eszti blogja

Akkor ezek szerint én nagyon is élek!
…tegnap este átmentem Életem (ex)Párjához. Nem néztem sem azt, mennyi időt mutat az óra, de azt sem, hogy milyen műsorok lesznek a TV-ben a vizitálásom alatt. Így rosszkor időzítettem magam. Sikerült a Forma 1 idején beállítanom…
Ahogy odaértem, máris -szokásomhoz híven- belelendültem a traccsolásba. Ugyan láttam, hogy a meseestem csak félig nyitott fülekre talált. Életem Exe nem teljes odaadással hallgatta a szavaim, figyelme megoszlott köztem és a TV között – de én rendületlenül meséltem tovább.
-Nem zavar, hogy nézném az időmérőt?!
-Engem nem, én attól még tudok beszélni.
-Ez az én bajom is…!
-Majd megnézed holnap az ismétlést! Én viszont csak ma vagyok itt, velem csak most tudsz beszélgetni!
-Hála Istennek! Látod, ezért sem bírnék soha együtt élni veled, b.zd meg, mert te állandóan csacsogsz! Levegővétel nélkül, egy szuszra 56 kérdést felteszel, és ha nem szólok közbe, akkor még ugyanennyit ledarálsz!
-2 hónapja láttalak utoljára, jó, hogy van témám! De amúgy aggodalomra semmi ok, Édes, én sem bírnálak elviselni Téged! Szóval no para, ez a veszély, hogy odaköltözzek Hozzád, nem fenyeget!
Ezzel a mondattal a számon fogtam magam, felpattantam, és belebújtam Életem melegítőfelsőjébe.
-Most tényleg haza akarsz menni? – hallottam ki az aggodalmat a hangjából.
-Ne reménykedj, csak fázom…!
-Akkor jó!
-Jó?! Az előbb még zavart, hogy itt vagyok!
-Igen, de meg kellene írni egy levelet…
-Milyen levelet?
-Hivatalosat.
-És? Nincs kezed, Drágám?
-De, van, de te olyan gyorsan tudsz gépelni! És olyan választékosan is fogalmazol…!
-Na, még a végén kiderül, hogy szereted, hogy ilyen kis kommunikatív vagyok?!
Mintha a fogát húzták volna:
-Hát…, ja! De még azt hogy szeretném, ha tényleg csak kicsit lennél az…!

Nem vagyok kényes. Vagyis de. Nagyon is az vagyok. Kényes, finnyás, nyafka. Ennek ellenére a vért bírom. Nincs bajom, ha sebet látok, nem leszek rosszul egy premier plánban közvetített műtét láttán, az egyetemen a boncteremben sem csuklottam össze egyszer sem. Viszont a fájdalmat és a szenvedést nem bírom. Azt képtelen vagyok végignézni vagy elviselni.
Ebből kifolyólag még soha életemben nem voltam disznóvágáson. Nem láttam állatokat leölni, leszámítva, amikor egyszer a kelleténél korábban toppantunk be a Nagymamámhoz, és Ő még javában simogatta a csirke nyakát a méretes konyhakéssel… Azt hiszem, az volt a gyerekkorom legfrusztrálóbb élménye. Onnantól fogva mindig attól rettegtem, hogy mi lesz, ha felnövök, és majd nekem is magamnak kell legyilkolnom a fazékba valót… Hála Istennek ez a veszély nem fenyeget, mivel egyrészt ma már mindent be lehet konyhakészen is szerezni, másrészt pedig abban a fazékban, amit én teszek fel a tűzhelyre, tuti nincs egy állat sem – max. mikrobák a teavízben…
Szóval, nem bírom sem az emberek, sem az állatok sínylődését nézni. A legkevésbé pedig a saját szenvedésemet viselem el. Gyűlölöm az injekciós tűket. Félek az oltásoktól, a vérvételtől, attól, amikor a kis bürkémen lyukat ütnek. Félek a fájdalomtól. Emiatt -ha nem muszáj- nem szoktam magamból tűpárnát csinálni, és ha lehet, mindig elsinkofálom a különböző tűs-projekteket…
Fél évvel ezelőtt írt a háziorvosom egy beutalót teljes laborvizsgálatra. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy összeszedem minden bátorságom, felkelek hajnalok hajnalán (na, azt hiszem, itt bukott meg a történet végérvényesen…), és becsámpázok a laborba megcsapoltatni magam. Pár hónapig gyűjtöttem a merszet, majd egy gyönyörű, napsütéses júliusi délutánon úgy döntöttem, nekilátok kiszanálni a pénztárcám. A pénztárcám, ami állandóan különböző fontos, hivatalos papírokkal, és csekkel és blokkokkal van tele, azoktól duzzadozik úgy, hogy lehetetlenség bepatentolni. Kiültem a napágyba a Balatonon, magam mellé vettem a szemetes vödröt, kezembe a bukszám, és belekezdtem a szortírozásba, amikor is a kezembe akadt a hónapokkal korábban datált beutaló. Abban a pillanatban, hatalmas megkönnyebbüléssel, és kéjes vigyorral az arcomon téptem megannyi darabra, miszlikekre a papírt. Boldog voltam, és büszke magamra, hogy hogy kicsesztem én az egészségüggyel! Mert velem aztán nem szúr ki az orvos, és nem fognak az ápolónők sem megszadizni, mert én ugyan el nem megyek kianalizáltatni magam. Azóta is ebben a hitben éltem, és ezekbe az illúziókba ringattam magam. És nyugodt voltam, hogy belátható időn belül nem kell -maximum csak varró- tű közelébe kerülnöm. Egészen eddig.
“Új” Férfi van nálam a láthatáron. Még nagyon gyerekcipőben jár a kapcsolatunk, így nem akarok elkiabálni semmit, de van Valaki, akit szeretek, és aki miatt a kis szívem hevesebben ver. De még milyen hevesen – tegnap este óta…!
Pár napja beszéltük, hogy -ugyanúgy, mint engem- Őt is beutalta a háziorvosa egy pajzsmirigyvizsgálattal kiegészített teljes laborra. Miután kiveséztük a témát, és megtárgyaltuk, hogy melyőnknek miért kell a pajzsmirigyét górcső alá venni, feltette a keresztkérdést a Drága. Hogy mi lenne, ha együtt mennénk el a laborba…?
Hát, először jó ötletnek tűnt a dolog. Boldogan és bátran rávágtam, hogy jó, csapoltassuk meg magunkat együtt! Gondoltam, hogy mint a férfiak nagy többsége, biztos Ő is fél a tűktől, és rosszul van már a kórházszagtól is, így majd egymás kezét tördelve, falfehérségben egymással versenyezve együtt csak-csak átvészeljük valahogy a kalandot. Aztán rájöttem, hogy mekkorát tévedtem! Merthogy Ő nem a többséget gyarapítja, hanem a kisebbség táborát népesíti. Azok közé tartozik, akik nem menekülnek futva a vizsgálatok elől, hanem szívesen fekszenek önkéntes véradóként is a tű alá… Hát, ez máris árnyalatokkal visszább vett a lelkesedésemből és a bátorságomból!
Mindegy, gondoltam, maaajd eeegyszer alávetjük együtt magunkat ennek a laborvizsgálatnak, de az úgysem most lesz. Az tuti, hogy majd csak hetek múlva jön el, addig meg simán felkészítem magam lelkiekben a megpróbáltatásra. Addig átprogramozom az agyam, és túl fogom élni a túlélhetetlent. Igen, ezt képzeltem. Ezzel nyugtatgattam magam. Egészen tegnap estig. Amikor is minden bátorságom inamba szállt, és minden nyugodtságom szertefoszlott. Amikor kiderült, hogy holnap kora reggel vár bennünket a labor nagy szeretettel és sarkig tárt ajtókkal…
Mit ne mondjak, rendkívül vegyes érzelmekkel viseltetek a holnap hajnali “randink” iránt. Ha tehettem volna, tegnap este már rég megállítottam volna az időt. Vagy legalábbis csiga lassúságúra fékeztem volna a homokszemek pergését. Hogy minél lassabban jöjjön el a csütörtök. Hogy minél később legyen holnap. De nem tehettem. Az idő megy, a mutatók forognak, és a csütörtök reggel vészesen közeleg.
…baszki, Szívem, ménem inkább fagyizni hívtál…?!?!?!

Állatbarát vagyok. Nem véletlenül. Önimádatból (is). Szeretem őket. Ugyan marhára tudok félni tőlük, és marha nagy pofával tudok beszólni a kutyákat póráz és / vagy szájkosár nélkül sétáltató gazdiknak (akik vérmérséklettől függően, de általában rendre felvilágosítanak arról, hogy a szájkosárra valójában kinek is lenne szüksége…), de mindezek ellenére nagyon szeretem őket. Bár nem vagyok az a minden kutyás ház előtt megálló, minden négylábút megsimogató fajta. Sőt, ritka, ha hozzányúlok egyhez is.
Ez alól a kivételt egyedül Nagymamám kutyája képezte, akit megállás nélkül tudtam simogatni. (Na jó, meg a Nagybátyámék pitbullja. Akit kényszerből, a bőrfotel karfáján kuporogva -mivel a fotelt a kutya bitorolta- 2,5 órán át megállás nélkül kellett simogassak félelmemben, különben harapott a dög…) Mama kutyáját az ölembe vettem (ha Anyukám nem látta…), és onnantól kezdődött a végeláthatatlan gügyögéssel egybekötött simogatás. De ezt legálisan nem csinálhattam, mert Anyukám szerint az állatok túlzott szeretete, ad abszurdum a velük való foglalatosság gyerekes dolog, így én le voltam tiltva az effajta élményekről.
A gyerekkorom és a szocializációm állatmentesen telt. Leszámítva a húsvéti nyuszikat, amiket vagy fél napig nézegethettem, csodálgathattam -hogy lásson valami szőrös négylábút is a betondzsungelben nevelkedett kölyke-, majd mentek szegények a fazékba… Na jó, rajtuk kívül volt még 2 (ékszer) + 1 (mocsári) teknőcöm, és néhány halam – de hát rajtuk nehezen éltem ki az állatszeretetem… Őket leszámítva teljesen „steril” környezetben nőttem fel. Meg is látszik rajtam…
Igazából kutyapárti vagyok. Abszolút. Nincs különösebb bajom a macskákkal sem, de valahogy őket nem igazán szeretem. Nem mondom, egy kopasz macskát, ami nem szőrözi össze a lakást, azért el tudnék kerülgetni, de különben nem repes értük a szívem. Leszámítva az Exem macskáját.
Van Életem Szerelmének egy cicája. Egy sima, mezei, házi macska, amit úgy fogadott be magához. Először csak etetgette a cicát, tett ki a teraszra neki egy kis kaját, néha megsimogatta, mostanra viszont ott tart a folyamat, hogy élettársi viszonyba kerültek egymással. Este, amikor az Exem hazaér a munkából, a cica már ott várja az ajtóban. Beengedi, megvacsoráztatja szépen, majd a cica -az épp aktuális kedvétől és hangulatától függően- elfoglalja vagy az ágyat, vagy a fotelt -úgy, hogy az Exem a fotel legszélén egyensúlyozva, fél fenékkel tud csak ülni-, és ott tölti az éjszakát. Aztán másnap, a reggeli után lelép a macska, mint az a bizonyos a sezlonyról, majd este kezdődik a körforgás elölről…
Imádom ezt a macskát. Bár macska, és benne van az önzés és a lustaság, mégis egy hihetetlenül jó természetű állat. Nagyon békés, nagyon nyugis, nagyon higgadt. Nem nyávog, nem követelőzik, nem ugrál, nem karmol, nem kapar, nem harap. Nagyon szelíd állat.
Összesen kétszer sikerült csak konfrontálódnunk egymással a sok év alatt.
Egyszer konkrétan bokán harapott a dög… Igaz, abban én voltam a ludas. Valahogy a lábam alá keveredett a -nem is olyan- kis szőrgombolyag, én pedig rátapostam. Meg is kaptam érte a méltó jutalmam! De túléltük mindketten maradandó sérülések nélkül az atrocitást.
A másik eset már egy kicsit ijesztőbb pengeváltás volt. Történt ugyanis, hogy ott töltöttem egyszer az éjszakát az -akkor még nem- Exemnél. Ő az emeleten aludt, én pedig -mivel nagyon későn (vagyis sokkal inkább korán) értem haza egy buliból, és nem akartam felzavarni- a földszinten ágyaztam meg magamnak. A ház összes helyiségének az ajtaja nyitva volt, a cica pedig szabadon, kényére-kedvére járkálhatott a szobák, és válogathatott az ágyak között. Mit ad Isten, egyszer az éjszaka közepén, akkor, amikor én épp a legeslegszebb álmaim aludtam, úgy döntött a Drága, hogy ő ott akar aludni, ahol épp én is húztam a lóbőrt. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, ha szolidan oldja meg a dolgot és az ágyra ugrást. De ő nem finomkodott. Nem foglalkoztatták olyan apróságok, hogy ne hozza rám a szívbajt. Nem szarozott, és egyetlenegy határozott, lendületes ugrással a fejem tetejére, a csöpp kis arcomra pozicionálta be magát. Én halálra válva, mint a Keljfeljancsi, felvágódtam az ágyban, a cica ezzel a lendülettel repült vagy 2 métert lefelé ívelő görbében a fejemről, és mint a szélvész, mint aki kísértetet lát, viharzott fel az emeletre a Gazdájához. Nem tudom, melyőnk ijedt meg jobban, de azt hiszem, sokkolt az eset mindkettőnket…
Ezeket az “élményeket” leszámítva imádjuk egymást. Csak épp ritkán találkozunk. Mert rittig mindig olyankor megyek az Exemhez, amikor a cica épp valahol máshol van. Amikor máshol héderezik, amikor a szomszédok és a környék lakóinak a kényeztetését élvezi, és így nem látom… De egyik reggel nekem kedvezett a szerencse!
Egyik reggel átmentem Életemhez. Gondoltam, mielőtt elindul dolgozni, meglátogatom, hogy biztosan “jól” induljon a napja. Átbicikliztem Hozzá, és közben abban reménykedtem, hogy a cicát is otthon érem még. Hogy nem lépett le még, hogy ott van még, hogy még mindig a Whiskas-reggelijét falatozza. Mert én igyam a csapvizet, az ásványvíz drága (belém), de a macska Whiskas Supreme-et zabál…
Ahogy így tekertem, ezekkel a gondolatokkal a fejemben, és közelítettem a házhoz, megpillantottam Életem Párját és a macskáját. Ott álltak a ház előtt, a járdán. Rögtön észrevettek mindketten, amit az Exem egy keserű, szájelhúzásba futó fintorral, a cica viszont boldog-heves farokcsóválással nyugtázott. Hogy fokozzam a cica faroklengetését, már messziről, csilingelő hangon kiabáltam a “Drááága” hangzatú örökbecsűt (nálam mindenki, kutya, macska, pasi ezt a megszólítást viseli – megelőzendő, hogy belekeveredjek a sok névbe…); eközben az Exem a fogai között szűrte-sziszegte a “Fogd már be, bazd meg, a szomszédok pihenni szeretnének!” fejmosós szöveget…
Befogtam. Leszálltam a bicikliről, letámasztottam, addigra a cica már hatszor keresztül-kasul kepesztetett a lábaim között, kellőképp összeszőrözve a nadrágom szárát, majd leguggoltam hozzá, hogy a blúzomból is bundát varázsolhasson. Ahogy leereszkedtem, szokás szerint ő egyből hozzám simult, nekem dőlt, majd szorosan, rám tapadva, elkezdett körbe-körbe járni körülöttem. De úgy, hogy lehetőség szerint az összes vedlő, kihullott szőrszálacskáját átadja nekem, rátapassza-simogassa a felsőmre…
Ahogy így körözött és dörgölőzött a cica, én simogattam, ahol épp értem. Vagyis inkább csak kitartottam a kezem, ő pedig folyton-folyvást átbújt alatta, átsiklott a tenyerem és a combom között – energiát spórolva nekem.
Így örültünk egymásnak a verőfényes, őszi reggeli napsütésben, a járdán. Egészen addig a meghitt(nek csöppet sem nevezhető) pillanatig, amíg a macska nem gondolt egyet, és jól bele nem harapott a kezembe…
Mondanom sem kell, egyből felpattantam, és úgy kellett visszafognom magam, hogy a macska fenekét a cipőm orrával érintve repülésben ne részesítsem a dögöt (magyarul: jól picsán ne rúgjam); amikor is észrevettem az Exem kárörvendő, gúnyos-vigyoros arcát. Onnantól nem a macskát akartam közelebbről megismertetni az épp aktuális lábbelimmel…
Mélységesen felháborodva panaszoltam Életemnek:
-Megharapott a macskád! Láttad?! Megharapott, bazd meg! Hát ez nem normális! Bolond ez az állat!
-Dehogy bolond! Nincs semmi baja!
-De, de bolond! Határozottan az! Látszik, hogy a Te macskád!
-Nem bolond. Csak mindenkinek azt adja, amit érdemel!
Miközben Szívszerelmem (na nem a Márai-féle…) ezeket a szavakat ejtette ki a kis(?) száján, lehajolt, hogy megsimogassa a macskát. Hogy megcirógassa a fejét, megveregesse a “vállát”, és közben a fülébe súgja, hogy “Oookos cica! Üüügyes cica! Jól tetted, hogy megharaptad a hülye picsát!”. Ahogy így hajolt, és nyúlt a jutalom-simogatást átadni, a macska két lábra állt, felágaskodott, karmait kieresztve mellső mancsaival átfogta az Ex kezét, és jól megharapta Őt is…

…hogy is mondtad, Drágám?! Mindenki amit érdemel, igaz…?!

…miközben nyírtam a tuját, hadakoztam a sövényvágóval, nem néztem se jobbra, se balra, hanem minden figyelmem a masina pengéire összpontosítottam, és arra, hogy magamat ne csonkoljam. A szemem sarkából egyszer mégis észrevettem egy autót, ami megállt velem egy irányban az úton. Odapillantottam, és azt láttam, hogy két pasi figyel erőteljesen. A felém levő, aki az anyósülésen ült, még a fejét is kidugta a lehúzott ablakon. Azt hittem, eltévedtek, útbaigazítást szeretnének, vagy keresnek valakit, így abba akartam hagyni a kertészkedést, hogy segíthessek nekik. Lecibáltam a magasból a gépet, a két kart is felengedtem, ami működésben és berregésben tartotta a masinát, már semmi sem állta utamat a tájékoztatásban, amikor is az autó elindult, és a két srác elviharzott. Akkor jöttem rá, hogy semmiféle felvilágosításra nem volt szükségük, mindössze pár röpke másodperces vizuális élményben részesítették magukat. Nyilván nem láttak még sövénynyíró fehér embert. Akarom mondani fehérnépet…
Végeztem a hadművelettel, kimosakodtam a tujadarabékokból, lezuhanyoztam. A short-top-gumipapucs kombót bedobtam a mosógépbe. Ráncba szedtem magam, felvettem a szép ruhám, és elindultam a városba.
„Hófehér hajó úszott a folyón” – ezzel a képzettársítással az elmémben lépegettem a belváros felé. Egészen addig, amíg a Sétáló utca kirakataiban meg nem csodáltam, és végig nem mértem magam. Onnantól a hófehér hajó libegő-ringatózó mozgása rájöttem, hogy sokkal inkább hajaz egy hófehér tank betonrengető és aszfaltszaggató nyomulásához…
De nem zavartattam magam. Nem okozott lelki törést bennem önnönmagam látványa, mert betudtam az egészet egy optikai csalódásnak, amit csakis és kizárólag, nyilvánvalóan a kirakatüveg torzítása okozhatott. És vonultam tovább.
Vonulni azt nagyon tudok. Kihúzva magam, egyenes háttal, mell ki, has be, levegőt nem vesz, fej szederjesedik – de ilyen kis nüansznyi apróságokkal már ne is foglalkozzunk…! Szóval, tipegtem, dámásan, mintha vörös szőnyeget terítettek volna a lábaim elé, mintha minimum egy manöken lettem volna (a magam összes, 159 centijével – max. a törpe manökenbálban, vagy ott se…), mintha én lettem volna a világ szépe.
Meglepő & mulatságos: vannak páran, akiknek a szemében az vagyok. Akik sok mindent megadnának azért, ha megkaphatnának. Az eszesebbje csak egy éjszakára. A mazochistábbja nem csak egyre… Az ízlésficamosok álláspontja pedig az, hogy nem szép vagyok, hanem sokkal inkább a vájárok kedvence lehetnék. Ergo: ha lemennék a bányába, ijedtében magától feljönne az összes szén…
Szóval, ott tartottam, hogy Eszter tipeg-lebeg, amikor is észre vesz két férfit, akiknek megakadt a szemük rajtam. Álltak egymás mellett, felém fordulva, engem nézve, egyik lábukra helyezve a súlypontjukat, a másikat kisterpeszben maguk elé vetve, és közben látványosan tanakodtak. Ugyan nem hallottam, hogy mit beszélnek, de gyanítottam, hogy én vagyok repertoáron, én szolgáltatok témát nekik. Amikor közelebb értem, hallom ám:
-De, tuti, hogy ő volt!
-Kizárt!
Csak ennyit csíptem el a szövegükből, de azt nem tudtam, hogy ki / mi voltam, amikor is a társát győzködő férfi megszólított:
-Bocsi, ne haragudj! Segítenél nekünk eldönteni egy vitát?
Nem válaszoltam, csak lassítottam a lépteimen.
-Láthattunk ma sövényt vágni téged?
Aha, szóval innét fúj a szél! Szóval ti voltatok a bámészkodók – esett le a tantusz nálam…!
Végignéztem rajtuk. Végigmértem őket. Bár helyesek voltak, de nem éreztem úgy, hogy szeretnék tőlük bármit is. Ad abszurdum a döntőbíró szerepét magamra ölteni a dilemmájukban. Így meghagytam őket a kételyeik között:
-Kinézitek belőlem…? – feleltem, és már léptem is tovább.
Ott hagytam őket, de még meghallottam a másik férfinek a diadalittas megjegyzését. Azét, aki nem hitt „bennem”:
-Mondtam én, hogy ez egy sznob picsa ahhoz!
Hát, igen. Van bajom. Kicsit sznob a lelkem…
Bár nem születtem aranykanállal a számban. Csak az első kanalas orvosságot kaptam azzal. És azóta sem eszem mással. Kivéve, amikor lusta vagyok mosogatni. És egy tiszta arany sincsen már a konyhaszekrény fiókjában. Na, akkor aztán előkerül az egyszer használatos, eldobható, műanyag eszcájg – és lecsúszik azzal is a falat…!

De nagy a sövény! Nem nagy. De hatalmas! Nem baj. Le kell vágni! Nem kell. Dehogynem! Meleg van. Akkor is muszáj! Fel sem érem. Majd ágaskodsz! Hol a sövényvágó? Nem találom. Keresd jobban! Akkor sem látom. Ott kell lennie! De nincs. Akkor vágod a kézivel! Három napig tart. Nem tart addig! De nagyon fárasztó. Akkor keresd tovább! Megvan! Naugye! Hol a hosszabbító? Viszem! Bedugtad? Indíthatod! Nem megy. Mennie kell! Nem indul. Melyik kart húztad? Egyszerre. Ne úgy! Hát hogy? Próbálgasd! Így sem jó. Jónak kell lennie! Fel van nyomva az automata? Van áram! Igazítsd meg a csatlakozást! Meg se nyikkan. Próbáld ki a lakásban! Kurva anyját! Mi baj? Működik. Ez is baj? Teleköpködte tujával a konyhát. Te takarítod össze! A hosszabbítóval van a baj. Az nem lehet! Pedig de. De a múltkor még működött. Az akkor volt! De a füvet le tudtam vágni. Most meg nem jó. Elvágtam a zsinórt? Ennyire hülye lennél? Nem működik. Nem a rosszat hoztad le? Még a végén megráz! A rossz a helyén van. Ez jó! De nem jó. Rádugom a telefonom. Tölti? Nem. A konnektor a rossz? Nem lehet! Biztos? Próbáltam! Van másik hosszabbító? Nincs másik. Akkor hogy nyírsz sövényt? Sehogy. De nyírsz! Mivel? Kérsz a szomszédból! Én ugyan nem! De igen! Nem szégyenkezem. De nagy a sövény! Levágom ollóval. Elszakad a vállad! Akkor is levágom. Az előbb még nem akartad! Most sem. Próbáljuk meg még egyszer! Minek? Hátha. Próbáljuk. A kurva anyját! Na látod! Csak hallom. Kicsit hangos. Nagyon. Vágjad! De nehéz. Elbírod! Fáj a karom. Kibírod! Sok van még hátra. Mindjárt végzel! Csak most kezdtem. Ne hisztizz! Nem bírom tartani. Apránként vágd! Fáj a vállam. Pihenj kicsit! Sokat akarok. Vágjad! De fel sem érem. Állj lábujjhegyre! Belevágok. Nem vágsz bele! Nem lesz egyenes. Egyenes az! Tele vagyok tujacafatokkal. Majd megfürdesz! De melegem van. Mindjárt kész vagy! Még a fele vissza van. Gyorsan végzel! Nem érzem a karom. Pihenésképp gazolj! Jó pihenés. Folytathatod! Vágjuk ki tőből. Nem vágjuk! Vágjuk alacsonyabbra. Nem vágjuk! Ménem vágjuk? Így a jó! Nem jó. Mindjárt kész! Sosem lesz kész. Dehogynem! Dehogyis. Kész is vagy! Nekem mondod? A sövényre mondom! De én is kész vagyok. Még nem! Hogyhogy nem? Voltál az udvarban? Mi van az udvarban? Sövény nincs! Még jó! De a fű nagy! Nem nagy az. De az! Ne vágjuk le. Muszáj! Kiég. Nem ég! De ki fog. Majd öntözöd! Nem öntözöm! Hozd a fűnyírót! El van barikádozva. Ki tudod szedni! Előállt. Vágjad! Nem akarom. De csak akard! Ki fog égni. Nem fog! Mért olyan biztos? Hozom a slagot! Hűtsd le magad…!

…egyik este ülök a teraszon. Már sötét volt, a lámpa fényénél olvastam – amikor zörgést hallottam a terasz mellől. Azt hittem, egy süni zörgeti a leveleket, mert van egy süncsaládunk, akik éjszakánként hangos szuszogással-röfögéssel gondoskodnak arról, hogy ne tudjak aludni. De nem süni volt. Hanem egy hatalmas, nagyjából szemétlapátnyi méretű varangyos béka araszolt lassan a virágok között. Egy olyan igazán gusztustalan, nagy, barna konstrukció. Elég csúnya volt szegényem, de nagy állatbarát lévén nem bántottam. Viszont fogtam egy vödröt, és beleugrasztottam a drágát, majd az éjszaka leple alatt áttranszportáltam a szomszéd elé -jófejségem nem ismer határokat…-, és ott szabadon engedtem.
Nem telt bele pár nap, már lefekvéshez készülődtem, amikor úgy láttam, mintha valami megmozdult volna a szobában a földön. De csak egy pillanatra láttam a mozgást, hiába fürkésztem utána kiguvadó szemekkel a padlót, nem láttam semmi oda nem illőt. Így betudtam a dolgot a szemem káprázásnak. És nagy nyugalommal lefeküdtem.
Nyitott bejárati ajtónál alszom, csak a szúnyoghálós ajtó van betéve -hogy ne váljak a moszkitók táplálékává-, így minden kis zaj, zörej beszűrődik kintről. Egyszer matatásra ébredtem. Mintha óvatosan egy nejlonzacskót bontana valaki. De nem tudtam eldönteni, honnét jön a hang. Bentről, a szobából-e, vagy kintről szűrődik be. Gyorsan meggyőztem magam, hogy biztos csak a szél zizegteti a szemetesből kilógó zsák száját, és ebben a megnyugtató tudatban már aludtam is tovább.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor újabb halk, óvatos nejlonzörgésre ébredtem. Lassan felemeltem a fejem a kispárnáról, akkor elhaltak a hangok. Próbáltam mozdulatlanul, csendben várni így egy kis ideig, hátha sikerül rájönnöm, honnét jön a hang, mi zörög. És akkor újra megzörrent a nejlon. A hang irányát még mindig nem sikerült betájolnom, de ráfogtam, hogy biztos a teraszról, a szemetes felől érkezik, és biztos egy macska akarja valami kajamaradék reményében kibelezni a kukát. Felkelni lusta voltam, de egy kis siccegetéssel úgy gondoltam, orvosolni tudom a problémát. Elijesztettem a macskát -gondoltam én…-, a másik oldalamra fordultam, és már aludtam is tovább. Egészen éjjel 3-ig.
3 órakor megint csak meghallottam a furcsa neszeket. De ezek már nem nejlonzörgésre hajaztak, és már egészen pontosan be tudtam lőni a zajforrás koordinátáit. Konkrétan az ágyam mellől, a földről ékeztek. Fellöktem a villanyt, amikor is közvetlenül a fejemmel egy vonalban, szemben velem, face to face egy kis béka nézett velem farkasszemet… Mondanom sem kell -kávé nélkül is-, egyből felébredtem…!
Gyorsan felkeltem, fogtam a szemeteslapátot, és elhatároztam, hogy ráküzdöm a lapátra a kis éjszakai vendégemet, és kimenekítem a csillagos égbolt alá.
Hát igen. Amiket én elképzelek, azok általában köszönőviszonyban sincsenek a valósággal…
Lehajoltam a szemétlapáttal a kezemben, és megpróbáltam ráorientálni béka urat. De neki esze ágában nem volt lapátra szállni, rendszerint túlméretezte az ugrást, és kecsesen átívelt a lapát fölött. Néhanapján azért volt olyan is, hogy a lapáton landolt az ugrása. De mire meglendítettem azt, hogy békámat kívül helyezzem a lakáson, és egy finom mozdulattal átrepítsem a küszöb felett, addigra már le is ugrott róla, és elindult a ház kijárattal szöges ellentétben levő része felé. Én pedig mint a hülyék, hevesen-szorgosan lapátoltam és mertem és lendítettem -béka helyett- a „levegőt” kifelé…
Ezt eljátszottuk párszor egymással, amikor is rájöttem, hogy nem biztos, hogy akkora móka ez a dolog. Mert ha a drága beugrál nekem a szekrény mögé, vagy a gáztűzhely alá, netán felkapaszkodik a hűtő hátoldalán, a hűtőrácsokon, akkor az életeben nem találom meg, és élve nem jut ki innét…
Szerintem ő is rájöhetett ugyanerre a felfedezésre, mert vagy tíz perc hajsza után megkegyelmezett nekem, és hajlandó volt újra az ajtó felé venni az útirányt, és hagyta magát kitessékelni.
Nagyjából ½ 4-re végeztem is a hadművelettel, és újra vízszintesbe helyezhettem magam. Csak épp álom nem jött már a szememre, akármerre fordultam is…
Tegnap este a hajókikötőben koncert volt. Igazából valami kis lagymatag, old boys attrakció volt az egész, de azért elmentem rá, és végigénekeltem-táncoltam a 2,5 órát. Letérkövezett, viakoloros részen álltam, ami egyenes volt, nem volt hepehupás, így attól sem kellett félnem, hogy a bokám megsérül, plusz azt is jól láttam, hogy hova lépek, mi van a talpam alatt.
A koncert közben -mégiscsak a vízparton voltunk- jó pár kis béka elugrált mellettem. Átvándoroltak egyik oldalról a másikra, a füves részről a vízpart felé.
Az egyik béka pont akkor ugrándozott keresztül a flaszteron, amikor egy nő is épp arra akart elsétálni. De mihelyst észrevette a békát, először csak lemerevedett rémületében, majd hatalmas undorral és utálattal az arcán, több méter sugarú vargabetűt leírva kerülte ki a 3 centméteres állatot. Azt, ami az ijesztgetés után felém betájolva a kis fejét, irányomba kezdett el ugrálni…
Fémlapocskákkal díszített szandál volt a lábamon, amiken csillogtak-szikráztak az esti fények. Kihasználva az utcai lámpa adta világosságot, újabb „isteni” szikra pattant ki abból a csöpp agyamból. Kitaláltam, hogy én majd jól elvakítom szegény párát a szandimmal, és máris esze ágába sem jut, hogy engem megkörnyékezzen. Na, meg ahogy azt siposeszter elképzelte…!
Egy szempillantás nem sok, annyi idő sem telt bele, és a kis béka már a szandálom csilli-villi fémlapocskáinak a tetején, a lábfejemen pózolt, a következő pillanatban pedig elindult a farmerem szára alatt, a lábamon fölfelé. De gyorsan rájött, hogy szűkül a hely és a nadrág szára, így kibújt, és kívülről indult el a denim-hódító útjára.
Mellettem négy, harminc körüli csaj állt, akik amikor észrevették a béka kalandozásait, az old boys-t túlharsogó hangon kezdtek el visítani, hogy:
-Béééka!
-Nem érzed, béka van a lábadon?!
-Fúúúj, ezen egy béééka mászik!
Sikítottak, és mutogattak, és toporzékoltak, nagyjából ember nem volt, aki ne engem figyelt volna a zenészek helyett…
Miután a toppantgatásokkal nem mentem semmire, kis békám csak nem akarta elengedni a nadrágom anyagát, óvatosan a tenyerembe vettem, és a két markom közé zártam a kis alpinistát -közben becsszó, nem játszottam el a „katica – taps – matrica” szakállast…-, egyben és épségben, kivasalatlanul áttelepítettem a drágát az árokpartra.
Eközben a lányok még jobban elemükbe jöttek, és minden eddiginél hangosabban jajveszékeltek a tömegben:
-Megfogta!
-Ez megfogtaaa!
-Megfogta, b.zd meg, láttad?! – és halálra vált arccal meredtek rám.
Én pedig, mintha mi sem történt volna, folytattam a zene élvezését, halláskárosodásban részesítettem a hozzám közelállókat, és koptattam a cipőim talpát. És nem sikítottam. Akkor még nem.
Azóta viszont igen. Azóta megállás nélkül. Sikítok, és verem a fejem a falba. Amiért egy héten belül három békát is felém sodort az Élet, én viszont nem olvastam a sorok között egyszer sem. Nem olvastam a sorok között, és nem láttam meg a lehetőséget az eseményekben. A lehetőséget egy csókra. Vagyis háromra. És így elszalasztottam három békának megadni az esélyt arra, hogy királyfi válhasson belőle. Belőle királyfi, belőlem pedig királylány…
De ennek ezennel vége! Megvilágosodtam, és felvettem a szemüvegem is. Mostantól nyitott szemekkel járok. És árgus tekintettel békára lesek. És ha találok egyet, azt könyörtelenül csókban részesítem. Ellentmondást nem tűrve le-sma-ci-zom!
Állatvédők, készüljetek!
Békák, reszkessetek…!

…le kellett mennem a városba. Kánikula volt, így igyekeztem minél kevesebb ruhát magamra venni. A lehető legegyszerűbben, leglengébben öltöztem fel. Semmi cicoma, semmi fodor, semmi cirkalom. A cipőmmel sem lendítettem sokat a ruhám puritánságán. Nem erőltettem tűsarkúba a lábam, egy egyszerű lapos szandált húztam. Ennek ellenére mégis nagy feltűnést keltettem. Az autósok sorra álltak meg, engedtek át a zebrákon. A férfiak lépten-nyomon utánam fordultak, megnéztek. A nők pedig gyilkos-irigy pillantásokat vetettek rám. Egyszóval nem néztem ki rosszul. Egyedül azt sajnáltam, hogy „Életem Expárja”, az én „Se veled, se nélküled”-em nem látott. Hogy ő nem látott aznap engem, amikor mindenki énutánam forgolódott, és minden tekintet engem kísért. Ezt bántam. Így küldtem neki egy üzenetet:

„Ha ma láttál volna, belém szerettél volna. Ha tudsz Te ilyent…

Ha holnap elviszel Fonyódra, a Deák Bill koncertre, akkor felveszem azt a ruhám, ami ma volt rajtam. És elcsavarom a fejed. Ha tudok ilyent…”

-Hánykor kezdődik a koncert?
-Fél 10-kor.
-Az azt jelenti, hogy 9-kor át kellene vigyelek. Jó. Csörögj, amikorra kész vagy, és jövök érted!
-Hogyhogy át kell vigyél? Miért, te nem jössz el a koncertre? Nem maradsz ott?
-Nem érek én rá arra, hogy koncertre menjek. És különben is, hallottam már elégszer a Billt!
-Nem érsz rá, aha! Alsóörsre ráértél több napon keresztül, meg augusztusban is rá fogsz, amikor LGT lesz. Meg Pestre is el tudsz menni, Roger Watersre!
-Az más! Azokra ráérek!
-Gratulálok! Te mindig mindenre ráérsz, csak épp arra nem, amire én kérlek. Nem hiszem, hogy ne férne bele az idődbe, hogy elkísérj este!
-Elviszlek, átviszlek Fonyódra, koncert után meg átmegyek érted, és hazahozlak.
-Ja, az meg, hogy a kettő között boldog-boldogtalan rám fog startolni, és ki leszek téve mindenki nyomulásának, az téged nem zavar.
-Mit csináljak vele? Rád mindig mindenki nyomul, akárhol vagy is.
-Pont ezért nem szeretek egyedül menni…
-Hiába, szép vagy. A szépség ezzel jár.
-…
-Na, szólj, amikorra elkészültél, átviszlek!
-Nem kell. Megy vonat is, majd átmegyek vonattal.
-Ahogy akarod. Akkor átmegyek érted a koncert végén.
-Haza is haza tudok vonattal jönni.
-Szólj, hazahozlak!
-Nincs szükségem rá.
-Akkor ne szólj!

Megnéztem a menetrendet. Volt egy vonat, aminek 20:55-kor volt az ideje, azzal akartam átmenni Fonyódra. 21:15-re oda is ér, az pont jó. Lesz 15 percem, hogy az állomástól odaérjek a kikötőbe.

Számolgattam, hogy a koncert vajon meddig fog tartani? Ha időben kezdődik, ahogy tervben van, 21:30-kor, akkor tart talán 1,5 órán át, 23 órára, max. picivel később biztos véget ér. Így lazán elérem a 23:23-as hazafelé tartó vonatot. Igaz, hogy egy ezresem bánja a vonatozást, de kit érdekel?! Így legalább nem szorulok szívességre az exemtől. Aki amúgy is menjen a francba, ha ennyit nem képes megtenni értem, hogy elkísér…! – így dühöngtem magamban.

15 perces késéssel, 21:10-kor befutott a sebesvonat az állomásra. A délutáni veszekedés után nem volt már nagy kedvem a koncerthez, de akkor még a késés is idegesített, és közben bántott az exem hozzá(m)állása… Nem volt jó a hangulatom…

…épp léptem fel a vonat lépcsőjére, amikor hallom, hogy a táskám mélyén csöng a telefon. Felkapaszkodtam a vonatra, majd sietősen elővettem, igyekezve, hogy a nyitott ajtón át ne ejtsem ki a vonatból a sínek közé, és én se essek se le, se el a labilis vonatperonnal a lábam alatt.

-Hogyhogy negyed 10-kor te még nem vagy a koncerten?
-Úgy, hogy félkor kezdődik, mondtam. Most szálltam fel a vonatra, ebben a pillanatban.
-Szólj, ha vége, átmegyek érted!
-…
-Hallod?! Átmegyek, késő éjjel ne vonatozz egyedül!
-Akkor maradjunk annyiban, hogy ha valami gond lenne, csak akkor telefonálok, jó? Ha esetleg részegek lennének az állomáson -tudod, hogy tőlük félek-, vagy valaki esetleg nagyon vehemensen nem akarna leszállni rólam. Akkor fél 12 körül elérlek, ugye, otthon leszel?
-Persze!
-Köszönöm…

A koncert pontosan kezdődött, nekem pedig sikerült úgy kapkodnom a virgácsaim, hogy egyetlen akkordról sem maradtam le. Végigénekeltem-táncoltam a 2 órás produkciót. Amikor vége lett, és a zenekar a visszatapsolás és a ráadásdalok után végérvényesen levonult a színpadról, akkor vettem csak észre, hogy kereken 23:30-at mutat az órám. Hiába állítottam be az ébresztőt, hogy nehogy lekéssem a vonatom, nem hallottam meg a jelzését. És a vonat nélkülem indult el…
Nem volt mit tennem, felhívtam az exem.

Beütöttem a számát -ezt egyszerűbbnek találtam, mint a telefonkönyvből kikeresgetni a nevét-, és megnyomtam a híváskezdeményező gombot. A fülemhez emeltem a telefont, de nem hallottam semmit. Hirtelen azt hittem, lemerült a készülék, de a kijelzőre pillantva láttam, hogy működik. Hegyeztem a fülem nagyon, közben a másik fülemből a külvilág zaját az ujjammal próbáltam kívül rekeszteni, amikor nagy sokára, valahonnan nagyon messziről, távolról, nagyon halkan, ködösen meghallottam az exem hangját.

-Figyelj, beszélj hangosabban, légy szíves, nem hallok semmit!
Csak zörejeket hallottam, egy szót sem tudtam kivenni a beszédjéből.
-Kiabálj, Cica -üvöltöm a kagylóba-, nem hallak!
A helyzet változatlan, mintha néma telefonnal beszélgettem volna.
-Nem tudom, te hallasz-e, de majd akkor beszélek én. Lekéstem az utolsó vonatom is, át tudnál akkor jönni értem? Most ért véget a koncert, rögtön kint leszek a 7-es mellett, a rendőrség előtt, ott várlak, jó? Nem hallok semmit, de ott foglak várni, a rendőrség előtt!

Amikor újra ránéztem a telefonomra, már csak azt láttam, hogy a hívás véget ért, bontva van a vonal. Fogalmam nem volt, az exem mikor tette le, mi az, amit hallott belőlem, mi az, amit ő válaszolt. Nem tudtam, hogy azt mondta-e, hogy akkor indul értem, vagy azt, hogy menjek haza, ahogy akarok, nem foglalkozik velem. Fogalmam nem volt, mi lesz. Hazavisz-e, vagy gyalog kell nekivágjak a 16 kilométeres távnak az éjszaka közepén…? Minden esetre gyorsan átsiettem a kikötőnél kezdődő alagúton, át a vasútállomás sínjei és a 7-es főút aszfaltja alatt, és oda álltam a rendőrség elé. Vagyis megálltam ott, ahova beszéltük a találkozót, de aztán meggondoltam magam. Ugyan nem voltam benne biztos, hogy melyik irányból fog érkezni értem, hogy a hegy alatt jön-e, vagy az autópályán teszi meg az utat, és a központ felől várjam-e? Minden esetre úgy döntöttem, a rendőrségtől kb. 30 méterre állok meg, az út szélén. Ott, ahol -ha abból az irányból jön, ahonnét leginkább esélyesnek érzetem-, meg tud egy pillanatra állni, és én egyből be tudok ugrani mellé az anyósülésre, és már hajthat is tovább. Sőt, ha úgy akarja, rögtön meg is tud egy kereszteződésben fordulni. Így okoskodtam, és így vártam 30 méterre a rendőrségtől.

Vártam, vártam, de ő csak nem jött. És én nem tudtam, hogy fog-e jönni, vagy épp a vacsoráját fogyasztja a legnagyobb nyugalommal, otthon. Nem tudtam, mert nem hallottam, mit mondott a telefonban. De bíztam benne, hogy ha már egyszer megígérte, akkor csak állja a szavát, és csak hazavisz.
Így álltam ott a sötétben, az út szélén. Közben forogtam, mint a szélkakas. 4 irányból jöttek az autók, a 4 közül 3-ból ő is várható volt. Kapkodtam a fejem, ahogy észre vettem egy távoli reflektor fénycsóváját, vagy meghallottam egy közeledő motorzajt. De rögtön belém is hasított a felismerés, hogy az ő autójának szinte hangja sincs. Hogy nesztelenül suhan az autó, még szinte közvetlen közelről sem hallani, pláne nem zúg fel messziről. És a lámpák is mind rendre elkeserítettek. Mert vak sötétben, kilométernyi távolságból is felismerem az autókat, bármelyiknek megmondom a márkáját – pont az övét ne tudnám bekalibrálni? Láttam, hogy egyik reflektor sem az ő fényszórójából szórja fényeit. És akkor egyszer csak észrevettem! Láttam, hogy ő jön. Már odaálltam a járda legszélére, de ő csak nem akart lassítani. Akkor már integetésbe kezdtem, holott egyedül álltam az út mellett, egy kandeláber tövénél – nem volt nehéz észrevennie. De nem állt meg. Bekanyarodott a mellettem levő utcába, oda, ahol meg tudott állni, ott vett fel, nem a főút mellett.

Ezen a kis utcán keresztül mentünk tovább, nem fordultunk meg. Felmentünk a Fonyódi hegyre, azon keresztül autóztunk át hazafelé.

-Köszönöm, hogy átjöttél értem!
-Milyen volt a koncert?
-Nagyon jó! Bánhatod, hogy nem jöttél át!
-Nem bánom! Megmondtam, hogy nekem nincs időm ilyesmire!
-Jó! Nem azt kérdeztem, hogy miért nem jöttél, hanem csak annyit mondtam, hogy jól érezted volna magad, ha átjössz! Nyoma sem volt a pár hónappal ezelőtti betegségnek a Deák Billen, végignyomta, végigénekelte a koncertet. És bírta szuflával. Iszonyat hangulatot csinált!
-Akkor is hallottam már elégszer, értsük meg, hogy nem érdekel!
-Értem, de talán ezért még nem kéne leharapni a fejem!
Közben a CD-lejátszóhoz nyúl, vagyis a kormányról vezérli a masinát. Hangosít a zenén.
-Ez a Razzle and dazzle?
-Hát mit tudom én! Csak neked van kényszered arra, bazd meg, hogy ismerj minden számot, minden dalszöveget!
-…de Deep Purple, nem?
-Az.
-Akkor már tudom, a Bananas album, megvan nekem is.
-Nagyon ráérsz te, bazd meg, hogy azt is tudod, melyik albumon szerepel ez a szám!

Erre nem válaszoltam. Csak ültem mellette, némán. Ültünk egymás mellett, se szó, se beszéd, mint akik 40 éve együtt élnek. Mint a 40 éves házasok, akik már a hátuk közepére sem kívánják egymást. Ő vezetett, én az anyósülést nyomtam. Ő az utat figyelte, és éreztem, hogy kicsit jobban nyomja a gázpedált, mint normális esetben tette volna. Tudta, hogy nem szeretem, ha sötétben gyorsan vezet. Pláne egy kanyargós, szerpentines, erdei úton. Így direkt nagyobb nyomatékot adott a motornak, csak hogy engem bosszantson.
Én próbáltam úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre. Mint akit nem érintettek meg az előbbi szavak. Próbáltam úgy ülni, hogy ne lássa rajtam, mennyire megbántott. Hogy mennyire fáj, hogy úgy beszél velem, mint más a kutyájával se. Ültem némán, oldalra fordulva, mint aki a hegy tetejéről a fákon át a Balaton vizét kémleli. Próbáltam ezt a látszatot fenntartani. Hogy úgy tűnjön, a táj köti le a figyelmem – bár az éjszaka közepén sok nem látszott belőle. Csak egy-két utcai lámpa fénye sárgállott a hegy alatt. Kínos volt a csend -hiába énekelt a Purple a lejátszóból-, éreztük ezt mindketten, de egyőnk sem törte meg. Némán futott velünk lefelé az autó a hegyről.

Nagy sokára, hosszú percek múltán ő szólalt meg:

-Ez az a ruha, amivel el akarsz csábítani?
-Nem, ez nem az.
-Gondoltam…
-Nem azt vettem fel.
-És miért nem?
-Mert már nincsenek ilyen jellegű ambícióim.
-Nagyszerű…!
-Örülök, hogy örülsz…
-Napközben miért kerestél?
-Napközben pont ezért. Mert abban a ruhában jöttem ma vissza Kaposvárról. És azt akartam, hogy lásd rajtam. Hogy láss csinosan. De nem találtalak sehol…
-Miért nem úgy telefonáltál rám?
-Miért, telefonon keresztül gondolod, láttad volna?
-Nem, de akkor megmondtam volna, hogy nem vagyok a műhelyben, ne keress. Otthon is voltál, ott is kerestél?
-Elbicikliztem a házad előtt is, és háromszor végigmentem a falun, hátha látlak valamerre.
-És a műhelynél is jártál.
-Igen, egyszer eltekertem arra is, de láttam, hogy nem áll bent az autód, így nem mentem be. Aztán később elmentem másodszor is, de akkor sem láttam a kocsit. Akkor kaputelefonáltam be.
-Mondta a Zoli.
-Ja, vele beszéltem?! Nem ismertem meg a hangját… Na, látod, ő például látott a szép ruhámban. Ő is, az András is, az üveges, és a Tóth Józsi is! Majd’ kiestek mindhárman a kormány mögül, annyira megnéztek!
-A Zoli hogyan látott? Nem csak kaputelefonáltatok?
-Látott a faluban is, mikor bicikliztem. De beszélni csak a kaputelefonon keresztül beszéltünk. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, amiért megzavarom munka közben, de csak annyit mondjon, Pestre mentél-e, vagy megtalállak később a műhelyben…?
-Mondta.
-Azt mondta, emlékszik, hogy mondtad tegnap, menni fogsz ma valahova, de azt nem tudta már, mit mondtál, Pestre-e, vagy csak valahova a közelbe.
-Bogláron voltam, meg Siófokon, meg hazafelé Fenyvesen.
-Nagyon invitált be a Zoli. Azt mondta, szívesen kinyitja a kaput, beenged, menjek be.
-Mondta.
-De mondtam neki, hogy ha te nem vagy ott, akkor nem megyek be.
-Mondta.
-De mi a francnak mentem volna? Mit ketessek én ott, ha te épp nem vagy ott. Nem értem, miért hívott olyan vehemensen.
-Miért, miért?! Hogy jól megbasszon, azért!
-Tessééék?!
-Miért, szerinted mit akart volna? Szerinted mit akar egy férfi egy jó nőtől?
-Miért, félre szokott lépni a Zoli…?
-Hát honnan a kurva anyámból tudjam, hogy félre szokott-e lépni? Nem számol be róla!
-Akkor miért állítod ennyire egyértelműen, hogy meg akart dugni?!
-Mert bazd meg az élet így működik!
-Elég szomorú…! Hogy otthon várja a felesége, aki főz rá, mos rá, takarít utána, gyerekeket szül neki, ő meg eközben nem hagyna ki egy kóbor numerát sem?! Pláne úgy, hogy tudja -ha úgy vagyunk is egymással, mint kutya a macskával…-, én mégis hozzád „tartozom”…
-Ébredjél már föl, bazd meg! Te mesevilágban élsz! Te azt hiszed, hogy az emberek hűségesek egymáshoz?! Te nem a földön jársz! Te nem ezen a bolygón élsz!
-De itt élek. Csak tudod, a közönségességedhez még mindig, most sem, 8 év alatt sem sikerült hozzászoknom! És elszomorít, hogy te így látod a dolgokat…
-Mert a dolgok így vannak! Csak te ezt képtelen vagy fölfogni! Mi így működünk!
-Te lehet…
-Minden férfi!
-Hát, akkor elég sekélyesen működtök…
-Ez a valóság, Csipkerózsika! Ébresztőőő!
-Ébren vagyok. Csak tudod, szeretném hinni, hogy nem mindenki ilyen, mint te. Hogy nem mindenki így gondolkodik. Hogy nem mindenki a farkával gondolkodik. Hogy nem mindenki ilyen ösztönlény.
-Te hülye vagy teljesen, bazd meg? Hát szerinted ki az az elmebeteg férfi, aki ha lát egy jó picsát, akit csak meg kell baszni, akkor nem bassza meg?! Csak azért, mert otthon várja az asszony?! Egy ilyent mutass, csak egyet!
-…és a lelkiismeret? Olyan nincs? És amikor tükörbe kell nézni másnap, vagy harmadnap…?
-A lelkiismeret akkor lenne, ha úgy kellene leimádkozni a lánykáról a bugyit. Ha úgy kellene meggyőzni, hogy lefeküdjön. De ha nem kell, ha hagyja magát megbaszni, akkor ezen mit kellene rágódni?!
-Igaz is, mit…?! Undorító vagy!
-Most miért? Egy baszásért bármit megtesznek a férfiak. És bármit elviselnek érte. Még azt a sok sületlenséget is meghallgatják, amit ti össze tudtok hordani.
-Érdekes, te sosem voltál képes engem meghallgatni. Még a „kapcsolatunk” elején sem. Te mindig csak a saját hangod szeretted hallgatni.
-Kiscsillag, a 16. baszás után már senkit nem érdekel, hogy miket hablatyolsz össze! De az 1. baszás után még mindenki meghallgatja!
-Igen?! Hát akkor nem kell tizenhatodszor is megbaszni, és akkor nem fogok hablatyolni!
-Fáradt vagyok. Nem csak most, állandóan. Nekem nincs ingerenciám végighallgatni a többi harmincezer ember problémáját.
-Szerintem én nem vagyok harmincezer…
-Nem. De egy vagy közülük!

Mire idáig jutottunk a „társalgásban”, beértünk a faluba. Tudtam én, hogy az exem semmit nem tesz ingyen, nem abból a fából faragták:

-Engedd el a mellem!
-Már miért engedjem el?
-Másszál ki a blúzomból, de nagyon gyorsan!
-Ne szorítsd a csuklóm!
-Elengedem a csuklód, mihelyst te is elengedsz engem.
-Engedd már el a kezem!
-Figyelj, az én blúzom, az én melltartóm, az én cicim! Húzzál már ki belőle!
-Te nem vagy normális!
-Na végre! Most pedig vedd vissza az indexet, és haza vigyél! Hozzám haza! Nem gondolod, hogy ezek után még átmegyek hozzád?!
-Most miért nem?!
-Kapjál már a fejedhez, és gondolkodj el kicsit!
-Most mi bajod van?

Fáradtan, rekedten, száraz torokkal, de nedves, csillogó szemekkel kászálódom kifelé -a máskor kényelmesnek érzett, most egy kínzóeszközhöz, vagy legalábbis villamosszékhez hasonlatos- öblös ülésből:

-Semmi. Nincs semmi bajom.
-Látom, hogy van valami bajod. Ülj vissza, beszéljük meg.
-Nem. Nekem már nincs kedvem megbeszélni. Veled én már soha többet, semmit sem akarok megbeszélni. – és becsuktam magam mögött a kocsiajtót.

Az utcánk végén tett ki az autóból, nem a házunk előtt, hogy az ajtócsukódással ne zavarjam az itt lakókat, akik már a legszebb álmaikat aludták. 7 háznyira voltam az otthonomtól, az ágyamtól. Le akartam feküdni. Nem voltam sem fáradt, sem álmos. Csak szomorú. Mélységesen elszomorított ez a hazaút, és a beszélgetésünk. A velőmig hatoltak a szavak, amiket az exem mondott, és valami határtalan mély szomorúsággal vont be. Aludni akartam, nem gondolkodni, felejteni, fakítani az emlékeket. Azt akartam, hogy halványuljanak a szavai, de nem akarnak. Nem kopnak a memóriámból, most is pontosan emlékszem minden egyes szóra, minden egyes apró hangsúlyra, a közénk ékelődött csendre, és az egyre növekvő távolságra…

7 háznyira voltam az ágyamtól. Szerettem volna sietni, mielőbb vízszintesbe helyezni magam. De a lábaim mintha ólomból lettek volna, nem engedelmeskedtek. Lassan vonszoltam magam hazafelé, lassan vánszorogtam a csillagos égbolt alatt. És közben azon kaptam magam, hogy -bár nem voltam nótás kedvemben-, dúdolok.
Quimbyt.
Ezt:

„Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
Nem vagy való nekem…”

És közben arra gondoltam, hogy de nem ám! Hogy mennyire nem…!
Hogy Istenem, add, hogy tényleg elmúljon! Hogy végre tényleg el tudjam felejteni őt. Mert el kell felejtsem. Mert ez a kapcsolat megmérgez. Lassan, alattomosan, belülről, de felemészt.
Megöl…

Vonattal jöttem ki a Balatonra. Kaposváron, ahogy odaértem a vasútállomáshoz, észre vettem egy családot. Egy kb. 40 éves párt, egy 3 év körüli kislánnyal. A kislány is egyből kiszúrt engem, és le sem vette rólam a szemét amíg a lengőajtón át a jegypénztárhoz igyekeztem. Ők még a csomagjaikat pakolták ki a taxiból, amikor én már az épületben voltam. Miután megvettem a jegyem, kimentem a peronra. Körülnéztem, pásztáztam az utasokat, de ők még nem voltak közöttük, és később sem láttam már a családot.
Felszálltam a vonatra. A legelső kocsiba ültem, ami teljesen üres volt. Egyetlen utasként válogathattam az összes ülés közül. Végigülhettem volna akár mind, de én jobb oldalra, a leghátsó ülésre ültem. Kényelmesen befészkeltem magam, elővettem a kis könyvem, hogy majd olvasni fogok – úgy sincs senki a fülkében, nem fog zavarni és kizökkenteni a hangzavar és a beszéd.
Pár perccel a vonat indulása előtt -mit ad Isten- felszállt a család a kislánnyal – ugyanebbe a kocsiba. Ők bal oldalra, a legelső ülésre ültek. Rézsút, átellenben, a kocsi két, legeslegtávolabbi pontján voltunk egymástól. Lepakolták a csomagjaikat, elővettek enni-, innivalót, majd kényelembe helyezték magukat. Egy pillanatra a kislány is leült, kipróbálta az ülést, majd ahogy elindult a vonat máris felpattant, és elkezdett az üléssorok között sétálni. Lassan, komótosan járt, de célirányosan felém tartott, közben a szeme sarkából engem fürkészve. Apuka a lánya nyomában lépkedett, próbálta visszahívni őt magukhoz, de legalábbis megfogni, el ne essen, de a kiscsaj már ott is termett mellettem:
-Szia! Kincsőnek hívnak!
-Szia Kincső! Milyen szép neved van! Én Eszter vagyok.
-És hova utazol?
-A Balatonra megyek.
-Én is! Balatonfenyvesre!
-Fenyves-alsóra – helyesbít az apuka. De gyere, Kincső, ne zavard a nénit!
-Nem zavar!
-Te egyedül utazol? – kérdezte a kislány.
-Tudod, én már elég nagylány (hogy mégse vén marhát mondjak) vagyok, nekem már szabad egyedül utaznom.
-És meddig mész? Ott szállsz le te is, ahol én?
-Nem, én 2 megállóval tovább utazom, egy picivel később szállok le nálad.
Amíg a kislány faggatott, apuka letelepedett a velem párhuzamos ülésre, így ketten, két oldalról „álltunk” készenlétben, hogy szükség esetén elkapjuk a kislányt, ha a vonat nagyot fékezne, vagy ha elveszítené az egyensúlyát. De nem volt ránk szükség. Kincső gondolt egyet, egy légies pörgéssel hátra arcot parancsolt magának, és elindult előre, az anyukája irányába. Apuka is felkelt, hogy a kislány után menjen, és csatlakozzon a családjához, de előtte mosolyogva megjegyezte:
-Ezt könnyen megúsztad! Rengeteget tud ám csacsogni…
Mire kimondta ezt a két mondatot, még el sem indult a helye felé, a kislány máris újra ott termett, karján egy hatalmas, átlátszó plasztik kistáska, telis-tele játékokkal.
-Megnézed mim van?
-Hát, ha megmutatod, akkor szívesen!
És Kincső elkezdte a táska átlátszó műanyagján keresztül mutatni, hogy:
-Nézd, ez a lovacskám, itt van a hajkeféje, ez a kedvenc babám, látod milyen szép karkötőm van?
Kis kezeiben forgatta a nagy koffert, és sorra bökött a látnivalókra az ujjaival, majd egy bosszús sóhaj:
-Á, így nem tudom… – és már tépte is fel a cipzárt a táskán.
Apukával egyszerre akartuk mondani, hogy ne szedje ki a rengeteg játékot, de csak a „Ne!”-ig jutottunk mindketten. Kincső egy szempillantás alatt borította a táska összes tartalmát az ölembe. Volt ott minden. Színes ceruzák, filctollak, zsírkréták, a legkülönfélébb méretű és hajszínű babák, babaruhák, gyöngyből fűzött, színes, csillogó ékszergarnitúrák, gumilabda, babacumisüveg, plüssállatkák, dinoszauruszok, kisautók – egy játékbolt megirigyelhette volna azt a kínálatot, amit az a táska rejtett. Miközben próbáltam az ölemből nem leverni a sok kincset, lehajoltam, hogy összekapkodjam az ülés alól az egy-két leesett kacatot, ceruzát, mielőtt messze gurulnak. Kincső eközben bátran turkált a játékok között, kivett egyet, mesélt, magyarázott, elmondta, hogy melyik figurát kitől kapta, melyikkel mit szokott játszani…
-Figyelj csak, szerintem amit már megmutattál nekem, azt tegyük vissza a táskába, nehogy lepottyanjon és elvesszen, oké?
-Jó!
Így lassan ugyan, de kezdett a táska újra tartalommal megtelni. A játékok, babák, babaruhák, karkötők és nyakláncok nagy része már nem az ölemben volt, ellenben a ceruzák, tollak, zsírkréták csak nem akartak visszavándorolni a ridikülbe.
-Én már ovis vagyok ám!
-Komolyan, ilyen nagy lány vagy?
-Igen, 3 és fél éves vagyok!
Egész jól sikerült bekalibrálnom Kincső korát, csak fél évet tévedtem – gondoltam.
-És mi a jeled az oviban?
-Pillangó.
-Ó, az nagyon szép! Az enyém alma volt, képzeld el!
-Rajzolsz nekem, Eszter?
-Persze!
-De papírom nincsen! – biggyedt le a szája.
-Nem baj! Van a táskámban egy füzet (határidőnapló, mert anélkül még levegőt venni is elfelejtek…), abba tudunk rajzolni.
-Csak te rajzoljál, én nem tudok szépen.
-Rendben! És mit rajzoljak neked?
-Pillangót!
Közben apuka többször is megpróbált kísérletet tenni „megmenekítésem” érdekében, és próbálta elcsalni tőlem a lányt – mindhiába. Most a hasára igyekezett apellálni, és reggelizni hívta, de Kincső nem állt kötélnek.
-Figyelj, drága, amíg megeszed a szendvicsed, addig én megrajzolom neked a pillangót, mit szólsz?
-Nem, én itt akarok maradni veled!
-De utána visszajöhetsz hozzám, itt leszek, sokára fogok csak leszállni!
Akkor látszott a lányon, hogy kicsit elgondolkodott a szendvicseken és az evés lehetőségén. Tétovázott pár pillanatig, majd kiadta az apjának az ukázt:
-Inkább hozzad nekem ide az ennivalóm, apa!
És apuka szófogadó volt, már hozta is a kislány méreteihez igazított, falatnyi szendvicset és üdítőt.
-Gyere, szívem, ülj le ide mellém, úgy egyél, nehogy a torkodra szaladjon!
A kislány letette a vonat asztalára a tízóraiját, felmászott a mellettem levő ülésre, és két harapás közben onnét figyelte, mit rajzolok.
-Milyen színű az ovis pillangód, Kincső?
Újabb lefelé ívelő szájacska, és újra a csüggeteg hang:
-Á, piros a széle…
-Akkor én valami nagyon szép színeset rajzolok neked, jó lesz?
Felderültek a szemek, és egy boldog rikkantás volt a válasz:
-Jóóó!
Színeztem a szárnyakat sárgával, kékkel, zölddel.
-Rajzolj bele rózsaszínt is, Eszter! – hiába, igazi nő a csaj!
-Na, mit szólsz, jó lesz így?
-Ez nagyon szép lett!
-Örülök, hogy tetszik.
-Leveszed az innivalóm kupakját?
-Persze, add csak!
-Köszönöm! Most tudod mit rajzolj le?
-Mit szeretnél?
-Ezt a cicát! – fordítja felém a kis szürke palackot, és a címkéjére mutat.
-Ez egy jaguár, Kincső.
Ezt hallva apuka gyorsan bekapcsolódik a beszélgetésbe :
-Víz van ám az üvegben, nem más! Nehogy azt hidd, hogy rossz szülők vagyunk, és energiaitallal itatjuk a gyereket!
Cinkosan apukára mosolyogtam, és megnyugtattam:
-Semmi baj, már értem, mitől ilyen aktív a csaj!
Apuka félig röstelkedve, félig bocsánatkérően újra megkérdezte:
-Biztos, hogy nem zavar, hogy rajtad lóg…?
-Dehogyis, jól elvagyunk!
Miután látta, hogy tényleg nincs terhemre a lány, rájött, hogy felesleges ott ülnie velünk, és kivonta-felmentette magát a rajziskolánk alól, és visszament a feleségéhez. Kettesben maradtunk Kincsővel.
-Eszel a szendvicsemből?
-Aranyos vagy nagyon, köszönöm szépen, de nem kérek! Inkább tudod miben segíts nekem?
-Miben?
-Ha nem iszol, akkor úgy fordítanád az üveged az asztalon, hogy jól lássam a cicát? Szépre szeretném megrajzolni!
-Jó, Eszter! És milyen színű lesz?
-Szerintem feketére kellene.
-Jó!
-És kiszínezni sem szeretnéd, ha megrajzoltam a kontúrját?
-De, azt megpróbálom.
Hát, így született meg a jaguárunk, közös koprodukciónk eredményeként.
-Kitépem ezt a lapot a naptáramból, és elviheted magaddal a rajzokat, jó?
-Nem, ne tépd ki! Legyen a tiéd a rajz.
-Biztos, hogy nem szeretnéd? Szívesen neked adom, Kincső!
-Nem, maradjon nálad. De vigyázz rá nagyon, jó?
-Nagyon fogok vigyázni, megígérem. Sőt, beleteszem a pénztárcámba, és akkor mindig nálam lesz. (A pénztárcám gyerekrajzokkal van tele. Olyan vaskos már, hogy alig tudom összepatentolni. Vastag bukszának látszom, holott pénzem kevés. Csak emlékem van sok. De azok nem filléresek!) És ahányszor ránézek erre a pillangóra és a jaguárra, mindig te fogsz róluk eszembe jutni!
Közben a vonat kigurult a Fonyódi állomásról, a szülők elkezdték a csomagokat lepakolni a kalaptartóról, és kihordani a kocsi peronjára, az ajtó elé. Mikor végeztek, a kislány anyukája jött oda hozzánk, megköszönve a „vigyázást” búcsúra intette a lányt:
-Köszönj el szépen az Esztertől, Kincső, nemsokára leszállunk!
-Nem, én nem szállok le! Én itt maradok az Eszterrel!
-Figyelj, Kincső, kitaláltam valami nagyon jó dolgot! – próbáltam az eredeti tervhez tartani a lányt, és nem megnehezíteni az anyuka dolgát.
-Micsodát, Eszter?
-Mit szólnál ahhoz, hogy amíg anya és apa lepakolják a vonatról a csomagokat, addig én neked segítenék leszállni, téged vennélek le?
-Az nagyon jó lesz! – élénkült meg a hangja, és már nyoma sem volt a leszállásra vonatkozó ellenkezésnek.
-Köszönjük szépen a segítséged, Eszter, örömmel vesszük! Nagyon sok a csomagunk, nem ment volna zökkenőmentesen különben a lepakolás… Viszont Kincső, most már tényleg készülődnünk kell, húzd fel a szandálod, légy szíves!
-Nem, én mezítláb megyek!
-Vedd fel kislányom! – kérlelte az anyja.
-Figyi, Kincső, megmutatod, milyen szandid van?
-Igen! – és a kezembe nyomta a kis falat, rózsaszín Siestákat a lány.
-Hú, valami csodálatosak ezek a cipellők! És még virág is van rajtuk!
-Igen, kettő!
-Te még számolni is tudsz? Te nagyon okos lány vagy! És felvéve is megnézhetem a szandijaid? Megmutatod úgy is, hogy a lábadon hogy állnak?
Bejött a terv, Kincső belebújt a szandálokba.
-Milyen ügyes vagy! Azt hittem, úgy fogsz belelépni, ahogy letetted őket a földre magad elé, de… – és még be sem fejeztem a mondatot:
-Úgy kacsaláb lett volna, Eszter, úgy nem lehet!
-Hát, te tényleg nagyon okos csaj vagy, még ezt is észre vetted!
Anyuka a háttérből nemzetközi kézjelzéssel (na nem a középső ujjával) mutogatva jelzi, hogy jól nyomtam az öltöztetős hadműveletet, köszöni szépen.
Most viszont a vetkőzős következett. Megpróbálta a dupla réteg felsőt szimplára redukálni a lányon:
-Vegyük le az ingedet, Kincső, nagyon meleg van ott kint!
-Nem akarom!
-Akkor a felsőt, ami fölötte van!
-Nem, az pónilovas!
-Tudod mi lenne nagyon csinos, Kincső? – próbáltam újra anyuka akarata irányába terelni a lányt.
-Micsoda?
-Hát, szerintem ha az inged levennénk, és csak a pónis felső maradna rajtad, az nagyon csini lenne!
-Igen?
-Szerintem az nagyon nagylányos viselet.
-Én nagylány vagyok! – húzta ki magát büszkén.
-Én ezt egyből láttam rajtad.
-Segítesz akkor levenni?
-Hát persze.
Mire végeztünk a ruhacserével, a vonat épp befutott a Balatonfenyves-alsói állomásra. A szülők gyorsan leadogatták egymásnak a csomagokat, addig én a kislány kezét fogtam.
-Én leszállok, Kincső, addig kapaszkodj erősen, jó? Rögtön lesegítelek! – és egy magas, nagy ívben, lassan megröptetve levettem a kislányt a vonatról.
-Adsz puszit, Eszter?
-Még szép, hogy adok!
-De én is adok ám neked!
-Hát, kérni is akartam!
-Integetsz, ugye, ha elindul a vonat?
-Persze, hogy integetek neked! Amíg el nem tűnik a vonat a távolban, addig integetni fogok, jó?
-Jó, Eszter.
És integettem. Hosszan, sokáig. Már csak azt vettem észre, hogy egy állomással odébb ért a vonat. Hogy már nekem is készülődnöm kellene a leszálláshoz, de a karom még mindig kint lóg az ablakban…
…nem tudom, miért szeretnek engem ennyire a gyerekek amennyire, de nagyon szeretnek, annyi szent. Ha bárhol gyerek van a közelemben, akkor az ezer százalék, hogy rövid úton mellém szegődik, majd kisvártatva beszédbe elegyedik velem, végül levakarhatatlanul-visszafordíthatatlanul rám cuppan. Nem tudom, miért. Nem tudom, mit látnak bennem, mit éreznek rajtam, miért húznak ennyire hozzám. Talán a hasonlóságot érzik. Talán azt, hogy olyan vagyok, mint ők. Hogy én is egy „nagyra” nőtt gyerek vagyok. Hogy 159 centi bár -ami az ő szemükben még óriás-, de agyilag semmivel sem több náluk. Hogy fejben megrekedtem az ő szintjükön. Tán ezt érzik. Hogy eszem semmivel sincs több, mint egy ötévesnek. Hogy közülük való vagyok…

…Eszter sorban áll a boltban a pénztárnál. Előtte egy fiú ácsorog. Egy helyes fiú. Aki sűrűn hátra fordul, és rá-rámosolyog Eszterre. Eszter finoman viszonozza a mosolyt, és hosszasan szemezgetnek egymással. Amikor is Eszter szeme a futószalagra téved. Ahol egy szem-egy darab műanyag kólásüveg gurul – a szalag mozgását kiegyensúlyozandó.
Egy kólát vett össz-vissz a srác. De ilyen “modern” verziójút, névre szóló csomagolásút. Amíg a kóla jobbra-balra hengergette magát, mi tovább stíröltük egymást. Egyedül az zökkentett ki a moziélményből, hogy a fiú néha rápillantott az üvegre. Gondoltam, azt figyeli, le ne guruljon. De nem azt figyelte. Hanem azt, hogy melyik fele látszik a címkének. És amikor az üveg a “rossz” felére pozicionálta be magát, a fiú vetődésszerűen fordította meg a palackot. Hogy csak a márkanév látszódjon, más ne. Na, akkor már kíváncsi lettem, mi lehet a felirat rajta. És nem is maradt előttem titok: “Szerelmem”…
Hát, egy újabb virág, ami nem nekem nyílik… De hogy őszinte legyek, nem is bánom. Elég nagy az a rét, ahol még “szüretelni” lehet. Én pedig elég türelmes vagyok. És abszolút virágkedvelő…