…ugyanaz a piros blúz van rajtam, amit akkor viseltem, tavaly szeptemberben. Akkor, amikor Pista bácsi elhívott egy kávéra.
Szakadt az eső. Csak úgy zuhogott, és nagyon hideg volt. Gumicsizmát húztam. Tűzpiros gumicsizmát, hozzá -mérleg vagyok, lételemem a harmónia- ugyanolyan piros felsőt. Ezt a felsőt. Nem tudom, miért éppen ezt vettem föl ma, ritkán viselem. Mint ahogy azt sem tudtam, mire véljem Pista bácsi meghívását. Nem szokott Ő engem sehova elhívni, sosem találkoztam még Vele kettesben, most mégis igent mondtam az invitálására.
Egy belvárosi, patinás kávéházba beszéltük meg a találkozót. (Rossz) szokásomhoz híven én már bő tíz perccel korábban odaértem. Mivel úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, és fáztam is, úgy döntöttem, nem ácsorgok a cukrászda előtt, hanem bent, a melegben várom meg, míg Ő megérkezik. Vártam, vártam, de csak nem jött. Már 2 óra volt. Annyi, amikorra a találkozót megbeszéltük, de még mindig nem jött. Idegesen nézegettem a lehalkított telefonom, hátha hívott, csak nem vettem észre. De nem volt elszalasztott hívásom. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, Pista bácsi sosem volt egy pontatlan, sem nem szavahihető ember. Elkezdtem gondolkodni, hogy nem én vagyok-e rossz időben rossz helyen? Biztos, hogy mára és biztos, hogy ide beszéltük meg a “randit”? Ahogy így tornáztattam a memóriám, megpillantottam egy furcsa, magas, hajtott hátú alakot, bokáig esőkabátba csomagolva a kávéház teraszán, az esőben le-fel járkálni. Egyből megismertem Pista bácsit, és már szaladtam is, ugrottam a nyakába. De kitörő lelkesedésem nem talált viszonzásra, Pista bácsi mogorván korholt:
-Szerinted ráérek én arra, hogy itt várjak rád?
-De Pista bácsi, én nem késtem, már negyed órája ott bent várlak!
-De nem azt beszéltük meg, hogy a Stühmernél találkozunk?
-Miért, nem ott vagyunk?
-De én úgy gondoltam, hogy előtte. Aztán majd együtt bemegyünk. Te meg bementél. Képes voltál egyedül bemenni egy kávézóba?!
-Nem vagyok egy elveszett lány! És azt hittem, Te már bent vársz engem.
-Na, jól van, nincs nekem erre időm, menjünk már be!
Elindultam az asztal felé, ahol addig ültem.
-Ne oda ülj! Felmegyünk a kakasülőre!
-Rögtön, csak hozom a táskám!
-Nem szeretek itt lent ülni. Itt mindenki belebámul az ember képébe, az ablakon keresztül is belátni, úgy érzem magam, mint egy kirakati portéka. Sokkal jobb fönt.
Egy -félemeletekkel megszakított- szűk lépcsősoron keresztül a galériára tartottunk. Ahogy felértünk, egy pici, meghitt, félhomályos, gyertyafényes, kanapés-foteles kis “szobába” csöppentünk.
-Hogy Te milyen eldugott zugokat ismersz! Sosem tudtam, hogy itt van galéria is!
-Naná, hogy ismerem -kacsintott rám cinkosan-, ide szoktam hozni a lányokat!
Épp valami epés megjegyzéssel akartam viszonozni az előbbi -viccnek szánt- mondatát, de rögtön kizökkentett a gondolataimból:
-Na, mit kérsz?
-Egy hosszú kávét szeretnék!
-Jó, jó, de egyél egy süteményt is! De ne ám valami diétásat!
-Oké, akkor valami extrán csokisat szeretnék!
-Helyes, kell a boldogsághormon.
Rendelt magának is, majd belemerültünk a beszélgetésbe.
Pista bácsi együtt dolgozott a Szüleimmel. A Szüleimmel, akik akkor még nem voltak a Szüleim. Akik akkor még csak kollégák voltak. Akkor, amikor én még nem születtem meg. Amikor az ÁFOR még működött. Anyukám irodán dolgozott, könyvelő volt, Pista bácsi az ÁFOR jogásza volt, Apukám pedig Pista bácsi sofőrje.
Apa fuvarozta Pista bácsit minden áldott nap. Szállította a városon belül, vitte vidékre, mikor hol volt épp dolga. A nap legnagyobb részét együtt töltötték, egymás mellett, összezárva egy autóban. Hosszú – hosszú éveken át. Nagyon megkedvelték egymást, és nagyon mély barátság alakult ki közöttük. Tudtak szinte mindent egymásról, és rengeteg mindent átéltek ott együtt, nap mint nap, valahol az ország útjain.
Ezekről az évekről mesélt nekem Pista bácsi ott, a cukrászda galériáján, a kávéscsészéink fölött. Mesélt, mesélt, én pedig csüngtem a szavain. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, és tátott szájjal figyeltem minden egyes sztoriját. Nem kevés, és csöppet sem unalmas történeteket porolt le a memóriája polcain. Csak ültem ott, hallgattam, és azt kívántam, bárcsak sose hagyná abba. Bárcsak ne lenne vége ennek a délutánnak, bárcsak ne kellene visszamennie az irodájába, bárcsak ne érnének véget a történetei, bárcsak időtlen időkig hallgathatnám a “meséket” Apukámról.
Szeretem, amikor Róla hallok. Amikor valaki Róla beszél. Amikor valami olyan történetet tudok meg Róla, amit addig nem hallottam. De az ezerszer hallott, kívülről ismert történeteket is el tudnám hallgatni vég nélkül. Pedig fájnak. Egyszerre melengetik, olvadoztatják a szívem, és markolják, forgatják benne a kést. De nem bánom. Szeretem, ha valaki Róla mesél.
Kemény vagyok. Nem, ez hazugság. Nem vagyok kemény. Egyáltalán nem. Kurvamód érzékeny vagyok. Nagyon kis szenzitív a lelkem, de a sírást meg tudom állni. Nem szoktam sírni. Nagyon ritka az, amikor eltörik a mécses nálam. Olyan előfordul, hogy bepárásodik a szemem, de sírni nem szoktam. Amikor Pista bácsi megkérdezte tőlem, hogy “Tudod, hogy mennyire szeretett téged Apád?”, akkor viszont éreztem, hogy elhomályosul a látásom. Ültem ott Pista bácsival szemben, a szemem előtt összefolyt minden és mindenki, és arra gondoltam, hogy “Persze, hogy tudom! Hisz’ imádott!” – és akkor elkezdtek legördülni a könnycseppek az arcomon.
Apukám tényleg imádott engem. Tudom, hogy a lányos apák élnek-halnak a lányaikért, de nálunk sokkal mélyebb, sokkal hatványozottabb volt ez a szeretet. Hogy pontosan miért? Nehéz megmondani. Talán mert Apa mindig is kislányt szeretett volna? Talán mert kései gyerek vagyok? Mert akkor lett Belőle Apuka, amikor már javában az unokáival rúghatta volna a bőrt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy 52 éves volt, amikor beléptem az életébe. És 12 közös év volt megírva nekünk a csillagokban.
12 évet tölthettünk el együtt. 12 évet élhettem Vele. De ebben a 12 évben Ő végig, megállás nélkül imádott engem. Megállás nélkül, és mérhetetlenül. Feltétel nélkül. Úgy, ahogy senki más. Ahogy soha nem szeretett, és soha nem is fog szeretni senki…
Azt hiszem, ezen a ponton a szemfestékemnek már annyi volt, de akkor Pista bácsi még feltette a pontot az i-re:
-Tudod mit mondott Apád? A halálos ágyán feküdt, ott ültem Mellette, ketten voltunk csak. Azt mondta: “Pistikém, mi lesz ezzel a lánnyal, ha én meghalok?!”. Nem Anyádat féltette, hanem téged. Csak téged. Minden gondolata te voltál. Arra kért Apád, hogy vigyázzak rád. Ezt nem mondtam el soha senkinek, Anyád sem tudja. Csak neked mondom el. Apád megkért, hogy mindig figyeljek rád, legyen gondom rád, és egyengessem az utad.
Nem vagyok sírós. Mégis zokogtam. Taknyom-nyálam egybefolyt a patinás kávézó falai között. Tényleg szerencse, hogy abban a kis eldugott zugban, és nem a kirakatban telepedtünk le…
Pista bácsinak ma van a születésnapja. Bár a facebook is jelezte, de én is észben tartottam a napot, akartam pár kedves sort írni Neki. Úgy döntöttem, nem csak a sablonos “Boldog születésnapot!” -szmájlival vagy anélkül- köszöntővel tarkítom az üzenőfalát, hanem küldök Neki egy levelet. Néhány sort, amiben megírom, velem épp mi a helyzet, és amiben én is érdeklődhetek a hogyléte felől. Szerettem volna kérni Tőle pár órát a zsúfolt idejéből. Szerettem volna találkozni Vele. Szerettem volna most én meghívni Őt egy kávéra.
Nem itt akartam írni Neki, mert a fb. oldalát ritkán látogatja, hanem egy mélt küldtem volna – de fejből nem tudtam az e-mail címét. Lemenni a táskámban levő határidőnaplómért a nappaliba lusta voltam, gondoltam, beütöm Pista bácsi nevét a keresőbe, úgy biztos kidobja az e-mail címét is a rendszer. De nem az e-mail címét találtam meg. Teljesen más jellegű cikkeket hozott ki a böngésző. Gyászjelentéseket. Gyászjelentéseket, amiket nem akartam elhinni.
Bár Pista bácsi neve nem túl gyakori, mégis biztos voltam benne, hogy nem Ő halt meg. Hogy él valahol egy másik ugyanilyen nevű jogász, hogy neki szól a búcsú. Hogy tőle búcsúzik fél Kaposvár és a fél Ország. De nem az “én” Pista bácsimtól. Nem az én Pista bácsim halt meg. Hogy Pista bácsi nem halhatott meg.
Sorra nyitottam meg a cikkeket, egymás után olvastam el mind, és nem hittem a szememnek. Az agyam még védekezett, gyártotta az ellenérveket, kereste a cáfolatot, de nem akarta elhinni az olvasottakat. Ott volt Pista bácsi fényképe, farkasszemet nézett velem a fotóról, mellette pedig a szomorú sorok… Ott volt előttem feketén-fehéren a megmásíthatatlan és felfoghatatlan tény. Hogy Pista bácsi nincs többé.
Hogy nem fog többet ott állni a hosszú esőkabátjában a Stühmer teraszán. Hogy hiába fürkészem, nem fogom megpillantani a kávézó “kirakatüvegén” át. Hogy nem fog nekem többet mesélni. És hogy arra a kávéra már soha többet nem hívhatom meg…
Itt ülök ugyanabban a piros felsőben, amiben múlt szeptemberben. Abban, amiben Pista bácsi utoljára látott. Ülök, és a könnyeim potyognak. Előveszem a kis zsebnaptárt a táskámból, hogy visszakeressem benne a pontos dátumot. Ahogy kiveszem a táskámból, egyből vinni akarom föl a szobámba. Hogy ott, begubózva a fotelembe, nyugodtan lapozhassam fel. De ahogy megfogom, kinyílik a naptár. Szeptember 13-ánál. Ahol egy bejegyzés áll: “Kávé Pista bácsival, Stühmer, 14:00”. És egy e-mail cím. Amire most már hiába küldök üzenetet. Nincs aki elolvassa…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: