Ritkán csörög a telefonom. Ha mégis, akkor rittig mindig olyankor, amikor elhagyom. Pedig nem szokásom. Mindig rajtam lóg, mindig nálam van, és mindig be van kapcsolva. Sosem némítom le. Nem szeretem, ha nem vagyok elérhető. Nem bírom elviselni. Szeretem megadni az esélyt mindenkinek, hogy felhívhasson. Más kérdés, hogy utálok telefonálni, így erősen megszelektálom, hogy kinek a hívását veszem fel… De azért a lehetőség adott.
Éjszakára sem halkítom le a telefont. Csak rezgőre állítom. Aztán előfordul, hogy amikor a legeslegszebb álmaim kellős közepén kezd el rezegni, akkor félálomban egy kecses mozdulattal kinyomom -az ébresztőnek hitt rezgést…-, és ezáltal bontom a vonalat…
Tegnap este -szokásomhoz híven- későn feküdtem le nagyon. Hulla fáradt voltam, szívem szerint elvágódtam volna, mint a krumplis zsák, de nem tehettem. Mert délután lusta voltam felhúzni az ágyneműm, így késő éjjel várt rám ez a feladat. Nekiláttam felhuzatolni a friss ágyruhát, amikor is azt hallottam, hogy rezeg a telefonom. Mire odafordultam, hogy felvegyem, már elhallgatott a rezgés, és csak a sötét kijelzőt láttam. Kíváncsian oldottam fel a billentyűzárat, hogy megnézzem, kinek hiányoztam – bár ezerszázalékosan biztos voltam benne, hogy Életem Exe hívott, az Ő szokása az éjszakai cseveghetnék. Kioldottam a billentyűket, és akkor lepődtem csak meg igazán: egy nem fogadott hívásom sem volt. Pedig én kristálytisztán hallottam a rezgést… Na mindegy, betudtam a dolgot a fáradtságnak, és ráfogtam, hogy hallucinálok.
Befejeztem az ágyazást, leoltottam a villanyt, és lefeküdtem. Betakaróztam nyakig, eligazgattam a kispárnát a fejem alatt, elhelyezkedtem kényelmesen, és vártam, hogy rám zuhanjon az álom és az éjszaka. Amikor is újra meghallottam a rezgő hangot, ami ismét nem a telefonomból érkezett. Akkor már éreztem, hogy nem az álmosság űz tréfát velem, így kitakaróztam, kimásztam az ágyból és felkapcsoltam a lámpát. De nem láttam, és nem is hallottam újra a furcsa hangokat. Már kezdtem volna mégiscsak elhinni, hogy a tudatalattim sikít és üzen rezgő hang formájában alvásért, amikor is a lámpa alatt állva, egy hatalmas imádkozó sáska húzott el a fejem mellett.
Egyszerre nyugtáztam, hogy mégis jó a fülem, és mégsem bolondultam meg teljesen, illetve azt is, hogy mi a francot csináljak az éjszaka közepén egy sáskával egy légtérben?!
Felrepült a plafonra a drága, és megpihenni látszott ott. Gondoltam, ha kibírja ott az éjszakát, és nem repked a fejem fölött éjjel, hagy aludni, akkor felőlem ott maradhat. Felkenni a falra nem akartam, hisz’ erősen állatbarát vagyok, meg mégiscsak friss a festés…, de valahogy nekiállni és befogni, és kimenekíteni a csillagfényes éjszakába sem volt energiám. Úgy döntöttem, egy éjszakát mindketten kibírunk egymással.
Hát, ahogy ezt így elterveztem, és indultam volna a villanykapcsolóhoz, a sáskám -mint a Duracell-nyuszi- energikus-fáradhatatlan röpködésbe kezdett. Éreztem, hogy ha nem teszek vele valamit, akkor lehet, hogy ő túléli az éjszakát, én viszont egy szemhunyásnyit sem fogok aludni. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek, hogyan hatástalanítsam, amikor is megpillantottam a táskám. A kis női retikült, aminek “faltól-falig” cipzáros a szája, és ami hermetikusan (be)zárható. Hát, én hermetikusan bele is zártam a zöld szörnyeteget. Beleterelgettem a kis ájtatost a ridikülbe, és jól rácipzároztam a száját.
Gondoltam, ezzel megoldódott a probléma, végre minden zavaró körülményt kiiktattam, és nyugovóra hajthatom azt a szép és okos(…) fejem. Leoltottam a villanyt ismét, magamra húztam -jobb híján- a paplant, bevackoltam magam az ágyamba, és pillanatokon belül félálomba szenderültem.
Nyitott ablaknál alszom. És itthon elég éberen. Itthon minden apró kis zajra felébredek (mert azt hiszem, megjöttél). Minden nesz felver az álmomból, minden zörejre kiugrok az ágyból, és futok az ablakhoz, amióta megpróbáltak betörni hozzánk. A Balatonon viszont más a helyzet. Ott úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Nyitott bejárati ajtónál, a legnagyobb viharokat is képes vagyok átaludni. Nem ébredek fel sem arra, hogy leszakad az ég, sem arra, ha úgy dörög, hogy az ágy is beleremeg, de arra sem, ha a szomszéd udvarába csap be a villám. Itthon viszont a légyzümmögéstől is kipattannak a szemeim. Hát még a szomszéd kutya ugatásától!
Már kezdtem volna elszunnyadni, amikor a síri csöndben, a néma éjszakában egyszer csak egy nagyon mély, öblös hangon a szomszéd kutya vakkantott egyet. Amúgy is mély hangja van, de ahogy ez az egy vakkantás a sötét éjszakában visszahangzott, attól egyből görcsbe rándult a gyomrom, és egyből felébredtem. Pár másodperc múlva az egy vakkantást folyamatos, hosszú, kitartó ugatás követte. Az ugatás hangján át viszont hallottam valami zeneszót is. Zenét, ami egyre erősödött, hangosodott, és közeledett. Majd egészen közelivé vált, de távolodni nem akart. Akkor kinéztem a redőny résein át, az utcára.
Egy fiú és egy lány sétáltak, majd álltak meg a házunk előtt, és közben zenét hallgattak a telefonjukról. Azt hiszem, nem ilyen hipóreklám-bőrszínűek voltak, mint én vagyok, hanem kicsit sötétebbek – habár sötétben minden tehén…
Amióta átprogramoztam itthon a TV-ket, és amióta sikerült elbaszcsiznom, hogy Nóta TV-t lehessen nézni, na, azóta kegyes hozzám a Sors, és megkímél Jollytól és az ő fantasztikus hangjától, ill. felettébb magasröptű dalszövegeitől. Hát igen, a Sors megkímél, de a csaj és a srác nem voltak ilyen nagylelkűek hozzám az éjjel. A Bulikirály című frenetikus szerzeményt bömböltették az ablakom alatt állva, és énekelve. Ami -ugyan már kezdett dagadni a fejem, de- még hagyján lett volna. Viszont amikor meghallottam, hogy a srác azt mondja a barátnőjének, hogy: “Rázzad, kicsim!”, akkor hirtelen azt hittem, hogy bőrneglizsémben átszakítom a szúnyoghálóm, kiugrok az ablakon, és úgy megrázom mindkettejüket, hogy többet eszükbe nem jut táncolni! De végül lehiggadtam. Lehűtött a friss levegő, és megkíméltem őket a kendőzetlen látványomtól.
A lányzó sem állt neki a csípőjét tekergetni az út szélén, és kisvártatva tovább is álltak az ablakom alól. Így én is visszabújtam az ágyba. Libabőrösen, vacogva húztam magamra a frissen mosott, öblítőillatú takarót, és fázósan visszafészkeltem magam a kispárnám fölé. Szerencsére az álmot sem az ágyazás, sem a sáskám, de a táncbajnokaim sem tudták kiverni a szememből. Éreztem, hogy pár perc sem kell, és én máris az igazak álmát fogom aludni. Vagyis így hittem.
Már kezdtem elszenderülni, sőt, már álomképek úsztak a szemeim elé, amikor felébredtem. Felébredtem, mert meghallottam a jól ismert rezgő hangot. A sáska nem bír magával – gondoltam…
Türelmes vagyok, meg higgadt, meg nyugodt, de egy pillanat alatt elöntött a méreg. Hogy jótett helyébe semmi jót nem várhatok?! Hogy amiért nem kentem fel a falra a kis hitbuzgómat, nem zöldítettem be vele a mázolást, ezért cserébe annyit nem képes megtenni értem, hogy hagy aludni?! Hát ez mégiscsak mindennek a teteje! Ez mégiscsak pofátlanság!
Hirtelen haragomban megfordult a fejemben, hogy megfogom a táskám, és kivágom sáskástól együtt az ablakon. De mivel utcára nyílik -nem csak a kocsmaajtó, hanem- az én szobám ablaka is, így ez a megoldás kevésbé tűnt jó ötletnek. De valamit mégiscsak ki kellett találjak, így kinyitottam a kis csipás szemeim -na nem mintha lenne összefüggés a szemeim állapota, és a fejemben levő fogaskerekek működésének sebessége között sajnos…-, és akkor vettem észre, hogy fényárba borult a szobám. Hogy világos van, holott még nem pirkadt.
A telefonom kijelzője világította be a teret, és az rezgett, nem a sáska vergődött…
Sok meglepetést nem okozott, és nagy találgatást sem igényelt, hogy rájöjjek, ki van a vonal túlvégén. Az “Emlegetett Szamár”, Életem Expárja. Sáska helyett a “Drága”.
…én is szeretlek éjjel fél 2-kor…!
