Ahogy minden embernek egyedi, sajátos, csak őrá jellemző, senkivel össze nem keverhető, “ujjlenyomatszerű” illata van, ugyanígy veszik át a dolgaink, a használati tárgyaink is a szagunkat. A helyiségek, amikben sokat tartózkodunk, az autónk, mind-mind őrzik a lenyomatainkat, a kipárolgásainkat, és teszik ezáltal egyedülállóvá a teret.
Életem (ex)Szerelmének a háza is ilyen. Valami megmagyarázhatatlan, semmihez sem hasonlítható illat van nála. Illat, nem szag. Bár tipikus legénylakásról van szó, ami rend és tisztaság terén nem mindig up to date (bár a hétvégén én nem sajnáltam a domesztoszt és adtam Nála a higiéniának), mégsem a takarítatlanság érződik Nála a levegőben – és nem azért, mert a szemétdomb kellős közepén néha rányom és megsziszegteti az ambipur flakonját…
Mondtam is Neki, hogy:
-Drágám, ha engem valaki elrabolna, és bekötött szemmel idehozna Hozzád, rögtön tudnám, hogy hol vagyok. Hogy Nálad vagyok.
A válasz indulatosan érkezett, amit én az aggódás számlájára írtam:
-Azt agyonverném!
Eszter szíve megdobbant. A pulzusom az egekbe szökött. Előtörtek belőlem a régi szerelmes érzések. Sűrű szempilla-rebegtetésekkel próbálva a leereszkedő lila köd fátylát megbontani – csak ennyit tudtam kérdezni:
-Kit vernél agyon, Szívem? Azt, aki elrabolna?
A lila köd egy huszárvágással foszlott megannyi darabra:
-Nem! Azt, bazd meg, aki idehozna a nyakamra! Jössz te magadtól is eleget…
…hát, azt hiszem, ezúttal csalt az a híres szimatom. Mert ennek közelről sem aggódás-szaga van…
