is vagy! Nekem mondod? A sövényre mondom! De én is kész vagyok. Még nem! Hogyhogy nem? Voltál az udvarban? Mi van az udvarban? Sövény nincs! Még jó! De a fű nagy! Nem nagy az. De az! Ne vágjuk le. Muszáj! Kiég. Nem ég! De ki fog. Majd öntözöd! Nem öntözöm! Hozd a fűnyírót! El van barikádozva. Ki tudod szedni! Előállt. Vágjad! Nem akarom. De csak akard! Ki fog égni. Nem fog! Mért olyan biztos? Hozom a slagot! Hűtsd le magad…!

…egyik este ülök a teraszon. Már sötét volt, a lámpa fényénél olvastam – amikor zörgést hallottam a terasz mellől. Azt hittem, egy süni zörgeti a leveleket, mert van egy süncsaládunk, akik éjszakánként hangos szuszogással-röfögéssel gondoskodnak arról, hogy ne tudjak aludni. De nem süni volt. Hanem egy hatalmas, nagyjából szemétlapátnyi méretű varangyos béka araszolt lassan a virágok között. Egy olyan igazán gusztustalan, nagy, barna konstrukció. Elég csúnya volt szegényem, de nagy állatbarát lévén nem bántottam. Viszont fogtam egy vödröt, és beleugrasztottam a drágát, majd az éjszaka leple alatt áttranszportáltam a szomszéd elé -jófejségem nem ismer határokat…-, és ott szabadon engedtem.
Nem telt bele pár nap, már lefekvéshez készülődtem, amikor úgy láttam, mintha valami megmozdult volna a szobában a földön. De csak egy pillanatra láttam a mozgást, hiába fürkésztem utána kiguvadó szemekkel a padlót, nem láttam semmi oda nem illőt. Így betudtam a dolgot a szemem káprázásnak. És nagy nyugalommal lefeküdtem.
Nyitott bejárati ajtónál alszom, csak a szúnyoghálós ajtó van betéve -hogy ne váljak a moszkitók táplálékává-, így minden kis zaj, zörej beszűrődik kintről. Egyszer matatásra ébredtem. Mintha óvatosan egy nejlonzacskót bontana valaki. De nem tudtam eldönteni, honnét jön a hang. Bentről, a szobából-e, vagy kintről szűrődik be. Gyorsan meggyőztem magam, hogy biztos csak a szél zizegteti a szemetesből kilógó zsák száját, és ebben a megnyugtató tudatban már aludtam is tovább.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor újabb halk, óvatos nejlonzörgésre ébredtem. Lassan felemeltem a fejem a kispárnáról, akkor elhaltak a hangok. Próbáltam mozdulatlanul, csendben várni így egy kis ideig, hátha sikerül rájönnöm, honnét jön a hang, mi zörög. És akkor újra megzörrent a nejlon. A hang irányát még mindig nem sikerült betájolnom, de ráfogtam, hogy biztos a teraszról, a szemetes felől érkezik, és biztos egy macska akarja valami kajamaradék reményében kibelezni a kukát. Felkelni lusta voltam, de egy kis siccegetéssel úgy gondoltam, orvosolni tudom a problémát. Elijesztettem a macskát -gondoltam én…-, a másik oldalamra fordultam, és már aludtam is tovább. Egészen éjjel 3-ig.
3 órakor megint csak meghallottam a furcsa neszeket. De ezek már nem nejlonzörgésre hajaztak, és már egészen pontosan be tudtam lőni a zajforrás koordinátáit. Konkrétan az ágyam mellől, a földről ékeztek. Fellöktem a villanyt, amikor is közvetlenül a fejemmel egy vonalban, szemben velem, face to face egy kis béka nézett velem farkasszemet… Mondanom sem kell -kávé nélkül is-, egyből felébredtem…!
Gyorsan felkeltem, fogtam a szemeteslapátot, és elhatároztam, hogy ráküzdöm a lapátra a kis éjszakai vendégemet, és kimenekítem a csillagos égbolt alá.
Hát igen. Amiket én elképzelek, azok általában köszönőviszonyban sincsenek a valósággal…
Lehajoltam a szemétlapáttal a kezemben, és megpróbáltam ráorientálni béka urat. De neki esze ágában nem volt lapátra szállni, rendszerint túlméretezte az ugrást, és kecsesen átívelt a lapát fölött. Néhanapján azért volt olyan is, hogy a lapáton landolt az ugrása. De mire meglendítettem azt, hogy békámat kívül helyezzem a lakáson, és egy finom mozdulattal átrepítsem a küszöb felett, addigra már le is ugrott róla, és elindult a ház kijárattal szöges ellentétben levő része felé. Én pedig mint a hülyék, hevesen-szorgosan lapátoltam és mertem és lendítettem -béka helyett- a „levegőt” kifelé…
Ezt eljátszottuk párszor egymással, amikor is rájöttem, hogy nem biztos, hogy akkora móka ez a dolog. Mert ha a drága beugrál nekem a szekrény mögé, vagy a gáztűzhely alá, netán felkapaszkodik a hűtő hátoldalán, a hűtőrácsokon, akkor az életeben nem találom meg, és élve nem jut ki innét…
Szerintem ő is rájöhetett ugyanerre a felfedezésre, mert vagy tíz perc hajsza után megkegyelmezett nekem, és hajlandó volt újra az ajtó felé venni az útirányt, és hagyta magát kitessékelni.
Nagyjából ½ 4-re végeztem is a hadművelettel, és újra vízszintesbe helyezhettem magam. Csak épp álom nem jött már a szememre, akármerre fordultam is…
Tegnap este a hajókikötőben koncert volt. Igazából valami kis lagymatag, old boys attrakció volt az egész, de azért elmentem rá, és végigénekeltem-táncoltam a 2,5 órát. Letérkövezett, viakoloros részen álltam, ami egyenes volt, nem volt hepehupás, így attól sem kellett félnem, hogy a bokám megsérül, plusz azt is jól láttam, hogy hova lépek, mi van a talpam alatt.
A koncert közben -mégiscsak a vízparton voltunk- jó pár kis béka elugrált mellettem. Átvándoroltak egyik oldalról a másikra, a füves részről a vízpart felé.
Az egyik béka pont akkor ugrándozott keresztül a flaszteron, amikor egy nő is épp arra akart elsétálni. De mihelyst észrevette a békát, először csak lemerevedett rémületében, majd hatalmas undorral és utálattal az arcán, több méter sugarú vargabetűt leírva kerülte ki a 3 centméteres állatot. Azt, ami az ijesztgetés után felém betájolva a kis fejét, irányomba kezdett el ugrálni…
Fémlapocskákkal díszített szandál volt a lábamon, amiken csillogtak-szikráztak az esti fények. Kihasználva az utcai lámpa adta világosságot, újabb „isteni” szikra pattant ki abból a csöpp agyamból. Kitaláltam, hogy én majd jól elvakítom szegény párát a szandimmal, és máris esze ágába sem jut, hogy engem megkörnyékezzen. Na, meg ahogy azt siposeszter elképzelte…!
Egy szempillantás nem sok, annyi idő sem telt bele, és a kis béka már a szandálom csilli-villi fémlapocskáinak a tetején, a lábfejemen pózolt, a következő pillanatban pedig elindult a farmerem szára alatt, a lábamon fölfelé. De gyorsan rájött, hogy szűkül a hely és a nadrág szára, így kibújt, és kívülről indult el a denim-hódító útjára.
Mellettem négy, harminc körüli csaj állt, akik amikor észrevették a béka kalandozásait, az old boys-t túlharsogó hangon kezdtek el visítani, hogy:
-Béééka!
-Nem érzed, béka van a lábadon?!
-Fúúúj, ezen egy béééka mászik!
Sikítottak, és mutogattak, és toporzékoltak, nagyjából ember nem volt, aki ne engem figyelt volna a zenészek helyett…
Miután a toppantgatásokkal nem mentem semmire, kis békám csak nem akarta elengedni a nadrágom anyagát, óvatosan a tenyerembe vettem, és a két markom közé zártam a kis alpinistát -közben becsszó, nem játszottam el a „katica – taps – matrica” szakállast…-, egyben és épségben, kivasalatlanul áttelepítettem a drágát az árokpartra.
Eközben a lányok még jobban elemükbe jöttek, és minden eddiginél hangosabban jajveszékeltek a tömegben:
-Megfogta!
-Ez megfogtaaa!
-Megfogta, b.zd meg, láttad?! – és halálra vált arccal meredtek rám.
Én pedig, mintha mi sem történt volna, folytattam a zene élvezését, halláskárosodásban részesítettem a hozzám közelállókat, és koptattam a cipőim talpát. És nem sikítottam. Akkor még nem.
Azóta viszont igen. Azóta megállás nélkül. Sikítok, és verem a fejem a falba. Amiért egy héten belül három békát is felém sodort az Élet, én viszont nem olvastam a sorok között egyszer sem. Nem olvastam a sorok között, és nem láttam meg a lehetőséget az eseményekben. A lehetőséget egy csókra. Vagyis háromra. És így elszalasztottam három békának megadni az esélyt arra, hogy királyfi válhasson belőle. Belőle királyfi, belőlem pedig királylány…
De ennek ezennel vége! Megvilágosodtam, és felvettem a szemüvegem is. Mostantól nyitott szemekkel járok. És árgus tekintettel békára lesek. És ha találok egyet, azt könyörtelenül csókban részesítem. Ellentmondást nem tűrve le-sma-ci-zom!
Állatvédők, készüljetek!
Békák, reszkessetek…!