Nem vagyok kényes. Vagyis de. Nagyon is az vagyok. Kényes, finnyás, nyafka. Ennek ellenére a vért bírom. Nincs bajom, ha sebet látok, nem leszek rosszul egy premier plánban közvetített műtét láttán, az egyetemen a boncteremben sem csuklottam össze egyszer sem. Viszont a fájdalmat és a szenvedést nem bírom. Azt képtelen vagyok végignézni vagy elviselni.
Ebből kifolyólag még soha életemben nem voltam disznóvágáson. Nem láttam állatokat leölni, leszámítva, amikor egyszer a kelleténél korábban toppantunk be a Nagymamámhoz, és Ő még javában simogatta a csirke nyakát a méretes konyhakéssel… Azt hiszem, az volt a gyerekkorom legfrusztrálóbb élménye. Onnantól fogva mindig attól rettegtem, hogy mi lesz, ha felnövök, és majd nekem is magamnak kell legyilkolnom a fazékba valót… Hála Istennek ez a veszély nem fenyeget, mivel egyrészt ma már mindent be lehet konyhakészen is szerezni, másrészt pedig abban a fazékban, amit én teszek fel a tűzhelyre, tuti nincs egy állat sem – max. mikrobák a teavízben…
Szóval, nem bírom sem az emberek, sem az állatok sínylődését nézni. A legkevésbé pedig a saját szenvedésemet viselem el. Gyűlölöm az injekciós tűket. Félek az oltásoktól, a vérvételtől, attól, amikor a kis bürkémen lyukat ütnek. Félek a fájdalomtól. Emiatt -ha nem muszáj- nem szoktam magamból tűpárnát csinálni, és ha lehet, mindig elsinkofálom a különböző tűs-projekteket…
Fél évvel ezelőtt írt a háziorvosom egy beutalót teljes laborvizsgálatra. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy összeszedem minden bátorságom, felkelek hajnalok hajnalán (na, azt hiszem, itt bukott meg a történet végérvényesen…), és becsámpázok a laborba megcsapoltatni magam. Pár hónapig gyűjtöttem a merszet, majd egy gyönyörű, napsütéses júliusi délutánon úgy döntöttem, nekilátok kiszanálni a pénztárcám. A pénztárcám, ami állandóan különböző fontos, hivatalos papírokkal, és csekkel és blokkokkal van tele, azoktól duzzadozik úgy, hogy lehetetlenség bepatentolni. Kiültem a napágyba a Balatonon, magam mellé vettem a szemetes vödröt, kezembe a bukszám, és belekezdtem a szortírozásba, amikor is a kezembe akadt a hónapokkal korábban datált beutaló. Abban a pillanatban, hatalmas megkönnyebbüléssel, és kéjes vigyorral az arcomon téptem megannyi darabra, miszlikekre a papírt. Boldog voltam, és büszke magamra, hogy hogy kicsesztem én az egészségüggyel! Mert velem aztán nem szúr ki az orvos, és nem fognak az ápolónők sem megszadizni, mert én ugyan el nem megyek kianalizáltatni magam. Azóta is ebben a hitben éltem, és ezekbe az illúziókba ringattam magam. És nyugodt voltam, hogy belátható időn belül nem kell -maximum csak varró- tű közelébe kerülnöm. Egészen eddig.
“Új” Férfi van nálam a láthatáron. Még nagyon gyerekcipőben jár a kapcsolatunk, így nem akarok elkiabálni semmit, de van Valaki, akit szeretek, és aki miatt a kis szívem hevesebben ver. De még milyen hevesen – tegnap este óta…!
Pár napja beszéltük, hogy -ugyanúgy, mint engem- Őt is beutalta a háziorvosa egy pajzsmirigyvizsgálattal kiegészített teljes laborra. Miután kiveséztük a témát, és megtárgyaltuk, hogy melyőnknek miért kell a pajzsmirigyét górcső alá venni, feltette a keresztkérdést a Drága. Hogy mi lenne, ha együtt mennénk el a laborba…?
Hát, először jó ötletnek tűnt a dolog. Boldogan és bátran rávágtam, hogy jó, csapoltassuk meg magunkat együtt! Gondoltam, hogy mint a férfiak nagy többsége, biztos Ő is fél a tűktől, és rosszul van már a kórházszagtól is, így majd egymás kezét tördelve, falfehérségben egymással versenyezve együtt csak-csak átvészeljük valahogy a kalandot. Aztán rájöttem, hogy mekkorát tévedtem! Merthogy Ő nem a többséget gyarapítja, hanem a kisebbség táborát népesíti. Azok közé tartozik, akik nem menekülnek futva a vizsgálatok elől, hanem szívesen fekszenek önkéntes véradóként is a tű alá… Hát, ez máris árnyalatokkal visszább vett a lelkesedésemből és a bátorságomból!
Mindegy, gondoltam, maaajd eeegyszer alávetjük együtt magunkat ennek a laborvizsgálatnak, de az úgysem most lesz. Az tuti, hogy majd csak hetek múlva jön el, addig meg simán felkészítem magam lelkiekben a megpróbáltatásra. Addig átprogramozom az agyam, és túl fogom élni a túlélhetetlent. Igen, ezt képzeltem. Ezzel nyugtatgattam magam. Egészen tegnap estig. Amikor is minden bátorságom inamba szállt, és minden nyugodtságom szertefoszlott. Amikor kiderült, hogy holnap kora reggel vár bennünket a labor nagy szeretettel és sarkig tárt ajtókkal…
Mit ne mondjak, rendkívül vegyes érzelmekkel viseltetek a holnap hajnali “randink” iránt. Ha tehettem volna, tegnap este már rég megállítottam volna az időt. Vagy legalábbis csiga lassúságúra fékeztem volna a homokszemek pergését. Hogy minél lassabban jöjjön el a csütörtök. Hogy minél később legyen holnap. De nem tehettem. Az idő megy, a mutatók forognak, és a csütörtök reggel vészesen közeleg.
…baszki, Szívem, ménem inkább fagyizni hívtál…?!?!?!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: