Állatbarát vagyok. Nem véletlenül. Önimádatból (is). Szeretem őket. Ugyan marhára tudok félni tőlük, és marha nagy pofával tudok beszólni a kutyákat póráz és / vagy szájkosár nélkül sétáltató gazdiknak (akik vérmérséklettől függően, de általában rendre felvilágosítanak arról, hogy a szájkosárra valójában kinek is lenne szüksége…), de mindezek ellenére nagyon szeretem őket. Bár nem vagyok az a minden kutyás ház előtt megálló, minden négylábút megsimogató fajta. Sőt, ritka, ha hozzányúlok egyhez is.
Ez alól a kivételt egyedül Nagymamám kutyája képezte, akit megállás nélkül tudtam simogatni. (Na jó, meg a Nagybátyámék pitbullja. Akit kényszerből, a bőrfotel karfáján kuporogva -mivel a fotelt a kutya bitorolta- 2,5 órán át megállás nélkül kellett simogassak félelmemben, különben harapott a dög…) Mama kutyáját az ölembe vettem (ha Anyukám nem látta…), és onnantól kezdődött a végeláthatatlan gügyögéssel egybekötött simogatás. De ezt legálisan nem csinálhattam, mert Anyukám szerint az állatok túlzott szeretete, ad abszurdum a velük való foglalatosság gyerekes dolog, így én le voltam tiltva az effajta élményekről.
A gyerekkorom és a szocializációm állatmentesen telt. Leszámítva a húsvéti nyuszikat, amiket vagy fél napig nézegethettem, csodálgathattam -hogy lásson valami szőrös négylábút is a betondzsungelben nevelkedett kölyke-, majd mentek szegények a fazékba… Na jó, rajtuk kívül volt még 2 (ékszer) + 1 (mocsári) teknőcöm, és néhány halam – de hát rajtuk nehezen éltem ki az állatszeretetem… Őket leszámítva teljesen „steril” környezetben nőttem fel. Meg is látszik rajtam…
Igazából kutyapárti vagyok. Abszolút. Nincs különösebb bajom a macskákkal sem, de valahogy őket nem igazán szeretem. Nem mondom, egy kopasz macskát, ami nem szőrözi össze a lakást, azért el tudnék kerülgetni, de különben nem repes értük a szívem. Leszámítva az Exem macskáját.
Van Életem Szerelmének egy cicája. Egy sima, mezei, házi macska, amit úgy fogadott be magához. Először csak etetgette a cicát, tett ki a teraszra neki egy kis kaját, néha megsimogatta, mostanra viszont ott tart a folyamat, hogy élettársi viszonyba kerültek egymással. Este, amikor az Exem hazaér a munkából, a cica már ott várja az ajtóban. Beengedi, megvacsoráztatja szépen, majd a cica -az épp aktuális kedvétől és hangulatától függően- elfoglalja vagy az ágyat, vagy a fotelt -úgy, hogy az Exem a fotel legszélén egyensúlyozva, fél fenékkel tud csak ülni-, és ott tölti az éjszakát. Aztán másnap, a reggeli után lelép a macska, mint az a bizonyos a sezlonyról, majd este kezdődik a körforgás elölről…
Imádom ezt a macskát. Bár macska, és benne van az önzés és a lustaság, mégis egy hihetetlenül jó természetű állat. Nagyon békés, nagyon nyugis, nagyon higgadt. Nem nyávog, nem követelőzik, nem ugrál, nem karmol, nem kapar, nem harap. Nagyon szelíd állat.
Összesen kétszer sikerült csak konfrontálódnunk egymással a sok év alatt.
Egyszer konkrétan bokán harapott a dög… Igaz, abban én voltam a ludas. Valahogy a lábam alá keveredett a -nem is olyan- kis szőrgombolyag, én pedig rátapostam. Meg is kaptam érte a méltó jutalmam! De túléltük mindketten maradandó sérülések nélkül az atrocitást.
A másik eset már egy kicsit ijesztőbb pengeváltás volt. Történt ugyanis, hogy ott töltöttem egyszer az éjszakát az -akkor még nem- Exemnél. Ő az emeleten aludt, én pedig -mivel nagyon későn (vagyis sokkal inkább korán) értem haza egy buliból, és nem akartam felzavarni- a földszinten ágyaztam meg magamnak. A ház összes helyiségének az ajtaja nyitva volt, a cica pedig szabadon, kényére-kedvére járkálhatott a szobák, és válogathatott az ágyak között. Mit ad Isten, egyszer az éjszaka közepén, akkor, amikor én épp a legeslegszebb álmaim aludtam, úgy döntött a Drága, hogy ő ott akar aludni, ahol épp én is húztam a lóbőrt. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, ha szolidan oldja meg a dolgot és az ágyra ugrást. De ő nem finomkodott. Nem foglalkoztatták olyan apróságok, hogy ne hozza rám a szívbajt. Nem szarozott, és egyetlenegy határozott, lendületes ugrással a fejem tetejére, a csöpp kis arcomra pozicionálta be magát. Én halálra válva, mint a Keljfeljancsi, felvágódtam az ágyban, a cica ezzel a lendülettel repült vagy 2 métert lefelé ívelő görbében a fejemről, és mint a szélvész, mint aki kísértetet lát, viharzott fel az emeletre a Gazdájához. Nem tudom, melyőnk ijedt meg jobban, de azt hiszem, sokkolt az eset mindkettőnket…
Ezeket az “élményeket” leszámítva imádjuk egymást. Csak épp ritkán találkozunk. Mert rittig mindig olyankor megyek az Exemhez, amikor a cica épp valahol máshol van. Amikor máshol héderezik, amikor a szomszédok és a környék lakóinak a kényeztetését élvezi, és így nem látom… De egyik reggel nekem kedvezett a szerencse!
Egyik reggel átmentem Életemhez. Gondoltam, mielőtt elindul dolgozni, meglátogatom, hogy biztosan “jól” induljon a napja. Átbicikliztem Hozzá, és közben abban reménykedtem, hogy a cicát is otthon érem még. Hogy nem lépett le még, hogy ott van még, hogy még mindig a Whiskas-reggelijét falatozza. Mert én igyam a csapvizet, az ásványvíz drága (belém), de a macska Whiskas Supreme-et zabál…
Ahogy így tekertem, ezekkel a gondolatokkal a fejemben, és közelítettem a házhoz, megpillantottam Életem Párját és a macskáját. Ott álltak a ház előtt, a járdán. Rögtön észrevettek mindketten, amit az Exem egy keserű, szájelhúzásba futó fintorral, a cica viszont boldog-heves farokcsóválással nyugtázott. Hogy fokozzam a cica faroklengetését, már messziről, csilingelő hangon kiabáltam a “Drááága” hangzatú örökbecsűt (nálam mindenki, kutya, macska, pasi ezt a megszólítást viseli – megelőzendő, hogy belekeveredjek a sok névbe…); eközben az Exem a fogai között szűrte-sziszegte a “Fogd már be, bazd meg, a szomszédok pihenni szeretnének!” fejmosós szöveget…
Befogtam. Leszálltam a bicikliről, letámasztottam, addigra a cica már hatszor keresztül-kasul kepesztetett a lábaim között, kellőképp összeszőrözve a nadrágom szárát, majd leguggoltam hozzá, hogy a blúzomból is bundát varázsolhasson. Ahogy leereszkedtem, szokás szerint ő egyből hozzám simult, nekem dőlt, majd szorosan, rám tapadva, elkezdett körbe-körbe járni körülöttem. De úgy, hogy lehetőség szerint az összes vedlő, kihullott szőrszálacskáját átadja nekem, rátapassza-simogassa a felsőmre…
Ahogy így körözött és dörgölőzött a cica, én simogattam, ahol épp értem. Vagyis inkább csak kitartottam a kezem, ő pedig folyton-folyvást átbújt alatta, átsiklott a tenyerem és a combom között – energiát spórolva nekem.
Így örültünk egymásnak a verőfényes, őszi reggeli napsütésben, a járdán. Egészen addig a meghitt(nek csöppet sem nevezhető) pillanatig, amíg a macska nem gondolt egyet, és jól bele nem harapott a kezembe…
Mondanom sem kell, egyből felpattantam, és úgy kellett visszafognom magam, hogy a macska fenekét a cipőm orrával érintve repülésben ne részesítsem a dögöt (magyarul: jól picsán ne rúgjam); amikor is észrevettem az Exem kárörvendő, gúnyos-vigyoros arcát. Onnantól nem a macskát akartam közelebbről megismertetni az épp aktuális lábbelimmel…
Mélységesen felháborodva panaszoltam Életemnek:
-Megharapott a macskád! Láttad?! Megharapott, bazd meg! Hát ez nem normális! Bolond ez az állat!
-Dehogy bolond! Nincs semmi baja!
-De, de bolond! Határozottan az! Látszik, hogy a Te macskád!
-Nem bolond. Csak mindenkinek azt adja, amit érdemel!
Miközben Szívszerelmem (na nem a Márai-féle…) ezeket a szavakat ejtette ki a kis(?) száján, lehajolt, hogy megsimogassa a macskát. Hogy megcirógassa a fejét, megveregesse a “vállát”, és közben a fülébe súgja, hogy “Oookos cica! Üüügyes cica! Jól tetted, hogy megharaptad a hülye picsát!”. Ahogy így hajolt, és nyúlt a jutalom-simogatást átadni, a macska két lábra állt, felágaskodott, karmait kieresztve mellső mancsaival átfogta az Ex kezét, és jól megharapta Őt is…
…hogy is mondtad, Drágám?! Mindenki amit érdemel, igaz…?!
