eszti blogja

Nem úgy van, mint régen volt. Megváltozott a világ. Felgyorsult. Az események felpörögtek, a folyamatok pedig lerövidültek. Igaz ez mindenre, de talán a legjobban az ismerkedésre, és a társkeresésre.
A mai fiúk nem udvarolnak. Persze, vannak szabályt erősítő kivételek, de a többsége nem udvarol. Vagy azért, mert nem tud, nem tudja, hogyan kell, nem tudja, mit mondjon; vagy pedig azért, mert a lányok sem igénylik ezt. A legtöbb lány szkippeli a dolgot, és szívesen átugorja ezt a lassabb, ismerkedős, bókolós részt, és vált hirtelen “in medias res”-re.
Be kell valljam, én is ilyen vagyok. Persze nem mondom, szívesen hallgatok nagy eposzokat arról, hogy milyen szépokoskedves csinosaranyostüneményes igazifőnyeremény vagyok, de beérem nagy szavak nélkül is. Nekem nem kell a duma, nem kell a dicsfény. Van önértékelésem (meg túlönértékelt egóm is…), meg önkritikám, tisztában vagyok a képességeimmel (de a korlátaimmal is). Imádom én magam más helyett is. Non-stop.
Szóval, én is azon lányok táborát bővítem, akik nem futtatnak plusz köröket a pasikkal. Akik nem várnak el hosszú, romantikus udvarlást, sem olvadós bókokat. Nem húzom az időt, és nem kéretem magam sokáig.
Lehet, hogy rosszul teszem. Rosszul teszem, mert a férfiak nem a könnyű prédát szeretik, hanem azt, akiért harcolhatnak. Aki feladat elé állítja őket, aki feladja nekik a leckét. Akiért küzdeniük kell, aki nem hullik könnyen az ölükbe.
A lányok viszont ennek a cselnek a szellemében sokszor átesnek a ló túloldalára, és sokszor túl sokáig kéretik magukat. Addig húzzák a fiúkat és az időt, és addig játsszák az érinthetetlent, míg a fiúk megunják a dolgot, és feladják a küzdelmet. Odébb állnak egy könnyebb préda reményében.
Nem állítom, hogy könnyű préda lennék. Nem vagyok. Minden esetre nem szoktam túl nagy kihívás elé állítani azokat, akiket szeretnék a finishben látni. Akik felkeltik az érdeklődésemet, nekik lejjebb szoktam venni a tételek számát a kihívások listáján.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a “Kő kóla?” kérdésre egyből “Meg hát!” a válaszom. Abszolút nem. Sőt, ha valaki igazán érdekel, és valaki fontossá válik nekem, akkor -még ha erőszakot kell is elkövessek magamon, de- visszább szoktam venni, és lassítani szoktam a tempón. Szóval, nem kő a kóla, de megbotránkozni sem szoktam a kérdésen.
Ahhoz már elég sok “udvarlós” dumát hallottam, hogy megbotránkozzam. Nem vagyok az a pirulós, könnyen zavarba hozható fajta. És elég korán keltem ahhoz is, hogy meglepetés se érjen már a csajozós szövegektől. Újat már nem nagyon mond nekem senki. Vagyis így hittem. Nem gondoltam, hogy van még olyan “szerelmi vallomás”, amitől elkerekedjenek a szemeim. Amitől az állam a padlón koppanjon. Hát, tévedtem. Van!
Egy ismerősöm -hozzáteszem, nem ex, nem jelenlegi, semmi közöm nem volt / van hozzá- megkérdezte, hogy tudok-e szeretni. Hogy képes vagyok-e érzelmekre?
Hát, hogy őszinte legyek, első körben nem értettem a kérdést. Nem tartom magam egy rideg, szívtelen, érzéketlen, érzelemmentes jégcsapnak. Sőt. Abszolút nem ilyen vagyok. Nagyon is tudok szeretni. Bolondulásig. Őrülten tudok égni és lángolni bárkiért. Fülig szerelmes tudok lenni. Egészen három napig… Amilyen gyorsan és intenzíven jönnek a nagy szerelmek az életembe, pont olyan szélsebesen távoznak is belőle. Nálam nagyon gyorsan kihunynak a lángok, és iszonyat sebességgel múlnak el az érzelmek… Hogy ez mennyire áldás, vagy mennyire átok, az már egészen más kérdés…
Erre azt mondta az ismerősöm, hogy ő nem így van ezzel. Ő nagyon kitartó, nagyon hősszerelmes, és nagyon mélyek az érzései. Ő nem ilyen csapodár, mint én vagyok, hanem képes valakit konstans, megállás nélkül, szűnni nem akaró intenzitással szeretni. Sőt, ő nem is szeret, hanem szó szerint imád. Mint ahogy engem is. Hogy 3 éve, amióta ismerjük egymást, azóta ő él-hal értem. Hogy tűzbe menne értem minden nap, és mindent megtenne értem. Hogy mindenét odaadná, csak szerethessen engem…
Ezek után messzemenően levontam a konzekvenciát, miszerint az illető vagy most jött ki a zárt osztályról, vagy most fogják oda bezárni. Mert az nem normális, aki így érez irántam. Ott lennie kell valami gubancnak az emeleten. Ennyire azért még én sem vagyok elfogult saját magammal szemben, hogy így érezzek, pedig aztán nagy nálunk a szerelem…
Ezek a gondolatok jártak a fejemben a pasi közveszélyességét illetően, amikor jött a pont az i-re, a hab a tortára, a slusszpoén:
-Én imádlak. Én mindent megtennék érted. Én a tenyeremen hordoználak. Tőlem megkapnál mindent. Én mindent megadnék neked. A rabszolgád lennék. Egy életen át. CSAK TARTSÁL EL!
…na, barátom, neked sem színtiszta kóla volt az ebéded…

Szeretnék laza lenni. Szeretnék fesztelen lenni. Szeretnék szertelen lenni. Olyan, aki nem törődök semmivel. Aki nem zavartatja magát semmi miatt. Akiről leperegnek a kritikák. Aki halálos békével, örök optimizmussal tudja szemlélni a dolgokat és embereket maga körül.
Szeretnék olyan lenni, aki lazán kimegy az utcára mackóalsóban. Aki nem esik kétségbe, ha a tincsei összevissza állnak. Aki nem akar elsüllyedni a szégyentől, ha a megjelenése nem makulátlan. Aki túléli, ha piszkos lesz a cipője. Aki bele mer szívni egy szál cigibe anélkül, hogy attól félne, lebüdösbagósozzák. Aki nem azzal foglalkozik, hogy mások mit gondolnak róla. Hanem aki a saját életét éli. A saját szabályai szerint. A saját magának felállított határokon belül. Szeretnék szembemenni a konvenciókkal. Szeretném a vízszintest függőlegesre fordítani. A csíkosat pöttyösre átfesteni.
De nem ilyen vagyok. Nem vagyok laza. Nagyon is merev vagyok. Görcsös. Szorongó. Karót nyelt. Szabályos. És szabályszerű.
Túl nagy bennem a vágy a maximalizmusra. A precizitásra. A tökéletességre. Hatalmas megfelelési kényszer munkálkodik bennem. Meg akarok felelni mindenkinek. Mindenkinek a kedvében akarok járni. Mindenkinek a kedvére akarok tenni. És azt szeretném, ha mindenki szeretne.
De ez egy oltári nagy baromság. Nem lehet úgy élni, hogy mindenki szeressen. Nem lehet mindenkinek az értékrendszerében jelesre szerepelni. Nem lehet mindenkinek megfelelni. És nem is kell.
Mindig lesznek emberek, akiknek akkor sem leszek elég jó, ha a fejem tetejére állok is. Akik akkor is kevésnek fognak tartani, ha náluk ezerszer többet nyújtok is.
Meg kell tanulnom lejjebb adni az igényeimből. És nem kívánni lehetetlent. Nem kívánni azt, hogy mindenki szeressen. Hogy mindenki csupa szépet és jót mondjon rólam. El kell fogadnom a kritikát is. A negatív véleményt. Meghallgatni, zsebre tenni, mérlegelni. Aztán vagy elengedni, elmenni mellette, átsiklani fölötte, vagy okulni és épülni belőle. De nem engedni, hogy üssön. Nem engedni, hogy fájjon. Nem engedni, hogy túl mélyen érintsen.
Hát, ezt még tanulnom kell. És gyakorolnom. Sokat.
Mert sajnos nagyon nehezen viselem a kritikát. Nagyon rosszul tűröm a legkisebb negatív véleménynyilvánítást is. Csak díszesen-szépen becsomagolva, és rendkívül finoman tálalva csúszik le a torkomon. És csak akkor, ha úgy érzem, van alapja. Az alaptalan rágalmak megmérgeznek.
…felhívott a minap az egyik barátom. Beszélgettünk, beszélgettünk, majd megjegyezte, hogy ő -szó szerint- elmenekül abból a társaságból, ahol én terítékre kerülök, mint beszédtéma. Merthogy gyűlöl rólam olyan kritikákat hallani, amiket. Amik rólam járják.
Bevallom, hirtelen felettébb kíváncsi lettem, hogy ugyan már, mégis mi az, amit mások olyannyira jól tudnak rólam, amit még én se magamról…?! De jobb ne kíváncsiskodtam volna…
Harapófogóval kellett ugyan kihúznom minden egyes mondatot az ismerősömből, mégis dézsa hideg vízként ért ez a pár szó, amit jellemem ábrázolásául felsorolt. Merthogy a közvélemény száján a siposeszter szinonimái a “primitív, buta, egyszerű, mint a faék, közönséges és alpári” szavak.
Jó pár pillanatig csak lestem, szóhoz sem nagyon tudtam jutni ennek hallatán. A már sok cifrát hallott füleim nem akartak hinni maguknak, a sokat látott kis csipásaim pedig görögdinnye méretűre kerekedtek. Ültem, fülemen a telefonnal, kérdezz feleleket mímelve – de a gondolataim messze máshol jártak. Már nem voltak jelen a beszélgetésben. És én sem.
Ültem csak, letaglózva, magamba roskadva, mint akit egy szeneslapáttal vertek félholtra. Ültem az egyre növekvő szégyenérzetem kellős közepén, és azon töprengtem, azzal ostoroztam magam, hogy vajon mivel érdemeltem ezt ki?! Hogy vajon mit tettem, vagy mit teszek, ami miatt pellengérre lettem állítva. Ültem, a föld kezdett alattam megnyílni, de válaszokat nem találtam.
Aztán gondoltam egyet. Jól megforgattam a szemeim, és mélyen magamba néztem. Tükröt állítottam magam elé. Számot vetettem önnönmagammal, a viselkedésemmel, az írásaimmal. Minden írott vagy kimondott gondolatommal. Minden megnyilvánulásommal. És mérleget készítettem. Az eredmény pedig megnyugtatott. Mert az én lelkiismeretem tiszta. A lelkem, mint a friss hó. Az agyam helyén viszont nem hólé lotyog.
Nem szoktam az IQ-m magasságával dobálózni. Nem szeretem kitenni a kirakatba, hogy mim van. Egyrészt, mert a legtöbb férfi -mea culpa a kivételektől!- az üresfejű Barbie-kat keresi. A legtöbb férfi megijed attól, ha egy nőnek agya is van. Tőlem -ezen ismeret hiányában is- félni szoktak a hímneműek (pedig nem harap a néni – csak kérésre)! A másik, ami miatt nem irkálok számokat sehova, annak az az oka, hogy szerintem az IQ EQ nélkül annyi, mint halottnak az a bizonyos jó reggelt puszi. Lehet valaki Einstein, ha az érzelmi intelligenciája a nullához konvergál. A két hányados szerintem egymás nélkül semmit sem ér. Szóval, semmi sem fekete, vagy fehér…
Ezeket átgondolva, megvívva a saját kis harcom saját magammal, hátra dőltem. Hátra dőltem, és elmosolyodtam. Mert eszembe jutott a sablonos frázis. Miszerint a negatív marketing is marketing. És amíg beszélnek az emberről, addig nem közömbös. Lehet szeretni, lehet utálni, de mindegyikhez érzelmi töltet kell. A közömbösség az más. Közömbös azzal tudsz lenni, aki nem mozgat meg. Vagy azért, mert nem ismered, nincs hozzá semmi közöd. Vagy pedig azért, mert már lecsengtek köztetek a dolgok. Elmúltak az érzések, felülkerekedtetek a sérelmeken. Így, vagy úgy, de se harag, se szeretet nem feszül már köztetek. Aki semmilyen reakciót nem vált ki belőled. Közömbös azzal lehetsz, aki hidegen hagy.
Hát, ezek szerint akkor bennem van még egy kis tűz. És nem fázik mellettem senki. Nem hagyom hidegen a “jó népet”…
Hogy ez mennyire jó, vagy mennyire sem, nem tudom. De igyekszem, hogy jó legyen. Igyekszem nem vérig sértődni a bántó szavaktól. És igyekszem erényt kovácsolni a támadásokból.
Először bevallom, elgondolkodtam, hogy most mit csináljak? Hogy mitévő legyek? Hogy tüntessem el magam a föld színéről? Süllyedjek el? Szedjem le az összes írásom? Töröljem a posztjaim? Likvidáljam magam a facebookozók táborából? Delete-eljem a blogom? Pár perc alatt megannyi ötlet és variáció felmerült bennem. Végül úgy döntöttem, egyiket sem teszem. Úgy döntöttem, nem vonom ki magam a forgalomból. Nem szerzem meg senkinek sem ezt az örömöt. Úgy döntöttem, nem teszek mást, mint -nagystílű leszek, és- útjára indítok egy jókívánságot.
Azoknak, akik a fenti véleményt osztják rólam, csak annyit kívánok, hogy számukra jelentsem én az alsó korlátot. Hogy legyek én az életükben az alsó küszöb. Az alsó limit. Hogy nálam butább embereket soha ne sodorjon feléjük a szél. Hogy nálam butábbal soha – soha ne legyen dolguk. Csak ezt kívánom.

Nektek pedig, Drágáim, akik posztról posztra hűséges kis Olvasótáborommá verbuválódtatok, Nektek, akik időről időre biztattok és támogattok, fogjátok a kezem és húztok tovább az írás rögös útjain, Nektek azt kívánom, hogy minden vágyatok beteljesüljön, és minden, amit elképzeltetek, minden, amit megálmodtatok, váljon valóra! Szívből kívánom Nektek!