Nem úgy van, mint régen volt. Megváltozott a világ. Felgyorsult. Az események felpörögtek, a folyamatok pedig lerövidültek. Igaz ez mindenre, de talán a legjobban az ismerkedésre, és a társkeresésre.
A mai fiúk nem udvarolnak. Persze, vannak szabályt erősítő kivételek, de a többsége nem udvarol. Vagy azért, mert nem tud, nem tudja, hogyan kell, nem tudja, mit mondjon; vagy pedig azért, mert a lányok sem igénylik ezt. A legtöbb lány szkippeli a dolgot, és szívesen átugorja ezt a lassabb, ismerkedős, bókolós részt, és vált hirtelen “in medias res”-re.
Be kell valljam, én is ilyen vagyok. Persze nem mondom, szívesen hallgatok nagy eposzokat arról, hogy milyen szépokoskedves csinosaranyostüneményes igazifőnyeremény vagyok, de beérem nagy szavak nélkül is. Nekem nem kell a duma, nem kell a dicsfény. Van önértékelésem (meg túlönértékelt egóm is…), meg önkritikám, tisztában vagyok a képességeimmel (de a korlátaimmal is). Imádom én magam más helyett is. Non-stop.
Szóval, én is azon lányok táborát bővítem, akik nem futtatnak plusz köröket a pasikkal. Akik nem várnak el hosszú, romantikus udvarlást, sem olvadós bókokat. Nem húzom az időt, és nem kéretem magam sokáig.
Lehet, hogy rosszul teszem. Rosszul teszem, mert a férfiak nem a könnyű prédát szeretik, hanem azt, akiért harcolhatnak. Aki feladat elé állítja őket, aki feladja nekik a leckét. Akiért küzdeniük kell, aki nem hullik könnyen az ölükbe.
A lányok viszont ennek a cselnek a szellemében sokszor átesnek a ló túloldalára, és sokszor túl sokáig kéretik magukat. Addig húzzák a fiúkat és az időt, és addig játsszák az érinthetetlent, míg a fiúk megunják a dolgot, és feladják a küzdelmet. Odébb állnak egy könnyebb préda reményében.
Nem állítom, hogy könnyű préda lennék. Nem vagyok. Minden esetre nem szoktam túl nagy kihívás elé állítani azokat, akiket szeretnék a finishben látni. Akik felkeltik az érdeklődésemet, nekik lejjebb szoktam venni a tételek számát a kihívások listáján.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a “Kő kóla?” kérdésre egyből “Meg hát!” a válaszom. Abszolút nem. Sőt, ha valaki igazán érdekel, és valaki fontossá válik nekem, akkor -még ha erőszakot kell is elkövessek magamon, de- visszább szoktam venni, és lassítani szoktam a tempón. Szóval, nem kő a kóla, de megbotránkozni sem szoktam a kérdésen.
Ahhoz már elég sok “udvarlós” dumát hallottam, hogy megbotránkozzam. Nem vagyok az a pirulós, könnyen zavarba hozható fajta. És elég korán keltem ahhoz is, hogy meglepetés se érjen már a csajozós szövegektől. Újat már nem nagyon mond nekem senki. Vagyis így hittem. Nem gondoltam, hogy van még olyan “szerelmi vallomás”, amitől elkerekedjenek a szemeim. Amitől az állam a padlón koppanjon. Hát, tévedtem. Van!
Egy ismerősöm -hozzáteszem, nem ex, nem jelenlegi, semmi közöm nem volt / van hozzá- megkérdezte, hogy tudok-e szeretni. Hogy képes vagyok-e érzelmekre?
Hát, hogy őszinte legyek, első körben nem értettem a kérdést. Nem tartom magam egy rideg, szívtelen, érzéketlen, érzelemmentes jégcsapnak. Sőt. Abszolút nem ilyen vagyok. Nagyon is tudok szeretni. Bolondulásig. Őrülten tudok égni és lángolni bárkiért. Fülig szerelmes tudok lenni. Egészen három napig… Amilyen gyorsan és intenzíven jönnek a nagy szerelmek az életembe, pont olyan szélsebesen távoznak is belőle. Nálam nagyon gyorsan kihunynak a lángok, és iszonyat sebességgel múlnak el az érzelmek… Hogy ez mennyire áldás, vagy mennyire átok, az már egészen más kérdés…
Erre azt mondta az ismerősöm, hogy ő nem így van ezzel. Ő nagyon kitartó, nagyon hősszerelmes, és nagyon mélyek az érzései. Ő nem ilyen csapodár, mint én vagyok, hanem képes valakit konstans, megállás nélkül, szűnni nem akaró intenzitással szeretni. Sőt, ő nem is szeret, hanem szó szerint imád. Mint ahogy engem is. Hogy 3 éve, amióta ismerjük egymást, azóta ő él-hal értem. Hogy tűzbe menne értem minden nap, és mindent megtenne értem. Hogy mindenét odaadná, csak szerethessen engem…
Ezek után messzemenően levontam a konzekvenciát, miszerint az illető vagy most jött ki a zárt osztályról, vagy most fogják oda bezárni. Mert az nem normális, aki így érez irántam. Ott lennie kell valami gubancnak az emeleten. Ennyire azért még én sem vagyok elfogult saját magammal szemben, hogy így érezzek, pedig aztán nagy nálunk a szerelem…
Ezek a gondolatok jártak a fejemben a pasi közveszélyességét illetően, amikor jött a pont az i-re, a hab a tortára, a slusszpoén:
-Én imádlak. Én mindent megtennék érted. Én a tenyeremen hordoználak. Tőlem megkapnál mindent. Én mindent megadnék neked. A rabszolgád lennék. Egy életen át. CSAK TARTSÁL EL!
…na, barátom, neked sem színtiszta kóla volt az ebéded…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: