Mindig is orvos szerettem volna lenni. Na jó, azért ez így messze nem állja meg a helyét. Nem akartam én orvos lenni nagyon-nagyon sokáig. Sosem érdekelt. Sok minden szerettem volna lenni, de ez a hivatás nem vonzott.
Pedig voltak a családban, a Szüleim baráti körében doktorok, akiktől gyerekkoromban kaptam kis műanyag orvosi táskát, benne műanyag eszközökkel, gumikalapáccsal, fonendoszkóppal, s a többivel, és lelkesen gyakoroltam velük, gyógyítgattam Apukámat – mégsem vonzott ez a pálya.
Amikor gyerekkoromban megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, akkor azt válaszoltam, hogy kávé- és kakaófőzőlány. De persze azt sem úgy képzeltem, ahogy az normális, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nem. Én nem egy vendéglátóhely pultja mögött akartam állni (ahogy később több nyáron át álltam), hanem itthon, hazai terepen, a saját konyhánkban. És arról álmodoztam, hogy a kis 4 adagos, kotyogós kávéfőzőnkkel (amit azóta sem tudok használni…) főzöm az illatos feketét, amit előtte a békeidőkből származó és itt maradt, narancssárga, kúp formájú kávédarálónkkal őröltem meg. Hát, igen. Nem voltam túl ambiciózus gyerek…
Valahogy engem kisgyerekként a felnőttek világa nagyon megrémített, megfélemlített. Igazából sosem akartam dolgozni. A munka, a munkahely, ezek mind-mind valami nagyon bonyolult, misztikus világnak tűntek a szememben. Emlékszem, mondtam is Anyukámnak, hogy ha nagy leszek, én nem akarom ezt. Nem akarom, hogy el kelljen mennem itthonról, idegen emberek között kelljen lennem, és dolgoznom kelljen. De Anyukám azt mondta, hogy nem így működik az élet. Dolgoznia mindenkinek kell. Különben megbüntetik az ember lányát a rendőrbácsik. Hát, félelemmel vegyes aggódással és szorongással ekkor szavaztam meg magamnak a kávéfőzői állást.
Aztán teltek az évek. És elérkezett 1997. nyara. És akkor megváltozott valamelyest a szemléletem. Azon a nyáron veszítettem el az Apukámat. Rákban halt meg. Betegség győzte le. Az én Apukámat. Aki örök életében egy csupa erő, csupa izom ember volt. Aki soha nem rettent meg semmitől. Aki nem ismert lehetetlent. Akinek senki és semmi nem tudta volna soha útját állni. Aki elé senki nem tudott olyan akadályt gördíteni, amivel ne birkózott volna meg. Leszámítva az életet. Az életet, ami egy daganatot dobott Apa lábai elé. És amit Apa nem tudott átlépni. Az én Apukám, akit mindenki csodált az ereje, a magabiztossága, a határozottsága, és a bátorsága miatt. Aki hegyeket meg tudott volna mozgatni, ha arról lett volna szó. Őt egy betegség legyőzte. Nagyon alattomosan, nagyon orvul, és nagyon gyorsan.
Utólag azt mondom, hogy hála Istennek, hogy ennyire gyors lefolyású volt a kór. Mert így nem szenvedett annyira sokat az Apukám. Rengeteget szenvedett így is, de messze nem olyan sokat, mint mások, akikhez nem kegyes ennyire az Élet. Egyrészt hálát adok az Égnek, amiért rövid betegeskedés után magához szólította Őt, másrészt mérhetetlen fájdalommal tölt el. Mert bármit megadtam volna, bármit megadnék most is azért, hogy még egy nappal hosszabb lehetett volna a földi élete. Mindenemet odaadnám, ha még egyszer hallhatnám a hangját. Ahogy azt mondja: „Eszterke”.
Apa halálát, és ámblokk, a halált, képtelen vagyok feldolgozni. Képtelen vagyok azzal a tudattal együtt élni, hogy az az ember, aki egy napja, vagy pár órája még itt volt, még beszélt hozzám, még fogta a kezem, nincs többé. Egyszerűen ezt nem tudom megemészteni. Azok a halálesetek, amik betegség miatt következnek be, még hatványozottabban megviselnek. Mert nem tudom elfogadni, hogy nincs gyógymód, hogy nincs gyógyszer rájuk. Akkor, amikor a tudomány már mindent tud, mindent ismer, maximálisan fejlett, akkor ne lehessen a rákot gyógyítani. Mert régen is voltak betegségek, ott volt a pestis, a kolera, a himlő, a torokgyík, a TBC, a gonorrhea. Rengeteg olyan betegség volt, amibe tömegével, sok százezrével haltak bele az emberek. De mára mindegyikre van orvosság. Ma már nem kell, hogy az emberek belehaljanak. De a rákra nincs. És ez engem nagyon nyomaszt(ott), és nagyon zavar(t) mindig.
Játszadoztam többször is a gondolattal, hogy orvosnak tanuljak, de sosem éreztem magam elég erősnek hozzá. A vér látványával nincs bajom, de az, hogy belevágjak, vagy beleszúrjak egy tűt bárkibe is, hogy fájdalmat okozzak bárkinek is -még ha tudom, hogy a cél szentesíti is az eszközt…-, az akkor sem az én stílusom. Én erre nem lennék képes. Így nem ringattam magam mélyebben ebbe az illúzióba, és sosem volt több egy kósza gondolatnál ez a terv.
Nem. Hiába szerettem a biológiát, fizikát, kémiát mindig is, nem terveztem, hogy ebbe az irányba tanuljak tovább. Sokkal inkább a humán területekben gondolkodtam. Magyarból mindig jó voltam. Imádtam az irodalmat, a nyelvtant. Jártam állandóan helyesírási, szép kiejtési, tollba mondó, versmondó versenyekre. A történelem is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. Általánosban iskolaelső voltam belőle, versenyeket, pályázatokat nyertem.
Úgy mentem gimibe, hogy tudtam, onnét csakis valami bölcsész vagy jogi pályára fog az utam vezetni. Így képzeltem – mert akkor még nem ismertem a jövendőbeli magyar- és töritanárnőm. Hát, amint megtörtént az ismerkedés, a terveim füstbe mentek. Mert ők ketten, a magyar és a történelem tanáraim voltak azok, akik megutáltatták velem a saját tantárgyaikat, és akik miatt egy állandó, hatalmas gyomorgörcs volt a gimnáziumban töltött 4 évem.
Gyűlöltem abba a gimibe járni, gyűlöltem a magyart, a történelmet, hát még a 2 boszorkát. Egy célom volt, hogy minél előbb túl legyek az érettségiken ebből a 2 tárgyból, és minél előbb elhúzhassak abból az iskolából. Megfogadtam, hogy ha leérettségiztem, elégetem az összes magyar és töri felszerelésem (persze ez nem történt meg, mert szeretem a könyveket), és még a 4 év emlékét is kiirtom az agyamból. Soha többet nem akartam erről a 2 tantárgyról hallani. Arról pedig, hogy valaha is tovább tanuljak ebben a vonalban, pláne nem.
Pályaválasztás előtt nem sokkal az osztályfőnökünk végigkérdezte az osztályt, hogy ki hova adja be a jelentkezési lapját. Mindenki felsorolta, hogy miket jelöl meg a felvételi lapon, amikor is megjegyezte az osztályfőnökünk, hogy ez mind szép, és jó, és becsületes szakma, de nála egy hivatás van, ami mindent visz. Ami mindenek felett áll. Amit ő a legjobban tisztel. Ami a Jolly Joker. Ez pedig az orvosi pálya.
Ez nagyon mellbe vágott engem, és nagyon elgondolkodtatott. Sokat agyaltam rajta, hogy lehet, hogy meg kellene jelölnöm az orvosikat, és ebbe az irányba kellene tovább mennem. Adtam az osztályfőnök szavára, és nagyon szerettem volna, ha valaki olyan ember válik belőlem, akire ő is büszke lesz. Szóval, játszottam a gondolattal. Egyre erősebben.
A következő osztályfőnöki órára ellátogatott hozzánk az iskolapszichológus. Hogy beszélgessen velünk a jövőbeni terveinkről, kétségeinkről, kérdéseinkről, a tanulmányi nehézségeinkről, egyszóval mindenről, ami egy 18 éves, továbbtanulás előtt álló gyereket foglalkoztat. Mit ad Isten, ez az iskolapszichológus az én óvónénim volt. Aki időközben, az óvónői diplomája mellé megszerezte a pszichológusi diplomát is.
Óra után odamentem Rita nénihez, és megkérdeztem, emlékszik-e rám. Emlékezett. És nagy boldogan felajánlotta nekem, hogy pályaválasztási tanácsadásban részesít egyik délután, suli után, ha van hozzá kedvem. Naná, hogy volt. Így elmentem Ritához (a nénizést szigorúan megtiltotta), és kianalizáltattam magam vele. Rengeteg tesztet, kérdőívet kitöltetett velem, szöveges feladatokat oldottam meg, és rajzolnom is kellett. Ő kis kórképemet átrágta, átnyálazta, és kielemezett belőle. Felállította a személyiségem, a jellemvonásaim rajzolatát.
Amit első körben javasolt, hogy mérnöknek ne menjek. Ne akarjak se építész, se tervező, se semmilyen műszaki ember lenni. Mert marhára nincs térlátásom. Azt mondta, az erre irányuló feladatokat katasztrofális eredményekkel teljesítettem. Viszont az minden válaszomból, minden megoldásomból nagyon erősen kirítt, hogy igencsak szociális beállítottságú vagyok. Hogy nagyon emberközpontú a szemléletem, hogy abban lelem örömöm, ha emberek között lehetek, ha velük foglalkozhatok. Emellett magas az empátiára való hajlamom. Szóval, nagyon önzetlen, segítőkész vagyok. És rendkívül szépen rajzolok, írok, nagyon jó a kézügyességem. [Hát, igen. Kézügyesség terén főnyeremény vagyok. Ezt még az exem is el szokta ismerni. Az exem, akitől már az bóknak, és hatalmas teljesítménynek számít, ha nem „hülye kurvának” szólít… Szóval, szerinte (is) a kézügyességem, és a francia tudásom páratlan és utolérhetetlen.]
De mivel 18 évesen nem gondolkoztam a szexiparban (ma már egyre többször fordul meg a fejemben, de mostanra már csak max. a „mature” kategóriában indulhatnék…), így valami olyan foglalkozásban kellett gondolkodjak, ahol a kellemest összeköthetem a hasznossal, és ahol teret engedhetek a kézügyességemnek, de az emberekkel való törődés sem szorul háttérbe. Rita rögtön javasolta is a fogorvosi pályát. Persze először ez teljesen hihetetlennek tűnt számomra, és abszolút irreálisnak látszott. Még vicceltem is Ritával, hogy ja, megcsillogtatva zseniális kézügyességem, majd matyómotívumokat furkálok a pácienseim fogaiba, nem…?
Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre többet gondolkodtam ezen a pályán, és egyre jobban megtetszett. Megtetszett, és teljesen beleképzeltem, beleéltem magam. Úgyhogy -az utolsó pillanatban- elhatároztam, fogorvos lesz belőlem. A felvételi lapon sem jelöltem meg mást, csak a fogorvos szakot.
Persze, mondanom sem kell, egy hirtelen elhatározás, amit nulla felkészülés előzött meg, nem tudta meghozni a várt sikert. Mert az orvosira való felvételin nem a 4 év magyar és történelem fakultáció anyagát kérték számon -amikre én jártam, és amiket tanultam-, de nem ám. Úgyhogy az első felvételin csúfosan elvéreztem.
Érettségi utáni évben magántanárokhoz jártam. Biológiából és fizikából vettem privát órákat. Meg mellette két iskola diákja is voltam – hogy rácáfoljak az elméletre, miszerint egy seggel csak egy lovat… Halálra tanultam, és hajszoltam, és fárasztottam magam. Aztán újra elhasaltam a felvételin, de ekkor már csak 1 ponttal. Már nagyjából sikerült feltölteni a tudásomban tátongó szakadékot, és már csak 1 pont választott el attól, hogy felvegyenek az egyetemre. (Persze ez az 1 pont is pont, és sokat számított nagyon, de mégsem voltam már fényévekkel lemaradva attól a tudástól, amit ott elvártak.)
A következő évben folytattam a tanulást a 2 magántanárom segítségével, illetve továbbra is jártam egy -már nem kettő- suliba mellette. Közben egy harmadik magántanár is járt hozzám, ő az angoltudásomat fejlesztette. Hála neki, középfokról eljutottam a felsőfokra, így egy felsőfokú nyelvvizsgával is nőttek a következő évi felvételin a pontszámaim.
Mindent egybevetve, minden érettségi eredményt, minden plusz- és többletpontot figyelembe véve, igencsak jó esélyekkel indultam a felvételin. Tudtam, hogy ha az előző évekhez képest nem emelkedik szignifikánsan a ponthatár, akkor bejutok. Hát, a ponthatár nem emelkedett. Csak a pontszámítás menetébe csúszott egy kis gikszer…
Konkrétan az egyetem a pontjaim népszámlálásakor nem vett figyelembe 7 többletpontomat. 7 pontot, amik azért jártak, mert emelt szinten teljesítettem a fizika érettségit (is). Efölött valahogy elsikkadt a figyelmük, és átsiklottak rajta. Így ahelyett, hogy a ponthatárnál 6 ponttal magasabb számmal bejutottam volna az egyetemre, 1 ponttal (ismét) alulmaradtam.
Persze nem hagytam annyiban a dolgot. Nem vagyok az a belenyugvó fajta. Végigkilincseltem a tanulmányi hivatal összes dolgozóját. Az ilyen-olyan dékánokat, a rektort. Rengeteg levelet, kérvényt írtam – persze mindhiába. Mindenki megsúgta, hogy igen, igen, látják, hogy az egyetem vétett, hogy ők hibáztak, de hát nyugodjak bele (és el), nincs mit tenni. De persze nagyon sajnálják. Hát, kitörölhettem vele.
Mivel ebben az évben már kicsit előrelátóbb, de legalábbis megfontoltabb voltam, így beadtam gyógyszerész szakra is a jelentkezésem. Oda toronymagasan felvettek. Így gyógyszerésznek kezdtem el tanulni…
Több okból is szerettem volna orvos lenni. A fent leírtakon, a gyógyításon, az embereken való segítésen túl is voltak céljaim ezzel a hivatással. Rendkívül fajsúlyos céljaim…
Többek között úgy éreztem, hogy ha valaha is férjet akarok magamnak találni, akkor mindenképp az orvosin kell továbbtanulnom, és ott kell megfelelő jelöltre vadásznom. Mindig úgy képzeltem, hogy az igazán jó „party”-k, a komoly, becsületes, okos pasik az orvosi padjait koptatják. Ma már nem képzelem ezt. Ma már tisztában vagyok a medikusok mentalitásával, és már nem hiszem így. Szóval, egy orvos férjre vágytam.
Ami engem illet. Én mindig úgy éreztem, hogy csak akkor fog egyszer jó anya válni belőlem, csak akkor fogok tudni egy csecsemőt felnevelni, ha rendelkezem egy orvosi végzettséggel. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy egy pici baba élete elképzelhetetlen anélkül, hogy ne egy hozzáértő, szakavatott, diplomás, gyerekorvos nevelje fel és álljon mellette a nap 24 órájában. Jó nagy baromság, mi?! Hát, igen. Voltak fixa ideáim. Mondhatnám úgy is, hogy hülye elméleteim.
Ami miatt még nagyon orvos akartam lenni, az az orvosi táska. Mindig is sokat adtam a külsőségekre (sajnos). Mondhatnám, hogy egy sznob picsa voltam (vagyok). [Hm, egyre szebben beszélek. Ezen a blogon nem szankcionálják kitiltással a mocskos szájúakat…?] És azt valahogy mindig is nagyon menőnek éreztem, hogy egy orvosi táskát lengetve a kezemben járjam a világot. Egy orvosi táskát cipelve, ami messziről hirdeti, kiáltja, hogy a gazdája egy okos, tanult, tekintélyes nő.
Persze, én nem ilyen snassz, fekete vagy barna táskát képzeltem el magamnak soha. Nem. De nem ám! Én valami nagyon feltűnő, nagyon meghökkentő, nagyon szemet szúró, nagyon polgárpukkasztó darabot akartam mindig. Valami olyant, ami kilométerekről észre véteti magát és az embert. És valami olyant, amitől nem vesznek komolyan mások. Ami miatt azt hiszik rólam, hogy na, egy divatmagazinból kilépett, üresfejű plázacica. És ami beskatulyáz. Amitől egy közönséges sztereotípiává válnék az emberek szemében. Hogy miután -nulla bizalommal, kétkedve- kinyitnám előttük a számat, hanyatt esnének (na nem a szájszagomtól, hanem) csodálkozásukban a tudásomtól, és attól a megdöbbenéstől, hogy teljesen mást nyújtok, mint amit elképzeltek rólam, és mint amit reméltek tőlem. Igen. Szeretem, amikor az embereket meg tudom lepni a tudásommal. Nem. Nem, ez nem jelenti azt, hogy egy agytröszt lennék. Nem vagyok az. Mindössze annyit tesz, hogy nem vagyok egy olyan üresfejű, buta liba, mint amilyennek esetleg első ránéztére, csak a külsőm alapján megítélnek. Szeretem, amikor kipukkaszthatom a rólam alkotott hamis konklúziók buborékát. És szeretem, amikor felfedhetem az igazi lényem. A valóm. De nem vagyok cukros néni. Nem osztogatom ingyen a belépőket, és nem tartok mindenkinek tárlatvezetést a belső világomba. Nem. Csak annak, aki megérdemli. Vagy akit érdemesnek tartok rá.
Nem utolsó sorban azért vágytam mindig arra, hogy orvos legyek, hogy egyszer a sírkövemre a nevem elé felkerülhessen az a bizonyos két betű is. Mert a temetésemmel, illetve a sírommal kapcsolatban is határozott, kialakult véleményem van ám! Először is, ha lány fejjel, ha asszonyként hajtom is örök álomra a fejem, a sírkövemen akkor is ugyanaz a név fog szerepelni, amilyen néven megszülettem. Punktum. Ha egyszer férjhez megyek (bár kicsi az esélye, azt hiszem, nem született még olyan elmeháborodott pasi erre a világra, aki engem el tudna viselni…), akkor sem akarom felvenni a férjem nevét. Azt akarom, hogy a halotti anyakönyvi kivonatomban ugyanaz a név szerepeljen, mint ami a születésimben áll. Ezen kívül amit még a végrendeletembe bele fogok venni az az, hogy a teljes születési, és halálozási dátumom kerüljön fel a síromra. Ne legyenek annyira kicsinyesek az utódaim, hogy arra a +8 számra már ne akarjanak áldozni. Áldozzanak! Azt hiszem, már látom előre a halálom okát. Az utódok agyon fognak verni a sok fixa ideám, és kikötésem hallatán…
Hát, igen. Azt hiszem, valóban érdemes lett volna nekem elvégeznem az orvosit. Ezekért a célkitűzésekért valóban megérdemeltem volna, hogy egyszer doktorrá avassanak. Pláne orvos doktorrá. Szép, mondhatom…
Ami a sírkövemet és a „dr.”-t illeti, még felkerülhet rá. Végül is, ledoktorálni nem csak medikaként lehet. Igazából a jogi pálya, a művészettörténet, a pszichológia mind-mind érdekeltek. (Jó, az építészet is érdekel(t), de hát azt baszhatom. [Este fogkefe helyett WC-kefével pucolj szájat, lányom!] Csőlátással, és nulla térlátással, be kell lássam, ott nekem nem terem babér…) Szóval, még nincs minden veszve. Még nem lefutott játszma, még megeshet, hogy valamelyik egyetemen, valamelyik szakterületen nem csak diplomamunkát, de doktori disszertációt is leadjak. Egyszer. Csak éljük meg!
Ami a pasikat, vagyis inkább az orvostanhallgató fiúkat illeti: egy sem volt. Soha nem jöttem össze eggyel sem a gyógyszerésztanulmányaim évei alatt. (És előtte, és utána sem.) Soha. Pedig az egyetem legelejétől fogva akadtak udvarlóim. De egyik sem kellett. Pedig volt, aki elhívott cukrászdába is. Bálba is mentem egy másikkal. Volt, aki sétálni vitt el. Felfedeztetni, megismertetni velem a várost. Majd a séta egy játszótérre vezetett. Ahol együtt ültünk egy padon, és együtt néztük a játszadozó gyerekeket. És közben ő már a közös gyerekeinkről szőtte az álmait. (Majd párás szemüveggel, sírásba görbülő, remegő szájjal konstatálta, amikor szertefoszlattam minden reményét.)
Szóval, eddig minden, sziklaszilárd, pontokba szedett tervem meghiúsult…
Na de ma fordult a kocka! Vagy legalábbis megpördült. És még mindig ott pörög a sarkán. Magában hordozva a lehetőségét 6 variációnak. 6 oldalra (csak a pofára-oldal ne legyen benne) való érkezésnek. Ma ugyanis akasztották a majdnem-hóhért.
El kellett ma mennem az ügyeletre. Mert valami történt a bal szememmel. Már tegnapelőtt este éreztem, hogy kicsit érzékenyebb, fájdogál. Éjjel sem esett annyira jól az alvás, amikor a bal felemen feküdtem. Aztán tegnap reggelre csúnyán bedagadt a szemem. Nem váladékozik, csak nagyon dagadt. Olyan a szemhéjam, mintha fel lenne telve, mintha zselés, kocsonyás lenne. Guszta, tudom… Tegnap még viszonylag hagyján volt a dolog. Bár zavart, hogy kicsit beszűkült (a tudatomon kívül) a szemrésem, de azért láttam. Ma reggelre viszont szinte se kép, se hang a bal szememen. Annyira bedagadt, hogy szinte ki sem látok rajta. Így eldöntöttem -féltem a kis szép szemem világát-, hogy elbattyogok az éjszakai ügyeletre (a verőfényes déli napsütésben).
Tényleg szarul nézhettem ki -vagy abban nem bízott Anyukám, hogy látok vele? nem tiszta a kép… minden esetre-, felajánlotta Muter, hogy elvisz autóval az orvoshoz. De megnyugtattam, hogy fölösleges. Szép az idő (száz evező…), feltolom a kis napszemüvegem, és egyúttal megejtem a szombat délelőtti egészségügyi sétám is.
A rendelő várójában sokan ültek, én viszont nem akartam riogatni senkit -a félszemű küklopsz formámmal-, így nem vettem le a szemüvegem. Gondoltam, hogy majd csak azelőtt kapom le, mikor már én leszek a soron következő beteg. De -mivel a felnőtt és a gyerek és a fogorvosi ügyelet is egy helyen volt, így nem tudhattam, hogy rajtam kívül más már nem vár a felnőtt háziorvosra- én voltam a következő. Így napszemüvegben toppantam be a rendelőbe.
Ismertem látásból ezt az orvost, aki ma is ügyelt. Vagyis nem csak látásból, egyszer hozzá vittem az Anyukámat. Egy fiatal -na jó, nálam kb. egy tízessel idősebb (bár nekem még a hússzal idősebb is fiatalnak számít…)-, vicces, humoros „kis doktor” -ahogy a Nagymamám mondaná-.
-Na, mi a panasz, kishölgy?
-Hát, a szememmel történt valami.
-Kapjuk le ezt a réjjjbent, nem kell az nekünk!
Persze miért is ne a kis fémkeretesem lett volna rajtam. Az, aminek a szára rendszerint úgy belegabalyodik-belegubancolódik-beleakad a fülem mögött (a vajas területen) a hajamba, hogy hosszas, többszöri próbálkozás után, miközben a szemüvegem már nyeklik-nyaklik, görbül, a hajszálaim csak úgy hullanak-húzódnak-tépődnek kifelé a fejbőrömből, sikerül csak kioperálnom magamból.
-Hát, magának nem is, de nekem…
-Hú, de csúnya!
-Kösz! Egy kicsit azért kozmetikázhatta volna a leírást!
-Mit csinált vele? Érte valami atrocitás?
-Atrocitás? Érte! Fél éven keresztül, konzekvensen és konstans belehazudtak…
-Hú, hát az komoly trauma! Írok fel, kislány, egy antibiotikum kúrát!
-Ó, hát a kúr(ál)ásban benne vagyok… Ööö, antibiotikumot mondott?
-Jaj, várjon, emlékszem magára! Maga gyógyszerésznek tanult, ugye?
Bólogatás.
-És maga utálja a gyógyszereket, főleg az antibiket!
Bólogatás. [Halkan megjegyezném: „an” nélkül viszont nagyon szeretem őket… Tibi, te bitang, ó!]
-Oké, nem írok föl magának szemkenőcsöt. Úgysem használná…
-Köööszi!
-Viszont felírok valami mást. A telefonszámom. Ha nem lenne sikeres a kúr(ál)ás…
[Hát, nem akartalak kiábrándítani, cicafiú, így nem mondtam, de garantáltan sikeres lesz. Mert kinőttem a kísérletezőkedvből és -korból, és nem tesztelem tovább a férfinépség kínálta felhozatalt. Pedagógusnak speciel nem készültem, így nem kenyerem, hogy osztályozzam farokméret, és technika alapján a hímeket. Nem, én nem hazárdírozok. Én a biztosra játszom. A jól bevált, és jól bejáratott exemhez (és magamhoz) nyúlok. A kis idomított, házi szexrabszolgámhoz. Őhozzá folyamodok. Őt kérem meg, oltson tüzet nálam, és részesítsen páros izzadásban. Mert az mégiscsak sokkal izgibb, mint holmi szaros antibiotikum-kúra. És benne még -páros izzadás terén- különben sem, sosem nem (egyéb vonatkozásban ezeregyszer) csalódtam.]
Szóval, ki tudja?! Lehet, hogy még egyetemet sem kell végezzek (elég, ha megvakulok), hogy odakerüljön az a kis bolhaszar a nevem elé…?
Habár akkor kompromisszumot kell kössek magammal. És a házasságkötő-teremből kisétálva, a házassági anyakönyvi kivonatomat fürkészve, el kell búcsúzzak a megboldogult leánykori nevemtől. El kell adjam a nevem (és a lelkem) egy előtagért cserébe? Áh, nincs az a pénz! Szeretem a nevem. Jobban, mint a külsőségeket. Ilyen áron nem kell a sírkövemre az a 2 betű. (Remélem, utódok, ennyi spórolásért megítéltek nekem egy kis haladékot, és elnapoljátok az agyoncsapásom dátumát!)
És különben is, én az egyik gyerekorvos barátnőm elvét vallom. Miszerint, ugyan sokkal könnyebb és kényelmesebb úgy doktornévé válni, hogy az ember (lánya) csak a 2 lábát teszi szét érte; de doktornőnek lenni sokkal jobb érzés. Ugyan hosszú, rögös, nehéz, sok szenvedéssel és lemondással kikövezett út vezet az egyetemi évek, aztán a rezidens évek után, a sok szakvizsga, és államvizsga, és diplomamunka útján a doktorrá válásáig, mégis megéri.
A barátnőm szerint csak segg kérdése az egész. Akinek az van (ész nem előfeltétel!), annak menni fog.
Hát, nekem van. Kényelmes is. Nagy is. Úgyhogy most nem tudom, mit csináljak?! Veselkedjek neki egy diplomának (újra)? Vagy adjam el? Mert alkalmas!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: