Szombat este. Eszti ül a nappaliban, -bár van fűtés, de fagyos a lelkem, így múmiaként- nyakig plédbe bugyolálva, ölében egy kétajtós szekrény méretű laptoppal, laptop peremén kávéscsészét egyensúlyozva, amikor is megcsörren a telefon.
Életem Szerelme hívott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, biztonságba helyeztem a bögrém & tartalmát, kihámoztam magam a pokrócölelésből, összecsuktam a bőröndnyi laptopom, félre hajítottam, majd elvergődtem magam a telefonig, és lihegve felkaptam.
-…rosszkor? – kérdezte Életem Párja.
-Tudsz Te olyant, Drágám…?!
-Szerintem csak olyant tudok…
-Dehogyis, csak… – és akkor elmeséltem Neki az előbbi, cirka másfél percet igénybe vevő jelenetet. Életem Párja abszolút megragadta a lényegét a történetnek:
-…de miért csuktad össze a laptopot?!
-Hát azért, hogy ne pazarolja az áramot egy órán keresztül!
-Ne reménykedj, hogy addig fogunk beszélni…!
Én nem reménykedtem. Én pusztán tisztában voltam a képességeinkkel. Azzal, hogy én sem szoktam attól tartani, hogy kihűl a kis gyuhám, ha sokat jártatom a számat, de Életem sem az a szófukar típus. Mi egy óra alatt nem szoktunk tudni lezongorázni egy beszélgetést. Mi mindig úgy járunk, hogy 59 perc 59 másodpercnél szétbontja a központ a vonalat. Akkor tesz pontot a beszélgetésünkre a rendszer, amikor mi még érdemi dolgokról el sem kezdtünk tárgyalni. Ilyenkor Életem újra fel szokott hívni, majd ismételten le szoktunk nyomni egy újabb 59:59-est. De ha nagyon elemünkben vagyunk, és épp öljük egymást, akkor a 2 órányi telefonálás simán 3-3,5 órányi, a magas C hangnemében lefolytatott ereszd el a hajamat-ban manifesztálódik.
Ugyan most nem állt szándékában egyikőnknek sem levisítani a frizurát a másik fejéről, tehát ha nem is maratoni beszélgetésre, de azért kicsit hosszabb csacsogásra éreztem magamban ingerenciát – ellentétben Életemmel.
-Mi az, hogy ne reménykedjek?! Miért akarsz ennyire lezavarni, hova sietsz? – kérdeztem, majd abban a pillanatban jött is a felismerés: Óóó, elfelejtettem, szombat van…!
Ha szombat, akkor diszkónap… Szombatonként -ha törik, ha szakad, ha esik, ha fúj- Életem -képességeihez mérten- kirittyenti magát, és felcsámpázik a dizsibe…
Mindegy, mit sem törődve az éjszakai programjával, én heves élménybeszámolóba kezdtem a hétvége -roppantmód érdekfeszítő- történéseiről:
-Képzeld el, Drágám, van egy egerünk! Sikerült vennünk egy finom sütőtököt, aminek a magjait el akartuk tenni, hogy majd a Mamával elvettessük, hát nem megette az összeset…?! Erre Anyu felállított neki többféle, különböző befogási technikával bíró csapdát, és hajtóvadászatot indított ellene…!
Életem Szerelméről tudni kell, hogy -hozzám hasonlóan- abszolút állatbarát. Azt hiszem, ez a tulajdonsága nagy mértékben hozzásegítette ahhoz, hogy immáron több, mint 9 éve, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, néha lábon kihordva miattam egy-egy agyvérzést, de összességében: el tudjon viselni.
Ugyan -velem ellentétben- Ő eszik húst -bár az elsőrandis buktató tesztkérdéssoromon, miszerint kocsonya-pacal-körömpörkölt jöhet-e? abszolút átment a rostán-, de nem az a csúcsragadozó, állatgyilkos fajta. Nem bántja az állatokat. Nem csapja agyon a legyet, a pókot kimenekíti a házból a szabad levegőre, de még a kertjébe tévedő siklókat sem sokszorosítja egy ásó segítségével sok rövid kis apró darabra. Legfeljebb áttelepíti a csizmánakvalókat a kert egy általam be nem botorkált zugába akkor, ha várható az érkezésem, a velem együtt járó sikítófrászt viszont szeretné megúszni.
Szóval, egy szó, mint száz, biztos voltam benne, hogy állatbarát Életem velem egy húron fog pendülni, és osztja a véleményem, miszerint egérkének élnie kell. Ehhez képest:
-Igaza van Anyádnak! Nincs helye az egérnek! Nem tudom, mit csinálnál, ha megrágná a fontos jegyzeteid, könyveid, vagy esetleg valamelyik ruhád? Azt hiszem, akkor te csapnád agyon! – mondta.
-Drágám, Te valamit félre értettél! Nem a házban van az egér, hanem a garázsban! Nem fenyegeti veszély sem a könyveim, sem a ruháim. Az autónak a gumiját meg csak nem cakkozza ki…!
Nem is értettem Életem feltételezését. Hogy juthatott eszébe, hogy a házban van az egér?! Az összes nyílászárónk hermetikusan zár, mindenhol szúnyoghálóval vagyunk körülbástyázva, egy bolha nem talál rést a pajzson, nem ám, hogy egy egér bejusson…! Meg különben is, nem vagyunk az a csótányos-bogaras népség. Nálunk mindig rend és patika tisztaság van. Nekem sem szutyokpanna a fedőnevem, Anyukám meg aztán nálam hatványozottabban rend- és tisztaságmániás. Ő azt sem tudja elviselni, amivel én azért gyakran próbálom bomlasztani a lakás Szép házak-ba való katalógusfotózhatóságát: az elől hagyott rengeteg pár cipőmmel…
Cipőőrült vagyok. Rengeteg cipőm van. A cipősszekrényünket viszont nem ekkora mennyiségre kalibrálták. Képtelenség ennyi topánkát belenyomorgatni, és nem is akarok: vigyázok rájuk nagyon, és utálom, ha egymás hegyén-hátán vannak. Így szépen ki szoktam sorakoztatni a szezonnak megfelelő, épp aktuális darabokat az előszobában. A cipősszekrény mellé. És elé. És a lépcsőre. Végig szoktam velük dekorálni a lépcsőfokokat. Mindegyiket. Mindkét oldalról. Olyan szinten, hogy egy lábon szökellve lehet a végén csak közlekedni az emeletek között nálunk. Ez az, ami az én rendszeretetembe még belefér, ellentétben Anyukáméval, aki ezt a dekort és dizájnt abszolútli nem tolerálja. Ellenben nemes egyszerűséggel orvosolja…!
Anyukám -Zsákos Frodó módjára- jól bevált módszerként fogni szokott egy 120 literes kukás nejlont, majd a kis cipőimet -a rajtuk fityegő elég borsos árcédulát maximális mértékben figyelmen kívül hagyva…- csöppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül bele szokta gyűjtögetni, majd egy laza csuklómozdulattal ki szokta vágni. Mikor hova. Van, hogy az ajtó elé, a csillagos ég alá. Meg sem rezdülve azon, hogy éppen a hó esik-e, netán az eső szakad, esetleg a 40 fokos napsütés cserzi-e szikkadtra a cipellőim. Máskor a garázsba kerül a nejlon. Kivágja őket szívfájdalom nélkül…
…Életem szerelme, a beszélgetésünk 48. percében úgy döntött, eleget hallott belőlem és Little Stuart kalandjaiból, és igyekezett rövidre zárni a társalgást. Én viszont marhára szerettem volna jártatni még a kis számat, így -időhúzásként- feltettem Neki a szokásos, mindig kíváncsi kérdésem:
-Mit veszel fel, Drágám? Miben mész a diszkóba?
Megkérdeztem, bár biztos voltam a szokásos, sablon válaszban, amit már kaptam is:
-Hát honnét tudjam én még azt?! Addig még rengeteg tennivalóm van, majd kitalálom.
Nem szokta megfogadni Életem a stílustanácsaim, mégsem bírtam megállni, hogy ne osztogassak divattippeket:
-Vedd fel a Dolce&Gabbana inged, Drágám!
-Melyiket?
-Én nem tudom, hány van, és milyenek, arra gondoltam, amelyiket tőlem kaptad.
Neki dóccsegábánná inget vettem, magamnak pedig cipőt.
…és akkor tört fel bennem a felismerés:
-Akkkurvaéletbe…!
-Mi a baj?
-Tegyük le a telefont, Drágám!
-Na, még nem is tartunk a szétkapcsolásnál! Nem azt mondtad, hogy egy órára kalibráltad a beszélgetésünket?
-Nem baj, tegyük le, Drágám, most!!!
-Mi történt???
-A cipőim!
-Na, mi van már megint a cipőiddel…?!
A hanglejtéséből ítélve a lelki szemeim előtt láttam, ahogy Életem összes párszál haja az égnek mered. Ki van rám nagyon akadva a cipőgyűjtési-szenvedélyem miatt. Rendre leharapja a fejem, ha gazdagítom a kollekcióm. Mindig azt mondja, ha csak öt pár cipőt ott tudnék hagyni a cipőboltban, akkor lehetne egy normális autó a fenekem alatt. De engem ilyenekkel sajnos nem lehet motiválni. És megveszem -nem csak- azt az öt párat… Nekem egy a lényeg: a cipőm legyen méregdrága, és mindig patyolat tiszta. A többi nem számít. Az meg főleg nem, hogy egy ’88-as évjáratú Wartburg Touristból botladozok kifelé – egy havi fizetésemmel a lábamon. Igen. Ahogy Ő mondaná: az eszem megvan…
-Ki kell rohannom értük!
-Hova???
-A garázsba!
-A garázsbaaa?!
-Igen! Anyám bezsákolta őket és kivágta mind a kocsi mellé! Mi van, ha megrágta őket az egér?!?!?!
Nagy vigyorgás a telefonvonal túlvégén:
-Mondtam én, hogy te fogod agyoncsapni azt az egeret, nem az egérfogó!
-Az egeret…? Az egeret nem!
…na de Anyámat…!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: