…egyik este ülök a teraszon. Már sötét volt, a lámpa fényénél olvastam – amikor zörgést hallottam a terasz mellől. Azt hittem, egy süni zörgeti a leveleket, mert van egy süncsaládunk, akik éjszakánként hangos szuszogással-röfögéssel gondoskodnak arról, hogy ne tudjak aludni. De nem süni volt. Hanem egy hatalmas, nagyjából szemétlapátnyi méretű varangyos béka araszolt lassan a virágok között. Egy olyan igazán gusztustalan, nagy, barna konstrukció. Elég csúnya volt szegényem, de nagy állatbarát lévén nem bántottam. Viszont fogtam egy vödröt, és beleugrasztottam a drágát, majd az éjszaka leple alatt áttranszportáltam a szomszéd elé -jófejségem nem ismer határokat…-, és ott szabadon engedtem.
Nem telt bele pár nap, már lefekvéshez készülődtem, amikor úgy láttam, mintha valami megmozdult volna a szobában a földön. De csak egy pillanatra láttam a mozgást, hiába fürkésztem utána kiguvadó szemekkel a padlót, nem láttam semmi oda nem illőt. Így betudtam a dolgot a szemem káprázásnak. És nagy nyugalommal lefeküdtem.
Nyitott bejárati ajtónál alszom, csak a szúnyoghálós ajtó van betéve -hogy ne váljak a moszkitók táplálékává-, így minden kis zaj, zörej beszűrődik kintről. Egyszer matatásra ébredtem. Mintha óvatosan egy nejlonzacskót bontana valaki. De nem tudtam eldönteni, honnét jön a hang. Bentről, a szobából-e, vagy kintről szűrődik be. Gyorsan meggyőztem magam, hogy biztos csak a szél zizegteti a szemetesből kilógó zsák száját, és ebben a megnyugtató tudatban már aludtam is tovább.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor újabb halk, óvatos nejlonzörgésre ébredtem. Lassan felemeltem a fejem a kispárnáról, akkor elhaltak a hangok. Próbáltam mozdulatlanul, csendben várni így egy kis ideig, hátha sikerül rájönnöm, honnét jön a hang, mi zörög. És akkor újra megzörrent a nejlon. A hang irányát még mindig nem sikerült betájolnom, de ráfogtam, hogy biztos a teraszról, a szemetes felől érkezik, és biztos egy macska akarja valami kajamaradék reményében kibelezni a kukát. Felkelni lusta voltam, de egy kis siccegetéssel úgy gondoltam, orvosolni tudom a problémát. Elijesztettem a macskát -gondoltam én…-, a másik oldalamra fordultam, és már aludtam is tovább. Egészen éjjel 3-ig.
3 órakor megint csak meghallottam a furcsa neszeket. De ezek már nem nejlonzörgésre hajaztak, és már egészen pontosan be tudtam lőni a zajforrás koordinátáit. Konkrétan az ágyam mellől, a földről ékeztek. Fellöktem a villanyt, amikor is közvetlenül a fejemmel egy vonalban, szemben velem, face to face egy kis béka nézett velem farkasszemet… Mondanom sem kell -kávé nélkül is-, egyből felébredtem…!
Gyorsan felkeltem, fogtam a szemeteslapátot, és elhatároztam, hogy ráküzdöm a lapátra a kis éjszakai vendégemet, és kimenekítem a csillagos égbolt alá.
Hát igen. Amiket én elképzelek, azok általában köszönőviszonyban sincsenek a valósággal…
Lehajoltam a szemétlapáttal a kezemben, és megpróbáltam ráorientálni béka urat. De neki esze ágában nem volt lapátra szállni, rendszerint túlméretezte az ugrást, és kecsesen átívelt a lapát fölött. Néhanapján azért volt olyan is, hogy a lapáton landolt az ugrása. De mire meglendítettem azt, hogy békámat kívül helyezzem a lakáson, és egy finom mozdulattal átrepítsem a küszöb felett, addigra már le is ugrott róla, és elindult a ház kijárattal szöges ellentétben levő része felé. Én pedig mint a hülyék, hevesen-szorgosan lapátoltam és mertem és lendítettem -béka helyett- a „levegőt” kifelé…
Ezt eljátszottuk párszor egymással, amikor is rájöttem, hogy nem biztos, hogy akkora móka ez a dolog. Mert ha a drága beugrál nekem a szekrény mögé, vagy a gáztűzhely alá, netán felkapaszkodik a hűtő hátoldalán, a hűtőrácsokon, akkor az életeben nem találom meg, és élve nem jut ki innét…
Szerintem ő is rájöhetett ugyanerre a felfedezésre, mert vagy tíz perc hajsza után megkegyelmezett nekem, és hajlandó volt újra az ajtó felé venni az útirányt, és hagyta magát kitessékelni.
Nagyjából ½ 4-re végeztem is a hadművelettel, és újra vízszintesbe helyezhettem magam. Csak épp álom nem jött már a szememre, akármerre fordultam is…
Tegnap este a hajókikötőben koncert volt. Igazából valami kis lagymatag, old boys attrakció volt az egész, de azért elmentem rá, és végigénekeltem-táncoltam a 2,5 órát. Letérkövezett, viakoloros részen álltam, ami egyenes volt, nem volt hepehupás, így attól sem kellett félnem, hogy a bokám megsérül, plusz azt is jól láttam, hogy hova lépek, mi van a talpam alatt.
A koncert közben -mégiscsak a vízparton voltunk- jó pár kis béka elugrált mellettem. Átvándoroltak egyik oldalról a másikra, a füves részről a vízpart felé.
Az egyik béka pont akkor ugrándozott keresztül a flaszteron, amikor egy nő is épp arra akart elsétálni. De mihelyst észrevette a békát, először csak lemerevedett rémületében, majd hatalmas undorral és utálattal az arcán, több méter sugarú vargabetűt leírva kerülte ki a 3 centméteres állatot. Azt, ami az ijesztgetés után felém betájolva a kis fejét, irányomba kezdett el ugrálni…
Fémlapocskákkal díszített szandál volt a lábamon, amiken csillogtak-szikráztak az esti fények. Kihasználva az utcai lámpa adta világosságot, újabb „isteni” szikra pattant ki abból a csöpp agyamból. Kitaláltam, hogy én majd jól elvakítom szegény párát a szandimmal, és máris esze ágába sem jut, hogy engem megkörnyékezzen. Na, meg ahogy azt siposeszter elképzelte…!
Egy szempillantás nem sok, annyi idő sem telt bele, és a kis béka már a szandálom csilli-villi fémlapocskáinak a tetején, a lábfejemen pózolt, a következő pillanatban pedig elindult a farmerem szára alatt, a lábamon fölfelé. De gyorsan rájött, hogy szűkül a hely és a nadrág szára, így kibújt, és kívülről indult el a denim-hódító útjára.
Mellettem négy, harminc körüli csaj állt, akik amikor észrevették a béka kalandozásait, az old boys-t túlharsogó hangon kezdtek el visítani, hogy:
-Béééka!
-Nem érzed, béka van a lábadon?!
-Fúúúj, ezen egy béééka mászik!
Sikítottak, és mutogattak, és toporzékoltak, nagyjából ember nem volt, aki ne engem figyelt volna a zenészek helyett…
Miután a toppantgatásokkal nem mentem semmire, kis békám csak nem akarta elengedni a nadrágom anyagát, óvatosan a tenyerembe vettem, és a két markom közé zártam a kis alpinistát -közben becsszó, nem játszottam el a „katica – taps – matrica” szakállast…-, egyben és épségben, kivasalatlanul áttelepítettem a drágát az árokpartra.
Eközben a lányok még jobban elemükbe jöttek, és minden eddiginél hangosabban jajveszékeltek a tömegben:
-Megfogta!
-Ez megfogtaaa!
-Megfogta, b.zd meg, láttad?! – és halálra vált arccal meredtek rám.
Én pedig, mintha mi sem történt volna, folytattam a zene élvezését, halláskárosodásban részesítettem a hozzám közelállókat, és koptattam a cipőim talpát. És nem sikítottam. Akkor még nem.
Azóta viszont igen. Azóta megállás nélkül. Sikítok, és verem a fejem a falba. Amiért egy héten belül három békát is felém sodort az Élet, én viszont nem olvastam a sorok között egyszer sem. Nem olvastam a sorok között, és nem láttam meg a lehetőséget az eseményekben. A lehetőséget egy csókra. Vagyis háromra. És így elszalasztottam három békának megadni az esélyt arra, hogy királyfi válhasson belőle. Belőle királyfi, belőlem pedig királylány…
De ennek ezennel vége! Megvilágosodtam, és felvettem a szemüvegem is. Mostantól nyitott szemekkel járok. És árgus tekintettel békára lesek. És ha találok egyet, azt könyörtelenül csókban részesítem. Ellentmondást nem tűrve le-sma-ci-zom!
Állatvédők, készüljetek!
Békák, reszkessetek…!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: