Most múlik pontosan

…le kellett mennem a városba. Kánikula volt, így igyekeztem minél kevesebb ruhát magamra venni. A lehető legegyszerűbben, leglengébben öltöztem fel. Semmi cicoma, semmi fodor, semmi cirkalom. A cipőmmel sem lendítettem sokat a ruhám puritánságán. Nem erőltettem tűsarkúba a lábam, egy egyszerű lapos szandált húztam. Ennek ellenére mégis nagy feltűnést keltettem. Az autósok sorra álltak meg, engedtek át a zebrákon. A férfiak lépten-nyomon utánam fordultak, megnéztek. A nők pedig gyilkos-irigy pillantásokat vetettek rám. Egyszóval nem néztem ki rosszul. Egyedül azt sajnáltam, hogy „Életem Expárja”, az én „Se veled, se nélküled”-em nem látott. Hogy ő nem látott aznap engem, amikor mindenki énutánam forgolódott, és minden tekintet engem kísért. Ezt bántam. Így küldtem neki egy üzenetet:

„Ha ma láttál volna, belém szerettél volna. Ha tudsz Te ilyent…

Ha holnap elviszel Fonyódra, a Deák Bill koncertre, akkor felveszem azt a ruhám, ami ma volt rajtam. És elcsavarom a fejed. Ha tudok ilyent…”

-Hánykor kezdődik a koncert?
-Fél 10-kor.
-Az azt jelenti, hogy 9-kor át kellene vigyelek. Jó. Csörögj, amikorra kész vagy, és jövök érted!
-Hogyhogy át kell vigyél? Miért, te nem jössz el a koncertre? Nem maradsz ott?
-Nem érek én rá arra, hogy koncertre menjek. És különben is, hallottam már elégszer a Billt!
-Nem érsz rá, aha! Alsóörsre ráértél több napon keresztül, meg augusztusban is rá fogsz, amikor LGT lesz. Meg Pestre is el tudsz menni, Roger Watersre!
-Az más! Azokra ráérek!
-Gratulálok! Te mindig mindenre ráérsz, csak épp arra nem, amire én kérlek. Nem hiszem, hogy ne férne bele az idődbe, hogy elkísérj este!
-Elviszlek, átviszlek Fonyódra, koncert után meg átmegyek érted, és hazahozlak.
-Ja, az meg, hogy a kettő között boldog-boldogtalan rám fog startolni, és ki leszek téve mindenki nyomulásának, az téged nem zavar.
-Mit csináljak vele? Rád mindig mindenki nyomul, akárhol vagy is.
-Pont ezért nem szeretek egyedül menni…
-Hiába, szép vagy. A szépség ezzel jár.
-…
-Na, szólj, amikorra elkészültél, átviszlek!
-Nem kell. Megy vonat is, majd átmegyek vonattal.
-Ahogy akarod. Akkor átmegyek érted a koncert végén.
-Haza is haza tudok vonattal jönni.
-Szólj, hazahozlak!
-Nincs szükségem rá.
-Akkor ne szólj!

Megnéztem a menetrendet. Volt egy vonat, aminek 20:55-kor volt az ideje, azzal akartam átmenni Fonyódra. 21:15-re oda is ér, az pont jó. Lesz 15 percem, hogy az állomástól odaérjek a kikötőbe.

Számolgattam, hogy a koncert vajon meddig fog tartani? Ha időben kezdődik, ahogy tervben van, 21:30-kor, akkor tart talán 1,5 órán át, 23 órára, max. picivel később biztos véget ér. Így lazán elérem a 23:23-as hazafelé tartó vonatot. Igaz, hogy egy ezresem bánja a vonatozást, de kit érdekel?! Így legalább nem szorulok szívességre az exemtől. Aki amúgy is menjen a francba, ha ennyit nem képes megtenni értem, hogy elkísér…! – így dühöngtem magamban.

15 perces késéssel, 21:10-kor befutott a sebesvonat az állomásra. A délutáni veszekedés után nem volt már nagy kedvem a koncerthez, de akkor még a késés is idegesített, és közben bántott az exem hozzá(m)állása… Nem volt jó a hangulatom…

…épp léptem fel a vonat lépcsőjére, amikor hallom, hogy a táskám mélyén csöng a telefon. Felkapaszkodtam a vonatra, majd sietősen elővettem, igyekezve, hogy a nyitott ajtón át ne ejtsem ki a vonatból a sínek közé, és én se essek se le, se el a labilis vonatperonnal a lábam alatt.

-Hogyhogy negyed 10-kor te még nem vagy a koncerten?
-Úgy, hogy félkor kezdődik, mondtam. Most szálltam fel a vonatra, ebben a pillanatban.
-Szólj, ha vége, átmegyek érted!
-…
-Hallod?! Átmegyek, késő éjjel ne vonatozz egyedül!
-Akkor maradjunk annyiban, hogy ha valami gond lenne, csak akkor telefonálok, jó? Ha esetleg részegek lennének az állomáson -tudod, hogy tőlük félek-, vagy valaki esetleg nagyon vehemensen nem akarna leszállni rólam. Akkor fél 12 körül elérlek, ugye, otthon leszel?
-Persze!
-Köszönöm…

A koncert pontosan kezdődött, nekem pedig sikerült úgy kapkodnom a virgácsaim, hogy egyetlen akkordról sem maradtam le. Végigénekeltem-táncoltam a 2 órás produkciót. Amikor vége lett, és a zenekar a visszatapsolás és a ráadásdalok után végérvényesen levonult a színpadról, akkor vettem csak észre, hogy kereken 23:30-at mutat az órám. Hiába állítottam be az ébresztőt, hogy nehogy lekéssem a vonatom, nem hallottam meg a jelzését. És a vonat nélkülem indult el…
Nem volt mit tennem, felhívtam az exem.

Beütöttem a számát -ezt egyszerűbbnek találtam, mint a telefonkönyvből kikeresgetni a nevét-, és megnyomtam a híváskezdeményező gombot. A fülemhez emeltem a telefont, de nem hallottam semmit. Hirtelen azt hittem, lemerült a készülék, de a kijelzőre pillantva láttam, hogy működik. Hegyeztem a fülem nagyon, közben a másik fülemből a külvilág zaját az ujjammal próbáltam kívül rekeszteni, amikor nagy sokára, valahonnan nagyon messziről, távolról, nagyon halkan, ködösen meghallottam az exem hangját.

-Figyelj, beszélj hangosabban, légy szíves, nem hallok semmit!
Csak zörejeket hallottam, egy szót sem tudtam kivenni a beszédjéből.
-Kiabálj, Cica -üvöltöm a kagylóba-, nem hallak!
A helyzet változatlan, mintha néma telefonnal beszélgettem volna.
-Nem tudom, te hallasz-e, de majd akkor beszélek én. Lekéstem az utolsó vonatom is, át tudnál akkor jönni értem? Most ért véget a koncert, rögtön kint leszek a 7-es mellett, a rendőrség előtt, ott várlak, jó? Nem hallok semmit, de ott foglak várni, a rendőrség előtt!

Amikor újra ránéztem a telefonomra, már csak azt láttam, hogy a hívás véget ért, bontva van a vonal. Fogalmam nem volt, az exem mikor tette le, mi az, amit hallott belőlem, mi az, amit ő válaszolt. Nem tudtam, hogy azt mondta-e, hogy akkor indul értem, vagy azt, hogy menjek haza, ahogy akarok, nem foglalkozik velem. Fogalmam nem volt, mi lesz. Hazavisz-e, vagy gyalog kell nekivágjak a 16 kilométeres távnak az éjszaka közepén…? Minden esetre gyorsan átsiettem a kikötőnél kezdődő alagúton, át a vasútállomás sínjei és a 7-es főút aszfaltja alatt, és oda álltam a rendőrség elé. Vagyis megálltam ott, ahova beszéltük a találkozót, de aztán meggondoltam magam. Ugyan nem voltam benne biztos, hogy melyik irányból fog érkezni értem, hogy a hegy alatt jön-e, vagy az autópályán teszi meg az utat, és a központ felől várjam-e? Minden esetre úgy döntöttem, a rendőrségtől kb. 30 méterre állok meg, az út szélén. Ott, ahol -ha abból az irányból jön, ahonnét leginkább esélyesnek érzetem-, meg tud egy pillanatra állni, és én egyből be tudok ugrani mellé az anyósülésre, és már hajthat is tovább. Sőt, ha úgy akarja, rögtön meg is tud egy kereszteződésben fordulni. Így okoskodtam, és így vártam 30 méterre a rendőrségtől.

Vártam, vártam, de ő csak nem jött. És én nem tudtam, hogy fog-e jönni, vagy épp a vacsoráját fogyasztja a legnagyobb nyugalommal, otthon. Nem tudtam, mert nem hallottam, mit mondott a telefonban. De bíztam benne, hogy ha már egyszer megígérte, akkor csak állja a szavát, és csak hazavisz.
Így álltam ott a sötétben, az út szélén. Közben forogtam, mint a szélkakas. 4 irányból jöttek az autók, a 4 közül 3-ból ő is várható volt. Kapkodtam a fejem, ahogy észre vettem egy távoli reflektor fénycsóváját, vagy meghallottam egy közeledő motorzajt. De rögtön belém is hasított a felismerés, hogy az ő autójának szinte hangja sincs. Hogy nesztelenül suhan az autó, még szinte közvetlen közelről sem hallani, pláne nem zúg fel messziről. És a lámpák is mind rendre elkeserítettek. Mert vak sötétben, kilométernyi távolságból is felismerem az autókat, bármelyiknek megmondom a márkáját – pont az övét ne tudnám bekalibrálni? Láttam, hogy egyik reflektor sem az ő fényszórójából szórja fényeit. És akkor egyszer csak észrevettem! Láttam, hogy ő jön. Már odaálltam a járda legszélére, de ő csak nem akart lassítani. Akkor már integetésbe kezdtem, holott egyedül álltam az út mellett, egy kandeláber tövénél – nem volt nehéz észrevennie. De nem állt meg. Bekanyarodott a mellettem levő utcába, oda, ahol meg tudott állni, ott vett fel, nem a főút mellett.

Ezen a kis utcán keresztül mentünk tovább, nem fordultunk meg. Felmentünk a Fonyódi hegyre, azon keresztül autóztunk át hazafelé.

-Köszönöm, hogy átjöttél értem!
-Milyen volt a koncert?
-Nagyon jó! Bánhatod, hogy nem jöttél át!
-Nem bánom! Megmondtam, hogy nekem nincs időm ilyesmire!
-Jó! Nem azt kérdeztem, hogy miért nem jöttél, hanem csak annyit mondtam, hogy jól érezted volna magad, ha átjössz! Nyoma sem volt a pár hónappal ezelőtti betegségnek a Deák Billen, végignyomta, végigénekelte a koncertet. És bírta szuflával. Iszonyat hangulatot csinált!
-Akkor is hallottam már elégszer, értsük meg, hogy nem érdekel!
-Értem, de talán ezért még nem kéne leharapni a fejem!
Közben a CD-lejátszóhoz nyúl, vagyis a kormányról vezérli a masinát. Hangosít a zenén.
-Ez a Razzle and dazzle?
-Hát mit tudom én! Csak neked van kényszered arra, bazd meg, hogy ismerj minden számot, minden dalszöveget!
-…de Deep Purple, nem?
-Az.
-Akkor már tudom, a Bananas album, megvan nekem is.
-Nagyon ráérsz te, bazd meg, hogy azt is tudod, melyik albumon szerepel ez a szám!

Erre nem válaszoltam. Csak ültem mellette, némán. Ültünk egymás mellett, se szó, se beszéd, mint akik 40 éve együtt élnek. Mint a 40 éves házasok, akik már a hátuk közepére sem kívánják egymást. Ő vezetett, én az anyósülést nyomtam. Ő az utat figyelte, és éreztem, hogy kicsit jobban nyomja a gázpedált, mint normális esetben tette volna. Tudta, hogy nem szeretem, ha sötétben gyorsan vezet. Pláne egy kanyargós, szerpentines, erdei úton. Így direkt nagyobb nyomatékot adott a motornak, csak hogy engem bosszantson.
Én próbáltam úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre. Mint akit nem érintettek meg az előbbi szavak. Próbáltam úgy ülni, hogy ne lássa rajtam, mennyire megbántott. Hogy mennyire fáj, hogy úgy beszél velem, mint más a kutyájával se. Ültem némán, oldalra fordulva, mint aki a hegy tetejéről a fákon át a Balaton vizét kémleli. Próbáltam ezt a látszatot fenntartani. Hogy úgy tűnjön, a táj köti le a figyelmem – bár az éjszaka közepén sok nem látszott belőle. Csak egy-két utcai lámpa fénye sárgállott a hegy alatt. Kínos volt a csend -hiába énekelt a Purple a lejátszóból-, éreztük ezt mindketten, de egyőnk sem törte meg. Némán futott velünk lefelé az autó a hegyről.

Nagy sokára, hosszú percek múltán ő szólalt meg:

-Ez az a ruha, amivel el akarsz csábítani?
-Nem, ez nem az.
-Gondoltam…
-Nem azt vettem fel.
-És miért nem?
-Mert már nincsenek ilyen jellegű ambícióim.
-Nagyszerű…!
-Örülök, hogy örülsz…
-Napközben miért kerestél?
-Napközben pont ezért. Mert abban a ruhában jöttem ma vissza Kaposvárról. És azt akartam, hogy lásd rajtam. Hogy láss csinosan. De nem találtalak sehol…
-Miért nem úgy telefonáltál rám?
-Miért, telefonon keresztül gondolod, láttad volna?
-Nem, de akkor megmondtam volna, hogy nem vagyok a műhelyben, ne keress. Otthon is voltál, ott is kerestél?
-Elbicikliztem a házad előtt is, és háromszor végigmentem a falun, hátha látlak valamerre.
-És a műhelynél is jártál.
-Igen, egyszer eltekertem arra is, de láttam, hogy nem áll bent az autód, így nem mentem be. Aztán később elmentem másodszor is, de akkor sem láttam a kocsit. Akkor kaputelefonáltam be.
-Mondta a Zoli.
-Ja, vele beszéltem?! Nem ismertem meg a hangját… Na, látod, ő például látott a szép ruhámban. Ő is, az András is, az üveges, és a Tóth Józsi is! Majd’ kiestek mindhárman a kormány mögül, annyira megnéztek!
-A Zoli hogyan látott? Nem csak kaputelefonáltatok?
-Látott a faluban is, mikor bicikliztem. De beszélni csak a kaputelefonon keresztül beszéltünk. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, amiért megzavarom munka közben, de csak annyit mondjon, Pestre mentél-e, vagy megtalállak később a műhelyben…?
-Mondta.
-Azt mondta, emlékszik, hogy mondtad tegnap, menni fogsz ma valahova, de azt nem tudta már, mit mondtál, Pestre-e, vagy csak valahova a közelbe.
-Bogláron voltam, meg Siófokon, meg hazafelé Fenyvesen.
-Nagyon invitált be a Zoli. Azt mondta, szívesen kinyitja a kaput, beenged, menjek be.
-Mondta.
-De mondtam neki, hogy ha te nem vagy ott, akkor nem megyek be.
-Mondta.
-De mi a francnak mentem volna? Mit ketessek én ott, ha te épp nem vagy ott. Nem értem, miért hívott olyan vehemensen.
-Miért, miért?! Hogy jól megbasszon, azért!
-Tessééék?!
-Miért, szerinted mit akart volna? Szerinted mit akar egy férfi egy jó nőtől?
-Miért, félre szokott lépni a Zoli…?
-Hát honnan a kurva anyámból tudjam, hogy félre szokott-e lépni? Nem számol be róla!
-Akkor miért állítod ennyire egyértelműen, hogy meg akart dugni?!
-Mert bazd meg az élet így működik!
-Elég szomorú…! Hogy otthon várja a felesége, aki főz rá, mos rá, takarít utána, gyerekeket szül neki, ő meg eközben nem hagyna ki egy kóbor numerát sem?! Pláne úgy, hogy tudja -ha úgy vagyunk is egymással, mint kutya a macskával…-, én mégis hozzád „tartozom”…
-Ébredjél már föl, bazd meg! Te mesevilágban élsz! Te azt hiszed, hogy az emberek hűségesek egymáshoz?! Te nem a földön jársz! Te nem ezen a bolygón élsz!
-De itt élek. Csak tudod, a közönségességedhez még mindig, most sem, 8 év alatt sem sikerült hozzászoknom! És elszomorít, hogy te így látod a dolgokat…
-Mert a dolgok így vannak! Csak te ezt képtelen vagy fölfogni! Mi így működünk!
-Te lehet…
-Minden férfi!
-Hát, akkor elég sekélyesen működtök…
-Ez a valóság, Csipkerózsika! Ébresztőőő!
-Ébren vagyok. Csak tudod, szeretném hinni, hogy nem mindenki ilyen, mint te. Hogy nem mindenki így gondolkodik. Hogy nem mindenki a farkával gondolkodik. Hogy nem mindenki ilyen ösztönlény.
-Te hülye vagy teljesen, bazd meg? Hát szerinted ki az az elmebeteg férfi, aki ha lát egy jó picsát, akit csak meg kell baszni, akkor nem bassza meg?! Csak azért, mert otthon várja az asszony?! Egy ilyent mutass, csak egyet!
-…és a lelkiismeret? Olyan nincs? És amikor tükörbe kell nézni másnap, vagy harmadnap…?
-A lelkiismeret akkor lenne, ha úgy kellene leimádkozni a lánykáról a bugyit. Ha úgy kellene meggyőzni, hogy lefeküdjön. De ha nem kell, ha hagyja magát megbaszni, akkor ezen mit kellene rágódni?!
-Igaz is, mit…?! Undorító vagy!
-Most miért? Egy baszásért bármit megtesznek a férfiak. És bármit elviselnek érte. Még azt a sok sületlenséget is meghallgatják, amit ti össze tudtok hordani.
-Érdekes, te sosem voltál képes engem meghallgatni. Még a „kapcsolatunk” elején sem. Te mindig csak a saját hangod szeretted hallgatni.
-Kiscsillag, a 16. baszás után már senkit nem érdekel, hogy miket hablatyolsz össze! De az 1. baszás után még mindenki meghallgatja!
-Igen?! Hát akkor nem kell tizenhatodszor is megbaszni, és akkor nem fogok hablatyolni!
-Fáradt vagyok. Nem csak most, állandóan. Nekem nincs ingerenciám végighallgatni a többi harmincezer ember problémáját.
-Szerintem én nem vagyok harmincezer…
-Nem. De egy vagy közülük!

Mire idáig jutottunk a „társalgásban”, beértünk a faluba. Tudtam én, hogy az exem semmit nem tesz ingyen, nem abból a fából faragták:

-Engedd el a mellem!
-Már miért engedjem el?
-Másszál ki a blúzomból, de nagyon gyorsan!
-Ne szorítsd a csuklóm!
-Elengedem a csuklód, mihelyst te is elengedsz engem.
-Engedd már el a kezem!
-Figyelj, az én blúzom, az én melltartóm, az én cicim! Húzzál már ki belőle!
-Te nem vagy normális!
-Na végre! Most pedig vedd vissza az indexet, és haza vigyél! Hozzám haza! Nem gondolod, hogy ezek után még átmegyek hozzád?!
-Most miért nem?!
-Kapjál már a fejedhez, és gondolkodj el kicsit!
-Most mi bajod van?

Fáradtan, rekedten, száraz torokkal, de nedves, csillogó szemekkel kászálódom kifelé -a máskor kényelmesnek érzett, most egy kínzóeszközhöz, vagy legalábbis villamosszékhez hasonlatos- öblös ülésből:

-Semmi. Nincs semmi bajom.
-Látom, hogy van valami bajod. Ülj vissza, beszéljük meg.
-Nem. Nekem már nincs kedvem megbeszélni. Veled én már soha többet, semmit sem akarok megbeszélni. – és becsuktam magam mögött a kocsiajtót.

Az utcánk végén tett ki az autóból, nem a házunk előtt, hogy az ajtócsukódással ne zavarjam az itt lakókat, akik már a legszebb álmaikat aludták. 7 háznyira voltam az otthonomtól, az ágyamtól. Le akartam feküdni. Nem voltam sem fáradt, sem álmos. Csak szomorú. Mélységesen elszomorított ez a hazaút, és a beszélgetésünk. A velőmig hatoltak a szavak, amiket az exem mondott, és valami határtalan mély szomorúsággal vont be. Aludni akartam, nem gondolkodni, felejteni, fakítani az emlékeket. Azt akartam, hogy halványuljanak a szavai, de nem akarnak. Nem kopnak a memóriámból, most is pontosan emlékszem minden egyes szóra, minden egyes apró hangsúlyra, a közénk ékelődött csendre, és az egyre növekvő távolságra…

7 háznyira voltam az ágyamtól. Szerettem volna sietni, mielőbb vízszintesbe helyezni magam. De a lábaim mintha ólomból lettek volna, nem engedelmeskedtek. Lassan vonszoltam magam hazafelé, lassan vánszorogtam a csillagos égbolt alatt. És közben azon kaptam magam, hogy -bár nem voltam nótás kedvemben-, dúdolok.
Quimbyt.
Ezt:

„Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
Nem vagy való nekem…”

És közben arra gondoltam, hogy de nem ám! Hogy mennyire nem…!
Hogy Istenem, add, hogy tényleg elmúljon! Hogy végre tényleg el tudjam felejteni őt. Mert el kell felejtsem. Mert ez a kapcsolat megmérgez. Lassan, alattomosan, belülről, de felemészt.
Megöl…