Katonadolog

Péntek délután hazafelé tartottam a városból. Ahogy tipegtem felfelé a Dózsa György utcán, és közeledtem a Sétáló utca kezdetéhez, ütős-, és fúvóshangszerek hangjára lettem figyelmes. Majd kisvártatva megpillantottam az épp akkor felsorakozó katona- és katasztrófavédő-fiúkból álló kamarazenekart. Megálltam én is mellettük, és megnéztem, ahogy ütve-fújva útnak indulnak.
Míg álltak és vártak a vezényszóra, csak azt vettem észre, hogy elkezdődött a zenészek között a pisszegés, egymás oldalba bökdösése, az irányomba való fejbiccentés. Az első sorokban állók hátrafordultak, rám mosolyogtak, stíröltek.
Hozzá vagyok szokva, hogy többnyire megnéznek, és utánam fordulnak a pasik, de azért ezt a nagy felbolydulást mégiscsak túlzásnak éreztem. Így végignéztem-végigtapogattam magam, nem csúszott-e le a sliccem, nem villant-e ki valamelyik testrészem a ruhám takarásából, nem olvasott-e egy madár „WC” feliratot a pólómon, vagy ne adj’ Isten a fejem tetején… Miután mindent rendben találtam magamon, megnyugodtam, hogy semmi ciki nincs rajtam, nem képezem közröhej tárgyát. A májam eközben erős hízásnak indult, amiért ennyi bámészkodó közül pont engem szúrtak ki a kis egyenruhások. Ahogy így álltam, és dagadó mellel mennybe meneteltem, egyszer csak körbepillantottam. És rögtön pofára is estem. Ugyanis konstatálnom kellett, hogy én voltam az egyetlen fiatal tyúk a sok középkorú és idős néni-bácsi között. Ergo szegény kis angyalbőröseimnek -akárhogy néztem volna is ki- nem akadt rajtam kívül fiatal látnivalójuk. Hát, így már nem meglepő -az átlagosnál is nagyobb- népszerűségem. Erre mondják, hogy egyszer hopp, másszor…
Este buszra szálltam, és elhagytam a várost. Mikor már fent ültem a helyemen, kiszúrtam, hogy a még lent váró, sorban álló utasok között ott tornyosul egy katona is. Aki erősen hajazott az egyik zenekari tagra. Utóbb kiderült, nem csak hasonlított. Ugyanis ő volt az egyik zenész. Hogy mindezt honnét tudom? Ó, nem csak ezt tudom ám! Tudom a nevét, a rangját, a beosztását, a tegnapi napja eseményeit, a kempingbiciklije megrongálásának a történetét – épp csak a lyukas fogainak a számát nem…
Mert mit ad Isten, a mellettem levő helyre telepedett le a bakánk. Ami már azért is gyanús volt, mert -mielőtt újfent elbíztam volna magam, és téves konklúziókat vontam volna le a helyválasztásából- körülnéztem, és láttam, hogy megannyi szabad ülés várt arra, hogy valaki elfoglalja. Volt dupla ülés is parlagon, ahol nem kellett volna egy útitárs mellett feszengenie, de nem. Ő -a kis feszengést kedvelő- mellém ült le. És ahogy leült, egyből erőteljes és heves telefonálgatásba kezdett.
Utunk során 5 személyt hívott fel. Bár nem hallgatóztam -de mivel elfelejtettem felszállás előtt forró viaszt önteni a füleimbe-, hallottam minden egyes szavát. A beszélgetései -bár más-más tartalommal voltak megtöltve- az alábbi séma alapján zajlottak: „Szép jó estét, Mol-nár Káz-mér -személyiségi jogai sérülésének elkerülése érdekében, és neve alliterációját megőrizve nevezzük így- százados vagyok!” – aztán jött a bla, bla, majd az elköszönés: „További szép estét kívánok, Mol-nár Káz-mér százados voltam!”. És ez -viccen kívül- így ment 5 telefonbeszélgetésen keresztül. Tehát -akárhogy számolok is- volt szerencsém 10-szer végighallgatni, hogy emberünket Molnár Kázmérnak hívják, századosi minőségben. És ha netán a memóriám túl gyenge, vagy a felfogásom túl lassú lenne, arra az esetre Kázmérom bedobta az artikulálást, és a ta-go-lást is. Ergo, ha akartam volna sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, és nem megjegyezni a nevét. Megjegyeztem. A hangja most is itt cseng a fülemben, a neve pedig kitörölhetetlenül belém sulykolódott.
Ő 2 településsel előbb érte el úti célját, mint én. Mielőtt leszállt volna, rám mosolygott, és ennyit mondott: „Kisasszony, további jó utat kívánok!”. Felnéztem rá, visszamosolyogtam, és vártam. Vártam a folytatást. Vártam, hogy hozzáteszi: „Molnár Kázmér százados voltam!”. De hála Istennek (vagyis Kázméromnak) nem tette. Mert akkor hirtelen kitört volna belőlem -az addig is nehezen visszafojtott- röhögés. Azt hiszem, akkor úgy felvisítottam volna, hogy a hangom maradéktalanul elnyomta volna -az utunkat végigkísérő, fülsüketítő- mennydörgés moraját. És azt hiszem, ezzel a sikollyal -viasz nélkül is- örök csendre kárhoztattam volna magamat. És a busz aktuális utazóközönségét mind egy szálig – Mol-nár-káz-mér-szá-za-dos-sal-is-a-fe-dél-ze-ten…