1.0eszti blogjahttps://eszti.cafeblog.hue s z t ihttps://eszti.cafeblog.hu/author/eszti/<p style="text-align: justify"><a href="https://eszti.cafeblog.hu/files/2013/04/Time_top_100_fashion_icons1.jpg"><img class="aligncenter size-full wp-image-469" alt="Time_top_100_fashion_icons" src="https://eszti.cafeblog.hu/files/2013/04/Time_top_100_fashion_icons1.jpg" width="460" height="304" /></a></p> <p style="text-align: justify"></p> <p style="text-align: justify"></p> <p style="text-align: justify">"Tavasz van, és kitört a béke. Vadászatnak hajtás a vége..." Hát, ha engem most meghajtanának, azt hiszem, nem futnék úgy, mint a nyúl a mezőn... Nagyon el vagyok lustulva, kényelmesedve, tunyulva - de úgy döntöttem, véget vetek ennek a(z áldatlan) állapotnak. Elhatároztam, hogy mozogni, sportolni fogok. Ha nem is lesz belőlem díjnyertes olimpikon, akkor is kitörök ebből a nyugalmi helyzetből. Kirobbantom magam a fotel kényelméből (na jó, azért ne kezdjetek el máris TNT-re gyűjteni alám!), és kilógyilkos hadműveletbe kezdek. Régebben futottam. Nem versenyszerűen, abszolút csak hobbiszinten. De ahhoz képest, hogy lelkes amatőrként koptattam csak az utcakövet, napi 1 órákat lekocogtam. És élveztem. Szerettem futni. Szerettem a mozgást. A felpörgetett állapotot, a szapora pulzust, az izgalmat, az energiával telítettség érzését, a jóleső fáradtságot, a másnapi izomlázat. Na és persze a formás vádlijú, feszes seggű futófiúk látványát... Ezekért az élményekért úgy gondoltam, megéri újra megizzasztanom magam. Megéri futócipőt húznom, és nyelvem lógatva rónom a kilométereket. Eltökéltem hát, hogy veszek egy spéci, hiper-szuper, extrán alápárnázott, és maximálisan ízületkímélő & kényelmes -nem szőr, de- nyúlcipőt, és kezdődhet is a -kaland helyett- tortúra. Határozott céllal, konkrét futócipőmárkát és -modellt kiszemelve magamnak állítottam be az egyik nagy sportszeráruházba. Az eladók egyből rámstartoltak, és elözönlöttek a kérdéseikkel, hogy milyen sporthoz? milyen cipőt? melyik márkát? milyen árkategóriában? hobbi vagy versenyszerű felhasználásra? (nézz rám...!) mekkora igénybevételnek kitéve? betonon? terepen? esetleg rekortánon? és így tovább, és tovább... Csak kapkodtam a fejem ennyi kérdés hallatán - az eladók serege pedig -a válaszaim közepette- a cipőket kapkodta le a polcokról, illetve hozta ki a raktárból. Amikor az üzlet fele árukészlete (és személyzete) a lábaim előtt hevert, én pedig ott álltam felemás cipőben, összehasonlítva a két félpár lábbeli nyújtotta komfortot, akkor felbukkant egy újabb kolléga. Az eddigieknél egy még hatványozottabban lelkiismeretesebb, még több kérdéssel rendelkező, igazi futás-szerelmes típus. És ő újabb barkópát intézett hozzám: -Nem szokott fájni a lába? -Egész napos állás után minimálisan, de ezt leszámítva nem. Bírják a terhelést. -Visszerei vannak? -Nincsenek. -Derék és / vagy hátfájás? -Szintén csak a hosszú, egy helyben állást követően. -Gerincferdülés? -Sosem volt. -Bokasüllyedés? Harántboltozat-süllyedés? Lúdtalp? -Egyikben sem szenvedek. -Bármiféle láb, lábujjdeformitás? -Minimális mértékű, amit a tűsarok-hegyes orr okoz... -Más elváltozás, panasz? -Rendszeres víz- és vérhólyagok, és bőr nélküli, ledörzsölt-feltört területek. -Egyéb probléma? Na, itt már kezdtem kitérni -az amúgy sem gyakorolt- hitemből... -Miért, csámpásnak nézek ki?! Úgy kérdez, mintha lenne valami hendikepem! -Nem, de biztos nincs semmi baj a lábaival? -Nem, nincs. Amiket felsoroltam, azok is csak amiatt vannak, mert kevés az eszem, és képes vagyok tizenhárom centis sarkakon hosszú kilométereket legyalogolni... -Értem. De más tuti nincs? Ezen a ponton már erőteljesen idegesített, hogy mindenképp belém akart szuggerálni valamilyen abnormalitást a fiú, és elszakadt nálam a cérna. Úgy döntöttem, beszállok a játékba, és adom alá a lovat: -De, de igaza van! Miközben így válaszoltam, a srác arcára kiült az elégedett, "na ugye! én megmondtam! tudtam előre, hogy nem tökéletesek ezek a virgácsok" vigyor. -Tényleg van egy baj velük! -Micsoda? -Hogy nagyon könnyen szétcsúsznak... Láttam, ahogy szegény pasi agya elkezdett kattogni. Ahogy felpörögtek a tekervények, és forogni kezdtek a kerekek. Ahogy hevesen, és legjobb tudása szerint nekiállt, hogy megoldást keressen a problémámra, és megtalálja a megfelelő cipőt számomra. Szerencsétlennek nem esett le, hogy én mire értem. Hogy hogy értem... Hogy nem az inaim, nem a szalagjaim, de nem is a combközelítő izmaim a gyengék. Nem azokkal van a baj. Sokkal inkább az akaratommal. Azzal, hogy nem tudok visszautasítani. Hogy nem tudok kikosarazni. Hogy képtelen vagyok nemet mondani. A másik nemre...</p> [embed]https://www.youtube.com/watch?v=SF4tNE4kep8[/embed]rich