Hétvégére volt egy randim beütemezve. Megnéztem az időjárás-előrejelzést, közel 30 fokot, és verőfényes nyári meleget jósoltak. Így elhatároztam, hogy melyik szandálom és hozzá -gombhoz a kabátot- milyen ruhát fogok felvenni. Több variációját is kitaláltam az öltözékemnek, több szettet is összeállítottam, de mindegyiknek a lelke a kis fehér tűsarkúm lett volna. A tűsarkú, amit imádok. Vagyis imádnék. Ha tudnék benne menni. De nem tudok. Mert -bár a mérete jó, mégis- kijár belőle a lábam. Mert nagyon hülye konstrukciója van az én -kedvesem helyett az én- tűsarkúmnak. A lábfej részen van 3 pántja, a sarkamnál pedig csak egy kéreg része, a kettő között pedig a nagy nihil. Így abszolút nincs, ami a lábamon tartaná, és minden egyes lépésnél -ha félre nem is, de- kilépek belőle. Ezért aztán egyetlenegyszer sem volt rajtam a szépség. Amióta megvettem, a dobozában pihen… Gondoltam, most jött el az ő ideje! Aktualitását éreztem, hogy legalább egyszer koptassam benne az utcakövet, így elhatároztam, hogy hordható állapotúvá tetetem.
Elvittem a kis kedvencet a kedvenc cipészemhez. Egy idős, nagyon jól, nagyon rövid határidőre, és viszonylag nagyon olcsón dolgozó bácsihoz. Bíztam benne, hogy ő -mint minden topánkámmal eddig- ezzel is csodát fog tenni. De nem tett. Azt mondta, nem tud mit kezdeni a cipőmmel. Nekem ugyan volt ötletem, hogy hogyan fabrikálja a lábamra, de ő leszavazta az elképzelésem. Azt mondta, hogy halott a dolog.
Akkor eszembe jutott, hogy van egy fiatalabb, korszerűbb technikákkal dolgozó cipész is, megkörnyékezem őt is. Vagyis hogy elviszem a cipőm abba a „depóba”, ahonnét -a várost végigjárva- fel szokta venni a munkákat a pasi. Bíztam benne, hogy ő, mint modern és fifikás és ügyes ember, biztos orvosolni tudja a problémám.
Egy varrónőnek kellett leadnom a kis tűsarkúim, akinek elmondtam, hogy mi a panaszom, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte tud-e a susztere kezdeni valamit a cipőmmel. Erre a varrónő el is keserített, és egyben meg is nyugtatott, azt mondta, hogy a cipész nem, ő viszont meg tudja csinálni.
Volt az üzletben egy férfi is. Egy jó 60-as, aki -amíg oda nem értem- a varrónővel beszélgetett, majd hogy teret és helyet adjon nekem, félre állt, lecövekelt szorosan a hátam mögött. Amikor meghallotta, hogy mi a gondom a cipőmmel, meg sem várva a varrónő véleményét, egyből előállt a zseniális megoldással. Először is átkarolta a vállamat -amitől első pillanatban azt hittem, hogy lefejelem-, majd feltette a nagy kérdést:
-Tudja hölgyem, hogy mi kell önnek?
-Én egy bokapántra gondoltam.
-Dehogy bokapánt!
-Hát?
-Megmondom én önnek! Facsavar, aranyom, facsavar!
-Hát jó, hogy nem egyből százas szöget mond!
-Dehogy is, az kicsúszik! A facsavar viszont a lábán tartaná a cipőt! Meghiszem azt!
-Kész szerencse, hogy nem ön javítja a cipőm!
-Viszont ha már így is, úgy is megcsináltatja, tudja, mit rakatnék még bele?
-Elég magas a sarka – párnázott talpbélést?
-Azt, párnázottat, a nagy fenét! Sündisznóbőrből bélést!
-Gondolja, hogy olyan gyorsan szét fogom táncolni?
-Ismeri ezek szerint a mesét…
-Hát, ha jól titkolom is, volt gyerekszobám!
-Szerencsések lehetnek a szülei!
-Nem vagyok benne biztos, hogy mindig így érzik…
-Hát, ha én lennék az apja, azért csak megkapná azt a bélést az a cipő!
-De nem ön az…!
-Igen. Pont ezért van rá esélyem, hogy meghívjam egy sütire. Vagyis lenne. Lenne esélyem, ha 40 évvel fiatalabb lennék…
Nem akartam megsúgni a bácsinak, hogy nekem az is elég lenne, ha egy bő 20-assal lenne fiatalabb…
Közben a varrónő méregette a cipőm, nézegette, majd megállapította, hogy -bár a facsavar is célravezető, ő mégis- marad a bokapánt felapplikálásánál.
-És, mikor jöhetek a szandimért?
-Hát, valószínű, hogy csak jövő hét elejére, hétfőre vagy keddre készülök el vele.
-Úúú… Nem lehetne esetleg, hogy holnapra kész legyen…?
Ezen a ponton a bácsi újra bekapcsolódott a beszélgetésbe:
-Miért olyan sürgős? Hát hova akar maga holnap ebben a cipőben menni?
-Hova, hova? Maga szerint egy szép lány egy szép cipőben hova készül?
-Randija lesz, aranyos, mi?
-Naná, hogy randim lesz!
-Randi? Hát miért nem ezzel kezdte? Hát ez teljesen más megvilágításba helyezi az eseményeket! Holnapra jöhet a cipellőiért! – mondta a varrónő.
-Jaj, dehogyis! Nagyon kedves tetszik lenni, de miattam ne húzza keresztbe a számításait – szabadkoztam. Van még kismillió cipőm, majd megyek másikban.
-Nem úgy van az! A randi az randi, holnapra kész a cipő!
Hát, így is lett. A cipőm kész lett. A meteorológusok viszont -szokás szerint- hazudtak. A verőfényes napsütéses nyári fülledt meleg helyett égszakadás jött. Így az idő leginkább a gumicsizmának kedvezett. De semmiképp sem a szandálnak. Vagyis kedvezett volna. Ha kitettem volna a lábam otthonról. De nem tettem. Mert nem volt randim. Elnapolódott. Így se csizmára, se cipőre nem volt szükségem. Ellenben a topánjaim rekordidőn belül készen lettek, és üzemképessé váltak. Azóta szüntelen -ő(ke)t látom mindenhol, &- őket koptatom. Éjjel-nappal ők vannak a lábaimon. Egyfolytában bennük járok. Kockakő helyett – a lakás burkolatain. Otthon. A négy fal között.
És közben, két tipegés között, fogalmam sincs, hogy mikor lesz lehetőségem -az eredeti apropóra- felhúzni őket. Hogy mikorra datálható a -következő- randi…?!
