Egyik délután, megyek az utcán és látom, nem figyeltek rám…
Vagyis, de. Pont, hogy felfigyelt rám valaki. Egy idős néni. Aki mellett ahogy elmentem, megszólított. Vagyis csak annyit mondott, hogy “Maga különleges!”.
Először azt hittem, hogy csak dörmögött valamit. Hogy nem jól hallottam, nem szavakat mondott, csak mormogott. Aztán azt, hogy összetéveszt valakivel, hisz’ nem is ismertem. De az is átfutott az agyamon, hogy bolond az öreglány. Kicsit értetlenül, kicsit félszeg mosollyal néztem rá, ahogy elmentem mellette. Nem tudtam mire vélni a dolgot. És azt sem tudtam, mit csináljak. Kérdezzem meg, hogy “Nekem tetszett szólni?”. Vagy azt, hogy “Mit tetszett mondani?”. Vagy csak vigyorogjak idiótán -ebben nagy a gyakorlatom…-, amiben minden benne van. Amiből gondolhatja azt is, hogy azt akarom mondani “Köszönöm!”. De azt is hiheti, hogy arra gondolok “Tudtam eddig is.”. Vagy netán azt szűri le belőle, hogy azt gondolom, “Bolond ez az öregasszony…”.
A másodperc tört része alatt futottak át ezek a gondolatok az agyamon. Mire végiggondoltam mindezt, még mindig ott voltam a néni mellett. Nem léptem még tovább, ő pedig megállt. Végül úgy döntöttem, higgyen, amit akar, csak egy mosollyal honorálom azt, amiben nem voltam biztos, hogy jól értettem. És akkor a néni újra megismételte: “Maga különleges!”.
Ekkor megálltam előtte. És a néni -anélkül, hogy bármit mondtam volna, vagy ő bármit kérdezett volna, vagy egy ujjal is hozzám ért volna- akkor, ott, a nyílt utcán, teljesen ismeretlenül pár perc alatt kielemzett. Kielemezte az életemet. Elmondott rólam rengeteg dolgot. A múltamról, a jelenemről, a jövőmről. Hogy mi volt, hogy mi van, hogy mi lesz velem. Hogy most az életemnek egy elég kritikus szakaszát élem. Hogy elég kilátástalan per pillanat a helyzetem. De ne aggódjak, mert nemsokára felcsillan a fény az alagút végén. És nem üt el. Elmondta, hogy most mire kell koncentrálnom, mire kell figyelnem. Mert -elmondása szerint- most ért abba a szakaszába az életem, ami miatt megszülettem. Ami miatt itt vagyok. Ezen a Földön. És ami a küldetésem az életben.
Pár percbe rengeteg jó tanácsot, és intelmet sűrített. Használati útmutatót adott magamhoz, és az életemhez. Kifejtette a személyiségemet. Egyszerűen mérnöki pontossággal, és hatalmas műgonddal festette le a jellemem vonásait. Precízen, és nagyon hitelesen.
Anélkül, hogy bármire reagáltam volna, bármit helyeseltem volna, bólogattam volna, vagy megráztam volna a fejem. Pókerarccal hallgattam végig a monológját. Egy vonásom sem rezdült meg egyetlen kijelentésére sem. Nem tudott olvasni az arcomról. Nem tudta, hogy amiket mond, azokkal fején találta-e a szöget, vagy orbitálisan mellé ütött. Nem adtam neki semmiféle visszacsatolást, semmilyen visszajelzést a szavaira. De nem is várta. Annyira határozottan, annyira magabiztosan, és folyamatosan mesélt nekem, mint aki tökéletes látással tud visszanézni a múltamba, és ugyanilyen pontossággal tud előre tekinteni, belelátni a jövőmbe. Egyszerűen félelmetes volt.
Az elején arra gondoltam, hogy ez valami kandi-kamerás átverés lesz, és fürkésztem az operatőröket a közelben. De a néni 1-2 szava után rájöttem, hogy ez nem átverés. Ez a valóság. A színtiszta igazság. Olyan mélységekig belém látott, és olyan dolgokat tárt fel a jellememből, a személyiségemből, a tulajdonságaimból, az érzéseimből, a vágyaimból, amiket rajtam kívül senki sem ismer. Amiket senki nem tud, amikről senkinek soha nem beszéltem. Amiket egyedül én ismerek.
Nem általánosságokban beszélt a néni, és nem is rébuszokban. Konkrét tényeket közölt, konkrét dátumokkal alátámasztva. Persze gondolhatnám, hogy csak vagdalkozott a számokkal és az eseményekkel. Hogy csak hasraütés-szerűen mondta őket. El is hinném, ha a múltamról nem beszélt volna. De megemlített több olyan eseményt, életkorhoz kötve, amik valóban megtörténtek velem, és pontosan akkor, amikorra datálta őket.
Ha ez nem velem történt volna meg, ha nem engem néz ki magának a néni, és nem engem szólít meg, akkor nem hinném el. Ha más mesélné, azt mondanám, hogy ilyen nincs. Hogy ez nem létezik. Azt mondanám, túl élénk a fantáziája. De láss csodát, én jártam így. Máig nem értem, nem tudom megfejteni, hogy ez a néni hogy csinálta, amit csinált. És azt sem tudom, hogy miért pont velem. Hogy miért pont engem választott ki az utcán hömpölygő tömegből. És miért érezte úgy, hogy meg kell osztania velem a tudását. Nem értem. Azóta is nap, mint nap elgondolkodom rajta, de nem találok logikus választ rá…
A beszélgetést (vagyis nem volt ez beszélgetés, mert csak a néni beszélt, mondta, és mondta, én meg csak hallgattam, leesett állal, tágra nyílt, hatalmas szemekkel, és kitárt fülekkel) azzal zárta a néni:
“Maga szeret egy férfit. Maga odavan valakiért. Valakiért, aki nem becsületes. Aki több vasat tart a tűzben. Pedig maga rendkívüli személyiség. Olyan, akit nagyon meg kell becsülni. Maga egy kincs. Maga olyan, mint egy sportkocsi. Egy Ferrari, vagy egy olyan nyitott tetejű – tudja… (Hát hogyne tudnám. Életem első 12 évét autók között éltem le. Aztán ráhúztam még 7-et…) Amit nem lehet garázsban tartani. Amit vétek garázsban tartani. Amit nem azért terveztek, hogy a garázsban álljon. Hanem azért, hogy imádják, ápolják, vigyázzanak rá. És hogy minden nap menjenek vele. Hogy minden nap megmutassák a világnak, hogy milyen autójuk van. Aki ezt nem tudja, az egy hülye. Azzal maga ne foglalkozzon! Azt hagyja veszni!”
Hát, ha csak nem olvasta el a néni az egyik itt írt bejegyzésem, az Egy szerelem margójára címűt -amit kétlek, hajlott korára való tekintettel…-, akkor nem ismerheti a történetemet. Akkor nem tudhat a néni rólam. És nem tudhat arról a bizonyos Férfiről sem. És főleg a kapcsolatunkról nem.
…és akkor csakis egy reális magyarázat marad minderre. Az, hogy boszorkányok márpedig léteznek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: