Nagymamám leandere megtetvesedett. Semmi baj – gondoltam, maaajd ééén megpermetezem(!).
Először is -tősgyökeres városi lévén- át kellett tanulmányoznom a permetező apparátus használati utasítását. Aztán gondosan kimértem, kikevertem (azért valami mégis ragadt rám az egyetemi évek alatt a koszon, és a fiúkon kívül…) a permetszert. Mire röpke ~3/4 óra alatt ezekkel végeztem is, feltámadt a szél. Akárhogy is álltam, mindig szemből fújt… Így fogtam, elcibáltam a Drágát egy szélárnyékos helyre, hogy majd ott részesítsem kezelésben. De ott jött a nem várt fordulat, minden felkészültségem & erőfeszítésem ellenére a permetező megadta magát…
Nem baj. Nagyon türelmes vagyok. Gondoltam, átöntöm a permetszert egy vödörbe, és nekiállok kis szivaccsal lemosogatni a virág leveleit. Így is lett. Igen ám. De a Drága nagyobb, mint én vagyok. Oké, tudom, ez önmagában még nem nagy teljesítmény (ismerve, hogy 159 centit mutat a fejem búbjánál a mérce…), de minden ága, az aljától a tetejéig tömve van levéllel. És az összeset át kellett sikálnom. Egyesével. A színi oldalát. És a fonákit is…
A Nagymamám nálam hatványozottabban türelmesebb, de amikor negyedszer mondta a tortúra 3 órája alatt, hogy hagyjam már abba, kezdett gyanús lenni -amit eddig is tudtam-, hogy nem vagyok normális. Aztán végeztem. Megtisztult a virág. A teljes rovargyűjteménye pedig rajtam díszelgett…
Azóta minden beszélgetésem a Nagymamámmal a “Hogy vagy?” kérdés után az “És a leander hogy van?”-nal folytatódik. Ha túléli a megpróbáltatásokat, akkor mindent ki fog bírni. És akkor jutalmul eléneklem neki a Túlélő trallalát. Na, abba garantáltan belehal…
Aki egy kicsit is ismer, pontosan tudja, hogy nem vagyok sértődékeny. Bármit lehet nekem mondani, nem veszem magamra, nem haragszom meg. Egy dolgot kivéve. Ha a cipőimet éri kritika…
…egy ismerősömmel beszélgettem, aki a családi vállalkozás-cukrászdájukban dolgozik. Mondtam neki, hogy szívesen lennék a helyében, el tudnám tölteni a napjaimat sütik és fagyik társaságában. Felvázoltam a fixa ideámat is, miszerint egy csokigyároshoz szeretnék férjhez menni. Vagy egy cipőkészítőhöz. Vagy egy építészhez. Aki tervez nekem egy akkora házat, ahol elfér mind a kismillió-hatszázhuszonnyolc pár cipőm (és én is). Vagy egy 3:1-hez. [Jut eszembe, de hát én nem is akarok sohasem férjet magamnak! Lehet, hogy ez a fixa idea mégsem áll olyan fix lábakon…?]
Ezen a ponton bekapcsolódott a beszélgetésbe a cukrásznő barátnője:
-Miért akar cipőkészítő férjet?
-Mert “enyhe fokú” cipőimádattal & cipőbirtoklási vággyal rendelkezem. És nincs az a mennyiségű lábbeli, amit én ne lennék képes összevásárolni. (Más kérdés, hogy ezzel egy időben rendkívüli intenzitással tűnik el a pénztárcámból a “képes”. És onnantól én sem vagyok hellóédeshogyvagyképes. Azt hiszem, a kelleténél jobban sütött meg az áprilisi nap…)
-Akkor piacnapokon ne menjen Fonyódra!
Azt hittem, rosszul hallok.
-Hogy mondja?
-Piacnapokon ne menjen Fonyódra!
Na, ezen a ponton hagyott ki a szívverésem, maradt tátva a szám, kerekedett ki a szemem. Még, hogy én piaci, román, műanyagtalpú, műbőr cipőt vegyek?! A feltételezés is sértő. Még a Nagymamámnak is tiltólistára tettem az efféle shoppingokat és én veszem a méregdrága bőrcipőit (amiket Ő előszeretettel avat be a kapálás és kertművelés rejtelmeibe az én legnagyobb megbotránkozásomra…). Vörösödő fejjel, damaszkuszi penge élével a hangomban:
-Ne haragudjon, lehet, hogy Ön a piacon szokott cipőt venni, de én nem!
-Ja, nem, nem, én sem ott gondoltam…
Na, jól van, futott át az agyamon – mégsem lökte ki magát egyből a pikszisből a nőci. Újra kaptam levegőt, visszatért a szívritmusom és feltettem a kedves mosolyom. Erre megszólalt:
-…hanem a TURKÁLÓBAN!
Damaszkuszi penge kiesett a számból (a kapanyél még bent van), és szíven talált. Ezt megkaptam. Nesze neked, Alberto Zago…
Figyelem! A következő sorokban a nyugalom megzavarására alkalmas, vizuális típusok számára erős látáskárosodást okozó képkockák lakoznak!
Eszter lángelme. Vagyis inkább lángol a feje, mintsem elme lakozna benne… Eszter makacs. Önfejű. Szeret a saját kárán tanulni. Nem fogadja meg senki tanácsát. Pedig Gyuriét meg kellett volna. Amikor azt mondta, hogy “Ne fürgyé leee!!!”.
Fürödni szerettem volna. Meg is nyitottam a vizet, elkezdtem teleengedni a kádat. Amikor már megfelelő volt a vízszint, gondoltam, most már belemászok, nem strázsálok a kád mellett. De hát ugye fürödni normális(?!?!?!) ember laptop és telefon nélkül nem megy, ez evidens. Na, én most kivételesen a laptopomat megkíméltem a gőzfürdőtől, viszont hát a telefon azért mégiscsak elengedhetetlen. Ha netalántán bele akarnék fulladni a kádba, azért a vízi mentő szakszolgálatot mégis csak tudjam riasztani előtte. Szóval a telefon jött velem. Ezzel nem is lenne olyan nagy baj. Mivel megvan a fix, jól bevált kis helye. Kellően távol a kádtól, hogy víz lehetőleg ne érje, de mégis kellően közel ahhoz, hogy meghalljam a nagy csobogás-locsogás közben is, ha csörög. Ez a hely a fürdőszobaszekrényen van. Igen ám, de Eszter ma nem követte a jól bevált protokollt. Amíg lehámozta magáról a fürdőköpenyt, az időre a telefont a (még be nem üzemelt – azért annyi esze volt, mégsem a forró) radiátor tetejére tette. Igen ám, de a radiátor a kád közvetlen közelében van. A kád pedig tele volt vízzel. Korai még a mosoly. Murphy törvényének azért még nem kellett volna szükségszerűen bekövetkeznie. Nem vagyok az a kapkodós fajta. Nem szoktam semmit leverni, elejteni. Sőt, többnyire nincs gondom a távolságok felmérésével, egy tárgy megfogásával sem. Igen ám, de az ördög a részletekben rejtőzik. Szóval, ahogy Eszter a kis habtestét kiburkolta a köntösből, ha -többek bánatára- nem is a 230-cal, de feltöltődött elektromossággal. És ahogy így, felvillanyozva, kicsi kezét óvatosan, de nyílegyenesen a telefon után irányította, az öntött vas radiátor úgy, de úgy megb…a, akarom mondani finoman és nőiesen, szexuális kontAKTUSt létesítettek egymással. A kis románc következménye egy eget rengető üvöltés és egy nagyon heves kézmozdulat lett. Mondanom sem kell, hogy ezzel egyidejűleg, térben és időben is párhuzamosan, a telefonom gyönyörű, kecses ívben halálugrásba kezdett, mely mélybúvárkodásban teljesedett ki. Ha a vízi mentő szakszolgálatot életképes telefon hiányában nem is tudtam hívni, megpróbáltam felidézni magamban az elsősegélyen tanultakat, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy újraélesszem, életben tartsam a kis vízi hullámat. Elővettem a hajszárítót. Okulva az előbbiekből, azt már inkább a fürdőszobától legtávolabb eső konnektorba dugtam be. Távol a radiátortól és a kádtól. Kis nyeszlett telefonomat apró (lehet, hogy a kelleténél több és kisebb…) darabokra cincáltam és nekiláttam hajszárítóval mesterséges légzésben részesíteni. Hosszabb ideig szárogattam, mint a s…ig érő, nagyon hosszú és nagyon dús hajzatomat, ami nem kis teljesítményt és türelemjátékot kívánt tőlem. Végül, amikor már úgy ítéltem meg, stabil az állapota, lekapcsolható a gépekről, akkor összelegóztam a sok kicsi alkatrészt, és csináltam belőle egy telefon kinézetű, telefonálásra nem maradéktalanul alkalmas szerkezetet.
Most jön a felhívás: ha el szeretnétek érni, akkor inkább interneten keresztül próbálkozzatok. De siessetek! Nemsokára jön az esti fürdés, ahova telefon hiányában laptoppal a hónom alatt fogok bemasírozni. Ergo, azt hiszem, nem csak telefon terén kell hamarosan új után néznem…
Le kellett mennem a városba. Elindultam. A négysávos mellett, a rendőrség előtt csámpáztam el épp. Ott, ahol pár méter hosszan (közvetlenül a Hunyadi u. után) a járda mellett a rendőrség betonfala húzódik. Én szorosan a fal mellett mentem, a táskám átvetve rajtam, a másik oldalamon, az út felől lógott. Amikor is motoszkálást hallottam a hátam mögül. Egyből a táskámra néztem, és félig hátra -mert múlt héten 2 nőt is megtámadtak a városban és letépték a vállukról a ridikült-, de szerencsére nem láttam senkit. És abban a pillanatban halkan bár, de megszólalt egy biciklis férfi mögöttem, hogy szeretne egy kis utat kérni. De nem jobbról került volna ki, ahol bőven elfért volna mellettem a járdán, nem. Hanem a fal -amire szinte föl voltam mászva- és köztem akart eltekerni. Én úgy, de úgy megijedtem tőle -pedig tényleg csendesen szólt, hogy engedjem el-, hogy egy hatalmas, teátrális mozdulattal a szívemhez kaptam rémületemben, és egy eget rengetőt sikítottam, hogy: “Jááááááááájjj, de megijesztett!”. Szegény férfi még nálam is jobban halálra vált, kis híján leesett a bicikliről a hangtartományom okozta sokk következtében. Szegényt úgy sajnáltam, mert heves bocsánatkérésbe kezdett, és csak azt hajtogatta, hogy ne haragudjak, nem akart ő megijeszteni engem, esze ágában sem volt, ő csak utat szeretett volna kérni. Akkor viszont engem úgy elkapott a röhögés. Láttam magam kívülről, ahogy széles karmozdulatokkal, halálra vált arccal ott kapálózok, és csak nevettem, és nevettem. És közben próbáltam mondani a pasinak, aki leszállt a bicikliről, és még mindig exkuzálta magát, hogy “Semmi baj, biztos rossz a lelkiismeretem!” – de nem bírtam abbahagyni a hahotát. Biztos gondolta, hogy na, ez a tyúk se százas – egyik percben sikít, a másikban meg beszélni nem tud a nevetéstől. És milyen igaza volt…!
Személyisége tapadó, ragaszkodó.
Rendkívül ambivalens. Rengeteg ellentmondás tapasztalható nála. Szüksége van rá, hogy mindig álljanak mellette. Valakihez tartoznia kell, különben összeomlik. Akire számíthat, ahhoz a végsőkig ragaszkodik. Fontos, hogy bölcs, támogató társ legyen mellette, aki őszintén reagál a dolgaira, megóvja a kudarcoktól.
Kihívó, egyenes jellemmel bír, ezért nem mindig és nem mindenhol élvezi az emberek szeretetét. Nem bujkál, nem hazudik, nyíltan vállalja véleményét. Mindig kiáll az igaza mellett. Nem alkuszik, rendkívül egyenes, gyakorlatias, hajthatatlan. Kialakult véleményét nagyon határozottan képviseli. Szókimondása, egyenessége miatt nem sok barát veszi körül. Ez azért is rossz, mert számára nélkülözhetetlen a támasz. Inkább férfias természet, de vannak életének olyan szakaszai, amikor a bizonytalanságai miatt nőies jelleme kerül előtérbe.
Jelképe a tűz. Robbanékony, lelkes, rohanó. Az elem minden negatív és pozitív tulajdonságaival rendelkezik. A tűz előnyösen is befolyásolja, természetes aktivitása, lelkesedése előre viszi. Ugyanakkor szinte gondolkodás nélkül vihető, lelkesíthető. Rajongva híve lesz új eszméknek, nézeteknek, embereknek. Ám amilyen gyorsan lelkesedik, ugyanolyan gyorsan ki is hűlnek indulatai. Szereti a viharokat. A legnagyobb viharban (képletesen és szó szerint) is képes a helyzet magaslatán maradni. Szeret indulatokat, érzelmeket kavarni. Mindenképp észre akarja vetetni magát, főleg a másik nem képviselői között. Előszeretettel lobbantja fel a férfiak érzelmeit, de ő maga ritkán hű és ritkán szeret teljes odaadással. Született hedonista. Élvezi, ha kényeztetik. A testi gyönyörök minden vonatkozásban fontosak a számára. Csak akkor tud elköteleződni egy férfi mellett, ha mindent megkap tőle. Ha valakit megszeret, annak naponta elmondja, hogy mennyire imádja. Rendszeresen meglepi pici ajándékokkal: csokival, szerelmes üzenetekkel. És még az ágyban is jó szerető. Kényeztetni kell, hogy elhiggye, szeretik. Nem feltétlenül tárgyakkal, ajándékokkal, sokkal inkább értékeli a gesztusokat, érintéseket, a csókokat. Nem unja meg az öleléseket, a simogatásokat. Akárhányszor elmegy mellette, hozzá kell, hogy érjen a férfi, hogy tudja, szeretik! Sajnos a hűsége pont addig tart, ameddig a férfi rajongása. Amíg kényeztetik, kielégítik (testileg & lelkileg egyaránt), ragaszkodik a másikhoz. De ha elhanyagolják, elkezdi más(ok) után fordítani a fejét. És onnantól nincs megállás. Ha a férfiak viszonozzák (márpedig személyiségének köszönhetően viszonozni szokták) érdeklődését, garantált a félrelépés. Pláne, hogy imádja a romantikát, az érzékiséget, a testiséget. Hiszi és vallja, hogy képes mindenkit meghódítani, az ujja köré csavarni. Valóban varázslatos személy, szinte nincs ember, aki ne kerülne a hatása alá.
Látszólag energikus, magabiztos, kemény, hajthatatlan, határozott, céltudatos, erős. De ez csak a látszat. A felszín alatt a tartalom szerény. Gyenge és gyakran üres. Szépséget, ragyogást mutat, de sokszor ez csak külsőség. Szereti a pompát, a csillogást, nagyon ad és igényes a megjelenésére. Aprólékosan, részletesen, precízen válogatja meg és kombinálja ruhatárát, lakása bútorait, berendezéseit, eszközeit. Magával és másokkal szemben egyaránt igényes. Gyakran felszínes, jellemében és cselekedeteiben egyaránt. Végtelenül kritikus, saját magával és másokkal szemben is. Hajlamos gyorsan, külsőségek alapján megítélni, elítélni másokat. Első benyomásainak túl nagy szerepet tulajdonít. Mivel gyorsan von le következtetéseket és skatulyáz be másokat, és ezek a megállapításai gyakran felületesek, így fokozottan magukban rejtik a tévedés lehetőségét. Ezt később nem szívesen ismeri be. Negatívumaival tisztában van, így gyakran szenved önbizalomhiányban, tudást, támogatást várva környezetétől. Állandó bizonytalanságban él. Még a sikeresen elvégzett feladatok is kétségekkel tudják eltölteni. Mivel a felszín sok hiányosságot takar, amikre ha figyelmeztetik, gyorsan sértődékennyé válik. Azért fogadja rosszul a kritikát, mert büszke és nagyon megviseli, ha veszít tekintélyéből. Előfordulhat, hogy befelé fordul, magába zárkózik. Ez szintén a büszkesége miatt van. Nem adja ki magát, nem ereszkedik le a környezetéhez, másrészt nem szívesen játssza ki a lapjait. Terveit, elképzeléseit, vágyait nem osztja meg másokkal, mert fél, hogy kinevetik és ellene fordítják. A bizalmát a legnehezebb megnyerni. Hiper érzékeny, ezért minden kritikát csak szépen becsomagolva, finoman, tapintatosan tálalva tűr el. Amilyen gyorsan megharagszik, olyan gyorsan és könnyen bocsát meg. Gyorsan felejt. Nincsenek tartós szerelmi bánatai (mivel senkit nem szeret igazán, mélyen, önmagánál jobban), nincs élete végéig tartó haragosa sem.
Szimbolikus állata a tigris. Az életben mindent magának kell kiharcolnia, senki nem kaparja ki helyette a gesztenyét. Gyorsan támad, sokszor sikertelenül. Szenvedélyes, hirtelen, lobbanékony, és azt hiszi, mindig győzhet. Igazi ragadozó típus. Kiválasztja áldozatát (a társát) és azt el nem engedi semmi áron.
Gyakran találja magát szemben nehézségekkel. Szeret mindent könnyedén venni, nagy érzelmeket és energiákat nem pazarol senkire és semmire – pedig a dolgok közel sem olyan egyszerűek. Ösztönösen megtalálja a nagy feladatokat és kihívásokat. A bonyolult dolgok nem rettentik meg, gyakran vakmerően vág bele komoly kihívásokba. Vakmerősége sokszor sikerre is viszi vállalkozásait. Hirtelen. Hirtelenségével sokszor bánt meg másokat, de ezt nem szándékosan teszi, sokkal inkább a meggondolatlansága megnyilvánulásaként könyvelhető el. Nehéz meglepni, olyan feladatok elé állítani, ami elrettentené.
Meleg és szenvedélyes ember. Rendkívül nagyfokú és kifinomult kommunikációs képességgel rendelkezik. Nagyszerűen el tudja adni magát. Fantáziája szárnyaló, mely művészi képességekhez ihletet ad. A művészet és a harmónia jelenti számára a jót és a kellemest. A szeretet és a béke számára elengedhetetlen. Romantikus, mindig a nyugodtságra és a harmóniára törekszik. Alapvetően toleráns, türelmes, elfogadó, konfliktuskerülő, alkalmazkodóképes. De ha megbántják, vagy hanyagolva érzi magát, nem mérlegel, bátran konfrontálódik. Bármennyire is szomjazza a támogatást, hogy álljanak mellette, gondolkodás nélkül kilép minden kötelékből, kapcsolatból és önállóan is megállja a helyét. Nem olyan biztonsággal, mint amikor tudja, hogy számíthat valakire, de helytáll…
Alapvetően szeretem a változást. Minden téren. Ha megtörik a monotonitás, nem egyhangú, unalmas, szürke az élet. Ezért szeretem az évszakok váltakozását is. Ahogy követik egymást a hónapok, ahogy változik napról-napra a környezet, a táj. Minden évszaknak megvan a maga szépsége. Minden évszakot szeretek. De legeslegjobban a telet. És mindent, ami ezzel jár. A reggeli sötétséget. A napközbeni komor, fakó, színtelen, szürke, barátságtalan, borongós, ködös, nyirkos, párás, hideg időt. A korai sötétedést. A havat. A hóról visszaverődő fényeket. A téli táj világosságát. Órákat sétálni a farkasordító hidegben. Csúszkálni a jégen. Hallgatni, ahogy ropog a hó a talpam alatt. És havat lapátolni.
Amíg gyerek voltam, Apukám privilégiója volt a hólapátolás. Ahogy esett, Ő úgy lapátolta. Felszórta sóval, vagy fűrészporral hintette meg a betont. Előttünk soha nem volt havas a járda. Soha nem borította jégpáncél. Soha nem csúszott meg senki, senki sem akarta nyakát, vagy bokáját törni. Mindegy volt, hogy késő éjjelt, vagy hajnalt mutatott az óra, Ő lapátolt. Soha nem engedte volna át másnak a feladatot. És soha nem hagyta volna, hogy egyetlen egy szem lánya hólapátot vegyen a kezébe.
Ez a tél a tizenhatodik, amikor Ő már nem fogja a hólapátot. Amikor a hólapát nyele már csak az én tenyerem teszi kérgessé…
Nekem magától értetődő volt, egyértelmű, evidens, hogy én vettem át a “stafétát”. Nem csak azért, hogy csináljak is valami hasznosat, hanem azért is, mert szeretem csinálni. Szeretek havat lapátolni. Magát a folyamatot. Azt, hogy tiszta lesz, járható előttünk a flaszter. Szeretem kiszabadítani a hó fogságából a járdát, a térkövet, a burkolatot. És szeretem nézni, ahogy újra belepi a fehér lepel. Szeretem, hogy a kezdetben kicsit vacogó, nyakamat behúzó állapotból felengedek, és átmelegedek. Azt, hogy kellemesen megdolgoztatom magam, miközben a szél az arcomba fújja a pici pelyheket. Hogy -ha máshogy nem is, legalább satnya izomzatomat tekintve- karizmatikus személyiséggé válok a munka végeztére. De a legjobban azt szeretem, amikor korán reggel, vagy késő este, amikor más még / már alszik, csendes, kihalt, üres az utca, és én egyedül, az utcai lámpa fényénél, a hóesésben, a friss levegőn lehetek.
Napjában többször is kimegyek. Késő éjjel, lefekvés előtt is le szoktam dobálni a havat. Amikor nagyon sok esik, olyankor kora hajnalban, négy-öt óra táján fel szoktam kelni, és nekilátok a “munkának”. Bár nekem ez nem munka. Öröm & kacagás. És kikapcsolódás.
Pont ezért, mivel örömmel csinálom, így nem csak magunk előtt szoktam lelapátolni a havat. Hanem az egyik szomszédunk előtt is. Nagyon szerettem a Szomszéd “bácsit”. “Bácsi”. Igen. Majd’ negyven évvel volt idősebb nálam. De kicsi gyerekkorom óta tegeztem. Ahogy megtanultam beszélni, nem múlt el úgy nap, hogy ne ütöttem volna az ablakot ha megláttam -mindenki halál döbbenetére, mert biztosak voltak benne, hogy amilyen erővel kopogok, tuti kiverem az üveget, és szanaszét szabdalom a kis kacsóim-, és ne kiabáltam volna Neki, hogy “szia Péééter!”. Bácsi nélkül. Imádtam Őt. Péter rengeteget dolgozott. Mindig késő este, hullafáradtan ért haza a munkából. És mindig tudta, hogy ha hazaér, még nem pihenhet. Még vissza van a hótolás. De sosem várta nagy hó. Vagy teljesen letakarítottam a placcot, mire hazaért, vagy csak egy kicsi hó, ami a lapátolásom után esett, borította a viakolort. Volt, hogy még ott ért engem. Arra ért haza, hogy még ott szenvedek, ki sem látszom a hatalmas hókupacból, amit feltorlaszoltam magam köré, hóeltakarítás fedőnév alatt. Olyankor fogott Ő is egy lapátot, és segített. Hiába mondtam Neki, hogy hagyja, megcsinálom én szívesen, nem hagyta rám.
Ez a második tél Péter nélkül…
Mindent szeretek a télben. Mindent. Egyedül a Karácsonyt szeretem kevésbé. Amikor sorban töltik meg a postaládát a különféle reklámújságok, katalógusok, telis-tele karácsonyi ajándékokkal. És ahogy lapozgatom, mindig megakad a szemem valamin. Mindig látok olyan ajándékot, amiről tudom, hogy mennyire örülne neki valamelyik Szerettem. És nagyon meg szeretném venni Neki. De sajnos át már nem adhatnám… Ezért nem szeretem a Karácsonyt. Mert olyankor sokkal jobban fáj azoknak a hiánya, akiket szerettem. És akik már nincsenek velem.
De nem múlik el úgy nap, óra, perc, hogy ne gondolnék Rájuk. Hogy ne jutnának eszembe. Hogy -ha csak gondolatban is, de- ne beszélgetnék Velük.
Remélem halljátok most is az elmém szavait, Fiúk! Kapjatok magatokra valamit! Leesett egy csomó hó, irány lapátolni!
Mindig is orvos szerettem volna lenni. Na jó, azért ez így messze nem állja meg a helyét. Nem akartam én orvos lenni nagyon-nagyon sokáig. Sosem érdekelt. Sok minden szerettem volna lenni, de ez a hivatás nem vonzott.
Pedig voltak a családban, a Szüleim baráti körében doktorok, akiktől gyerekkoromban kaptam kis műanyag orvosi táskát, benne műanyag eszközökkel, gumikalapáccsal, fonendoszkóppal, s a többivel, és lelkesen gyakoroltam velük, gyógyítgattam Apukámat – mégsem vonzott ez a pálya.
Amikor gyerekkoromban megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, akkor azt válaszoltam, hogy kávé- és kakaófőzőlány. De persze azt sem úgy képzeltem, ahogy az normális, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nem. Én nem egy vendéglátóhely pultja mögött akartam állni (ahogy később több nyáron át álltam), hanem itthon, hazai terepen, a saját konyhánkban. És arról álmodoztam, hogy a kis 4 adagos, kotyogós kávéfőzőnkkel (amit azóta sem tudok használni…) főzöm az illatos feketét, amit előtte a békeidőkből származó és itt maradt, narancssárga, kúp formájú kávédarálónkkal őröltem meg. Hát, igen. Nem voltam túl ambiciózus gyerek…
Valahogy engem kisgyerekként a felnőttek világa nagyon megrémített, megfélemlített. Igazából sosem akartam dolgozni. A munka, a munkahely, ezek mind-mind valami nagyon bonyolult, misztikus világnak tűntek a szememben. Emlékszem, mondtam is Anyukámnak, hogy ha nagy leszek, én nem akarom ezt. Nem akarom, hogy el kelljen mennem itthonról, idegen emberek között kelljen lennem, és dolgoznom kelljen. De Anyukám azt mondta, hogy nem így működik az élet. Dolgoznia mindenkinek kell. Különben megbüntetik az ember lányát a rendőrbácsik. Hát, félelemmel vegyes aggódással és szorongással ekkor szavaztam meg magamnak a kávéfőzői állást.
Aztán teltek az évek. És elérkezett 1997. nyara. És akkor megváltozott valamelyest a szemléletem. Azon a nyáron veszítettem el az Apukámat. Rákban halt meg. Betegség győzte le. Az én Apukámat. Aki örök életében egy csupa erő, csupa izom ember volt. Aki soha nem rettent meg semmitől. Aki nem ismert lehetetlent. Akinek senki és semmi nem tudta volna soha útját állni. Aki elé senki nem tudott olyan akadályt gördíteni, amivel ne birkózott volna meg. Leszámítva az életet. Az életet, ami egy daganatot dobott Apa lábai elé. És amit Apa nem tudott átlépni. Az én Apukám, akit mindenki csodált az ereje, a magabiztossága, a határozottsága, és a bátorsága miatt. Aki hegyeket meg tudott volna mozgatni, ha arról lett volna szó. Őt egy betegség legyőzte. Nagyon alattomosan, nagyon orvul, és nagyon gyorsan.
Utólag azt mondom, hogy hála Istennek, hogy ennyire gyors lefolyású volt a kór. Mert így nem szenvedett annyira sokat az Apukám. Rengeteget szenvedett így is, de messze nem olyan sokat, mint mások, akikhez nem kegyes ennyire az Élet. Egyrészt hálát adok az Égnek, amiért rövid betegeskedés után magához szólította Őt, másrészt mérhetetlen fájdalommal tölt el. Mert bármit megadtam volna, bármit megadnék most is azért, hogy még egy nappal hosszabb lehetett volna a földi élete. Mindenemet odaadnám, ha még egyszer hallhatnám a hangját. Ahogy azt mondja: „Eszterke”.
Apa halálát, és ámblokk, a halált, képtelen vagyok feldolgozni. Képtelen vagyok azzal a tudattal együtt élni, hogy az az ember, aki egy napja, vagy pár órája még itt volt, még beszélt hozzám, még fogta a kezem, nincs többé. Egyszerűen ezt nem tudom megemészteni. Azok a halálesetek, amik betegség miatt következnek be, még hatványozottabban megviselnek. Mert nem tudom elfogadni, hogy nincs gyógymód, hogy nincs gyógyszer rájuk. Akkor, amikor a tudomány már mindent tud, mindent ismer, maximálisan fejlett, akkor ne lehessen a rákot gyógyítani. Mert régen is voltak betegségek, ott volt a pestis, a kolera, a himlő, a torokgyík, a TBC, a gonorrhea. Rengeteg olyan betegség volt, amibe tömegével, sok százezrével haltak bele az emberek. De mára mindegyikre van orvosság. Ma már nem kell, hogy az emberek belehaljanak. De a rákra nincs. És ez engem nagyon nyomaszt(ott), és nagyon zavar(t) mindig.
Játszadoztam többször is a gondolattal, hogy orvosnak tanuljak, de sosem éreztem magam elég erősnek hozzá. A vér látványával nincs bajom, de az, hogy belevágjak, vagy beleszúrjak egy tűt bárkibe is, hogy fájdalmat okozzak bárkinek is -még ha tudom, hogy a cél szentesíti is az eszközt…-, az akkor sem az én stílusom. Én erre nem lennék képes. Így nem ringattam magam mélyebben ebbe az illúzióba, és sosem volt több egy kósza gondolatnál ez a terv.
Nem. Hiába szerettem a biológiát, fizikát, kémiát mindig is, nem terveztem, hogy ebbe az irányba tanuljak tovább. Sokkal inkább a humán területekben gondolkodtam. Magyarból mindig jó voltam. Imádtam az irodalmat, a nyelvtant. Jártam állandóan helyesírási, szép kiejtési, tollba mondó, versmondó versenyekre. A történelem is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. Általánosban iskolaelső voltam belőle, versenyeket, pályázatokat nyertem.
Úgy mentem gimibe, hogy tudtam, onnét csakis valami bölcsész vagy jogi pályára fog az utam vezetni. Így képzeltem – mert akkor még nem ismertem a jövendőbeli magyar- és töritanárnőm. Hát, amint megtörtént az ismerkedés, a terveim füstbe mentek. Mert ők ketten, a magyar és a történelem tanáraim voltak azok, akik megutáltatták velem a saját tantárgyaikat, és akik miatt egy állandó, hatalmas gyomorgörcs volt a gimnáziumban töltött 4 évem.
Gyűlöltem abba a gimibe járni, gyűlöltem a magyart, a történelmet, hát még a 2 boszorkát. Egy célom volt, hogy minél előbb túl legyek az érettségiken ebből a 2 tárgyból, és minél előbb elhúzhassak abból az iskolából. Megfogadtam, hogy ha leérettségiztem, elégetem az összes magyar és töri felszerelésem (persze ez nem történt meg, mert szeretem a könyveket), és még a 4 év emlékét is kiirtom az agyamból. Soha többet nem akartam erről a 2 tantárgyról hallani. Arról pedig, hogy valaha is tovább tanuljak ebben a vonalban, pláne nem.
Pályaválasztás előtt nem sokkal az osztályfőnökünk végigkérdezte az osztályt, hogy ki hova adja be a jelentkezési lapját. Mindenki felsorolta, hogy miket jelöl meg a felvételi lapon, amikor is megjegyezte az osztályfőnökünk, hogy ez mind szép, és jó, és becsületes szakma, de nála egy hivatás van, ami mindent visz. Ami mindenek felett áll. Amit ő a legjobban tisztel. Ami a Jolly Joker. Ez pedig az orvosi pálya.
Ez nagyon mellbe vágott engem, és nagyon elgondolkodtatott. Sokat agyaltam rajta, hogy lehet, hogy meg kellene jelölnöm az orvosikat, és ebbe az irányba kellene tovább mennem. Adtam az osztályfőnök szavára, és nagyon szerettem volna, ha valaki olyan ember válik belőlem, akire ő is büszke lesz. Szóval, játszottam a gondolattal. Egyre erősebben.
A következő osztályfőnöki órára ellátogatott hozzánk az iskolapszichológus. Hogy beszélgessen velünk a jövőbeni terveinkről, kétségeinkről, kérdéseinkről, a tanulmányi nehézségeinkről, egyszóval mindenről, ami egy 18 éves, továbbtanulás előtt álló gyereket foglalkoztat. Mit ad Isten, ez az iskolapszichológus az én óvónénim volt. Aki időközben, az óvónői diplomája mellé megszerezte a pszichológusi diplomát is.
Óra után odamentem Rita nénihez, és megkérdeztem, emlékszik-e rám. Emlékezett. És nagy boldogan felajánlotta nekem, hogy pályaválasztási tanácsadásban részesít egyik délután, suli után, ha van hozzá kedvem. Naná, hogy volt. Így elmentem Ritához (a nénizést szigorúan megtiltotta), és kianalizáltattam magam vele. Rengeteg tesztet, kérdőívet kitöltetett velem, szöveges feladatokat oldottam meg, és rajzolnom is kellett. Ő kis kórképemet átrágta, átnyálazta, és kielemezett belőle. Felállította a személyiségem, a jellemvonásaim rajzolatát.
Amit első körben javasolt, hogy mérnöknek ne menjek. Ne akarjak se építész, se tervező, se semmilyen műszaki ember lenni. Mert marhára nincs térlátásom. Azt mondta, az erre irányuló feladatokat katasztrofális eredményekkel teljesítettem. Viszont az minden válaszomból, minden megoldásomból nagyon erősen kirítt, hogy igencsak szociális beállítottságú vagyok. Hogy nagyon emberközpontú a szemléletem, hogy abban lelem örömöm, ha emberek között lehetek, ha velük foglalkozhatok. Emellett magas az empátiára való hajlamom. Szóval, nagyon önzetlen, segítőkész vagyok. És rendkívül szépen rajzolok, írok, nagyon jó a kézügyességem. [Hát, igen. Kézügyesség terén főnyeremény vagyok. Ezt még az exem is el szokta ismerni. Az exem, akitől már az bóknak, és hatalmas teljesítménynek számít, ha nem „hülye kurvának” szólít… Szóval, szerinte (is) a kézügyességem, és a francia tudásom páratlan és utolérhetetlen.]
De mivel 18 évesen nem gondolkoztam a szexiparban (ma már egyre többször fordul meg a fejemben, de mostanra már csak max. a „mature” kategóriában indulhatnék…), így valami olyan foglalkozásban kellett gondolkodjak, ahol a kellemest összeköthetem a hasznossal, és ahol teret engedhetek a kézügyességemnek, de az emberekkel való törődés sem szorul háttérbe. Rita rögtön javasolta is a fogorvosi pályát. Persze először ez teljesen hihetetlennek tűnt számomra, és abszolút irreálisnak látszott. Még vicceltem is Ritával, hogy ja, megcsillogtatva zseniális kézügyességem, majd matyómotívumokat furkálok a pácienseim fogaiba, nem…?
Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre többet gondolkodtam ezen a pályán, és egyre jobban megtetszett. Megtetszett, és teljesen beleképzeltem, beleéltem magam. Úgyhogy -az utolsó pillanatban- elhatároztam, fogorvos lesz belőlem. A felvételi lapon sem jelöltem meg mást, csak a fogorvos szakot.
Persze, mondanom sem kell, egy hirtelen elhatározás, amit nulla felkészülés előzött meg, nem tudta meghozni a várt sikert. Mert az orvosira való felvételin nem a 4 év magyar és történelem fakultáció anyagát kérték számon -amikre én jártam, és amiket tanultam-, de nem ám. Úgyhogy az első felvételin csúfosan elvéreztem.
Érettségi utáni évben magántanárokhoz jártam. Biológiából és fizikából vettem privát órákat. Meg mellette két iskola diákja is voltam – hogy rácáfoljak az elméletre, miszerint egy seggel csak egy lovat… Halálra tanultam, és hajszoltam, és fárasztottam magam. Aztán újra elhasaltam a felvételin, de ekkor már csak 1 ponttal. Már nagyjából sikerült feltölteni a tudásomban tátongó szakadékot, és már csak 1 pont választott el attól, hogy felvegyenek az egyetemre. (Persze ez az 1 pont is pont, és sokat számított nagyon, de mégsem voltam már fényévekkel lemaradva attól a tudástól, amit ott elvártak.)
A következő évben folytattam a tanulást a 2 magántanárom segítségével, illetve továbbra is jártam egy -már nem kettő- suliba mellette. Közben egy harmadik magántanár is járt hozzám, ő az angoltudásomat fejlesztette. Hála neki, középfokról eljutottam a felsőfokra, így egy felsőfokú nyelvvizsgával is nőttek a következő évi felvételin a pontszámaim.
Mindent egybevetve, minden érettségi eredményt, minden plusz- és többletpontot figyelembe véve, igencsak jó esélyekkel indultam a felvételin. Tudtam, hogy ha az előző évekhez képest nem emelkedik szignifikánsan a ponthatár, akkor bejutok. Hát, a ponthatár nem emelkedett. Csak a pontszámítás menetébe csúszott egy kis gikszer…
Konkrétan az egyetem a pontjaim népszámlálásakor nem vett figyelembe 7 többletpontomat. 7 pontot, amik azért jártak, mert emelt szinten teljesítettem a fizika érettségit (is). Efölött valahogy elsikkadt a figyelmük, és átsiklottak rajta. Így ahelyett, hogy a ponthatárnál 6 ponttal magasabb számmal bejutottam volna az egyetemre, 1 ponttal (ismét) alulmaradtam.
Persze nem hagytam annyiban a dolgot. Nem vagyok az a belenyugvó fajta. Végigkilincseltem a tanulmányi hivatal összes dolgozóját. Az ilyen-olyan dékánokat, a rektort. Rengeteg levelet, kérvényt írtam – persze mindhiába. Mindenki megsúgta, hogy igen, igen, látják, hogy az egyetem vétett, hogy ők hibáztak, de hát nyugodjak bele (és el), nincs mit tenni. De persze nagyon sajnálják. Hát, kitörölhettem vele.
Mivel ebben az évben már kicsit előrelátóbb, de legalábbis megfontoltabb voltam, így beadtam gyógyszerész szakra is a jelentkezésem. Oda toronymagasan felvettek. Így gyógyszerésznek kezdtem el tanulni…
Több okból is szerettem volna orvos lenni. A fent leírtakon, a gyógyításon, az embereken való segítésen túl is voltak céljaim ezzel a hivatással. Rendkívül fajsúlyos céljaim…
Többek között úgy éreztem, hogy ha valaha is férjet akarok magamnak találni, akkor mindenképp az orvosin kell továbbtanulnom, és ott kell megfelelő jelöltre vadásznom. Mindig úgy képzeltem, hogy az igazán jó „party”-k, a komoly, becsületes, okos pasik az orvosi padjait koptatják. Ma már nem képzelem ezt. Ma már tisztában vagyok a medikusok mentalitásával, és már nem hiszem így. Szóval, egy orvos férjre vágytam.
Ami engem illet. Én mindig úgy éreztem, hogy csak akkor fog egyszer jó anya válni belőlem, csak akkor fogok tudni egy csecsemőt felnevelni, ha rendelkezem egy orvosi végzettséggel. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy egy pici baba élete elképzelhetetlen anélkül, hogy ne egy hozzáértő, szakavatott, diplomás, gyerekorvos nevelje fel és álljon mellette a nap 24 órájában. Jó nagy baromság, mi?! Hát, igen. Voltak fixa ideáim. Mondhatnám úgy is, hogy hülye elméleteim.
Ami miatt még nagyon orvos akartam lenni, az az orvosi táska. Mindig is sokat adtam a külsőségekre (sajnos). Mondhatnám, hogy egy sznob picsa voltam (vagyok). [Hm, egyre szebben beszélek. Ezen a blogon nem szankcionálják kitiltással a mocskos szájúakat…?] És azt valahogy mindig is nagyon menőnek éreztem, hogy egy orvosi táskát lengetve a kezemben járjam a világot. Egy orvosi táskát cipelve, ami messziről hirdeti, kiáltja, hogy a gazdája egy okos, tanult, tekintélyes nő.
Persze, én nem ilyen snassz, fekete vagy barna táskát képzeltem el magamnak soha. Nem. De nem ám! Én valami nagyon feltűnő, nagyon meghökkentő, nagyon szemet szúró, nagyon polgárpukkasztó darabot akartam mindig. Valami olyant, ami kilométerekről észre véteti magát és az embert. És valami olyant, amitől nem vesznek komolyan mások. Ami miatt azt hiszik rólam, hogy na, egy divatmagazinból kilépett, üresfejű plázacica. És ami beskatulyáz. Amitől egy közönséges sztereotípiává válnék az emberek szemében. Hogy miután -nulla bizalommal, kétkedve- kinyitnám előttük a számat, hanyatt esnének (na nem a szájszagomtól, hanem) csodálkozásukban a tudásomtól, és attól a megdöbbenéstől, hogy teljesen mást nyújtok, mint amit elképzeltek rólam, és mint amit reméltek tőlem. Igen. Szeretem, amikor az embereket meg tudom lepni a tudásommal. Nem. Nem, ez nem jelenti azt, hogy egy agytröszt lennék. Nem vagyok az. Mindössze annyit tesz, hogy nem vagyok egy olyan üresfejű, buta liba, mint amilyennek esetleg első ránéztére, csak a külsőm alapján megítélnek. Szeretem, amikor kipukkaszthatom a rólam alkotott hamis konklúziók buborékát. És szeretem, amikor felfedhetem az igazi lényem. A valóm. De nem vagyok cukros néni. Nem osztogatom ingyen a belépőket, és nem tartok mindenkinek tárlatvezetést a belső világomba. Nem. Csak annak, aki megérdemli. Vagy akit érdemesnek tartok rá.
Nem utolsó sorban azért vágytam mindig arra, hogy orvos legyek, hogy egyszer a sírkövemre a nevem elé felkerülhessen az a bizonyos két betű is. Mert a temetésemmel, illetve a sírommal kapcsolatban is határozott, kialakult véleményem van ám! Először is, ha lány fejjel, ha asszonyként hajtom is örök álomra a fejem, a sírkövemen akkor is ugyanaz a név fog szerepelni, amilyen néven megszülettem. Punktum. Ha egyszer férjhez megyek (bár kicsi az esélye, azt hiszem, nem született még olyan elmeháborodott pasi erre a világra, aki engem el tudna viselni…), akkor sem akarom felvenni a férjem nevét. Azt akarom, hogy a halotti anyakönyvi kivonatomban ugyanaz a név szerepeljen, mint ami a születésimben áll. Ezen kívül amit még a végrendeletembe bele fogok venni az az, hogy a teljes születési, és halálozási dátumom kerüljön fel a síromra. Ne legyenek annyira kicsinyesek az utódaim, hogy arra a +8 számra már ne akarjanak áldozni. Áldozzanak! Azt hiszem, már látom előre a halálom okát. Az utódok agyon fognak verni a sok fixa ideám, és kikötésem hallatán…
Hát, igen. Azt hiszem, valóban érdemes lett volna nekem elvégeznem az orvosit. Ezekért a célkitűzésekért valóban megérdemeltem volna, hogy egyszer doktorrá avassanak. Pláne orvos doktorrá. Szép, mondhatom…
Ami a sírkövemet és a „dr.”-t illeti, még felkerülhet rá. Végül is, ledoktorálni nem csak medikaként lehet. Igazából a jogi pálya, a művészettörténet, a pszichológia mind-mind érdekeltek. (Jó, az építészet is érdekel(t), de hát azt baszhatom. [Este fogkefe helyett WC-kefével pucolj szájat, lányom!] Csőlátással, és nulla térlátással, be kell lássam, ott nekem nem terem babér…) Szóval, még nincs minden veszve. Még nem lefutott játszma, még megeshet, hogy valamelyik egyetemen, valamelyik szakterületen nem csak diplomamunkát, de doktori disszertációt is leadjak. Egyszer. Csak éljük meg!
Ami a pasikat, vagyis inkább az orvostanhallgató fiúkat illeti: egy sem volt. Soha nem jöttem össze eggyel sem a gyógyszerésztanulmányaim évei alatt. (És előtte, és utána sem.) Soha. Pedig az egyetem legelejétől fogva akadtak udvarlóim. De egyik sem kellett. Pedig volt, aki elhívott cukrászdába is. Bálba is mentem egy másikkal. Volt, aki sétálni vitt el. Felfedeztetni, megismertetni velem a várost. Majd a séta egy játszótérre vezetett. Ahol együtt ültünk egy padon, és együtt néztük a játszadozó gyerekeket. És közben ő már a közös gyerekeinkről szőtte az álmait. (Majd párás szemüveggel, sírásba görbülő, remegő szájjal konstatálta, amikor szertefoszlattam minden reményét.)
Szóval, eddig minden, sziklaszilárd, pontokba szedett tervem meghiúsult…
Na de ma fordult a kocka! Vagy legalábbis megpördült. És még mindig ott pörög a sarkán. Magában hordozva a lehetőségét 6 variációnak. 6 oldalra (csak a pofára-oldal ne legyen benne) való érkezésnek. Ma ugyanis akasztották a majdnem-hóhért.
El kellett ma mennem az ügyeletre. Mert valami történt a bal szememmel. Már tegnapelőtt este éreztem, hogy kicsit érzékenyebb, fájdogál. Éjjel sem esett annyira jól az alvás, amikor a bal felemen feküdtem. Aztán tegnap reggelre csúnyán bedagadt a szemem. Nem váladékozik, csak nagyon dagadt. Olyan a szemhéjam, mintha fel lenne telve, mintha zselés, kocsonyás lenne. Guszta, tudom… Tegnap még viszonylag hagyján volt a dolog. Bár zavart, hogy kicsit beszűkült (a tudatomon kívül) a szemrésem, de azért láttam. Ma reggelre viszont szinte se kép, se hang a bal szememen. Annyira bedagadt, hogy szinte ki sem látok rajta. Így eldöntöttem -féltem a kis szép szemem világát-, hogy elbattyogok az éjszakai ügyeletre (a verőfényes déli napsütésben).
Tényleg szarul nézhettem ki -vagy abban nem bízott Anyukám, hogy látok vele? nem tiszta a kép… minden esetre-, felajánlotta Muter, hogy elvisz autóval az orvoshoz. De megnyugtattam, hogy fölösleges. Szép az idő (száz evező…), feltolom a kis napszemüvegem, és egyúttal megejtem a szombat délelőtti egészségügyi sétám is.
A rendelő várójában sokan ültek, én viszont nem akartam riogatni senkit -a félszemű küklopsz formámmal-, így nem vettem le a szemüvegem. Gondoltam, hogy majd csak azelőtt kapom le, mikor már én leszek a soron következő beteg. De -mivel a felnőtt és a gyerek és a fogorvosi ügyelet is egy helyen volt, így nem tudhattam, hogy rajtam kívül más már nem vár a felnőtt háziorvosra- én voltam a következő. Így napszemüvegben toppantam be a rendelőbe.
Ismertem látásból ezt az orvost, aki ma is ügyelt. Vagyis nem csak látásból, egyszer hozzá vittem az Anyukámat. Egy fiatal -na jó, nálam kb. egy tízessel idősebb (bár nekem még a hússzal idősebb is fiatalnak számít…)-, vicces, humoros „kis doktor” -ahogy a Nagymamám mondaná-.
-Na, mi a panasz, kishölgy?
-Hát, a szememmel történt valami.
-Kapjuk le ezt a réjjjbent, nem kell az nekünk!
Persze miért is ne a kis fémkeretesem lett volna rajtam. Az, aminek a szára rendszerint úgy belegabalyodik-belegubancolódik-beleakad a fülem mögött (a vajas területen) a hajamba, hogy hosszas, többszöri próbálkozás után, miközben a szemüvegem már nyeklik-nyaklik, görbül, a hajszálaim csak úgy hullanak-húzódnak-tépődnek kifelé a fejbőrömből, sikerül csak kioperálnom magamból.
-Hát, magának nem is, de nekem…
-Hú, de csúnya!
-Kösz! Egy kicsit azért kozmetikázhatta volna a leírást!
-Mit csinált vele? Érte valami atrocitás?
-Atrocitás? Érte! Fél éven keresztül, konzekvensen és konstans belehazudtak…
-Hú, hát az komoly trauma! Írok fel, kislány, egy antibiotikum kúrát!
-Ó, hát a kúr(ál)ásban benne vagyok… Ööö, antibiotikumot mondott?
-Jaj, várjon, emlékszem magára! Maga gyógyszerésznek tanult, ugye?
Bólogatás.
-És maga utálja a gyógyszereket, főleg az antibiket!
Bólogatás. [Halkan megjegyezném: „an” nélkül viszont nagyon szeretem őket… Tibi, te bitang, ó!]
-Oké, nem írok föl magának szemkenőcsöt. Úgysem használná…
-Köööszi!
-Viszont felírok valami mást. A telefonszámom. Ha nem lenne sikeres a kúr(ál)ás…
[Hát, nem akartalak kiábrándítani, cicafiú, így nem mondtam, de garantáltan sikeres lesz. Mert kinőttem a kísérletezőkedvből és -korból, és nem tesztelem tovább a férfinépség kínálta felhozatalt. Pedagógusnak speciel nem készültem, így nem kenyerem, hogy osztályozzam farokméret, és technika alapján a hímeket. Nem, én nem hazárdírozok. Én a biztosra játszom. A jól bevált, és jól bejáratott exemhez (és magamhoz) nyúlok. A kis idomított, házi szexrabszolgámhoz. Őhozzá folyamodok. Őt kérem meg, oltson tüzet nálam, és részesítsen páros izzadásban. Mert az mégiscsak sokkal izgibb, mint holmi szaros antibiotikum-kúra. És benne még -páros izzadás terén- különben sem, sosem nem (egyéb vonatkozásban ezeregyszer) csalódtam.]
Szóval, ki tudja?! Lehet, hogy még egyetemet sem kell végezzek (elég, ha megvakulok), hogy odakerüljön az a kis bolhaszar a nevem elé…?
Habár akkor kompromisszumot kell kössek magammal. És a házasságkötő-teremből kisétálva, a házassági anyakönyvi kivonatomat fürkészve, el kell búcsúzzak a megboldogult leánykori nevemtől. El kell adjam a nevem (és a lelkem) egy előtagért cserébe? Áh, nincs az a pénz! Szeretem a nevem. Jobban, mint a külsőségeket. Ilyen áron nem kell a sírkövemre az a 2 betű. (Remélem, utódok, ennyi spórolásért megítéltek nekem egy kis haladékot, és elnapoljátok az agyoncsapásom dátumát!)
És különben is, én az egyik gyerekorvos barátnőm elvét vallom. Miszerint, ugyan sokkal könnyebb és kényelmesebb úgy doktornévé válni, hogy az ember (lánya) csak a 2 lábát teszi szét érte; de doktornőnek lenni sokkal jobb érzés. Ugyan hosszú, rögös, nehéz, sok szenvedéssel és lemondással kikövezett út vezet az egyetemi évek, aztán a rezidens évek után, a sok szakvizsga, és államvizsga, és diplomamunka útján a doktorrá válásáig, mégis megéri.
A barátnőm szerint csak segg kérdése az egész. Akinek az van (ész nem előfeltétel!), annak menni fog.
Hát, nekem van. Kényelmes is. Nagy is. Úgyhogy most nem tudom, mit csináljak?! Veselkedjek neki egy diplomának (újra)? Vagy adjam el? Mert alkalmas!
-…van most valakid?
-Igen.
-És mennyi idős? Fiatalabb nálad vagy idősebb?
-Fiatalabb.
-Na ugye! Bezzeg azt mondtad, sosem lesz fiatalabb barátod!
-Hát, változnak az idők…
-És, milyen kocsija van?
-Nincs autója.
-Niiincs??? Akkor mit tud, amiért beleszerettél???
-Kedves velem. Megfogja a kezem. Hozzám bújik. Puszit ad. Mosolyog rám.
-Mosolyog. Akkor biztos szépek a fogai.
-Ühüm. Nagyon szép mosolya van.
-Gondoltam…
-…és hófehér kis tejfogicái.
-Tejfogaiii??? Hány éves???
-5 és fél. És fülig szerelmes vagyok Belé. ♥
Este fél 11. Én a konyhában, vacsora közben. Mert hát ugye fő az egészség (illetve nem főtt semmi, szárazat ettem). Délután 6 után már egy magára, és a vonalaira valamit is adó ember nem eszik. De nem ám. Olyan korán nem. Megvárja, míg közel éjfélt üt az óra, és akkorra időzíti a nap legkiadósabb evészetét.
Szóval, laptop nélkül egy tapodtat sem, így a konyhaszekrény munkapultját “kicsi” gépem bitorolja. Telefonom nem rendeltetésszerű használatba van befogva: a mobilinternetem USB-stickjét dúcolja alá. Egyik kezemmel szörfölök az interneten, a másikkal épp a szendvicset tolom befelé az arcomba. Közben bömböl a televízió, Nóta TV szól, én pedig -2 félrenyelés közben- riszálom úgyis úgyis. És akkor megpillantom, hogy csörög a telefon. Mert hallani nem hallom, azt elnyomja a Fásy mulató zaja. Csak azt veszem észre, hogy kigyullad a kijelzőm. Kész szerencse, hogy ilyen kis kulturált vagyok, és úgy eszem, mint a lovak. Állva -a munkapult előtt-, így észrevettem, hogy kapásom van.
Egyből az exemre gyanítottam. Biztos voltam benne, hogy ő hív – mivel ahhoz már későre járt, hogy más telefonáljon. És különben is, az exemnek a hobbija ez, hogy az éjszaka kellős közepén hív fel. Bár ennél a fél 11-es időpontnál ő jóval késeibb szokott lenni. Általában éjfél utánra, 1 óra körülre időzíti a hívásait. Felhív. Én állat, aki nem halkítom le éjjelre a telefont, felébredek rá. Felébredek, és a gyomrom egyből görcsbe rándul. Mert pontosan tudom, hogy minden beszélgetésünk veszekedésbe torkollik. Gombócba csomósodott gyomorral felveszem. Aztán amikor meghallom, hogy a magas C-t megütve kezdi el velem a “társalgást”, akkor én hülye liba a tyúkeszemmel nemhogy nem csapom le a telefont, de még végig is hallgatom. Végig hallgatom az összes üvöltését, minden fenyegetőzését (mert azt hiszi a hülyéje, hogy én (megint…) megváltoztattam a postafiókjába való belépéshez használt jelszavát…). Végighallgatom, közben a vérnyomásom az egekbe szökik, és ezzel a lendülettel lőttek is az éjszakámnak és az alvásnak. Innéttől kis híján kiugró szívvel, verejtékben úszva forgolódom át az éjszakának a hátralévő, reggelig tartó részét. Mert ennyi eszem van…
Szóval, most is az exre asszociálok. De ahogy a kezembe veszem a -dúcszerepből kiszakított- telefonom, még jobban megáll bennem az ütő. Mert a Nagymamám számát jelzi ki a készülék. A tetejében a mobilt, nem a vezetékest. Tehát nekem nem egy olyan kép ugrik be, hogy a Mama otthonról hív, a fotelje komfortjából, az otthona kényelméből, hanem sokkal sötétebb gondolatok tolulnak egyből a fejembe. Azonnal felveszem, bár az idegességtől levegőt alig kapok. És akkor meghallom a Nagymamám kétségbeesett hangját a vonal túlvégén: “Mit csináljak, Eszterkém? Nem tudom eldönteni, hogy visszamondjam-e a vezetékes telefon szolgáltatást, vagy ne?”
És akkor kis híján kifakad belőlem, hogy “Bazd meg, Mama, a szívinfarktus jön rám a hívásaidtól!” – de visszanyelem. Nem mondom Neki. Ehelyett átbeszélem Vele telefonon is, személyesen is, aztán újra telefonon, majd újra személyesen a kérdést…
Nagymamám 84 éves. Van vezetékes, és van mobiltelefonja is. Éveken át rágta a fülem, hogy szeretne egy mobilt. Vettem Neki. Na, azóta nem szereti a mobiltelefonokat. Egyszerűen nem -mindig- tudja használni. (Van, hogy hívást sem sikerül kezdeményeznie, máskor meg sms-t is tud küldeni…) Hiába magyarázom el Neki lassan, tagoltan, türelmesen, jól érthetően, szájbarágósan, hogy pontosan mit csináljon, mit nyomjon, mit üssön be, nem figyel oda. A kijelzőt az Istennek nem nézi, holott az hatalmas segítség. Nem. Őt az érdekli, hogy pontosan melyik gombot, pontosan hányszor, milyen sorrendben kell megnyomnia. Nem a telefon kezelésének a logikáját akarja megérteni, hanem egy tárcsázás elindításáig szükséges gombnyomássorozatot akarja berögzíteni. Magolni akar.
Volt egy osztálytársam általánosban, aki ugyanezt csinálta, magolt. Úgy seggelte be az anyagot, hogy nem értett belőle egy szót sem. Csak megjegyezte. Ha dolgozatírásra került a sor, csúfosan alulmaradt mindig. De általában felelésekkor is elvérzett. Hacsak a tanár nem volt annyira jófej, és nem mondta meg a srácnak, hogy a tankönyv hányadik oldalán van az az anyag, amit kérdez. A fiú akkor azonnal, folyékonyan felmondta a tanultakat, és megadta a helyes válaszokat. Észbontó volt. És ez a srác azóta leérettségizett, sőt, ledoktorált az orvosin…
Na szóval, ne kanyarodjunk el a témától. Mama hezitálásának -miszerint megtartsa-e, avagy felmondja a vezetékes telefonját- az oka a mobil. Mert bár van a mobilja, mégsem tudja biztonsággal használni. Mert nem bízik magában, hogy mindig össze tud hozni egy-egy kimenő hívást. Ezért mentsvárként szeretné megtartani a vezetékesét. Hogy hébe-hóba, amikor úgy hozza a szükség (vagyis inkább amikor elpártol a szerencse Tőle és a mobilhasználat sikerességétől), akkor arról telefonáljon. Ami, valljuk be, elég nagy luxus a mai világban. Nagy luxus, hogy kifizeti havonta a 3 és félezer forintos alapdíjat, csak azért, hogy legyen telefonja. De közben meg nem használja. Mert leginkább mégiscsak a mobiljáról indítja a hívásait.
Addig addig érveltem, és rágtam (rojtosra) a szám (és a Mama fülét), míg a Mamám ráállt, hogy vegyem kézbe én az ügyei intézését, és mondjam fel a szerződését. Hát, tegnap el is indultam ügyintéző körutamra.
Lementem a cég itteni kirendeltségébe, ahol -hogy miért, miért sem, de- kegyetlenül sok ember várakozott a sorára. Kora délután mentem, mégis ezrek ácsorogtak az üzletben. Szépen, megfontoltan áttanulmányoztam a sorszámhívó berendezés kínálta opciókat, majd húztam egy számot. A bilétán feltüntették, hogy 9 várakozó ügyfél van előttem, de ezt csak jó 15 perces ácsorgás után vettem észre. Az üzletben vagy 40 fok meleg volt, tömeg, rengeteg ember, és nulla ülőhely. Amúgy is utálom a zsúfoltságot, a hőséget, úgyhogy legszívesebben már amikor az ajtó előtt megláttam a bent uralkodó állapotokat, tovább mentem volna. De az ígéretem kötelezett.
Az volt a szerencsém, hogy ez az üzlet egy kis üvegkalitka. 2 oldala is üveges, a padlótól a plafonig. És az egyik oldal, ahol én is álltam, a Sétáló utcára néz. Így a hosszú várakozásomat azzal töltöttem, hogy hátat fordítottam a velem együtt várakozóknak és az ügyfélszolgálat pinkbe öltöztetett angyalainak, és az embereket kémleltem az üvegfal mögül. Ott álltam a kirakatban (majom a ketrecben, szívem), mint valami új terméke, vagy szolgáltatása (na nem úgy, mint a piros lámpás negyedben…) a cégnek, és figyeltem az embereket. Ahogy sietnek, ahogy lépkednek gondterhelten. Ki-ki mobiltelefonálva, más kutyát sétáltatva. Megint mások biciklivel, illetve két idősebb hölgy beszélgetésbe merülve. Én is elmerültem az utca forgatagának a látványában, csak olyankor fordultam vissza a valóságba, amikor hallottam, hogy új szám került kiírásra, új ügyfél következik.
Nem figyeltem az órám, de jó 20-25 percet várakoztam, lábam között a kabátommal, kezemben -már előre előkészítve- a szükséges dokumentumok, igazolványok, pénztárca, mire sorra kerültem. Mondanom sem kell, hogy persze nem sok eredménnyel zártam az ügyintéző körutam – Nagymamám írásos felhatalmazása nélkül egy tapodtat sem léphettem. Így felnyaláboltam néhány dokumentumot, űrlapot, meghatalmazó nyilatkozatot, és elballagtam hazafelé velük. Itthon kitöltögettem őket töviről-hegyire, minden kis apró-cseprő információt megadtam, majd szereztem 2 tanút, akikkel alászignóztattam a papírokat. Végül én is kanyarítottam rá egy aláírást – Nagymamám nevében (fő a törvényesség, és csak semmi okirat hamisítás!).
Ma visszabattyogtam ezzel a stóc papírral a magenta árnyalatú munkaruhába öltözött ügyintézők barlangjába. Újabb sorszámhúzás, újabb tömeg, újabb 40 fok, újabb fél órás várakozás. De ma gyorsan telt az idő. Mert -okulva a tegnapi napból- vittem magammal egy könyvet. És olvasásba merülve (állva, kezemben könyv, táska, kabát, jövő hét…) bekkeltem ki az időt, míg sorra kerültem. Aztán hívták a számom, és én következtem.
Mit ad Isten, nem a tegnapi ügyintéző csajhoz, hanem a közvetlen mellette ülő alkalmazotthoz osztott a gép. Egy férfihez. Vagy mondjuk úgy, sráchoz. Na, az előítéleteim felszínre kerültek bennem egyből, és nem sok bizodalommal fordultam a segítségemre ott helyet foglaló cuki fiúhoz. De hozzá fordultam. Határozottan, de higgadtan.
-Tegnap kaptam a kolléganődtől ezeket az űrlapokat, amiket most hozok vissza kitöltve…
-Űűűrlapokat? – ízlelgette a szavakat a drága. Hát talán a NASA-nál dolgozik a kolléganőm? Űűűrlény lenne? – és közben egy papírgalacsint hajított a mellette ülő, se nem zöld, se nem világító, nagyon is valóságos külsejű “lénynek”.
Nem tudhatta a szépfiúm, hogy marhára nem vagyok vicces kedvemben. Hogy kicsit sem vagyok vevő sem rá, sem a poénjaira. Pedig nagyon próbálta bedobni a humorát is, és magát is.
-Csak ugyanannyira, mint te. – válaszoltam neki.
-És mit szeretnél ezekkel az űűűrlapokkal?
-Szeretném a Nagymamám vezetékes telefon előfizetését felmondani.
-Ó, hát azt nem lehet!
-Dehogynem lehet! Már miért ne lehetne?!
-Hát mer’ nekünk az nem éri meg!
-Ebben én biztos vagyok. Neki meg az nem éri meg, hogy fizeti a súlyos ezreket per hó, értelme pedig nincs.
-Á, hát nem úgy van az! A vezetékes telefon a legjobb biznisz! Van egy telefonkészülék, meg egy analóg vonal, ami nem kér enni, nem fogyaszt áramot, nem jár semmilyen költséggel. Kiadása nincs a cégnek vele, de bevétele annál több! Hát nehogy felmondjátok a szolgáltatást!
-Azért jöttem, hogy szerződést bontsak. Nem pedig azért, hogy meghallgassam a vállalat bevételi forrásait, és azt, hogy nektek mi éri meg, és mi nem! – itt már kezdett elfogyni a türelmem a fiú kekeckedésétől.
-8 napon belül történik meg a szerződés megszüntetése, és a vonal bontása. Az azt jelenti, hogy március 4-ig bezárólag.
-Március 4.? De akkor -ha február 28.-a után- nem használjuk a telefont, akkor márciusra nem számláznak ki szolgáltatást, ugye?
-De. Március 4-ig, egy részszámlát ki fognak küldeni.
-És mire fel? Talán én tehetek róla, hogy ti elhúzzátok az időt addig?
Előveszi a zsebszámológépét, beüti a havi alapdíjat, majd leosztja-felszorozza a négy napra vonatkozóan.
-Pontosan tudom, hogy ez valami bagatell, pár száz forintos összeg…
-Igen, 463 Ft.
-Nem érdekel, hogy mennyi. Egyszerűen nem vagyok hajlandó befizetni egy forintot sem, amit nem telefonáltam le. És nem is fogok. Ezt úgy hidd el, ahogy itt állok.
-Értelek. De a csekket ettől függetlenül ki fogjuk küldeni. Viszont megsúgom, ha megfellebbezed egy e-mailben, akkor 99 %, hogy a cég el fog állni az összeg befizettetésétől.
-Oké, kösz. És jár valamilyen anyagi vonzattal, ha visszaadjuk a vonalat?
-Hát hogyne járna!
-Én úgy tudom, csak a visszaköttetés kerül pénzbe.
-Nem, a kikötés sem ingyenes. Egy húszas!
-Tessék?! Húszezer forint?!
-Igen, neki tíz -bök a mellette ülő kolleginára-, meg nekem tíz. – mondja, és vigyorog hozzá diadalittasan.
-Szerencséd van, kiscsillag, hogy rögzítve van a berendezés! – annyira rezignáltan voltam undok, hogy az sem érdekelt volna, ha kikéri magának a lekiscsillagozást és a többit…
-Miért? – kérdez vissza ártatlan szemekkel.
-Mert még egy ilyen poént elsütsz, és rád borítom az asztalt. – már erősen idegesített a bájgúnárom hozzá(m)állása.
-Á, nem vagy te olyan! – mondja csitítóan.
-Ne legyél te ebben olyan biztos!
-Á, nő vagy.
Na, -lehet, hogy ezt nem sértésnek szánta a kis zselés hajúm, de én annak vettem, és- erre felszaladt bennem a pumpa. Amúgy sem voltam túl barátságos kedvemben. 4 órát aludtam az éjszaka, fáradt voltam, dühös voltam, mérges voltam, de ő ezt nem tudhatta. Nem tudhatta, és így nagyon belefutott a csőbe.
-Nagyon rossz lóra tettél velem, tündérke. Mert egyrészt tisztában vagyok a szolgáltatásaitokkal. Másrészt tisztában vagyok a jogaimmal. Harmadrészt a hajam nem festett barna. Negyedrészt elég rámenős és határozott vagyok. Ha valamit akarok, azt elérem. És én fel akarom mondani ezt a szerződést, MOST. Ötödrészt pedig, ha ez valamilyen okból meghiúsulna, vagy nem úgy történne, ahogy azt én akarom, akkor 10 percen belül a főnököddel fogok beszélni. Ha pedig ne adj’ Isten vele sem jutnék többre, mint veled, akkor megyek ennek a kócerájnak a főfővezetőjéhez. Az Atyaúristenéhez. De ha az kell nektek, akkor a Fogyasztóvédelmet sem hagyom ki a sorból, de esetleg még egy újságcikket is megér a dolog – hogy a Távközlési Felügyeletet ne is említsem! Akkor, hajlandó vagy rögzíteni az igényem, vagy továbbra is poénra veszel engem is, és a figurát is…?
Na, kishercegemet sikerült olyan szinten meglepnem, és kibillentenem a humor herold-voltából, hogy 2 percen belül elintézte a folyamat őt érintő részleteit, és rögzítette az igényeimet. Aztán további 10 percben -gondolom, hogy visszaszerezzen egy kicsit a szememben elvesztett hitelességéből- csupa-csupa jó tanáccsal szolgált. Elmondta, hogy mivel nem érdekük, sőt, egyenesen káruk származik belőle, ha elveszítenek egy ügyfelet, így borítékolható, hogy a munkatársai a hátralévő 8 napban (amennyi időt igénybe vesz a telefonvonal tényleges megszüntetése) folyamatosan hívogatni fogják, és ajánlatokkal fogják bombázni a Nagymamámat. Mert nem akarják elveszíteni. Így inkább felajánlanak majd Neki egy olcsóbb konstrukciót, olyant, amiben biztosak, hogy Nagymama rábólint, és így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Elmondta, hogy ezekre készítsem fel a Mamám, rágjak mindent a szájába, és gyakoroltassam be Vele, hogy mindenre konzekvensen nemet mondjon.
Végül is, be kell lássam, jófej volt ez a srác. Korrekt volt, és tisztességes, hogy felfedte a cég kártyáit előttem, és felhívta a figyelmem a várható propagandamunkára. Lehet, hogy ha nem ma kerülök hozzá, ha nem a mai napomat és a mai ingerült hangulatomat fogja ki, akkor még mindig ott támasztanám a (szerencsére fixált, nem burogatható) pultot, és még mindig ott trécselnék vele. Ő nagyon erre hajazott. Minden rezdülésével, minden kis poénjával, minden egyes mélyen a szemembe nézésével, és minden szál zselézett, égnek meredő hajszálával. De (sajnos?) ez mind ma történt. És a mai napomból hiányzott a humor, és a könnyedség, és a nyitottság a poénáradatra. De ki tudja? Lehet, hogy jön még a kutyára dér?!
Figyi, Mama! Ugye nem lenne nagy gond, ha holnap visszamennék, és visszaköttetném a telefonod a fiúval…? Rájöttem, kell ez a vezetékes vonal Neked! Jó, ha van az a kis kanóc. Hát még ha nem is olyan kicsi…!
Egyik délután, megyek az utcán és látom, nem figyeltek rám…
Vagyis, de. Pont, hogy felfigyelt rám valaki. Egy idős néni. Aki mellett ahogy elmentem, megszólított. Vagyis csak annyit mondott, hogy “Maga különleges!”.
Először azt hittem, hogy csak dörmögött valamit. Hogy nem jól hallottam, nem szavakat mondott, csak mormogott. Aztán azt, hogy összetéveszt valakivel, hisz’ nem is ismertem. De az is átfutott az agyamon, hogy bolond az öreglány. Kicsit értetlenül, kicsit félszeg mosollyal néztem rá, ahogy elmentem mellette. Nem tudtam mire vélni a dolgot. És azt sem tudtam, mit csináljak. Kérdezzem meg, hogy “Nekem tetszett szólni?”. Vagy azt, hogy “Mit tetszett mondani?”. Vagy csak vigyorogjak idiótán -ebben nagy a gyakorlatom…-, amiben minden benne van. Amiből gondolhatja azt is, hogy azt akarom mondani “Köszönöm!”. De azt is hiheti, hogy arra gondolok “Tudtam eddig is.”. Vagy netán azt szűri le belőle, hogy azt gondolom, “Bolond ez az öregasszony…”.
A másodperc tört része alatt futottak át ezek a gondolatok az agyamon. Mire végiggondoltam mindezt, még mindig ott voltam a néni mellett. Nem léptem még tovább, ő pedig megállt. Végül úgy döntöttem, higgyen, amit akar, csak egy mosollyal honorálom azt, amiben nem voltam biztos, hogy jól értettem. És akkor a néni újra megismételte: “Maga különleges!”.
Ekkor megálltam előtte. És a néni -anélkül, hogy bármit mondtam volna, vagy ő bármit kérdezett volna, vagy egy ujjal is hozzám ért volna- akkor, ott, a nyílt utcán, teljesen ismeretlenül pár perc alatt kielemzett. Kielemezte az életemet. Elmondott rólam rengeteg dolgot. A múltamról, a jelenemről, a jövőmről. Hogy mi volt, hogy mi van, hogy mi lesz velem. Hogy most az életemnek egy elég kritikus szakaszát élem. Hogy elég kilátástalan per pillanat a helyzetem. De ne aggódjak, mert nemsokára felcsillan a fény az alagút végén. És nem üt el. Elmondta, hogy most mire kell koncentrálnom, mire kell figyelnem. Mert -elmondása szerint- most ért abba a szakaszába az életem, ami miatt megszülettem. Ami miatt itt vagyok. Ezen a Földön. És ami a küldetésem az életben.
Pár percbe rengeteg jó tanácsot, és intelmet sűrített. Használati útmutatót adott magamhoz, és az életemhez. Kifejtette a személyiségemet. Egyszerűen mérnöki pontossággal, és hatalmas műgonddal festette le a jellemem vonásait. Precízen, és nagyon hitelesen.
Anélkül, hogy bármire reagáltam volna, bármit helyeseltem volna, bólogattam volna, vagy megráztam volna a fejem. Pókerarccal hallgattam végig a monológját. Egy vonásom sem rezdült meg egyetlen kijelentésére sem. Nem tudott olvasni az arcomról. Nem tudta, hogy amiket mond, azokkal fején találta-e a szöget, vagy orbitálisan mellé ütött. Nem adtam neki semmiféle visszacsatolást, semmilyen visszajelzést a szavaira. De nem is várta. Annyira határozottan, annyira magabiztosan, és folyamatosan mesélt nekem, mint aki tökéletes látással tud visszanézni a múltamba, és ugyanilyen pontossággal tud előre tekinteni, belelátni a jövőmbe. Egyszerűen félelmetes volt.
Az elején arra gondoltam, hogy ez valami kandi-kamerás átverés lesz, és fürkésztem az operatőröket a közelben. De a néni 1-2 szava után rájöttem, hogy ez nem átverés. Ez a valóság. A színtiszta igazság. Olyan mélységekig belém látott, és olyan dolgokat tárt fel a jellememből, a személyiségemből, a tulajdonságaimból, az érzéseimből, a vágyaimból, amiket rajtam kívül senki sem ismer. Amiket senki nem tud, amikről senkinek soha nem beszéltem. Amiket egyedül én ismerek.
Nem általánosságokban beszélt a néni, és nem is rébuszokban. Konkrét tényeket közölt, konkrét dátumokkal alátámasztva. Persze gondolhatnám, hogy csak vagdalkozott a számokkal és az eseményekkel. Hogy csak hasraütés-szerűen mondta őket. El is hinném, ha a múltamról nem beszélt volna. De megemlített több olyan eseményt, életkorhoz kötve, amik valóban megtörténtek velem, és pontosan akkor, amikorra datálta őket.
Ha ez nem velem történt volna meg, ha nem engem néz ki magának a néni, és nem engem szólít meg, akkor nem hinném el. Ha más mesélné, azt mondanám, hogy ilyen nincs. Hogy ez nem létezik. Azt mondanám, túl élénk a fantáziája. De láss csodát, én jártam így. Máig nem értem, nem tudom megfejteni, hogy ez a néni hogy csinálta, amit csinált. És azt sem tudom, hogy miért pont velem. Hogy miért pont engem választott ki az utcán hömpölygő tömegből. És miért érezte úgy, hogy meg kell osztania velem a tudását. Nem értem. Azóta is nap, mint nap elgondolkodom rajta, de nem találok logikus választ rá…
A beszélgetést (vagyis nem volt ez beszélgetés, mert csak a néni beszélt, mondta, és mondta, én meg csak hallgattam, leesett állal, tágra nyílt, hatalmas szemekkel, és kitárt fülekkel) azzal zárta a néni:
“Maga szeret egy férfit. Maga odavan valakiért. Valakiért, aki nem becsületes. Aki több vasat tart a tűzben. Pedig maga rendkívüli személyiség. Olyan, akit nagyon meg kell becsülni. Maga egy kincs. Maga olyan, mint egy sportkocsi. Egy Ferrari, vagy egy olyan nyitott tetejű – tudja… (Hát hogyne tudnám. Életem első 12 évét autók között éltem le. Aztán ráhúztam még 7-et…) Amit nem lehet garázsban tartani. Amit vétek garázsban tartani. Amit nem azért terveztek, hogy a garázsban álljon. Hanem azért, hogy imádják, ápolják, vigyázzanak rá. És hogy minden nap menjenek vele. Hogy minden nap megmutassák a világnak, hogy milyen autójuk van. Aki ezt nem tudja, az egy hülye. Azzal maga ne foglalkozzon! Azt hagyja veszni!”
Hát, ha csak nem olvasta el a néni az egyik itt írt bejegyzésem, az Egy szerelem margójára címűt -amit kétlek, hajlott korára való tekintettel…-, akkor nem ismerheti a történetemet. Akkor nem tudhat a néni rólam. És nem tudhat arról a bizonyos Férfiről sem. És főleg a kapcsolatunkról nem.
…és akkor csakis egy reális magyarázat marad minderre. Az, hogy boszorkányok márpedig léteznek…
