1.0eszti blogjahttps://eszti.cafeblog.hue s z t ihttps://eszti.cafeblog.hu/author/eszti/<a href="https://eszti.cafeblog.hu/files/2013/03/mobil-juni-24-088.jpg"><img class="aligncenter size-full wp-image-295" src="https://eszti.cafeblog.hu/files/2013/03/mobil-juni-24-088.jpg" alt="" width="320" height="292" /></a>   <p style="text-align: justify">Alapvetően szeretem a változást. Minden téren. Ha megtörik a monotonitás, nem egyhangú, unalmas, szürke az élet. Ezért szeretem az évszakok váltakozását is. Ahogy követik egymást a hónapok, ahogy változik napról-napra a környezet, a táj. Minden évszaknak megvan a maga szépsége. Minden évszakot szeretek. De legeslegjobban a telet. És mindent, ami ezzel jár. A reggeli sötétséget. A napközbeni komor, fakó, színtelen, szürke, barátságtalan, borongós, ködös, nyirkos, párás, hideg időt. A korai sötétedést. A havat. A hóról visszaverődő fényeket. A téli táj világosságát. Órákat sétálni a farkasordító hidegben. Csúszkálni a jégen. Hallgatni, ahogy ropog a hó a talpam alatt. És havat lapátolni. Amíg gyerek voltam, Apukám privilégiója volt a hólapátolás. Ahogy esett, Ő úgy lapátolta. Felszórta sóval, vagy fűrészporral hintette meg a betont. Előttünk soha nem volt havas a járda. Soha nem borította jégpáncél. Soha nem csúszott meg senki, senki sem akarta nyakát, vagy bokáját törni. Mindegy volt, hogy késő éjjelt, vagy hajnalt mutatott az óra, Ő lapátolt. Soha nem engedte volna át másnak a feladatot. És soha nem hagyta volna, hogy egyetlen egy szem lánya hólapátot vegyen a kezébe. Ez a tél a tizenhatodik, amikor Ő már nem fogja a hólapátot. Amikor a hólapát nyele már csak az én tenyerem teszi kérgessé... Nekem magától értetődő volt, egyértelmű, evidens, hogy én vettem át a "stafétát". Nem csak azért, hogy csináljak is valami hasznosat, hanem azért is, mert szeretem csinálni. Szeretek havat lapátolni. Magát a folyamatot. Azt, hogy tiszta lesz, járható előttünk a flaszter. Szeretem kiszabadítani a hó fogságából a járdát, a térkövet, a burkolatot. És szeretem nézni, ahogy újra belepi a fehér lepel. Szeretem, hogy a kezdetben kicsit vacogó, nyakamat behúzó állapotból felengedek, és átmelegedek. Azt, hogy kellemesen megdolgoztatom magam, miközben a szél az arcomba fújja a pici pelyheket. Hogy -ha máshogy nem is, legalább satnya izomzatomat tekintve- karizmatikus személyiséggé válok a munka végeztére. De a legjobban azt szeretem, amikor korán reggel, vagy késő este, amikor más még / már alszik, csendes, kihalt, üres az utca, és én egyedül, az utcai lámpa fényénél, a hóesésben, a friss levegőn lehetek. Napjában többször is kimegyek. Késő éjjel, lefekvés előtt is le szoktam dobálni a havat. Amikor nagyon sok esik, olyankor kora hajnalban, négy-öt óra táján fel szoktam kelni, és nekilátok a "munkának". Bár nekem ez nem munka. Öröm & kacagás. És kikapcsolódás. Pont ezért, mivel örömmel csinálom, így nem csak magunk előtt szoktam lelapátolni a havat. Hanem az egyik szomszédunk előtt is. Nagyon szerettem a Szomszéd "bácsit". "Bácsi". Igen. Majd' negyven évvel volt idősebb nálam. De kicsi gyerekkorom óta tegeztem. Ahogy megtanultam beszélni, nem múlt el úgy nap, hogy ne ütöttem volna az ablakot ha megláttam -mindenki halál döbbenetére, mert biztosak voltak benne, hogy amilyen erővel kopogok, tuti kiverem az üveget, és szanaszét szabdalom a kis kacsóim-, és ne kiabáltam volna Neki, hogy "szia Péééter!". Bácsi nélkül. Imádtam Őt. Péter rengeteget dolgozott. Mindig késő este, hullafáradtan ért haza a munkából. És mindig tudta, hogy ha hazaér, még nem pihenhet. Még vissza van a hótolás. De sosem várta nagy hó. Vagy teljesen letakarítottam a placcot, mire hazaért, vagy csak egy kicsi hó, ami a lapátolásom után esett, borította a viakolort. Volt, hogy még ott ért engem. Arra ért haza, hogy még ott szenvedek, ki sem látszom a hatalmas hókupacból, amit feltorlaszoltam magam köré, hóeltakarítás fedőnév alatt. Olyankor fogott Ő is egy lapátot, és segített. Hiába mondtam Neki, hogy hagyja, megcsinálom én szívesen, nem hagyta rám. Ez a második tél Péter nélkül... Mindent szeretek a télben. Mindent. Egyedül a Karácsonyt szeretem kevésbé. Amikor sorban töltik meg a postaládát a különféle reklámújságok, katalógusok, telis-tele karácsonyi ajándékokkal. És ahogy lapozgatom, mindig megakad a szemem valamin. Mindig látok olyan ajándékot, amiről tudom, hogy mennyire örülne neki valamelyik Szerettem. És nagyon meg szeretném venni Neki. De sajnos át már nem adhatnám... Ezért nem szeretem a Karácsonyt. Mert olyankor sokkal jobban fáj azoknak a hiánya, akiket szerettem. És akik már nincsenek velem. De nem múlik el úgy nap, óra, perc, hogy ne gondolnék Rájuk. Hogy ne jutnának eszembe. Hogy -ha csak gondolatban is, de- ne beszélgetnék Velük. Remélem halljátok most is az elmém szavait, Fiúk! Kapjatok magatokra valamit! Leesett egy csomó hó, irány lapátolni!</p> <p style="text-align: justify"></p> [embed]https://www.youtube.com/watch?v=ZEz_O5quFVs[/embed]rich