Éjszakai ügyelet – fényes nappal…
Eszter torka úgy bedagadt-gyulladt, hogy se köpni, se nyelni, de már levegőt venni sem tudott. (Gyors kiábrándítás: már tud!) Erősen bepánikoltam, hogy tyúkszaros kis életem végére egy torokgyulladás okozta fulladásos halál fog pontot tenni, így kénytelen-kelletlen, ámbár szélsebesen elkapkodtam a kis virgácsaim az orvoshoz. Vagyis az ügyeletre, mert mindez mikor máskor történt volna, mint -a legnagyobb nyári kánikulában…- vasárnapra virradóra.
Az ügyeleten most nem azt a fiatal orvost (Nagymamám -heves szívdobbanások és sűrű szempilla-rebegtetések közepette, reménytelin kimondott- szavaival: “kis dokit”) fogtam ki, akihez már többször is volt szerencsém, és aki recept helyett a telefonszámával próbált meggyógyítani… Most egy idős(ebb), cirka 60 fölötti orvost dobott a gép.
-Foglaljon helyet, hölgyem! Mi a panasza?
-Belázasodtam, és nagyon csúnyán begyulladt a torkom, képtelen vagyok nyelni.
Ahogy ecseteltem az állapotom, a bácsi felállt, elkezdte vonszolni maga után a székét (mert sima, mezei, vagy harminc évet megélt konstrukció volt, nem ám görgős kivitel!), majd leült közvetlenül elém, testközel hozzám, velem szembe. Én -bár nem szoknyában, de- szorosan zárt lábakkal csücsültem, ő pedig úgy ült, hogy a két combja közé fogta a futóműveim.
Miközben végignyomkodta-tapogatta-ütögette a homlok-, halánték-, és járomcsontomat, megkérdezte, hogy:
-Nem fáj?
-Nem, egyáltalán.
-Az nem baj ám!
-Nem is hittem annak!
-És ez…? – és egy mozdulattal rátapintott a lényegre. Megnyomta a manduláim…
Azt hiszem, a hirtelen kiguvadó szemeim (és a retinámon felvillanó összes csillagkép látványa) -szavak nélkül is- hiteles választ adtak a kérdésére.
-Nyissa ki a száját!
Amíg megakadt a lemez nálam az ABC első betűjénél, addig a bácsi egyik kezével az elemlámpa (igen, igen, elemlámpa! az az igazi retro, téglalap alakú, hagyományos, ezeréves fajta…) után nyúlt, míg a másik keze egy spatulát vett elő.
-Könyörgöm, csak spatulát ne! Csak azt ne! Ugyan ma sem ettem egy falatot sem (még a reggeli kávém sem bírtam leszuszakolni a gigámon – ami felér egy világvégével…), és tegnap sem, szóval eléggé üres a gyomrom, de inkább akkor se! Vagy ha nagyon muszáj, akkor húzza odébb a székét, és álljon sugárirányon kívül…!
-Velem lehet alkudozni, kisasszony! Ha bele tudok világítani úgy a szájába, hogy a fénycsóva a szék ülőlapján átvilágít, akkor ígérem, nem használom a spatulát.
-Egyedül a szék abszorpciós képességétől tartok, de rajtam nem fog múlni!
Nem akartam a bácsi tudtára adni, hogy a Bécsi kapu sarkig tárva is egy szűk kis egérlyuk az én szájamhoz képest…
-Igaza volt, tényleg fölösleges a spatula! És abban is igaza volt, hogy csúnyán gyulladt a torka!
-Ugye…?
-Belenézett ezek szerint maga is?
-De bele ám – jobb ne tettem volna…!
-És, ráismert a saját torkára?
-Ami azt illeti, nehezen…
Kaptam egy köteg receptet, amiket -bár gyűlölöm a gyógyszereket- azon nyomban el is vittem kiváltani. Útban a patika felé azon imádkoztam, hogy csak beszélnem ne kelljen senkivel. Hogy nehogy egy ismerősbe belefussak, vagy nehogy turisták célpontjává váljak, akik rittig mindig engem találnak meg a ‘melyik éttermet javasolná, ha igazán finomat szeretne enni? hol tudunk a legolcsóbban megebédelni? útba igazítana, merre találom a kórházat? milyen látnivalók vannak a városban, mit érdemes megnéznünk…?’ ilyen és ehhez hasonló kérdéseikkel. Olyan szinten voltam beszéd- és életképtelen, hogy örültem, ha csöndben maradhattam (ritka pillanatok egyike…) és csak nézhettem ki a fejemből. Persze az ördög sosem alszik, mint ahogy Murphy sem: először egy ismerőssel találkoztam, akinek hosszú másodpercekig tartó rákészülés után (per szó) 1-2 mondatot ki tudtam nyökögni, majd jött két vadidegen férfi. Először kéregetőknek hittem, már épp kezdtem volna elhessegetni őket, amikor megütötte a fülem, hogy a buszpályaudvart keresik.
-De a legrövidebb útvonalat mondja ám!
Háhááá, ha tudnátok, hogy én is így képzeltem! A lehető legeslegrövidebbet mondtam. Mármint ami nekem a legrövidebb volt. Bár gyanítom, hogy ők a távolságot és a kilométereket tekintve szerették volna a legrövidebb útvonalat megtudakolni, én viszont átkonvergáltam a választ időre és percekre. Arra az útvonalra szorítkoztam, amit a legegyszerűbben, leggyorsabban, legrövidebb idő alatt, és a legkevesebb beszéd árán -szinte csak mutogatással- el tudtam mondani. Végül is, így is, úgy is oda lyukadtak ki…
Bár betéve ismerem a várost, álmomból felkeltve is tudom, hogy melyik utca merre fut, de gyulladt torokkal nem lennék jó idegenvezető. Se útikalauz. De GPS se. Asszem olyankor párszor felcsendülnének a szoftveremen az “újratervezés, újratervezés” hangjai…
Eszter vegetáriánus. Vagyis inkább mondjuk úgy, nem eszik húst. Bár nagy ritkán azért a pármai sonka le-lecsúszik (rosseb a gyuhámat!), és a Rio Mare tonhal is leúszkál a torkomon. De mást nem vagyok hajlandó fogyasztani.
Viszont a gondjaim nem csak a fogyasztással vannak. Hanem már a látvánnyal is. Ebből kifolyólag egy hely van, ahova az Istennek nem vagyok hajlandó betenni a lábam, és az a hentesüzlet. Ennek dacára ma megkaptam az ukázt: shoppingoljak fél kiló házi sertészsírt…
Piacozni sem annyira szeretek, de egye fene, lementem. Ott, a piac fedett épületében, a vásárcsarnokban van több hentespult is. Gondoltam, majd ott beszerzem a szükséges mennyiségű zsiradékot. Az mégsem olyan “direkt” húsbolt, mégis nagyobb tér van, több levegő – nem lesz olyan frusztráló élmény.
Ahogy beléptem az épületbe, egyből megcsapott egy meleg, büdös, szúrós, tisztító- és fertőtlenítőszerek szagával keveredett hússzag. Olyan igazán gyomorforgató fajta. Nem vagyok kényes. Pucoltam én már vendéglátóegységben hónapokon át vécét, almoltam már ki kutyát-macskát, de az ételszagokat nehezen tolerálom. Pláne az ilyent, ami hipóbukéval van átitatva.
Nagy nyelések és minimális légvételek közepette kalauzoltam el magam a célom felé, közben igyekeztem a tekintetem se jobbra, se balra, csakis a járólapon futtatni, és csakis a hentes szemeiben elmélyíteni, máshova nem nézni.
-Fél kiló házi sertészsírt szeretnék!
-Csak egy kilót tudok adni.
-Hoztam dobozt is, úgy sem lehetne csak fél kilót venni?
-Nem, drága, mert ki van szerelve a kiló vödrökbe.
Tanakodtam egy kicsit magamban, hogy most mitévő is legyek? Megvegyem -a fél helyett- az egy kilót? Vagy ne vegyek semennyit? Mivel nem nekem kellett – nem tudtam eldönteni. Közben az eladó azt hitte, az árat sokallom. Hogy az az oka a hezitálásomnak.
-Higgye el, hölgyem, nagyon olcsón adjuk! Nálunk a legolcsóbb! Csak 600 Ft kilója.
-Én elhiszem. Már csak azért is, mert nem vagyok képben zsírárak terén…
-Hogyhogy?
-Úgy, hogy nem élek vele.
-Nem?
-Nem, vegetáriánus vagyok.
-Vegetáriánus?
-Igen. Úgyhogy elhiheti, mekkora áldozatot és erőfeszítést kíván ez tőlem, hogy most itt vagyok…
-Akkor tudja mit? Csak egy ötszázast adjon! Kegyednek olcsóbban mérem..!
-Igazán köszönöm az együttérzést, nagyon kedves!
Odaadom a pénzt, megkapom a kis zsíros vödröt. Ami szó szerint zsíros. Kívül-belül.
-Nem kérhetnék még egy zacskót is? Nagyon zsíros a bödön…
-Önnek még kettőt is adok!
-Egy is bőven elég lesz, köszönöm!
-Biztos benne? Szívesen adtam volna kettőt a kezébe…!
-Soha ilyen biztos…!
-Adja oda a vödröt, beleteszem!
És bele is tette. Becsomagolta a zsíros vödröt egy tiszta szatyorba. Egy addig tiszta szatyorba, amíg a könyékig darált húsos kezeivel végig nem tapogatta a bácsi. Nesze neked, finnyás kisasszony…!
…kész szerencse hogy nem húst kellett vegyek. Ha azt is olcsón megszámította volna, akkor félő, hogy a költséghatékony bevásárlásom produktumának híg lett volna a leve. De zsírt vettem, nem húst. És ennek nem híg a leve. Semmi baja. Abszolút zsííír…
Oké. Aláírom. Soha nem csináltam belőle titkot, hogy a saját korosztályommal nem igazán szoktam megtalálni a közös hangot. Hogy -bár nincsenek komplexusaim- mindig is a nálam kicsit idősebb férfiakhoz vonzódtam, soha nem a velem egykorúakhoz. Mert mindig abban a tévhitben éltem, hogy a komolyság és a kor egyenes arányban állnak egymással. De mindig rá kell(ett) döbbenjek, hogy ez az idea -férfiak esetében- legkevésbé sem állja meg a helyét… Ettől függetlenül én hiszek a teóriámban, és igyekszem egy delikvenst is találni, aki nem megdönt(i), hanem alátámasztja ezt az elképzelésem. Így továbbra is a nálam kicsivel idősebbek táborából szoktam szemezgetni. A kicsit idősebbekéből, nem a fél lábbal a sírban állókéból!
Mit ad Isten, csengetnek ma nálunk. Kimegyek, erre egy ismerős, idős, 80 éves(!) bácsi áll a kapuban. Nem igazán tudtam úgy első körben, hogy mit is akar? Eltévesztette a házszámot? Vagy Anyukámat keresi? De nem. Hozzám jött. Egyenesen hozzám. Direkt velem akart beszélni. És meg akart kérni valamire. Történetesen arra, hogy beszélgessek vele kicsit. Andrásról, Béláról és Leventéről. Ó, akkor már egyből tudtam, mire megy ki a játék! Egyből levágtam a szitut. Így mondtam az öregnek, hogy: -Áh, nem szimpatikusak nekem ezek a férfiak, csókolom! -De, de csak legyenek szimpatikusak! -Áh, én jobban szeretem a modernebb nevű fiúkat! -Nem úgy van az! Beszélgessünk róluk! -Hát, csókolom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy lázba hoz a téma… -Jó, akkor azt mondja meg, milyen nap lesz holnap! -Kedd, csókolom, kedd lesz! -Nem úúúgy! -Oké, június 4. -Jaaajjj! Na, ezen a ponton megkegyelmeztem az öregnek, és nem játszottam tovább -az amúgy rendkívül hitelesen alakított- hülyét: -Trianon évfordulója lesz. -Igen. Gyásznap lesz holnap. A külföldön élő magyar szívűeknek gyásznap, az itthon élő külföldi szívűeknek ünnep. -De ugye nem azért tetszett jönni, hogy megkérjen, öltözzek feketébe? -Nem, nem azért jöttem. Fűzni szeretném. -Nem vagyok én gyöngy, csókolom, hogy fűzni lehessen! -De, de nagyon is! Maga egy gyöngy! -Hát, gyöngyike akkor sem könnyen megfűzhető! -De én szeretném elcsábítani! Szeretném elhívni magammal kirándulni. Történelmi emlékhelyeket nézni. -Hát, igazán kedves tetszik lenni, de engem ezek a történelmi helyek sajnos eléggé hidegen hagynak. -Nem úgy van az! Beszélni kell róluk, mélyebbre kell ásni a témában, és fel kell ébreszteni a kíváncsiságát! -Csókolom, az én kíváncsiságom olyan mélyen alszik, hogy még horkol is! -Elmesélem magának a történelmet, és higgye el, felébred a kíváncsisága! -Sanszosabb, hogy még én is bealszom… -Na, akkor eljön velem holnap? -Csókolom, ne haragudjon, de engem tényleg hót hidegen hagy ez a kirándulás! /Na jó, azért ez így nem igaz. Persze, hogy nem hagy hidegen, de biztos nem szegény bácsi az, akivel szívesen végigjárnám ezeket a helyeket…/ -Akkor…? Mit mond? Itt már kezdtem feladni, hogy tényleg nem képes érteni a szép szóból az öreg… -Na, mit mond? -… -Mit mond? Azt, hogy menjek haza? Hogy viszontlátásra, igaz…? -Jaj, nem, dehogyis! Felderült a bácsi arca, mosolyba futott a szája, és akkor megszólaltam: -Azt, hogy CSÓKOLOM!
De ha mindez még nem lenne elég a mai napra, kaptam egy üzenetet is a kedvenc közösségimen, a facebookon. Egy általam ismeretlen, 60-as(!) férfitől. A levelében nem állt más, csak egy e-mail cím. Egy öregotthon, vagy nyugdíjasklub, vagy már nem is tudom, minek a címe – mert dühömben -miután nem éppen az etikettben megfogalmazott módon és stílusban megválaszoltam neki…- rögtön ki is töröltem az üzit. És azóta is azon gondolkodom, hogy eeez hooogy…???
Mi tagadás, szeretem én a -módjával- idősebb korosztályt, de azért a hullagyalázás és a nekrofília távol áll tőlem. A nyuggerklub meg aztán végképp. Kábé mint Mekka Jeruzsálemtől. Ettől már nekem is kinyílik a kis piros svájci a zsebemben. Ez már nálam is kiveri a biztosítékot. És nálam is bőven a “WTF” kategória határait feszegeti…
Az eszem megáll! Igen, igen, még csak most. A látszattal ellentétben -ha lassan is, de- azért eddig forogtak a fogaskerekek. De ma átmentek sezlonyrugóba. És kiakadtak.
Történt ugyanis, hogy ma kaptam egy üzenetet a facebookon. Egy általam ismeretlen pasitól. Aki -mivel szépnek és szimpatikusnak talált- ismerkedni akart velem. Ha ő lett volna az első ilyen -hát hogy is fogalmazzak – elmebeteg?- delikvens, akkor még azt mondom, hogy hagyján. De nem ő volt. Ő a negyedik elmeháborodott volt három héten belül, aki itt talált meg.
De könyörgöm! A facebook nem randioldal! Hanem közösségi. Ahol az ember megkeresi az ismerőseit, végigbújja a rég nem látott barátok, barátnők adatlapját, átnyálazza a fényképalbumokat, üzeneteket küld, posztol, bökdös – ki-ki saját szája íze szerint. De ismerkedni?! Arra ott a társkereső. Az direkt a csajozásra / pasizásra hivatott – kinek melyik a testhezálló…
Jó, oké. Azért én sem tekintek makulátlan múltra vissza, ami a közösségi oldalak használatát illeti. Én is nézegetek, keresgetek, csekkolgatok ismeretlen embereket, akiket itt-ott láttam, vagy akikről hallottam valahol. Nézelődni, nyálat csorgatni, ábrándokat szőni szoktam, de írogatni nem. (Na jó. Ha extra-hiper-szuper mértékben ellenállhatatlan az a pasi, akkor azért előfordul, hogy kiröppen a levelesládámból a postagalamb egy levélkével a csőrében, de ehhez tényleg minimum egy herceg szükségeltetik fehér lovon, hogy nyomulásba kezdjek…)
Pont tegnap láttam egy nagyon jóképű fiút az Exemnél. Csak a keresztnevét hallottam a srácnak, és az alapján nem tudtam beazonosítani. Így rákérdeztem Életem Expárjánál, hogy „Te, Szívem, ki volt délután az a kis helyes…?” Bár Életem reflexből rávágta a választ, megmondta a fiú nevét, de abban a pillanatban meg is bánta. Mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett. Így -ismerve a kíváncsi formámat- rögtön hozzá is tette, hogy „De ha be mered jelölni, vagy írni mersz neki, b.zd meg, akkor átrendezem a fogsorod!”. Aranyos, igaz? De nagyot nem tévedett. Csak nem bírtam az oldalamat furkáló érzéssel, és csak rákerestem a kis helyesre. De több nem történt. Tovább nem léptem. Csak gazdagodtam. Egy felismeréssel. Rá kellett jöjjek, hogy ez a virág sem nekem nyílik…
Na, de én „beértem” ennyivel. Egy kis információnyeréssel. De attól, amikor tényleg vadidegenek találnak meg, direkt randizási céllal, na, attól minden hajszálam hirtelen égnek tud meredni.
Miután beállítottam az adatlapom úgy, hogy aki nem ismerősöm, az csak a legminimálisabb információkat láthassa rólam, ezek után nem fért a fejembe, hogy valaki hogyan vonhatja le azt a konzekvenciát rólam, hogy szimpatikus vagyok számára, és szépnek talál?! Amikor csak a 4×4 cm-es változatát látja a profilképemnek, de per pill. azon is csak a hátam látszik. Szóval az szerintem édes kevés a szépséghez. És akkor a szimpátiáról már ne is beszéljünk…!
Tehát aki ennyi „infó” alapján ilyen mélyre menő következtetéseket von le rólam, az nálam egyből az „ez sem normális” kategóriába skatulyázódik. (Hát még aki ismer, és azok után is ugyanezen a véleményen van…!) Ettől függetlenül úgy gondoltam, beszédbe elegyedek a sráccal, és megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból. Hátha megtudom, ki is ő valójában, és mégis, hogy a francba, hogy pont engem szúrt ki a kismillió facebookozó közül? Mert bár nem szenvedek sem hipochondriában, nem gyártok összeesküvés-elméleteket sem, nincs üldözési mániám, és nem érzek összefogást-összebeszélést a hátam mögött, de azért mégiscsak gyanús ez, hogy ilyen rövid időn belül ilyen sokan próbálkoztak be a „szimpatikus vagy, van kedved ismerkedni?” szöveggel…
…pár levélváltásig eljutottunk egymással, de az a nyúl csak nem akart kiugrani abból a bizonyos bokorból. Nem tűnt „valótlan” személynek a srác, tehát valószínű, hogy nem egy álprofilról írt, amit csak azért hozott volna létre, hogy engem félrevezessen és leinfózhasson. Valószínű, hogy ő egy hús-vér, létező fiú. Egy fiú, aki közel 40 éves. Közel 40, és a yorki kiskutyájával lakik kettesben… Hát ez már mennyire gáz! (Mondom ezt én. Aki majd’ 30, és még mindig az Anyjával él egy fedél alatt… De mentségemre szóljon, az én Anyám csöppet sem kis selyemmasnis, bűbájos Yorkshire terrier. Sokkal inkább hasonlít egy agilis pitbullra. Ergo én harcedzett csaj vagyok. És kemény. Kő kemény. Folyamatos trenírozáson megyek át. Házisárkány-kiképzésen.)
Szóval, én ennyit láttam a srác adatlapjából és a képeiből, hogy egy kb. 40 dekás kis szőrcsomóval osztja meg az otthonát. Gondoltam, ezt a témát meglovagolom, és rövidre zárom a beszélgetésünket azáltal, hogy leszólom a kis dögöt, és így vérig sértem vele a gazdit. Meg is kérdeztem a sráctól, hogy:
-Te, mondd, ez a kutya csak úgy hagyományozódott rád, ugye? Nem te választottad?
-De, de, abszolút én vettem, saját akaratomból választottam!
-Hát, szerintem elég férfiatlan egy darab…
-Nem érdekel más véleménye. Különben is, én tudom, hogy mitől férfi egy férfi!
-Jó neked! És ezt rajtad kívül más is tudja veled kapcsolatban…?
-Remélem!
-Hát, tudod nekem akkor is van egy olyan fixa ideám, miszerint egy férfi kis kutyával / kicsi autóval nem is igazi férfi.
(Persze nem azt mondom, hogy attól lesz valaki maszkulin, ha három Staffordshire-t tart, de hát azért mégis… Egy szobacirkálót (hogy más jelzőt ne mondjak…) hagyjunk meg a lányoknak – szerintem. Oké, a sztereotípiám autók terén sem állja meg teljesen a helyét. Mert az is eléggé elgondolkodtató, amikor valakinek kamion nagyságú autója van. Hogy vajon az ilyen pasik minek a mütyürségét akarják az autójuk méretével kompenzálni…? De akkor is. Egy férfi legyen férfi. Kutyaválasztásban, lóerőuralásban, kívül-belül, tetőtől talpig.)
Szegény srác nem igazán akarta venni a lapot. Vagy ennyire nem érezte meg az élt a mondataimban, vagy tényleg ennyire tetszettem volna neki(?), hogy lenyelte a békát és a kritikám, nem tudom. Minden esetre a burkolt bunkóságom nem volt célravezető, így kénytelen voltam egyértelműen, szemtől szembe, félreérthetetlenül, direktbe lekoptatnom szegényemet. De beletörődött. Elfogadta. Nem apellált folytatásért. Jól viselte a kikosarazást.
Én viszont nem fogom jól viselni. Azt sem, ha valaki újra bepróbálkozik. Akkor tuti, hogy -bár távol áll tőlem, mégis-, átmegyek igazán parasztba, és durván fogom elküldeni az illetőt melegebbre. De attól még jobban félek, nehogy a közeljövőben felém sodorjon az élet egy kis szőrgombolyagot. Mert azt nem fogom jól viselni. Mert akkor hirtelen végzetesen el fogom veszíteni minden komolyságomat és önkontrollomat, és végeláthatatlan röhögésben fogok kitörni. És akkor lesz ám csak igazán kutyavilág!
Hétvégére volt egy randim beütemezve. Megnéztem az időjárás-előrejelzést, közel 30 fokot, és verőfényes nyári meleget jósoltak. Így elhatároztam, hogy melyik szandálom és hozzá -gombhoz a kabátot- milyen ruhát fogok felvenni. Több variációját is kitaláltam az öltözékemnek, több szettet is összeállítottam, de mindegyiknek a lelke a kis fehér tűsarkúm lett volna. A tűsarkú, amit imádok. Vagyis imádnék. Ha tudnék benne menni. De nem tudok. Mert -bár a mérete jó, mégis- kijár belőle a lábam. Mert nagyon hülye konstrukciója van az én -kedvesem helyett az én- tűsarkúmnak. A lábfej részen van 3 pántja, a sarkamnál pedig csak egy kéreg része, a kettő között pedig a nagy nihil. Így abszolút nincs, ami a lábamon tartaná, és minden egyes lépésnél -ha félre nem is, de- kilépek belőle. Ezért aztán egyetlenegyszer sem volt rajtam a szépség. Amióta megvettem, a dobozában pihen… Gondoltam, most jött el az ő ideje! Aktualitását éreztem, hogy legalább egyszer koptassam benne az utcakövet, így elhatároztam, hogy hordható állapotúvá tetetem.
Elvittem a kis kedvencet a kedvenc cipészemhez. Egy idős, nagyon jól, nagyon rövid határidőre, és viszonylag nagyon olcsón dolgozó bácsihoz. Bíztam benne, hogy ő -mint minden topánkámmal eddig- ezzel is csodát fog tenni. De nem tett. Azt mondta, nem tud mit kezdeni a cipőmmel. Nekem ugyan volt ötletem, hogy hogyan fabrikálja a lábamra, de ő leszavazta az elképzelésem. Azt mondta, hogy halott a dolog.
Akkor eszembe jutott, hogy van egy fiatalabb, korszerűbb technikákkal dolgozó cipész is, megkörnyékezem őt is. Vagyis hogy elviszem a cipőm abba a „depóba”, ahonnét -a várost végigjárva- fel szokta venni a munkákat a pasi. Bíztam benne, hogy ő, mint modern és fifikás és ügyes ember, biztos orvosolni tudja a problémám.
Egy varrónőnek kellett leadnom a kis tűsarkúim, akinek elmondtam, hogy mi a panaszom, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte tud-e a susztere kezdeni valamit a cipőmmel. Erre a varrónő el is keserített, és egyben meg is nyugtatott, azt mondta, hogy a cipész nem, ő viszont meg tudja csinálni.
Volt az üzletben egy férfi is. Egy jó 60-as, aki -amíg oda nem értem- a varrónővel beszélgetett, majd hogy teret és helyet adjon nekem, félre állt, lecövekelt szorosan a hátam mögött. Amikor meghallotta, hogy mi a gondom a cipőmmel, meg sem várva a varrónő véleményét, egyből előállt a zseniális megoldással. Először is átkarolta a vállamat -amitől első pillanatban azt hittem, hogy lefejelem-, majd feltette a nagy kérdést:
-Tudja hölgyem, hogy mi kell önnek?
-Én egy bokapántra gondoltam.
-Dehogy bokapánt!
-Hát?
-Megmondom én önnek! Facsavar, aranyom, facsavar!
-Hát jó, hogy nem egyből százas szöget mond!
-Dehogy is, az kicsúszik! A facsavar viszont a lábán tartaná a cipőt! Meghiszem azt!
-Kész szerencse, hogy nem ön javítja a cipőm!
-Viszont ha már így is, úgy is megcsináltatja, tudja, mit rakatnék még bele?
-Elég magas a sarka – párnázott talpbélést?
-Azt, párnázottat, a nagy fenét! Sündisznóbőrből bélést!
-Gondolja, hogy olyan gyorsan szét fogom táncolni?
-Ismeri ezek szerint a mesét…
-Hát, ha jól titkolom is, volt gyerekszobám!
-Szerencsések lehetnek a szülei!
-Nem vagyok benne biztos, hogy mindig így érzik…
-Hát, ha én lennék az apja, azért csak megkapná azt a bélést az a cipő!
-De nem ön az…!
-Igen. Pont ezért van rá esélyem, hogy meghívjam egy sütire. Vagyis lenne. Lenne esélyem, ha 40 évvel fiatalabb lennék…
Nem akartam megsúgni a bácsinak, hogy nekem az is elég lenne, ha egy bő 20-assal lenne fiatalabb…
Közben a varrónő méregette a cipőm, nézegette, majd megállapította, hogy -bár a facsavar is célravezető, ő mégis- marad a bokapánt felapplikálásánál.
-És, mikor jöhetek a szandimért?
-Hát, valószínű, hogy csak jövő hét elejére, hétfőre vagy keddre készülök el vele.
-Úúú… Nem lehetne esetleg, hogy holnapra kész legyen…?
Ezen a ponton a bácsi újra bekapcsolódott a beszélgetésbe:
-Miért olyan sürgős? Hát hova akar maga holnap ebben a cipőben menni?
-Hova, hova? Maga szerint egy szép lány egy szép cipőben hova készül?
-Randija lesz, aranyos, mi?
-Naná, hogy randim lesz!
-Randi? Hát miért nem ezzel kezdte? Hát ez teljesen más megvilágításba helyezi az eseményeket! Holnapra jöhet a cipellőiért! – mondta a varrónő.
-Jaj, dehogyis! Nagyon kedves tetszik lenni, de miattam ne húzza keresztbe a számításait – szabadkoztam. Van még kismillió cipőm, majd megyek másikban.
-Nem úgy van az! A randi az randi, holnapra kész a cipő!
Hát, így is lett. A cipőm kész lett. A meteorológusok viszont -szokás szerint- hazudtak. A verőfényes napsütéses nyári fülledt meleg helyett égszakadás jött. Így az idő leginkább a gumicsizmának kedvezett. De semmiképp sem a szandálnak. Vagyis kedvezett volna. Ha kitettem volna a lábam otthonról. De nem tettem. Mert nem volt randim. Elnapolódott. Így se csizmára, se cipőre nem volt szükségem. Ellenben a topánjaim rekordidőn belül készen lettek, és üzemképessé váltak. Azóta szüntelen -ő(ke)t látom mindenhol, &- őket koptatom. Éjjel-nappal ők vannak a lábaimon. Egyfolytában bennük járok. Kockakő helyett – a lakás burkolatain. Otthon. A négy fal között.
És közben, két tipegés között, fogalmam sincs, hogy mikor lesz lehetőségem -az eredeti apropóra- felhúzni őket. Hogy mikorra datálható a -következő- randi…?!
Péntek délután hazafelé tartottam a városból. Ahogy tipegtem felfelé a Dózsa György utcán, és közeledtem a Sétáló utca kezdetéhez, ütős-, és fúvóshangszerek hangjára lettem figyelmes. Majd kisvártatva megpillantottam az épp akkor felsorakozó katona- és katasztrófavédő-fiúkból álló kamarazenekart. Megálltam én is mellettük, és megnéztem, ahogy ütve-fújva útnak indulnak.
Míg álltak és vártak a vezényszóra, csak azt vettem észre, hogy elkezdődött a zenészek között a pisszegés, egymás oldalba bökdösése, az irányomba való fejbiccentés. Az első sorokban állók hátrafordultak, rám mosolyogtak, stíröltek.
Hozzá vagyok szokva, hogy többnyire megnéznek, és utánam fordulnak a pasik, de azért ezt a nagy felbolydulást mégiscsak túlzásnak éreztem. Így végignéztem-végigtapogattam magam, nem csúszott-e le a sliccem, nem villant-e ki valamelyik testrészem a ruhám takarásából, nem olvasott-e egy madár „WC” feliratot a pólómon, vagy ne adj’ Isten a fejem tetején… Miután mindent rendben találtam magamon, megnyugodtam, hogy semmi ciki nincs rajtam, nem képezem közröhej tárgyát. A májam eközben erős hízásnak indult, amiért ennyi bámészkodó közül pont engem szúrtak ki a kis egyenruhások. Ahogy így álltam, és dagadó mellel mennybe meneteltem, egyszer csak körbepillantottam. És rögtön pofára is estem. Ugyanis konstatálnom kellett, hogy én voltam az egyetlen fiatal tyúk a sok középkorú és idős néni-bácsi között. Ergo szegény kis angyalbőröseimnek -akárhogy néztem volna is ki- nem akadt rajtam kívül fiatal látnivalójuk. Hát, így már nem meglepő -az átlagosnál is nagyobb- népszerűségem. Erre mondják, hogy egyszer hopp, másszor…
Este buszra szálltam, és elhagytam a várost. Mikor már fent ültem a helyemen, kiszúrtam, hogy a még lent váró, sorban álló utasok között ott tornyosul egy katona is. Aki erősen hajazott az egyik zenekari tagra. Utóbb kiderült, nem csak hasonlított. Ugyanis ő volt az egyik zenész. Hogy mindezt honnét tudom? Ó, nem csak ezt tudom ám! Tudom a nevét, a rangját, a beosztását, a tegnapi napja eseményeit, a kempingbiciklije megrongálásának a történetét – épp csak a lyukas fogainak a számát nem…
Mert mit ad Isten, a mellettem levő helyre telepedett le a bakánk. Ami már azért is gyanús volt, mert -mielőtt újfent elbíztam volna magam, és téves konklúziókat vontam volna le a helyválasztásából- körülnéztem, és láttam, hogy megannyi szabad ülés várt arra, hogy valaki elfoglalja. Volt dupla ülés is parlagon, ahol nem kellett volna egy útitárs mellett feszengenie, de nem. Ő -a kis feszengést kedvelő- mellém ült le. És ahogy leült, egyből erőteljes és heves telefonálgatásba kezdett.
Utunk során 5 személyt hívott fel. Bár nem hallgatóztam -de mivel elfelejtettem felszállás előtt forró viaszt önteni a füleimbe-, hallottam minden egyes szavát. A beszélgetései -bár más-más tartalommal voltak megtöltve- az alábbi séma alapján zajlottak: „Szép jó estét, Mol-nár Káz-mér -személyiségi jogai sérülésének elkerülése érdekében, és neve alliterációját megőrizve nevezzük így- százados vagyok!” – aztán jött a bla, bla, majd az elköszönés: „További szép estét kívánok, Mol-nár Káz-mér százados voltam!”. És ez -viccen kívül- így ment 5 telefonbeszélgetésen keresztül. Tehát -akárhogy számolok is- volt szerencsém 10-szer végighallgatni, hogy emberünket Molnár Kázmérnak hívják, századosi minőségben. És ha netán a memóriám túl gyenge, vagy a felfogásom túl lassú lenne, arra az esetre Kázmérom bedobta az artikulálást, és a ta-go-lást is. Ergo, ha akartam volna sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, és nem megjegyezni a nevét. Megjegyeztem. A hangja most is itt cseng a fülemben, a neve pedig kitörölhetetlenül belém sulykolódott.
Ő 2 településsel előbb érte el úti célját, mint én. Mielőtt leszállt volna, rám mosolygott, és ennyit mondott: „Kisasszony, további jó utat kívánok!”. Felnéztem rá, visszamosolyogtam, és vártam. Vártam a folytatást. Vártam, hogy hozzáteszi: „Molnár Kázmér százados voltam!”. De hála Istennek (vagyis Kázméromnak) nem tette. Mert akkor hirtelen kitört volna belőlem -az addig is nehezen visszafojtott- röhögés. Azt hiszem, akkor úgy felvisítottam volna, hogy a hangom maradéktalanul elnyomta volna -az utunkat végigkísérő, fülsüketítő- mennydörgés moraját. És azt hiszem, ezzel a sikollyal -viasz nélkül is- örök csendre kárhoztattam volna magamat. És a busz aktuális utazóközönségét mind egy szálig – Mol-nár-káz-mér-szá-za-dos-sal-is-a-fe-dél-ze-ten…
Hogy is szól a mondás, „Ember tervez, Isten végez”? Valahogy így… Hát, én terveztem. Több programot, több variációját is kitaláltam az időtöltésnek erre a -hosszú- hétvégére. Tervben volt, hogy lejövök a Balatonra. Aztán az is, hogy nem jövök le, otthon maradok, és elmegyek Babodra. Aztán volt egy olyan opció, hogy mégiscsak a Balatonon töltöm a napokat, és innét megyünk le az off-roadra. Ugyanis „Életem (ex)Párja”, életem se veled, se nélküledje, életem -brazil szappanoperákra hajazó- folytatásos teleregényének főszereplője, az én nevörendingsztorim -aki ugye itt lakik, Márián, és akivel sosem tudunk „megszabadulni” egymástól, akivel valamiért mindig összesodor bennünket egymással a szél- semmiképp nem akarta kihagyni az idei sárdagonyát sem, így -és mivel enni nem kérek, nagy helyet nem foglalok, ha szerencséje van, még csöndben is maradok- el tudtam volna menni Vele én is. Megnéztük volna az autókat, a programokat, (Ő a lenge ruhás lányokon, én a jó seggű pasikon legeltettem volna közben a szemem), tomboltunk volna egyet az esti koncerten, majd -a Kaposváron éjszakázás után- másnap visszajöttünk volna a Balatonra. Hát, igen. Ezekben a variációkban gondolkodtam-gondolkodtunk. Pénteken délután buszra szálltam, és -hosszú vívódás és halogatás után- kijöttem a Balatonra. Már útközben utolért bennünket a vihar. Koromfekete felhőkkel, mennydörgéssel, pár másodpercenként cikázó, és -a hirtelen lett éjszakai sötétségbe- nappali fényt kölcsönző villámokkal. Mire elértem volna a megállóhelyemet, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nem tudtam, mitévő legyek. Mert a busz a keresztúri templomnál tett le, ahonnét még jó 20-25 percet kellett volna gyalogolnom hazáig. Ugyan volt nálam ernyő, de amilyen orkános szélt fújt, felkapott volna esernyőstül, csomagostul, mindenestül. A tetejében jól felpakoltam az útra, még a fülemen is csomag lógott. Volt nálam bőrön, a bőröndteleszkópon laptoptáska -amik így együttesen súlyra és magasságra is meghaladták az én kis törpe-vézna állapotom…-, aztán ridikül, esernyő, csak épp több szabad kezem nem volt… Tudtam, hogy ha nekivágok csomagostul-mindenestül a hazaútnak, akkor nem csak én fogok bőrig ázni, de a táskáim tartalmából is csavarni lehet majd a vizet. Az eget elnézve sok esélyt nem láttam arra, hogy belátható időn belül továbbálljon a vihar, tehát nem tudtam azzal a stratégiával sem élni, hogy letelepszem a jó kis fedett buszmegállóba, és ott bekkelem ki, míg eláll az eső. Jobb ötlet híján, kénytelen-kelletlen felhívtam Életem Exét, és -bár pontosan tudtam, hogy mennyire utálja, ha csak a kisujját is meg kell mozdítania értem- megkérdeztem, hajlandó lenne-e hazafuvarozni. Valószínű, hogy tényleg nagy lehetett a vihar -nem csak én éreztem annak-, mert Életem zokszó nélkül indult és jött értem. Bár nem így terveztem, de így értem haza egyben, tisztán és szárazon. Másnapra, szombatra gondoltuk időzíteni a somogybabodi kiruccanást. Viszont péntek délután, és szombat délelőtt annyi munkát vittek -az amúgy sem unatkozó- Nevörendingemnek, hogy tudta, legjobb esetben is el kell napoljuk másnapra a roncsderbyt. Hát, igen… Eddig sem úgy jöttek össze a dolgaink, ahogy szerettük volna, és több nem várt esemény is keresztbe húzta a számításainkat, de hellyel-közzel még így is kivitelezhető lett volna, amit terveztünk. Viszont a szombati nap estéje végzetesen más irányba terelte a hétvégénk alakulását. Az tette fel igazán a pontot az i-re, és determinálta a lehetőségeinket. Történt ugyanis, hogy Seveledem -kis híján- kiverte a saját szemét… Konkrétabban egy autó alatt fekve, egy csavarról lecsúszó fogóval -nulla menekülési eséllyel-, tiszta izomból, egy az egyben szemen vágta saját magát. De úgy, hogy hajszál híja volt, hogy a kampós vége a fogónak nem a szemgolyójába fúródott… Így is csúnyán megsérült, a szeme egyből bevérzett, feldagadt, a bőrét felszakította, dőlt belőle a vér, és hatalmas monoklija képződött. Rögtön megmutatta magát a szomszéd néninek -egy szemész főorvos doktornőnek-, aki nem sok biztatót mondott. Úgy nézett ki, hogy megsérültek a szemmozgató izmok, és az idegek, valamint az sem volt kizárható, hogy az ütés erejétől a járomcsont nem repedt meg vagy törött el. A néni kilátásba helyezte a műtétet is. Tehát ha csontsérülés, vagy csontszilánk leválás történt, akkor egy fül- orr- gégészeti szikés „bulira” lehet számítani… Mit ne mondjak, elég rendesen megijedtünk… Egyből felhívtuk a környező települések kórházait -Marcali, Keszthely-, hogy hova tudnánk elmenni, hogy van ügyeleti ellátás. De mindegyik helyen azt a választ kaptuk, hogy „Ó, most Pünkösd van, majd kedden jöjjön be!”… Akkor elkezdtük Siófokot és Kaposvárt hívogatni. A sürgősségit, a balesetit, az éjszakai ügyeletet, és a szemészetet. Hosszas telefonálgatás, automatával „társalgás”, mellékkiválasztás, mellékkapcsolás, központi szétbontásig való vonaltartás, nagy sokára sikerülő kórházelérés után kiderült, mindkét kórházban fogadnának bennünket. Mindkét kórház nagyjából ugyanolyan távolságra is volt tőlünk – „Életem” mégsem tudta eldönteni, hogy melyikbe is menjen. Vacillált egy darabig, majd megszületett a döntés: irány Kaposvár! Hogy miért éppen -Alaszka helyett- Kaposvár? Holott Siófokra -az autópályán- rövidebb idő alatt leértünk volna? Hát megmondom, hogy miért! Mert Szívemcsücske a fejébe vette, hogy ha műtétre kerül is a sor, Ő akkor sem fog befeküdni a kórházba. Nem hajlandó ott éjszakázni, enni a silány kórházi kosztot, hallgatni a betegtársak horkolását, stb… Ergo nálunk, Kaposváron szeretné tölteni -műtét esetén- az éjjelt… (Azokat a tényeket hagyjuk figyelmen kívül, hogy én is horkolok; a kaja ugyan nem silány nálunk, ellenben mindet kihoztuk a Balatonra; otthon csak a kongóan üres hűtőszekrény tátong; Pünkösd lévén a boltok zárva, éhenhalás kilátásban…) Ezen kardinális szempontokat figyelembe véve billent a mérleg a kaposvári kórház irányába. Összecihelődtünk. Felkészültünk a legrosszabbra, a befekvésre. Összepakoltuk a túlélő felszerelést. Autóba ültünk. Lementünk Kaposvárra. Regisztráltunk. Liftbe szálltunk. Nem tévedtünk el. Megtaláltuk az osztályt. Leültünk. Vártunk. Tűkön ültünk. Még mindig vártunk. Idegeskedtünk. Behívták. Vizsgálták. Vizsgálták. Lerágtam közben a tíz körmöm. Még mindig nem jött ki. Kijött. Nem tudott még semmit. Levitték CT-re. Visszajött. Újra bement. Újra vizsgálták. Sokáig vizsgálták. Szarrá aggódtam magam. Végül nagy sokára végzett. Hála Istennek megúszta a műtétet. Úgy néz ki, nem szenvedett maradandó látáskárosodást. Legnagyobb baja, hogy kettős látása van. És belőlem is kettőt lát. Holott egy is sok(k)… De azt mondták, ez el fog múlni. Így hazaengedték. Pihenésre ítélték. És ágynyugalomra predesztinálták. Nyugalma érdekében azt mondta, én tudom a legtöbbet tenni. Felcsillant a szemem. Örültem, hogy átmehetek karitatívba, és ápolgathatom. Erre közölte: azzal teszem a legnagyobb jót, ha nem sűrűn látogatom, és megkímélem önnönmagamtól… És ekkor kis híján maradandó látáskárosodást szenvedett – mindkét szemére… Hát, így állunk. Olyan ez, mint a mesebeli rafkós kislány esete az öreg királlyal. Aki vitt is ajándékot, nem is. Gyalog is ment, nem is… Le is jöttem a Balatonra, és otthon is voltam. Senélküledem is járt Kaposváron, bár nem ott, ahova gondolta a vizitet. Babodon is voltunk, igaz, csak érintőlegesen, átutazóban, nem pedig az autókat mustrálva. De lényegében így, vagy úgy, de minden úti célt beiktattunk a hétvégénkbe, amit terveztünk. Bár más apropóból, más céllal, más idegállapotban, más felhanggal, mint ahogy terveztük. De voltunk mindenhol. Hiába, ember tervez…
Két sötét szemű, világos elméjű Szülő gyermekeként megszülettem én, világos szemekkel és sötét elmével. [Nem értem, hogy sikerült engem megkomponálni. Mármint nem a világos szemem nem világos, mert azt odáig értem, hogy a Szüleim nem csak szexualitásukat tekintve voltak heterók. Na de hogy ilyen csillagtalan sötét éjszaka árnyalatú agy legyen a koprodukciójuk eredménye – felfog- és feldolgozhatatlan…]
Szóval, a világos szeműek “kiváltságaként”, érzékeny a szemem a fényre. Reggel, amikor felébredek, már tolom is fel a napszemüveget a kis csipásokra, és nagyjából csak este, lefekvés előtt veszem le. Ha esik, ha fúj, ha süt a nap, ha nem, rajtam mindig napszemüveg van. Van több darabom is, de szinte mindig a nagy kedvencemet hordom. Sima, egyszerű, kényelmes, fekete – nagyon szemkímélő, hatalmas, a fél arcomat eltakaró zöld lencsékkel. A lencsék színét és méretét tekintve úgy nézek ki benne, mint egy nagy bogár. De ez több okból is jó. Egyrészt szinte teljes inkognitóban létezhetek mögötte – a kutya sem ismer rám. Másrészt mivel nagyok a lencsék, felfekszik a szemüveg az arcomra, így biciklizés közben is védve vannak a szemeim a bogaraktól. Vagyis ezt gondoltam én…
…biciklizek hazafelé a boltból. Természetesen kis szemeimen a zöld lencséssel. Szám a fülemig ér, mosolygok, mert süt a nap, nehogy szomorú légy. És akkor jön egy -pechemre- darázs, nem légy. Rászállt a homlokomra. Majd onnét sikeresen beküzdötte magát a szemüvegem alá. A szemhéjamra. És nem tudott kikászálódni onnét. Én nem tudom, mit hitt. Hogy bogárnak nézett-e és tetszettem-e neki, vagy csak megijedt és kínjában-e, de azt tudom, hogy jól a szemembe vágta a fullánkját, annyi szent. (Naná, hogy utána egyből megtalálta a kiutat a szemüvegem alól…!) Úgyhogy onnantól úgy néztem ki -nem mint a félszemű, sokkal inkább-, mint valami gülüszemű küklopsz. A napszemüvegem csak félzsódérosan tudott állni a fejemen, mert a hatszorosára dagadt szememre nem tudtam rátolni…
Már csak egy púp kéne a hátamra (na hess innét, darázs!), és simán beillenék Quasimódónak…
Van a lány. Az ambivalens. Az ellentétes. Az ellentmondásos. A kettős. Pro is, kontra is. Vica, és verza. Sima, és fordított. Színe, és visszája. Fekete, és fehér.
A gőgös, dölyfös, fennhéjázó. A szolid, szerény, kedves. A bátor. És a félénk. Az erős. És a gyenge. A céltudatos. És az elesett. A kevély. A szerény. A rideg. A barátságos. A merev. A laza. Hol nagyon magabiztos. Máskor meg rettentő határozatlan. Egyszer karakán. Aztán bizonytalan. Ellentmondást nem tűrő. És nyitott a kritikára. Önfejű. Véleményekre szomjazó. Autonóm. Támogatásra vágyó. Független. Nagyon is függeni akaró.
Nagyon sok jelző jellemző rá. Minden, és mindennek az ellentettje is. Ezért nem egy könnyű eset. Nem jön ki könnyen az emberekkel. És vele sem könnyű megtalálni a közös hangot. Illetve, de, meg lehet. Nagyon is. Felületesen, rövid távon kedves bárkivel. És el lehet beszélgetni vele bármiről. De hosszú távon nehezen viseli el az embereket. Beskatulyázó. És sztereotípiákat felállító. Túl kritikus.
Egyrészt nagyon makacs. Forró- és önfejű. Büszke. Nem kér tanácsokat. Nem mutatja ki a bizonytalanságát. A tanácstalanságát. Az ezernyi kérdőjelet, ami a fejében villódzik. Nem láttatja magát elesettnek. Védelemre, oltalmazásra szorulónak. Nem adja ki magát. Nem fedi fel a titkait. Nem játssza ki a kártyáit. Megáll a saját lábán. Lehet, hogy fogódzkodókba kapaszkodva, de nem mutatja, hogy labilisan. Nem mutatja az imbolygását. Nem fogad el támogatást. Sem véleményt, kritikát. Nincs szüksége arra, hogy álljanak mellette. Hogy fogják a kezét. Hogy vezessék. Hogy segítsék. Hogy vigyázzanak rá. Nem kér a segítőkből. Sem a barátokból.
Másrészt viszont pont nem ilyen. Valójában igenis szeretné elmesélni az apró-cseprő dolgait. Az ügyes-bajos ügyeit. Szeretné megosztani a titkait, felfedni a kétségeit. Kitárulkozni. Önmaga, és őszinte lenni. Nyíltan vállalni minden érzését, minden gondolatát, vágyát, véleményét. Szeretne tanácsot kapni. Szeretne merni kérdezni. Vágyik a támogató szavakra. Arra, hogy álljanak mellette. Hogy fogják a kezét. Hogy biztassák. Hogy erőt adjanak neki. Hogy lelkesítsék. Vagy épp lebeszéljék. Hogy felnyissák a szemét. Hogy tükröt tartsanak elé. Szüksége van arra, hogy számíthasson valakire. Hogy megbízhasson valakiben.
Valakiben, aki hűvös szívvel, éles szemmel, tiszta fejjel látja az életet. Aki ismeri. Aki a szemébe meri vágni az igazságot. Aki el meri mondani a véleményét. Aki nem kertel. Aki nem csapja be. Aki őszinte vele. Aki nem azt mondja, amit hallani szeretne, hanem ami az igazság. Aki okos. Bölcs. Művelt. Tájékozott. Intelligens. Aki a jég hátán is megél. Aki tapasztalt. Akinek van az élet terén is jártassága. Aki úgy látja a világot, ahogy van. Aki két lábbal a földön jár – és időnként visszarángatja őt is oda. Akitől elfogadja a kritikát. Akitől elviseli a pofonokat. Akitől nem vár el hazugságokat. Akitől a legkegyetlenebb igazságot is lenyeli. Akinek ad a szavára. Akiben megbízik. Akinek hisz. Akire felnéz. Akit tisztel. Akit szeret. Vágyik egy barátra.
Nincs sok barátja. Nem veszi sok ember körül. Mert tüskés. A legkisebb nemtetszés miatt bárkitől elfordul. Bárkit elutasít magától. És kizár az életéből. Könnyen megsértődik, és könnyen ábrándul ki az emberekből. Könnyen veszíti el az érdeklődését irántuk. Könnyen hűlnek ki az érzelmei. És könnyen válnak érdektelenné számára az emberek. De nem mindenki. Akit egyszer megszeretett, amellett kitart. Aki be tudja magát lopni egyszer a szívébe, az ott is marad. Attól nem fordul el. Azt nem taszítja el magától. Hanem megtartja. Megbecsüli. És vigyáz rá.
Kevés barátja van. Egy kezén meg tudja számolni, hogy mennyi. Hogy hányan állnak közel hozzá. Akik előtt képes megnyílni. Akikben megbízik. Akiknek elmeséli a legféltettebb titkait, legtitkosabb vágyait is. Kevés ilyen ember van. És ők kivétel nélkül mind férfiak. Valahogy velük tud igazán jól kijönni. Velük találja meg leginkább a közös hangot. Velük tud legjobban közös hullámhosszra, és egy nevezőre kerülni a lány. A pasikkal.
Vannak a barátai között olyan férfiak, akikkel korábban több közük is volt egymáshoz a puszta barátságon kívül. Akikhez fűzte szerelem, érzelem, kapcsolat is. De aztán elmúltak. Elmúltak a fellángolások, az érzelmek, a szenvedély. És maradt helyettük egy őszinte, nagyon mély barátság.
Sokan azt mondják, hogy nem jó a fiú-lány barátság. Pláne exek között nem. Neki többnyire mégis megmaradt a jó kapcsolata a volt barátaival. Sőt, velük sokkal könnyebb csak barátoknak lenni. Sokkal könnyebb a férfi-nő barátságot kialakítani. Mivel már nem jelent egyikőjük számára sem újdonságot a másik. Pontosan ismerik egymást kívül-belül. Meztelenek egymás szemében. Nincs, ami izgassa a fantáziájukat, ami kíváncsivá tegye őket a másikkal kapcsolatban. Se a belső, de az sem, ami a felszín és a ruha alatt rejtve marad. Mert átéltek már mindent egymással. Tudják, hogy mit tud nyújtani a másik, mit adhat. Nincs szexuális vonzalom, viszont bizalom és nyitottság igen. Így el tudnak beszélgetni mindenről. Minden témát el mernek mesélni egymásnak, és tanácsot is mernek kérni, illetve tudnak adni a másiknak.
De vannak olyan barátai is, akikkel viszont soha nem volt közük egymáshoz. Akikhez soha nem fűzte testiség, csak a barátság. Akikkel a kapcsolatuk a megismerkedésük percétől barátságként működött. Akikkel a kapcsolat egy nagyon cinkos, nagyon bizalmas, nagyon közeli viszonnyá alakult, de mellőzve belőle minden gyengéd érzelmet. Csak barátok lettek, de mégsem csak barátok. Akikkel többet jelentenek egymás számára, mint egy átlagos barát, és akikkel sosem lépnék át a barátság küszöbét. Nem ragadtatják el magukat, nem engedik meg maguknak, hogy egy sok éves, nagyon mély, nagyon őszinte kapcsolatot elrontsanak a vágyakkal, a testiséggel, a szerelemmel. Megmaradtak, és megmaradnak egymás számára barátoknak. Csak barátok. De olyanok, akiket erősebb kötelék fűz egymáshoz, mint a legboldogabb szerelmespárokat.
Nagyon vigyáz a lány a barátaira. Ha valakit megkedvel, azt is nagyon nehezen tudja utána elfelejteni, és kiírni az életéből. Hát még akit megszeretett. Nagyon erősen tud ragaszkodni azokhoz az emberekhez, akik közel kerültek a szívéhez. Akiket megszeret, azokat nem engedi el soha. Azok mellett kiáll, és azok rá is mindig számíthatnak.
A lány most úgy érzi, a barátai szűkös kis társasága bővült. Egy új Taggal egészült ki. Mert megismert Valakit. Valakit, akiben úgy érzi, Barátra lelt. Igaz Barátra.
…ugyan a kapcsolatuk nem barátságnak indult. Hol máshol -mivel a lány ritkán hagyja el az otthona kényelmét, így ismerkedésre nem sok lehetősége nyílik…-, mint egy internetes társkeresőn találtak egymásra. Illetve a Férfi talált rá a lányra. Még ősszel, szeptemberben. Talán két levelet váltottak, ami alapján a Férfi rögtön szimpatikussá vált a lány számára. De mivel a lánynak pont akkor volt alakulófélben egy kapcsolata, így nem forszírozta az ismerkedést, és nem folytatta a levelezést. Ennek ellenére, és dacára annak, hogy nem ismerték egymást, a lány szinte semmit nem tudott a Férfiről, mégis képtelen volt kiverni Őt a fejéből. És folyton eszébe jutott. Eszébe jutott a Férfi, és sajnálta, hogy rövidre zárta Vele a levelezést. Sajnálta, hogy nem ismerte meg jobban a Férfit. És azt is, hogy nem adott Neki egy esélyt. Mert -dacára a minimális ismeretségnek-, nagyon megkedvelte Őt.
Sokat töprengett a lány, hogy mit csináljon? Hogy mit lépjen? Hogy hogyan keresse meg a Férfit? Hogy hogyan találhat Rá? Hogyan bukkanhat a nyomára? Mert elveszítette szem elől. Eltűnt a Férfi. És a lány ebbe nem akart belenyugodni. Nem tudott belenyugodni…
Fél évvel később, márciusban határozta el magát a lány. Akkor döntötte el, hogy ha törik, ha szakad, akkor is megkeresi a Férfit. Akkor is kinyomozza az elérhetőségét, akkor is kapcsolatba lép Vele. És megtudja, mi van a Férfival, hogy van, hogy alakult az élete ősz óta.
A lány -aki korábban nyomozónak is készült-, rendkívül jó a kutakodásban. Sec perc alatt a Férfi nyomára akadt, és már írta is az első levelét Neki. Ami nem maradt válasz nélkül. Mert a Férfi emlékezett a lányra, és válaszolt neki. Nem zárkózott el a levelezéstől, és a -félbeszakadt- ismerkedés folytatásától. Olyannyira nem, hogy közel két héten át leveleztek egymással. Naponta többször is írtak egymásnak. A lány éjjel, lefekvés előtt küldte el mindig az utolsó levelét a Férfinek, a Férfi első levele pedig már a lány postaládájában volt, mire ő felébredt. Mindketten kíváncsian várták a másik üzenetét, és izgatottan lesték a postafiókjaikat. Nagyon közös hullámhosszra kerültek a levélváltásaik során. Jól ellevelezgettek egymással, és úgy érezték, van rá esély, hogy valami szorosabb kapcsolat is kialakuljon kettejük között.
Egy hét levelezés után telefonszámot cseréltek. Attól fogva a Férfi naponta hívta a lányt. Sőt, naponta kétszer. Egy héten keresztül, naponta kétszer beszéltek telefonon. De nem keveset. Napi kétszer másfél órákat. A Férfi rengeteget tud beszélni. Nagyon színes, nagyon kalandos, nagyon érdekes életet él(t). És szinte mindent elmesélt magáról a lánynak. Az emlékeit, az élményeit. A gyerekkoráról, a Családjáról, a Barátairól, az egyetemi éveiről, a munkájáról, önmagáról. Rengeteg sztorit, történetet mondott. Ahogy a lány hallgatta ezeket a történeteket, napról napra ismerte meg jobban a Férfit. Napról napra látott Belőle többet, napról napra lett egyre teljesebb képe Róla, és napról napra vált egyre szimpatikusabbá számára a Férfi. A végén ez a szimpátia odáig erősödött, hogy mindketten érezték, ebből akár több is lehet. Így a Férfi elhatározta, hogy autóba ül, és leutazik a lányhoz. Ugyan hosszú utat kellett megtennie, mert az ország szinte két, átellenes részében laknak, de a Férfi úgy érezte, megéri útnak indulnia. Megér számára a lány egy személyes találkozást. Így nyakába vette a fél országot, és elment a lányhoz.
Találkoztak. A lány számára nem okozott sem meglepetést, sem csalódást a találkozó. Neki élőben is ugyanolyan szimpatikus volt a Férfi, mint 350 km távlatából. Ugyanolyan jól elbeszélgettek, ugyanannyira jól érezte magát a Férfi társaságában, mint a levelezéseik, telefonbeszélgetéseik során. Hat órán keresztül csak ültek, és beszélgettek. Jobbára a Férfi beszélt. Csak mesélt, és mesélt, vég nélkül. Kifogyhatatlan volt a történetekből. De a lány ezt egyáltalán nem bánta. Nem unta a beszélgetést. Élvezte a Férfi történeteit, és nagyon szerette Ő(ke)t hallgatni. Mert a Férfi rendkívül okos, intelligens, művelt. Nagyon sokrétű, és szerteágazó tudással bír, és nagyon tájékozott. Jártas, és abszolút helyismerettel rendelkezik az élet dolgaiban. És emellett humoros is. És nagyon szórakoztató. Szóval jól érezte magát a lány nagyon Vele.
Úgy érezte a lány, hogy egy olyan Emberre lelt a Férfiban, akit nagyon megkedvelt. Mit megkedvelt?! Megszeretett! Aki nagyon belopta magát a lány szívébe. És akit nagyon tudna, és nagyon szeretne szeretni. De nem szerelemmel. Mert sajnos azt is érezte a lány, hogy a szerelem nem lobbant lángra kettejük között. Hogy hiába minden szimpátiának, minden egy húron pendülésnek, minden közös rezdülésnek, az a bizonyos szikra nem pattant ki közöttük. Hogy dacára a hosszú levelezésnek, a sok telefonbeszélgetésnek, és a maratoni mesedélutánnak, szerelem nem szövődött köztük. Érezték ezt mindketten. Tisztában volt ezzel a Férfi is, és a lány is. Mindketten érezték, mindketten tudták, hogy innentől nincs értelme a folytatásnak. Hogy innentől fölösleges erőltetniük a folytatást. Tudták, hogy ezen a ponton véget is ért a kapcsolatuk.
És ezt meg is beszélték. Megbeszélték, és megegyeztek egymással. Egyet értettek, és ugyanazon az állásponton voltak. Ugyanarra a véleményre jutottak mindketten. Hogy akkor, és ott pontot kell tegyenek a történetük végére. Hogy el kell engedniük egymást, és el kell köszönniük egymástól. Mert anélkül a szikra nélkül értelmetlen a folytatás…
Ennek már egy hete. Egy hete, hogy először találkozott egymással a Férfi és a lány. Egy hete, hogy először látták egymást. És egy hete annak is, hogy búcsút intettek egymásnak. Hogy elbúcsúztak a másiktól. Hogy nem keresték egymást. Egy hete beszéltek egymással utoljára. És egy hete, hogy nem hallottak a másikról…
Ez nagyon furcsa a lánynak. Furcsa, hogy két hét intenzív kapcsolattartás után most ekkora a csönd. Furcsa, hogy két végiglevelezett, és végigtelefonált hét után most szóba sem állnak egymással. Furcsa, hogy most üres a lány postafiókja. Hogy nem kap levelet. Hogy reggel, amikor felébred -hiába lesi egyből az e-mailjeit-, nem várja üzenet a Férfitől. Furcsa, hogy nem tud semmit Róla. Furcsa, hogy az a Férfi, aki két héten keresztül egyfolytában -és előtte fél éven át is- rabul ejtette a lány gondolatait, most egyszerre nincs többé. Furcsa, és szomorú. Szomorúvá tette ez a helyzet a lányt. Szomorúvá, és üressé.
Üresnek érzi magát a lány. Üresnek, mert elveszített Valakit. Valakit, akit nagyon megszeretett. Mert nagyon megszerette ezt a Férfit. Nem szerelemmel. Nem szerelmes Belé a lány, de őszintén szereti. Nagyon. És mérhetetlenül. És nem akarja elveszíteni. Nem akarja elveszíteni a lány a Férfit. Nem akarja, hogy soha többé ne halljon Róla. Tudni szeretne a Férfiról. Szeretné tudni a továbbiakban is, hogy hogy van, hogy mi van Vele, hogy hogyan alakul az élete. Mert fontossá vált a Férfi a lány számára.
Persze nem azt akarja a lány, hogy minden nap minden percében egymásnak tartsanak élménybeszámolót. Nem az elmúlt hetek intenzitásában, nem napi, és heti kapcsolatban akar lenni a lány a Férfival. Nem. Pusztán csak kapcsolatban szeretne Vele maradni. Csak azt szeretné, ha néhanapján váltanának egymással egy-egy levelet. Ha néha beszélnének egymással. Hogy ne szűnjön meg közöttük végleg, és végérvényesen a kontaktus.
Nem akarja a lány, hogy előbb érjen véget a kapcsolatuk, mintsem elkezdődött volna. Nem akarja, hogy előbb lépjen ki a Férfi az életéből, minthogy belépett volna rajta. Mert nem akarja a lány elveszíteni Őt. Szeretné Őt megtartani. Szeretné a Férfit a barátai között tudni. Szeretné, ha annak ellenére, hogy nem barátságnak indult a kapcsolatuk, barátság lehetne köztük.
Csak barátság – de a legeslegjobb fajtából.
Mit mondasz – lehet…?
“Tavasz van, és kitört a béke. Vadászatnak hajtás a vége…”
Hát, ha engem most meghajtanának, azt hiszem, nem futnék úgy, mint a nyúl a mezőn… Nagyon el vagyok lustulva, kényelmesedve, tunyulva – de úgy döntöttem, véget vetek ennek a(z áldatlan) állapotnak. Elhatároztam, hogy mozogni, sportolni fogok. Ha nem is lesz belőlem díjnyertes olimpikon, akkor is kitörök ebből a nyugalmi helyzetből. Kirobbantom magam a fotel kényelméből (na jó, azért ne kezdjetek el máris TNT-re gyűjteni alám!), és kilógyilkos hadműveletbe kezdek.
Régebben futottam. Nem versenyszerűen, abszolút csak hobbiszinten. De ahhoz képest, hogy lelkes amatőrként koptattam csak az utcakövet, napi 1 órákat lekocogtam. És élveztem. Szerettem futni. Szerettem a mozgást. A felpörgetett állapotot, a szapora pulzust, az izgalmat, az energiával telítettség érzését, a jóleső fáradtságot, a másnapi izomlázat. Na és persze a formás vádlijú, feszes seggű futófiúk látványát…
Ezekért az élményekért úgy gondoltam, megéri újra megizzasztanom magam. Megéri futócipőt húznom, és nyelvem lógatva rónom a kilométereket. Eltökéltem hát, hogy veszek egy spéci, hiper-szuper, extrán alápárnázott, és maximálisan ízületkímélő & kényelmes -nem szőr, de- nyúlcipőt, és kezdődhet is a -kaland helyett- tortúra.
Határozott céllal, konkrét futócipőmárkát és -modellt kiszemelve magamnak állítottam be az egyik nagy sportszeráruházba. Az eladók egyből rámstartoltak, és elözönlöttek a kérdéseikkel, hogy milyen sporthoz? milyen cipőt? melyik márkát? milyen árkategóriában? hobbi vagy versenyszerű felhasználásra? (nézz rám…!) mekkora igénybevételnek kitéve? betonon? terepen? esetleg rekortánon? és így tovább, és tovább…
Csak kapkodtam a fejem ennyi kérdés hallatán – az eladók serege pedig -a válaszaim közepette- a cipőket kapkodta le a polcokról, illetve hozta ki a raktárból. Amikor az üzlet fele árukészlete (és személyzete) a lábaim előtt hevert, én pedig ott álltam felemás cipőben, összehasonlítva a két félpár lábbeli nyújtotta komfortot, akkor felbukkant egy újabb kolléga. Az eddigieknél egy még hatványozottabban lelkiismeretesebb, még több kérdéssel rendelkező, igazi futás-szerelmes típus. És ő újabb barkópát intézett hozzám:
-Nem szokott fájni a lába?
-Egész napos állás után minimálisan, de ezt leszámítva nem. Bírják a terhelést.
-Visszerei vannak?
-Nincsenek.
-Derék és / vagy hátfájás?
-Szintén csak a hosszú, egy helyben állást követően.
-Gerincferdülés?
-Sosem volt.
-Bokasüllyedés? Harántboltozat-süllyedés? Lúdtalp?
-Egyikben sem szenvedek.
-Bármiféle láb, lábujjdeformitás?
-Minimális mértékű, amit a tűsarok-hegyes orr okoz…
-Más elváltozás, panasz?
-Rendszeres víz- és vérhólyagok, és bőr nélküli, ledörzsölt-feltört területek.
-Egyéb probléma?
Na, itt már kezdtem kitérni -az amúgy sem gyakorolt- hitemből…
-Miért, csámpásnak nézek ki?! Úgy kérdez, mintha lenne valami hendikepem!
-Nem, de biztos nincs semmi baj a lábaival?
-Nem, nincs. Amiket felsoroltam, azok is csak amiatt vannak, mert kevés az eszem, és képes vagyok tizenhárom centis sarkakon hosszú kilométereket legyalogolni…
-Értem. De más tuti nincs?
Ezen a ponton már erőteljesen idegesített, hogy mindenképp belém akart szuggerálni valamilyen abnormalitást a fiú, és elszakadt nálam a cérna. Úgy döntöttem, beszállok a játékba, és adom alá a lovat:
-De, de igaza van!
Miközben így válaszoltam, a srác arcára kiült az elégedett, “na ugye! én megmondtam! tudtam előre, hogy nem tökéletesek ezek a virgácsok” vigyor.
-Tényleg van egy baj velük!
-Micsoda?
-Hogy nagyon könnyen szétcsúsznak…
Láttam, ahogy szegény pasi agya elkezdett kattogni. Ahogy felpörögtek a tekervények, és forogni kezdtek a kerekek. Ahogy hevesen, és legjobb tudása szerint nekiállt, hogy megoldást keressen a problémámra, és megtalálja a megfelelő cipőt számomra. Szerencsétlennek nem esett le, hogy én mire értem. Hogy hogy értem… Hogy nem az inaim, nem a szalagjaim, de nem is a combközelítő izmaim a gyengék. Nem azokkal van a baj. Sokkal inkább az akaratommal. Azzal, hogy nem tudok visszautasítani. Hogy nem tudok kikosarazni. Hogy képtelen vagyok nemet mondani. A másik nemre…
