A különböző közösségi oldalaknak ma már akkora jelentősége és szerepe van. Rengeteg mindent közzé lehet rajtuk tenni, meg lehet osztani. Legyen az kép, zene, vicc, idézet, de akár felhívás, segítségkérés is. Sok esetben bizonyították már be ezek az oldalak, hogy van hasznuk, eredményük a posztoknak, a minél több megosztásnak. És annak, hogy egy cél érdekében képesek összefogni az emberek. Képesek -ha csak egy gombnyomással is, de- segíteni egymáson, szolidálni egymással, nem homokba dugni a fejüket, és átsiklani mások búján-baján.
Úgy döntettem én is, hogy kiteregetem a családi szennyest, és csinálok egy kis posztot, vagy felhívást. Bízva a közösség erejében, az összefogásban, és a nyilvánosság szerepében.
Régóta szeretném megtalálni a Bátyám. 15 éve, Apa temetésén láttam életemben harmadszor, és utoljára. Azóta semmi hírem Róla.
Igazából csak biológiailag vagyunk (fél)testvérek, az égegyadta világon semmi közünk nincs egymáshoz. Ő még az Anyukája életében sem tartotta már a kapcsolatot a Szüleivel (de legalábbis Apával biztosan nem), később csak még jobban nőtt a távolság Kettejük között.
Mindig tudtam, gyerekkorom óta, hogy van egy Bátyám. Mindig mesélt Róla Apa – már amit Ő is tudott…, de 7 éves voltam, amikor legelőször találkoztam Vele.
Tél volt, egy hétvégi nap. Hogy szombat-e, vagy vasárnap, nem tudom. Kora délelőtt lehetett, amikor megszólalt a csengőnk. Anyuval együtt mentem ki a bejárati ajtóhoz (ami akkor még a kapuval szemben, az emeleten, a lépcsők tetején volt). Leláttam az ajtóból a kapu előtt ácsorgó pasira, akiről fogalmam nem volt, hogy ki. Rögtön kérdeztem is Anyut, hogy ki ez a bácsi és mit akar, mert láttam, hogy nem idegen, de nekem mégsem volt ismerős. Anya csak annyit mondott, hogy “A Jancsi.”. Néztem értetlenül, és csak annyit tudtam szájtátva kérdezni, hogy “Apa fia, a János?” (egybe, levegő nélkül, ledarálva). Nem akartam elhinni, hogy az, akiről eddig, évekig annyit hallottam, a Bátyám, egyszerre kilépett a történetekből, a mesékből, és testet öltve, valósággá válva eljött hozzánk, ott állt előttem.
Nem emlékszem másra abból a napból. Azt tudom, hogy ebédre krumplipüré volt valami szaftos hússal (persze én már akkor is csak szaftot kértem), és hogy féltem a Bátyám kutyájától. Mert nem egyedül érkezett, hozta magával a husky-ját is. Valami fehér, műanyag tálkából kapott nálunk inni a kutya. Az a tálka még sokáig kint maradt az udvaron, pedig tudtuk, hogy a közeljövőben nem látjuk viszont őket újra. Az az udvaron árválkodó kis tálka próbálta velem később elhitetni a hihetetlent, hogy a Bátyám tényleg él, létezik, és tényleg ott járt nálunk. Sokáig nem hittem el, hogy igaz volt, megtörtént, nem csak álmodtam.
Emlékszem, miután a Bátyám visszautazott még aznap Budapestre, autóba ültünk, és kimentünk Attalába a Mamámhoz, aki épp fent volt Anya Öccsééknél – így oda mentünk. Ott -hogy ne zokniban legyek- felvehettem az Unokatestvérem (velem egyidős, csak fiú) drapp színű mamuszát, és abban rohangáltam a lakásban le-föl a boldogságtól. Madarat lehetett volna velem fogatni, hogy találkoztam a Bátyámmal.
Aztán 5 év telt el a következő látogatásáig. 1997-ben láttam újra. Amikor Apa már beteg volt. Én nem tudtam, hogy mi áll a látogatása hátterében, semmit nem tudtam, hisz’ nem is ismertem a Bátyám. A vizit célja a tenyértartás volt. Mivel tudta, hogy Apa nagyon beteg, így eljött, hogy kiédesgesse Belőle, amit csak bír (nem járt sikerrel – Apa átlátott Rajta…). Így hát, hogy ne távozzon üres kézzel, ha jussot nem is vihet, vitt hát minden mást, amit látott, ami tetszett neki, vagy amit épp ért…
A találkozásunk utolsó apropója Apa temetése volt.
Sajnos a Bátyám nem az az ember, akivel okos ötlet lenne felvennem a kapcsolatot, de ennek, és mindennek az ellenére, mégis szeretném megtalálni Őt. Már csak egyedül Ő van, aki Apához köt engem. Nincs nyom, vagy út, amin elindulhatnék Hozzá. Vagyis ez nem teljesen igaz, ha minden kötél szakad, akkor is marad még tervem, hogy kit környékezzek meg, ki tudhat információval szolgálni Róla. Én már azzal is megelégednék, ha csak azt tudnám, él-e még. (Na jó, 1-2 e-mailváltástól meg aztán teljesen elalélnék.) Mert semmit nem tudok. 15 éve abszolút elnyelte a föld…
Így hát posztoltam. Csináltam egy “oszd tovább!”-os kiírást, és boldog-boldogtalant arra kérek, hogy ha bármit tudnak Róla, ha bármi pici információjuk is van a Testvéremről, akkor ne kíméljenek, adják a tudtomra.
Sok reményt nem fűzök a hajtóvadászathoz, talán jobb is lenne, ha nem tudnám megbolygatni az állóvizet. De a kíváncsiságom, és az a nagy szívem (na meg persze az az elsorvadt agykérgem…) nem hagynak nyugodni, nem hagyják, hogy annyiba hagyjam a dolgot.
