Rengeteg mindennek készültem már életemben. Rengeteg minden szerettem volna lenni. Rengeteg szakmával kacérkodtam. Kisgyerekkoromban -mivel számomra a felnőttek világa, a munka, a pénz, az anyagi dolgok, az ügyintézés, minden, ami a mindennapi élethez hozzátartozik és az élet része, rendkívül rémisztőnek és bonyolultnak hatottak; és már akkor sem igazán érdekelt a realista, földhöz ragadt világ, már akkor is sokkal inkább szerettem elrugaszkodni a valóság talajától- elhatároztam, hogy kakaófőzőlány leszek. Hogy majd itthon, a saját konyhánkban gyártom a kakaót, és itt szolgálom ki és itatom vele -mindenféle pénztárgépet, blokkot, adózási & számlaadási kötelezettséget, és HACCP-szabványt mellőzve- a bácsikat és a néniket. De inkább csak a bácsikat. Mert már 3 évesen is erősen bácsi-párti voltam…
Aztán szerettem volna keramikus lenni, mint a Bátyám. Vagy fodrász, mert jó a kézügyességem. Ügyvéd, mert -fogjuk rá- jól vág az eszem. Szívesen lettem volna (újság)író, mert a kommunikatív kis számban nem áll meg a szó. De gyerekorvosnak is készültem. Aztán a kézügyességem kamatoztatására -matyómintájú lyukakat fúrva- fogorvos is szerettem volna lenni. Persze a lányok álma, az óvó/tanítónői hivatás sem maradt ki nálam. És a fiúk vágya sem, az autószerelő szakma. És ami még nagyon csábított, hogy egyszer nyomozó váljon belőlem.
Hogy miért? Hát, ennek is megvan a (k)/miértje. Aki természetesen hímnemű. Mert beleszerettem egy nyomozóba. A történetet most nem mesélem el, megér egy önálló posztot. A lényeg annyi, hogy 9 éves kicsi Eszter kicsi szíve egy cirka 30+ éves(…) nyomozóért repesett, így Eszter a fejébe vette, hogy ha egyszer nagylány lesz, akkor nyomozó lesz ő is, és padlótól a plafonig csupa-csupa szívecskékbe burkolózik majd a rózsaszín függönyökkel árnyékolt nyomozói iroda, ahol a szív-glória alatt kéz a kézben, együtt teszi hűvösre a rosszfiúkat a szerelmes sztárnyomozópárunk, miközben a párkányokon galambok burukkolnak. Na, ez már folyik, Eszter, nem csak csöpög…! Kakukk! Ébresztőőő!
Hát, nem így lett. Nem lett belőlem -férfifantáziák tárgya- rendőrnő. Eddig legalábbis. Pedig lehet, hogy nem hibáztam volna nagyot, ha a Rendőrtisztire adom be a papírjaim. Mert könnyen lehet, hogy ez testhezálló munka lenne számomra. Mert imádok nyomozni. Imádok kutakodni, vájkálni, információt gyűjteni, utána járni, mélyre ásni, fejet törni, logikázni, összerakni, kisakkozni, megoldani…
…ügyintéző körúton voltam ma a városban. Hazafelé jövet még útba kellett volna ejtenem egy hivatalt, de nem éreztem túl nagy ingerenciát rá. Úgy gondoltam, nem teszek kitérőt, nem megyek el személyesen, hanem elintézem itthonról, kényelmesen, a neten a dolgot. Aztán gondoltam egyet, megembereltem magam, és mégiscsak elgurultam ebbe a sokadik bürokrácia útvesztőjébe. Miután elintéztem, amiért mentem, felültem a kis biciklimre és elkezdtem hazafelé tekerni.
A Talliánon haladtam, amikor megpillantottam egy fiút, aki mindenféle körülnézést mellőzve, nem nézve se jobbra, se balra, a parkoló autók takarásából szélsebesen rohant át a páratlan oldalról a párosra. Engem nem zavart meg az utamban, nem késztetett sem fékezésre, sem arra, hogy félre kapjam a kormányt, de mégis átfutott az agyamon, hogy mennyire felelőtlen a srác, mert csont nélkül elcsaphatta volna egy autó. Ahogy ezt végiggondoltam, valami panaszos, fájdalmas hang ütötte meg a fülem. Egy idős néni hangjára lettem figyelmes. A szavait nem értettem, csak a kétségbeesést hallottam ki belőlük. Végig sem gondoltam, hogy mi történhetett, csak azt vettem észre, hogy a biciklim 180 fokos fordulatot vesz, és máris a néni mellett vagyok:
-Aranyos, kiraboltak! Egy sötétkék pulóveres fiatalember kitépte a táskát a kezemből! Arra futott – mutatott a néni a Dési Huber köz irányába, de mivel láttam én is, így meg sem várva, hogy a néni a mondat végére érjen, már tekertem is a srác után.
Mivel jó pár másodperces időfölényt élvezett a fiú velem szemben, így biztosra vettem, hogy mire a lakótelepre érek a kis közön át, addigra nyomát sem látom, elrejtőzik a házak között. De nem így történt. Bő 30-40 méter egérutat nyerve, félig kocogva, majd -feltűnést nem keltve- sétálva haladt előttem. Próbáltam tisztes távolból követni, miközben a rendőrséget tárcsáztam. De a fiú hátra-hátrapillantott, és megismert. Felismert, hogy amikor átrohant az úton, akkor nekem eszem ágában sem volt ebbe a közbe betérni, merőben más irányba haladtam. Így, hogy megbizonyosodjon arról, őt követem-e, hátraarcot vett. Kénytelen-kelletlen én is megfordultam, utána iramodtam, és ez az irányváltoztatás egyértelművé tette számára, hogy -fülemen a telefonnal- utána koslatok. Közben nagy nehezen sikerült a rendőrséget is elérnem. Először egy hosszas automatás szöveget kellett végighallgassak a beszélgetés rögzítéséről és az elhangzottak visszahallgathatóságáról…, majd hosszú-hosszú másodpercekig a becsöngő jelzés visszhangzott a vonalban. Mire felvette a telefont az épp ügyeletes telefonközpontos, addigra a srác kőkemény iramot diktálva, fejvesztve rohant. Ugyan biciklivel voltam, de győztem tartani a tempót vele. De követtem, nem szakadtam le róla. Egészen addig, amíg észre nem vettem egy rabszállító autót. Azonnal leintettem, és amíg annyit mondtam a sofőrnek, hogy kövesse a fiút, addig szem elől tévesztettem. Elnyelte az utca forgataga és a házak tömkelege. Tettem még egy-két kört, hátha felbukkan valahol, de eredménytelenül…
Visszamentem a nénihez, aki köré addigra már egy kisebb tömeg csoportosult. Próbálták a járókelők egyszerre megnyugtatni és megvigasztalni is. Kiderült, hogy a néni 88(!) éves, és a Hunyadi utcában lakik. Csupán egy utcányira onnét, ahol megtámadták. Varrónő volt, és -hogy a kis nyugdíját kiegészítse- ma is vállal kisebb munkákat. Nem rest, nem lusta, nem sajnáltatja és nem tartatja el magát, dolgozik. 88 évesen, halálosan ízületes, ezerfelé deformált ujjakkal. Azért, hogy meg tudjon élni, és hogy segíteni tudja a -már felnőtt- gyerekeit. És akkor jön egy tizenéves gyerek, aki a legkönnyebb pénzkereseti módszert választja. Csak hogy dolgoznia ne kelljen…
Egyik pillanatban a meghatottság könnyeivel a szemében, boldogan újságolta a néni, hogy bővül a család, unoka érkezik; majd a másik pillanatban a fájdalomtól tolultak a könnyek a szemébe, amikor eszébe jutott, hogy a varrógép alsó szálai is táskájában voltak – hogyan fogja így befejezni a babakelengyét? Mert kért kölcsön egy ismerősétől két alsó szálat, hogy tudjon kis ruhácskákat varrni – onnét totyogott labilis léptekkel, botra támaszkodva(!) hazafelé, amikor a támadás érte…
Legnagyobb bánata is ez a két alsó szál volt a néninek, hogy nem fogja tudni visszaadni őket az ismerősének, akitől kapta. Vádolta magát, amiért így járt, amiért ilyen buta volt, amiért “hagyta magát” kirabolni. És szinte pár perc alatt belebetegedett a történtekbe. A szégyenbe. Hogy kölcsön kapott valamit, amire nem vigyázott. Amire nem tudott vigyázni.
Így amikor kiderült, hogy a tolvaj egy kuka tövébe hajította a táskát hiánytalan tartalmával együtt, amikor felbukkantam a nyomában, évekkel fiatalodott meg a néni. Örült, hogy meglett a táskája. A kis pattintós táska, ami még a lányáé volt. A táska, amire azóta, hogy megörökölte, varrt egy foltot, mert már megkopott az elején a bőr. Örült, hogy nem veszett el belőle semmi. Hogy megmaradt a személyi igazolványban őrzött, sok tízéves, megsárgult fekete-fehér fotó, ami a 8. osztályos fiáról készült. Hogy nem kell sok tízezer forintért új iratokat csináltatnia. Hogy nem kell zárat cseréltetnie a lakásán. Hogy nem kell attól rettegnie, hogy egyszer betör hozzá a rabló. De legfőképp az töltötte el boldogsággal, hogy nem marad szégyenben a varrógépalkatrészek miatt. És hogy elkészítheti a babaruhákat.
Örült, és végtelenül hálás volt a segítségemért. Véget nem értek a “köszönöm”-mondatai. Megadta a címét, és megígértette velem, hogy meglátogatom, mert szeretne vendégül látni. Azt nem fogadtam el. De azt is mondta, imádkozni fog értem. Minden nap. Ez viszont rám fér. Erre nem mondtam nemet…
Lehet, hogy jó bűnüldöző vált volna belőlem -ha nem jön egy rabszállító autó sem és- ha arra adtam volna a fejem. Az Ég tudja. Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy hiányzik belőlem a szenvedély a munka iránt. Az, hogy lángolni tudjak egy szakmáért. Hogy mindent egy lapra tegyek fel. Hogy éljek-haljak egy hivatásért. Nem vagyok elvakult. Sem elhivatott. Nem vagyok ambiciózus.
Ellenben úgy vagyok, mint John Lennon. Ha megkérdezik tőlem, hogy mi akarok lenni az életben, akkor nem egy foglalkozás jut eszembe. Hanem azt válaszolom, amit ő is. Hogy csak boldog szeretnék lenni.
…és ma az voltam. Boldog voltam, hogy megmenthettem -egy megtalált táskával, benne két alsó szállal- egy idős hölgy becsületét…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: