Nem értem az embereket. Az apákat. És az anyákat. A szülőket. Hogy miért szeretne mindegyik engem a fiának. Hogy miért az a szívük vágya, a fixa ideájuk, hogy én legyek a fiuk barátnője, felesége…
Nem vagyok az a tipikusan kedves, tündi-bündi, bűbájos, mézesmázos, csupa mosoly, csupa kacagás lány. Ennek ellenére folyamatosan kapom a “van barátod?” kérdéseket a szülőktől. Eleinte még gyanútlan voltam, bele-bele futottam a csőbe, és (amikor épp ez volt az állás) őszintén elmondtam, hogy nem, per pillanat nincs. Na, abban a szent minutumban meg is bántam a nagy kitárulkozást, ahogy jött az összecsapott tenyér, fülig szaladó száj, és a mondat: “pompás! pont te kellesz a fiunknak!”. Na, ebből a helyzetből jöjjek ki úgy, hogy se a szülőt ne sértsem vérig (bár legszívesebben átvitten és konkrétan is megtenném…), se magamat ne járassam nagyon le… Azóta megtanultam a leckét. Ha volt barátom, ha nem, mindenkinek azt válaszoltam, hogy van. Így megúsztam ígérettétellel a dolgot. “Hogy ha majd ne adj’ Isten szakítotok, már nem lesz meg a kis udvarlód, akkor Esztikém, mindenképp szóljál ám! Mert a fiunknak téged néztünk ki, te vagy a mi kis menyünk már!” Heves bólogatás, iiigen, hát peeersze (hogy nem szólok…)!
Ez még a jobbik eset szokott lenni, amikor azért tájékozódnak a “kis meny” családi állapotáról. A rosszabbik az, amikor nem tájékozódnak, de nem is érdekli őket, hogy van valakim. Kész tényként közlik, hogy márpedig én az ő fiuké leszek.
“Jaj, Eszterke, te olyan okos vagy és olyan aranyos!” (Ezt a baromságot honnét vették…?!) “Hát, hát, ugye nem sértődsz meg, ha elmesélem, hogy mi a feleségemmel már csak úgy hívunk téged, hogy a kis menyünk. Mert nagyon sokat szoktunk ám emlegetni téged, beszélgetni rólad!” (B.ssza meg, ezért csuklom annyit…!) “A Jocink kis feleségéről. Mondtuk a Jocinak, hogy fiam, nézd meg ezt a kislányt! Söpör, takarít, füvet nyír! Még ablakot is tud pucolni!” (Kár, hogy nem kell hozzá sok ész…) “Ez a kislány való hozzád! Belőle lesz csak jó feleség. És jó anya.” (Az biztos! Csak nem a maguk unokájáé!) “De olyan bátortalan az a gyerek.” (38.) “Nem mer közeledni. Tőlem kérdezte, hogy “de apa, mit csináljak?”!” (Hozd apádat is a randira!) “Mondtam neki, hogy hívd el moziba, kisfiam! Veszel egy szál virágot a kislánynak, becsöngetsz hozzájuk, megkérdezed az anyukáját, hogy elengedi-e veled, és megnéztek egy filmet.” (Megölöm Anyámat, ha nem azt mondja, hogy életem végéig szobafogságban vagyok!) “Most úgyis vetítik azt a helikopteres filmet.” Nem vagyok egy nagy moziba járó, így fogalmam sem volt, mire gondol, miben van helikopter. Eszembe jutott, hogy talán a Medicopter117 Légimentők sorozatát vitték vászonra? Hm, azt még szerettem is. Aztán rájöttem, hogy nincs itt semmiféle vasmadár. A Harry Potterre gondolt az öreg. Nem láttam belőle egy részt sem. A világ összes életrajzi filmjét, (romantikus) drámáját végig lehet velem nézetni, de az ilyen fantasztikus, varázslós, űrháborús, véres-vámpíros sztorik marhára hidegen hagynak. Viszont rájöttem, rosszul cselekedtem. Jocival mégis meg kellett volna néznem a Harry Pottert. Eltanultam volna valami jó kis varázsigét a filmből, és hétszentség, hogy vagy őt, vagy magamat, de inkább magamat, láthatatlanná varázsoltam volna. Nem csak a mozi idejére, de az ilyen jellegű megtalálások idejére is. Azt hiszem, hosszú ideig kellett volna viselnem az átlátszóvá tevő kisködmönt…
Azt hiszitek, hogy ennél nincs lejjebb, igaz? Hát, tévedtek! Vannak Joci szüleinél elmeháborodottabb, pofátlanabb, bicskanyitogatóbb emberek is. Van az a verzió is, amikor családon belül talál meg egy aggódó apa. Kilátásba helyez nekem mindent, előre lezsírozott, biztos egyetemi felvételit (nem, nem így jutottam be a gyógyszerész karra! így fogorvos lehetett volna belőlem!). Az egyetem után tuti állást. Mindent, amit csak akarok. Amit szemem-szám kíván. (Hát, a fiát se a szemem, se a szám…) Csak legyek a fia barátnője. Mert hát már szegény gyerek -aki egyébként ronda, mint a bűn- bőven elmúlt 30. Csajjal még senki nem látta. A fél rokoni kör -ki diszkrétebben, ki nyíltan, kárörvendő vigyorral a képén- azon pusmog-csámcsog, hogy biztos nem is a lányokat szereti. Biztos azt sem tudja, mit kell egy lánnyal csinálni. Szóval, megkapok mindent, csak hadd húzzák már ki magukat büszkén, és hadd fogják már be a rokonság száját, rábökve a bizonyítékra (rám), hogy mégsem meleg a gyerek. (Csak vérfertőző. Tényleg, mennyivel is jobb!)
És van ennél (igen, igen, még ennél is… ) egy még mélyebb színvonal. Amikor a kedves (idézőjelben) anyuka biztosra akar menni az ügyben, hogy pattanásos (avagy nem), kicsi (vagy már túlkoros) fiacskája idejében (vagy ha nem is idejében, de biztosan) elveszíti azt a bizonyost. Hogy kártyát vetett-e előtte, vagy megálmodta, vagy hogyan-hogyan sem, nem tudom, de megkeres a kéztördelés közepette kinyögött kérdésével. Hogy ha nem is életem végéig (ó, köszönöm! megkönnyebbültem! igazán nagylelkű! ez ám a hatalmas szerencse!), de legalább egy röpke időszak erejéig járjak már a fiával. Hogy úgy nyomuljak rá, mert szegény kölök igen mulya egy teremtés! Nem mer ám az kezdeményezni a lányoknál! És ismertessem már meg vele a női lélek rejtelmeit. (Azt hittem, csak a férfiak hiszik azt, hogy mi is ott hordjuk a lelkünket…) Szóval, hogy értem (értem, sajnos… jobban is, mint szeretném…), vezessem már be az életbe szerencsétlen ficsúrt.
Ó, hát hogyne érteném! Elég jó a felfogásom, és tudok olvasni a sorok között is. Egyedül azt nem értem, fel nem foghatom, hogy ők hol, melyik könyvben, jóskötetben, jövendőmondóban, mely sorok között olvasták azt, hogy erre a feladatra, erre a nemes célra én vagyok a megfelelő delikvens. Hogy nálam lehet előjegyeztetni az “avatásra”. Bele nem fér abba a csöpp kis agyamba, hogy a XXI. században, felvilágosult, modern, (látszólag) épkézláb és tanult emberek agyából hogy pattanhat ki ilyen “isteni” szikra…? Észbontó…
Szóval, így, vagy úgy, de nagy népszerűségnek “örvendek” a fiús szülők körében. (Ez esetben akkor örvendenék valójában, ha ez a népszerűségi index inkább a nulla felé konvergálna. Van az a lista, aminek nem szeretnék az élmezőnyében szerepelni. Na, ez pont az.)
A volt barátaim szülei is mind imádtak. Kivétel nélkül. (Nyugi, számomra is megfejthetetlen, hogy miért!) Mindegyik letört volt, szomorú, könnyes szemű, amikor véget ért a kapcsolatom a fiaikkal. Mindegyik próbálta -a fia helyett / mellett, szólóban / kórusban- menteni a helyzetet. Volt, aki még könyörgőre is fogta. Leült beszélni velem. Hogy adjak még egy esélyt a srácnak. Hogy fussunk neki még egyszer a kapcsolatnak. Hogy egy kis probléma miatt ne rúgjunk fel mindent. Leült beszélni a gyerek fejével. Elmondta neki is ugyanezeket az érveket. Megpróbálta meggyőzni szerencsétlen párát, hogy “Ne legyél hülye, kisfiam! Esztikénél úgysem találsz jobbat!”… De talál. Mindegyik. Mindenkinél, Esztikénél meg pláne van jobb. És kívánom is nekik, hogy mind egy szálig megtalálják!
Egyedül egy Valakinek nem kívánom ezt. A Jelenlegimnek. Neki azt kívánom, hogy soha ne találjon nálam jobbat. És soha ne is keressen. Neki én szeretnék lenni a legutolsó nő az életében. És a legjobb dolog. És bízom abban, hogy az Ő Szülei (is) így fogják látni. Hogy Ők sem akarnak majd rajtam kívül mást, nálam jobbat a Fiuk mellé. És örülni fognak nekem. És szeretni fognak. Ők (is), akiknek a Fiánál még soha, senkit nem szerettem jobban. És nem Ők lesznek azok, akik megtörik a sort. Nem Ők lesznek a kivételek. Nem Ők lesznek az első olyan Szülőpáros, akik azt mondják majd, hogy “Ej, Édeslányom! Apádék is jobb kisszéket csináltak volna helyetted ezzel az erőfeszítéssel! Jobban járt volna mindenki! Többre mentünk volna azzal, mint veled! Hogy evett volna meg a búbánat ott, ahol voltál!”
